29
10/2009
0

Hasonmás (2009)



„Az élet szar játék, de a grafikája kurvajó”, tartja a netszerte jól ismert egysoros, amely rögtön az agyamba furakodott, ahogy a nemrégiben megtekintett legújabb Bruce Willis akció cselekményével szembesültem. Jonathan Mostow rendező és stábja jó érzékkel nyúlt ugyanis napjaink egyik igazi slágertémájához (a digitális világ egyre növekvő térnyeréséhez életünkben), hogy aztán alaposan megrágva és kiköpve, hamisítatlan andrenalinpumpáló blockbuster formájában tálalja nekünk.

Jó étvágyat hozzá!

Történet, forgatókönyv

A Hasonmás alapja az aktuális trendeknek megfelelően ezúttal is egy képregény, amit jómagam egyáltalán nem ismerek, így csak találgatni tudok, hogy a két forgatókönyvíró (Michael Ferris és John Brancato, a legutóbbi két Terminátor mozi elkövetői) milyen mértékben támaszkodott ennek cselekményére. Tippem szerint az alapszituációt leszámítva nem vitték túlzásba a dolgot, egyszerűen azért, mert a vágóolló nem adott erre lehetőséget, de erről majd később.

A sztori szerint a következő évtized végére a technikai fejlődésnek hála az emberiség képes teljesen élethű robotokat előállítani, amiket az emberi élet védelme érdekében eleinte csak katonai célokra használnak fel, idővel azonban a mindennapi életben is egyre elfogadottabbá válnak. A film cselekményének idején, 2017-ben a társadalom jelentős része karosszékben ücsörögve éli mindennapjait, gondolataival irányítva az őt megszemélyesítő hasonmást, aki a töltési időszakokat leszámítva teljesen átveszi gazdája szerepét a való életben. Ez az érdékes alaphelyzet amellett, hogy kezdetben rendkívül bizarrnak hat, érdekes reflexiókat válthat ki az ilyesmire fogékony nézőből napjaink egyre inkább elszemélytelenedő társadalmára. Az internet névtelensége és a mindenhová magunkkal cipelt mobiltelefon által lassan kivesző személyes kontaktusok problémáját ügyesen építi tovább a Hasonmás jövőképe, hisz az önmagukat kiváltó, hibátlan vonásokkal és testalkattal rendelkező, sosem öregedő robotok seregéről óhatatlanul is napjaink internetes közösségi oldalai és chatszobái jutnak az ember eszébe.

A történet főhőse Tom Greer FBI-ügynök, aki társával együtt egy különös sorozatgyilkos után nyomoz, aki rejtélyes fegyverével nem csak a hasonmásokat, hanem gazdáikat is képes egyetlen lövéssel a másvilágra juttatni. A szálak idővel egy elszigetelten élő, robotellenes kommunához, és annak istenként tisztelt vezetőjéhez, a Prófétához vezetnek. Egy nem várt fordulat azonban arra kényszeríti Greer-t, hogy félretéve megszokott, falak közé zárt életét, személyesen merészkedjen ki a robotoktól hemzsegő utcákra, és a hús-vér ember sebezhetőségével vegye fel a harcot a rejtélyes gyilkos ellen.

Ferris és Brancato munkáját nehéz objektíven megítélni, ugyanis erősen kétlem, hogy a végül mozikba került, stáblista nélkül alig 80 perces filmecske lenne az a történet, amit eredetileg papírra álmodtak. A háttérvilág felvázolására még csak-csak ad nekik időt a szűkös keret, ám maga a cselekmény már úgy összecsapott, ahogy van. A kezdetben érdekes mellékkarakterek perceket kapnak csak, motivációkat így nehéz, sőt, lehetetlen feladat megérteni, az egyetlen szál, amit sikerült úgy-ahogy tisztességésen kibontani a filmben, az Tom feleségének drámája, aki még férjénél is nehezebben képes túltenni magát fiuk elvesztésén. Kettejük elhidegült kapcsolata érdekes elem a történetben, noha hiányosságokat itt is találhatunk bőven.

Összeségében azt kell mondanom, a Hasonmás nagyon érdekes alapötlete ellenére egy összecsapott és felületes sci-fi akciófilm marad, némi könnyed drámával átitatva; ám ezért a hatalmas öngólért én sokkal inkább a stúdiót és a vágót, semmint az írópárost hibáztatnám.

Szereplők

Bruce Willis – Willis egy akciófilmben; mit is tehetnék ehhez hozzá? Hősünk, bár szemmel láthatóan öregszik, a Die Hard 4-ben azért megmutatta, most is épp olyan jól áll neki a temérdek vágás és horzsolás, mint fénykorában. Ezekkel most sem fukarkodtak a sminkmesterek, Bruce arca a film végére leginkább egy élőhalottéra emlékeztet, de épp ezért bírjuk őt annyira. Arról már nem ő tehet, hogy hasonmás énje kissé debilre sikeredett a szőke parókával, szerencsére hamar megszabadulunk tőle.

Rosamund Pike – A leginkább a Holnap Markában c. James Bond moziból ismert hűvös szépségű angol színésznő ezúttal testhezálló szerepet kapott – legalábbis ami Tom feleségének, Maggie-nek hasonmás énjét illeti. Pike egész egyszerűen képtelen bármiféle érzelemmel megtölteni a szerepeit, az arcjáték teljes hiányát időnként csábos félmosollyal és tágra nyílt bociszemekkel próbálja ellensúlyozni, ami itt a fenti okokból működik is. Ennek ellenére számomra ő az egyik legnagyobb talány Hollywood-ban: épp ott, ahol szép nőkkel tele a padlás, ideje lenne rövid úton megszabadulni a Pike-féle „tehetségektől”.

Ving Rhames – A Prófétát alakító Rhames igazi kultszínész a szememben, bulldogra emlékeztető fejszerkezetével és a bérgyilkosok lágyságával átitatott tekintetével. Ezúttal két méter rasztahaj és jókora, bozontos állszakáll mögül kell megbírkóznia a szerepével, amely a szűkös játékidőnek hála nem jelent nagy kihívást számára, pedig szívesen meghallgattam volna még néhány ízes „Re-vo-lú-sönnn!”-t a szájából.

James Cromwell – A veterán, kellemes megjelenésű színészt gyakran alkalmazzák tekintélyt parancsoló mellékfigurák szerepében, ezúttal a robotok megalkotójának, Dr. Canter-nek a bőrébe bújik bele. Számomra az ő karaktere lett volna a legérdekesebb a filmben, köszönhetően egy nem várt fordulatnak, azonban a játékidőnek hála gyakorlatilag a minimálisra redukálták a jelenlétét. Nagy hiba volt.

Rendezés, zene

Jonathan Mostow nem először vendégeskedik a blogunkon, szerintem kiváló thrillere, A Félelem Országútján és a kevésbé jól sikerült T3 is kivesézésre került már a korábbiakban. Ami a Hasonmást illeti, Mostow szemmel láthatóan hasznát vette a T3 forgatásán szerzett rutinjának, az akciójelenetek látványosak (ráadásul a robotok jelenléte lehetőséget ad néhány jópofa Terminátor-kikacsintásra is), a hangulat elsőrangú, egy percre sem fogunk unatkozni. Mivel alig egy évtizedet ugrunk csak előre az időben, a sci-fi hangulat nem olyan hangsúlyos, mint néhány hasonló műfajú alkotásban, de engem ez nem igazán zavart. Annál inkább a már sokat emlegetett játékidő, én Mostow helyében alaposan az asztalra vertem volna a végeredményt látva; alig hinném ugyanis, hogy ő döntött ezzel kapcsolatban. Persze a DVD-t szinte biztosan megtoldják majd néhány jelenettel, amire rá lehet csapni a „Deluxe Extended Edition” matricát, újabb súlyos ezreseket lehúzva az egyszeri rajongóról...

Richard Marvin zeneszerző filmográfiáját elnézve nem véletlenül volt ismeretlen számomra a neve, hisz jórészt sorozatokon és tévéfilmeken edződött az utóbbi években. Mindazonáltal Mostow-val dolgozott már együtt az U-571 c. háborús akciófilmen, így a Hasonmás már a második közös munkájuk. Ahogy az U-571 esetében, ezúttal is tetszett a munkája, kissé modernizált, de jórészt a klasszikus filmzenéket követő tételeket kapunk, amik nem a manapság divatos, háttérben cincogó megoldásokat követik, hanem jól odapakolnak a jelenetek alá, ha kell. Soha rosszabb zenét egy pörgős sci-fi / akció alá.

Összkép

Akár újkori klasszikust is avathattunk volna a Hasonmás személyében, hisz a pofás színészgárda - élén a testhezálló szerepben remeklő Bruce Willis-szel -, na meg az utóbbi idők felhozatalából kiemelkedő alaptörténet hatalmas lehetőséget adott a stáb kezébe. Sajnos nem sikerült élni ezzel, 80 percbe ugyanis ennél többet egyszerűen lehetetlen belezsúfolni. Jelesül egy látványos, hangulatos, de minden mélységet nélkülöző, tizenkettő-egy-tucat blockbustert.

Kár érte.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr51483608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása