Mozgókép Blog

Stephen King: Langolierek - Az Idő Fogságában (1995)

Az utóbbi napok kellemes, kora nyarat idéző időjárása igen jó hatást gyakorol mindenkire, ilyenkor még a hosszú ideje a polcon porosodó, időtlen idők óta halogatott filmek is könnyebben csusszannak le az ember torkán – vagy hogy némi képzavarral éljek, be a DVD-lejátszó feneketlen gyomrába. Nyitott ablaknál, kellemes madárcsicsergés és fűnyíróbúgás közepette még egy-egy középszerű, B-vonal felé kacsingató alkotás sem fekszi meg úgy az ember gyomrát; sőt, saját tapasztalatból mondom, hogy az ilyen vackokat okos húzás az évnek erre az időszakára tartogatni.

A fenti eszmefuttatást ugyan valóban a Langolierek kapcsán jutott eszembe megosztani az olvasókkal, mégsem szeretném, ha bárki egy pillanatra is félreértené a szavaimat: Tom Holland tévéfilmje egyáltalán nem nevezhető félresikerült próbálkozásnak, sőt, a maga helyén kezelve igenis a jól sikerült Stephen King-adaptációk között a helye. Tény azonban, hogy a Langolierek nem az a fajta mozi, amit az átlag filmkedvelő esti szórakozás gyanánt, némi sajtos csipsszel és sörrel párosítva elképzel magának; az alant következő bemutatóban azonban igyekszem majd meggyőzni a kétkedőket, hogy egy unalmas tavaszi délutánt igenis remekül eltölthetünk vele.

Történet, forgatókönyv

Mielőtt belefognék a sztori ismertetésébe, illik leszögeznem, hogy a Langolierek számomra nem jelentett új élményt. Igen fiatal suhanc koromban ugyanis láttam már a tévében, de nagyjából annyi maradt meg a háromórás cselekményből szőke kobakomban, hogy hatalmas, fűrészfogú húsgombócok repkednek fel-alá egy kifutópályán, és módszeresen nyelik befelé, ami elébük kerül. Idővel aztán kezembe került az alapul szolgáló King könyv is (az egészen kiváló Titkos Ablak, Titkos Kert c. kétkötetes kisregény-gyűjteményről van szó, mindenkinek csak ajánlani tudom), így végre megismerhettem a történetet is, ami a gombócok köré épül.

A Langolierek cselekménye egy Boston felé szálló repülőgép markonyi utasa körül forog, akik legszebb álmukból felébredve azzal kénytelenek szembesülni, hogy a repülőút kellős közepén valamennyi utastársuknak és a gép személyzetének is nyoma veszett. Az igencsak rémisztő alaphelyzetet tovább fokozza, hogy a hiányzó emberek valamennyi személyes tárgya – az egyszerű kézitáskáktól és pénztárcáktól kezdve az ékszerekig – az üléseken maradt. Öröm az ürömben, hogy a kicsiny társaságban akad egy szolgálaton kívüli pilóta, aki képes kezelni az óriás gépmadarat.

A magára maradt emberek ezután rendre újabb és újabb megmagyarázhatatlan jelenségbe ütköznek: a rádió süket, a légtér kihalt, az ablakon kipillantva teljes sötétség veszi körül őket. Végül hosszas vita után úgy döntenek, leszállnak a legközelebbi repülőtéren, megérkezve azonban csak újabb meglepetések várnak rájuk – a hatalmas épület teljesen kihalt, kísérteties a csend, semmi sem működik. Emellett valami nincs rendben a levegővel, sőt az ételek és italok íze is messze jár a megszokottól...

A kalandok persze itt nem érnek véget, sőt, a történet csak ezután kezd igazán érdekes fordulatokat venni, míg végül elérkezünk az ominózus gombócokhoz is, de semmi esetre sem szeretném lelőni a csavarokat azok előtt, akik még nem futottak össze a könyvvel vagy a filmadaptációval. Így inkább csak annyit jegyeznék meg a sztori fennmaradó hányadáról, hogy egy igazán érdekes, a sci-fit és a kalandregényt remekül ötvöző, a klasszikus King-féle horrortól alaposan elütő történettel van dolgunk; ami nálam bizony a letehetetlen kategóriát képviseli. A Mester jó szokásához híven ezúttal is több, egymástól eltérő jellemű, alaposan kidolgozott főhőst ismertet meg velünk, akiket ügyesen sikerült átültetni a mozgókép kockáira is. Egyébként is bátran kijelenthető a teljes forgatókönyvről, hogy nemhiába a két epizódra osztott, háromórás játékidő, ugyanis a kisregényt gyakorlatilag változatlan formában, minden kulcsszereplőt és -jelenetet megőrizve sikerült átültetni a filmszalagra. Az író-rendező Tom Holland nem próbálja sem kiszínezni, sem egyszerűsíteni az alaptörténetet, és ez szerintem így is van jól; az alapmű ugyanis önmagában is kiválóan alkalmas filmes adaptációra. Összességében tehát a forgatókönyvet erős négyesre értékelném: nem tesz hozzá semmi pluszt a könyvhöz, de nem is vesz el semmit annak érdemeiből. Ügyes munka.

Szereplők

David Morse – Morse számomra a minőségi mellékszereplő szinonímája, aki sajnos sosem tudott megkapaszkodni az A-listás főszerepek világában, pedig minden adottsága megvan hozzá. Valószínűleg össze sem tudnám számolni, hány emlékezetes film emlékezetes mellékszerepében találkoztam már vele, főhősként viszont valamiért félnek alkalmazni. A Langolierek szerencsére üdítő kivételt képez a fentiek alól, és ugyan csak egy tévéfilmről beszélünk, számomra ismét nagy élmény volt Morse játéka. Bízzunk abban a főszerepben, talán még összejöhet.

Dean Stockwell – A veterán színész legtöbbünk számára alighanem a Quantum Leap c. sorozatból ismerős, pedig a 70-es évektől kezdve számtalan ismert filmben játszott már. Ezúttal a misztikus regényíró figurája jutott neki, aki következtéseivel sokat lendít a történet fonalán. Stockwell-nek egyébként olyanannyira jól állt ez a szemöldökhúzogató értelmiségi szerep, hogy félig-meddig megismételte azt az 1998 és 2000 között futó Phenomenon c. tévéműsor házigazdájaként, ahol titkos kormányzati összeesküvéseket mutatott be (kövezzetek meg, de a magyar címe most nem ugrik be, pedig pár éve vetítette az egyik csatorna).

Mark Lindsay Chapman – A James Bond-i eleganciával megáldott angol színész testhezálló módon egy ír titkosügynököt alakít a filmben, jóllehet hivatását igyekszik leplezni társai előtt. Chapman korrekt alakítást nyújt, totál ismeretlenként számomra ő volt a film egyik pozitív meglepetése. Elnézve a filmográfiáját nem vitte sokra, az viszont meglepett, hogy szerepel James Cameron Titanic-jában, én őszintén szólva nem emlékszem rá. Legutóbb egyébként John Lennon-t alakította a merénylője életét bemutató játékfilmben.

Bronson Pinchot – A Beverly Hills-i Zsaru bekattant fodrásza ezúttal rákapcsol egy fokozattal, hogy a történet negatív hősét, a múltja démonaival harcoló üzletembert megelevenítse. Toomey figurája alapos lehetőséget ad a heves elmebaj minél hatásosabb ábrázolására, Pinchot pedig látható élvezettel merül alá ebben. Feledhetetlen jelenet, mikor sápadtan, felakadt szemekkel, orgazmus-közeli arckifejezéssel tép csíkokra egy darab papírt.

Patricia Wettig – A külsőre engem kissé Sarah Jessica Parker-re emlékeztető csinos szőke színésznő a tévéfilmek mellett főleg sorozatokból lehet ismerős, és képességei alapján nagyjából erre a szerepkörre is alkalmas. Nem alakít rosszul, de a drámai pillanatokban szerintem kissé túljátssza a szerepét, persze ez csak a magánvéleményem.

Kate Maberly – A Stephen King-re olyannyira jellemző, különleges érzékkel megáldott gyerekszereplők sorát gazdagítja ezúttal Dinah, a vak kislány. Dinah jelenléte a cselekmény fő mozgatórugója, különös megérzéseivel mindig a felnőttek előtt jár egy lépéssel, a végjátékban pedig különösen nagy szerepet kap, pedig erre nem is számítanánk. Az őt életre keltő fiatal Kate Maberly-re még hatványozottabban érvényes az előző megállapításom, néhány jelenetben hajlamos átesni a ló túloldalára, bár ebben alighanem a pocsék szinkronhang választás is szerepet játszik.

A fő karaktereken kívül találkozhatunk még drogfüggő tinilánnyal, pápaszemes egyetemista sráccal, nagydarab feketével és szórakozott haspókkal is, akik tovább színesítik a társaságot, és legalább akkora hangsúlyt kapnak egy-egy jelenetben, mint fent bemutatott társaik. A különféle jellemek összeválogatása és felépítése persze nem a film, hanem King érdeme, az viszont a színészeket dícséri, hogy a kisregény cselekményét néhány bukkanótól eltekintve élvezetesen voltak képesek átültetni a tévéképernyőre. Meg kell még említenem, hogy jó szokásához hűen King ezúttal is felbukkan egy kisebb szerepben, érdemes erre is odafigyelni.

Rendezés, egyebek

Mivel tévéfilmmel van dolgunk, a stáb feltehetően nem tobzódott a zöldhasúakban, és el kell ismerni, ez alaposan meg is látszik a végterméken. Ilyen szempontból talán még szerencsés választásnak is tekinthető a Langolierek, hisz a cselekmény nagy része a kihalt utasszállító fedélzetén, illetve egy üresen kongó repülőtéren játszódik, azaz nem volt szükség sem statisztákra, sem látványos díszletekre. A történet második felében mindemellett előtérbe kerülnek a mozgalmasabb jelenetek, amelyek szép számban vonultatnak fel trükkfelvételeket is. Sajnos a készítők a lehető legolcsóbb megoldáshoz, a CGI-effektusokhoz nyúltak, ráadásul azok is igen-igen csúnyácskára sikeredtek. Persze illik számításba venni, hogy 1995-ös alkotásról beszélünk, de a megvalósítás így is szemet szúr. A Leépített Szépség disznoszauruszát azért szerencsére kenterbe verik, sőt, a filmvégi égi jelenség (nem lövöm le a poént, mi az) megjelenése egész pofásan fest, de ezen a szinten azért láttunk már sokkal szebbet is.

Ami Tom Holland rendezői teljesítményét illeti, az nagyjából a forgatókönyvével egyenértékű, azaz korrekt iparosmunka, a tévéfilmek minden rákfenéje, azaz 4:3-as képarány és a helyenként csúnyán kiszúrható reklámszünet pontok ellenére is. Holland másik King-adaptációja, a szerintem remek Sorvadj el! kétségkívül jobban sikerült, de ne feledjük, hogy az moziba készült, vélhetően jóval nagyobb költségvetéssel.

A zenéről szoktam még itt említést tenni, de jelen esetben bajban vagyok, a nehezen kiejthető nevű Vladimir Horunzhy munkájából ugyanis nem sok, konkrétan semmi nem ragadt meg a fejemben. Ott van, követi a cselekményt, sehol nem éreztem oda nem illőnek, de emlékezetesnek sem.

Összkép

A Langolierek szerintem kettős mércével értékelendő, hisz adaptáció révén elkerülhetetlen az összevetés az alapul szolgáló művel. Nos, King feldolgozásként szerintem igenis megállja a helyét, pontosan követi a kisregény cselekményét, a színészek megfelelő alakítást nyújtanak és a megvalósítás is elfogadható, a maga szintjén persze. A háromórás (eredetileg kétszer 90 perces) játékidő ellenére végig érdekes, izgalmas történettel van dolgunk, amely pompásan megállja a helyét mozgókép formában is.

Azonban önállóan, a játékfilmek mezőnyében hadba állítva a Langoliereket, már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet, és egy huszáros vágással itt vissza is térnék a bevezetőben említett tavaszi hangulathoz. Nem túlzottan látványos, néhol pocsék effektekkel megtűzdelt, az átlag mozifilmekhez képest gyenge alternatívát nyújtó alkotással van dolgunk, ez egy pillanatig sem vonható kétségbe. Ugyanakkor a King-rajongóknak, akik ezidáig ódzkodtak a megtekintéstől; illetve azoknak a filmbarátoknak, akiknél nem elsősorban a látvány és a tempós cselekmény, hanem sokkal inkább az egyedi, fordulatos történet a lényeg, én bizony egy ilyen kellemes, üde tavaszi délutánra melegen tudom ajánlani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.