09
07/2010
0

Rémálom Az Elm Utcában (A Nightmare On Elm Street)

Bevezetés
A számtalan műfaj létezik, melyek időről-időre dominálnak a világ filmgyártásában. Volt, hogy a gigászi történelmi filmek uralkodtak, volt, hogy a sci-fik, volt, hogy az akciófilmek, napjainkban pedig a képregényfilmek a legerősebbek. Ám egyik műfaj sem tartja a népszerűségét olyan erősen, mint a horrorfilm. A horrorfilm különleges dolog, alapvetően a borzongásra, a rémisztő hatásokra épít, de az emberek kortól függetlenül elképesztően lelkesednek ezért. Ahogy James Cameron fogalmazott egyszer: "Klassz dolog a félelem, mert tudatosítja bennünk, hogy élünk."

Persze a horrorfilmek is bonthatóak alműfajokra, de ezekből rengeteg van és én nem is igazán vagyok a téma szakértője, úgyhogy nem szeretnék nagyon bele menni. Annyi viszont bizonyos, hogy a főként fiataloknak készülő horrorfilmek legnépszerűbbje az úgynevezett kaszabolós, vagy "slasher" horror. A műfaj születése a '70-es évek közepére/végére és a '80-as évek első felére tehető. Ekkor született meg az a négy alapvető klasszikus, mely életre hívta a kaszabolós horrorokat.

Az első a sorban az 1974-es Texasi Láncfűrészes Mészárlás (Texas Chainsaw Massacre), mely óriási hatással volt több nagy klasszikusra is. Többek között az 1978-as A Rémület Éjszakája (Halloween) című John Carpenter remekműre, mely a mozis gyilkosok új fajtáját indította el. Ebből nőtt aztán ki a Péntek 13 (Friday the 13th) 1980-ban és végül a negyedik nagy alapmű, Wes Craven Rémálom Az Elm Utcában (A Nightmare On Elm Street) című filmje 1984-ben. Az évek során mindegyik számtalan folytatással gazdagodott, de mind közül a legnépszerűbb kétségtelenül a Rémálom-széria lett.

A Rémálom-széria '84 és '94 között hét részt élt meg erősen hullámzó minőség mellett, állandó csak az égett arcú gyilkos, Freddy Krueger, azaz Robert Englund maradt. Az ő népszerűségéhez talán csak Jason Voorhees, a Péntek 13 maszkos gyilkosa volt fogható, így 2003-ban az első "versus" film keretein belül egymásnak eresztették őket, hogy megannyi sikítozó tinédzser mellett egymásit is vagdalják egy kicsit. A meccsük nagyjából döntetlenre alakult, ahogy az várható is volt.

A "slasher" horrorok kora aztán szép lassan lejárt (leszámítva egy rövid, négy éves időszakot, melyben Wes Craven a Sikoly-trilógiával újra népszerűvé tette), ám az új évezred beköszöntével jött egy újabb mánia, a remake-láz, mely oda vezetett, hogy az összes klasszikus horrort újraforgatták. Nem kerülhette el sorsát sem a Texasi Láncfűrészes Mészárlás, sem a Halloween, sem a Péntek 13. És bár ezen filmek kritikai megítélése a legjobb esetben is vegyes volt, anyagilag mindegyik sikeresnek bizonyult, így végül sor került Freddy Kruegerre is, aki idén tavasszal döntött úgy, hogy újra elhozza a rémálmokat.

Szereplők
Freddy Krueger - Jackie Earle Haley, a kiváló karakterszínész kapta a lehetőséget, hogy Robert Englund után eljátssza a legendás gyilkost. Haley remek színész, kiválóan képes erőszakos figurákat megjeleníteni és ez most is így van. Az ő verziójában Freddy jóval komolyabb, durvább figura, míg Englund sokkal viccesebb volt. Haley kinézete és főleg a hangja zseniális, kitűnő választás volt a szerepre.
Nancy Holbrook - Rooney Mara, a gyönyörű fiatal színésznő alakítja a főhősnő, Nancy figuráját (az eredetiben Thompson, itt Holbrook). Ő Heather Langenkamp-tól vette át a szerepet és náluk is megmutatkozik a különbség. A régi Nancy egy tipikus '80-as évekbeli karakter volt, míg a Mara-féle verzió egy jóval nyugodtabb, kevésbé ripacskodó, csendes és visszahúzódó figura. Azt is mondhatnánk, hogy eléggé passzív. Nekem mindenesetre ez az új verzió szimpatikusabb, vele jobban tudtam azonosulni.
Quentin Smith - Kyle Gallner, a főként tévésorozatokból (Smallville rajongók előnyben) ismert fiatal színész kapta a titkon Nancy-ért rajongó srác szerepét. Quentin karakterét nyilvánvalóan a Johnny Depp alakította Glen Lantz-ről mintázták, ám gyakorlatilag semmi hasonlóság nincs. Az eredetiben ő Nancy fiúja, itt viszont csak egy fura gyerek, aki szerelmes a lányba. Gallner amúgy hihetően hozza a mai, önmagát kereső fiatalt, vannak egész jó pillanatai.
Jesse Braun - Thomas Dekker, a Hősök és a Terminátor: Sarah Connor Krónikái sorozatokból ismert tehetséges fiatal aktor is itt van. A figuráját a Nick Corri alakította Rod Lane-ről mintázták. A fő különbség a nevükön kívül, hogy az eredetiben Rod egy bunkó tapló, itt viszont Jesse egy csendes, alapvetően normális gyerek. Dekker alakítását nehéz megítélni, mert a karaktert jól hozza, ám az nem biztosít túl nagy teret neki.
Kris Fowles - Katie Cassidy, a ragyogó szépségű fiatal lány igazi színészcsalád szülötte, ő a harmadik nagyapja és apja után, aki ezt a szakmát űzi. Tehetséget pedig - ha csak limitáltan is - de örökölt tőlük. A horrorfilmek alapvető kelléke a buta, sikítozós szőke. Cassidy-é itt ez a szerep, de ő kevésbé irritálóan hozza. Ő egyébként Amanda Wyss-től vette át a szerepet, az eredetiben Tina Gray-nek hívták a figurát.
Dean Russell - Kellan Lutz, az Alkonyat-filmekből ismert izom-srác egy meglepetés cameo-t vállalt a filmben. Az ő figurájának nincs eredetije, karaktere inkább bevezeti a film cselekményét. Lutz mindössze pár percet kap a film elején, de az ő halál-jelenete szerintem az egyik leghatásosabb. Az pedig mókás volt, hogy a srácot alig ismertem fel, hiszen most végre úgy nézett ki, mint egy normális ember és nem volt hullasápadtra sminkelve.

Látvány
Az efféle filmek sosem arról híresek, hogy sok pénzbe kerülnének. Az eredeti Rémálom költségvetése úgy 2 millió dollár volt, a mostani feldolgozásé pedig 35 millió. Mai viszonylatban ez sem került sokkal többe, mint a '84-es film. Effektekre itt főleg az álomjelenetekben van szükség, melyek ezúttal sokkal szürreálisabbak, mint anno. Craven filmjében nem volt igazán különbség álom és valóság között, míg itt erősen elkülönül a kettő képi világa.

A másik, egyben legfontosabb különbség Freddy arcában keresendő. Freddy ugye össze van égve, így az őt alakító színészt erősen ki kell sminkelni. Englund maszkja annak idején hatásos volt, ám mai szemmel nézve eléggé guminak hat az egész. A Haley által életre keltett Krueger viszont már sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy egy égési sérült kinéz. Sminkjéhez nem csak rengeteg festéket használtak, de bizonyos helyeken CGI-t is a nagyobb hatás érdekében.

A harmadik fontos elem pedig nem más, mint az elhalálozások. Mivel kaszabolós horrorról beszélünk, így értelemszerűen töménytelen mennyiségű művérre van szükség. Az eredeti filmben kb. 500 gallonnyit ellocsoltak belőle (erősen túlzásba is vitték), itt kevesebbet használnak, de még így is véresek a gyilkosságok. Manapság egyébként bevett szokás CGI-vért használni, de én ezt itt nem szúrtam ki, szerintem végig rendes művért használnak.

Ennél a résznél mindig szokásom megdicsérni, vagy éppen elmarasztalni az operatőrt és a vágót. Ezúttal dicsérnem kell őket. Jeff Cutter nagyon szépen fényképezte a filmet, Glen Scantlebury vágó munkája pedig hatásos, vannak egészen bravúros snittek is. Ki kell még emelnem a jelmeztervező Marian Ceo-t, aki semmit sem változtatott Freddy kosztümjén, ugyanúgy megvan a klasszikus barna kalap és a piros-zöld csíkos pulóver.

Zene
A zene minden filmnél nagyon fontos, a horrorfilmeknél pedig hatványozottan igaz ez, hiszen segít megteremteni a feszültséget, az egész produkció hangulatát. A horroroknál a leghatásosabb zenék általában azok, melyek rendkívül minimalisták, háttérbe húzódóak. Ettől sejtelmes, baljós lesz a film és azon belül az adott jelenet is. Legjobb példa erre a Cápa vagy a Pszicho score-ja.

Az új Rémálom-film dallamainak megkomponálására a - szerintem - rettenetesen túlértékelt Hans Zimmer-klónt, Steve Jablonsky-t kérték fel. Jablonsky egyébként nem tehetségtelen, filmenként elő tud rukkolni egy, maximum két jó témával, de összességében fantáziátlan, összefolyó massza az általa megírt zene.

Az új Freddy-mozi esetében sem erőltette meg magát. A score ugyanis tipikus modern és trendi horrorzene lett. Sem több, sem kevesebb. Inkább csak igazodik a képekhez, de nem segíti azokat. Próbál nagyon komor lenni és feszültséggel teli, de nem képes feszültséget teremteni, nem képes érzékeltetni Krueger fenyegetését. Összességében tehát azt kell mondanom, hogy ez a score bizony tizenkettő egy tucat.

Történet
Az eredeti Rémálom Az Elm Utcában-t a film rendezője, Wes Craven találta ki és írta meg. Őt a '70-es évek közepén megjelent újságcikkek ihlették, melyben a Pol Pot rezsimje elől elmenekült kambodzsai menekültekről olvasott. A menekültek közül többeket is rémálmok gyötörtek, amik miatt már aludni sem akartak a vége pedig az lett, hogy mély álomba zuhantak, majd sikítva felriadtak és meghaltak.

Cravent nagyon megragadta ez a dolog és úgy döntött, egy horrort kerít a téma köré. Érdekesség, hogy a gyilkost egy régi iskolatársáról nevezte el, aki sokat piszkálta őt, az ikonikus, késekkel felszerelt kesztyűjét pedig a macskája ihlette, ahogy épp a kanapé hátulján élesítette a körmeit. Jött még a kalap, a pulóver, némi háttérinfó Freddy-ről és már csak néhány lemészárolható fiatal kellett. Kész volt a sikerrecept.

Az új film írói, Wesley Strick és Eric Heisserer láthatóan erősen támaszkodtak az eredeti filmre, a karakterek pl. egy az egyben felismerhetőek, mindössze megváltoztatták a nevüket és tulajdonképpen a személyiségüket is átformálták némileg. Ez a húzásuk nekem egyébként kifejezetten tetszett, mert az eredetiben Glent leszámítva egyikük sem volt túl szimpatikus nekem, itt viszont mindegyik egy teljesen átlagos, normális tinédzser. Egyikük sem nagyképű, arcoskodó menő srác, mint ahogy az mostanában divat.

A másik húzás, ami nagyon tetszett, az a Freddy múltjának megváltoztatása. Az eredeti filmben ő egy gyerekgyilkos, itt viszont pedofil. Olvastam, hogy sok embernek ez egyáltalán nem jött be, de talán kevesen tudják, hogy Craven eredetileg pedofilnak írta meg a karaktert, csak akkoriban Kaliforniában rengeteg volt a molesztálási eset és a filmesek nem akartak balhét, ezért döntöttek a "szimpla" gyerekgyilkos figura mellett.

Ami viszont a szkript gyengéje, hogy a párbeszédek nagyon gyengén vannak megírva, a cselekmény nincs rendesen kibontva, egyes figurák pedig csak úgy lógnak a levegőben. Az az igazság, hogy az összes "slasher"-gyilkos közül szerintem Freddy-ben van a legtöbb kiaknázható lehetőség, de úgy gondolom, hogy mind az eredeti film, mind a feldolgozás kihagyja a ziccert és összecsapja a sztorit.

Rendezés
A film rendezőjének a tekintélyes videoklipes múlttal rendelkező Samuel Bayer-t választották, akinek ez volt az első játékfilmje. Kiválasztása nem meglepő, hiszen az egyik producer az a Michael Bay, aki szintén a reklámfilmek területéről jött. Bayer munkája pedig felemásan sikeredett. Egyrészt vizuálisan remek, a színek, a szűrők használata, a baljós, depresszív képi világ ragyogóan passzol a filmhez.

Másrészt viszont erősen érződik, hogy még igen tapasztalatlan. A jeleneteknek gyakran nincs semmi dinamizmusa, nincs feszültség, a rövid játékidő ellenére a tempó gyakran alábbhagy. Másik nagy hiba, hogy az álomjelenetek és a valóság közti képi megjelenítés nagyon erősen eltér, így mindig tudjuk mi álom és mi valóság, ezzel pedig elvész a meglepetés ereje. Az eredetiben ez jóval kevésbé volt érezhető.

Ami szintén nem túl jó húzás, hogy Freddy-t a kelleténél jóval többször mutatja meg nekünk, ezzel pedig kissé kiöli a figurából a misztikusságot. Persze a karakter még így is hatásos, de ez teljes mértékben Jackie Earle Haley érdeme, aki nagyszerűen képes hozni a pszichopata karaktereket. És ha már karakterek, fordíthatott volna több időt a főszereplőkre is, hogy a néző még inkább szimpatizáljon velük.

A film legerősebb pillanatai egyébként azok, melyekben egy az egyben idézi meg az eredetit. Ilyen a Tina/Kris figura halála, az osztálytermi álomjelenet (Nancy helyett most Kris látja), vagy éppen a hullzsákos szcéna a folyosón. Ezek szerintem kevésbé lettek hatásosak mint a '84-es filmben, főleg az a jelenet, mikor a kádban alvó Nancy lábai között felemelkedik Freddy pengékkel felszerelt kesztyűje.

Az eredeti filmnek egyébként rengeteg szexuális tartalmú utalása volt (többek közt ez is jellemző a "slasher"-filmekre. Tina/Kris halála egyértelmű metafora a nemi erőszakra, ahogy a már említett jelenet is, melyben Nancy széttárt combjai közt kiemelkedik Freddy keze. Ez a jelenet egyébként az új verzióban számomra bántóan gyengén sikerült, míg Craven filmjében feszültséggel teli, emlékezetes pillanat.

Ami viszont jobban tetszett az új változatban, az a Rod/Jesse figura elhalálozása. Az eredetiben eléggé erőltetett, itt jóval durvább és véresebb. Végül azonban meg kell jegyeznem Bayer legjobb jelenetét is, melyben Nancy "ébren álmodik". Nagyszerű, ahogy a napok óta kialvatlan lány ingadozik az alvás és az ébrenlét között, az álom és valóság síkjai pedig keverednek és összemosódnak.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, mint azt, hogy az új Rémálom Az Elm Utcában film tökéletesen illeszkedik a kaszabolós filmek sorába, nem lóg ki onnan sem negatív, sem pozitív irányban. Manapság nagy divat ostorozni a feldolgozásokat, hogy mennyire rosszak ezért, vagy azért, pedig igazából, ha objektíven visszatekintünk, akkor az eredeti filmek sem voltak jobbak. A Rémálom esetében volt egy kimagaslóan jó alapötlet és hozzá egy ragyogó gyilkos, amit aztán körbe vettek gyenge dialógusokkal, többnyire irritáló karakterekkel, néhol zavaros, bakikat sem nélkülöző történettel. Mindkét Freddy-film tehát közepes produkció, csak mások az erényei és a hátrányai. Mindkét esetben sajnálható, hogy összecsaptak egy jobb sorsra érdemes ötletet, viszont az eredeti rajongóinak az új feldolgozást is bátran merem ajánlani.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr962142077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása