20
03/2011
0

Csata: Los Angeles (Battle: Los Angeles)

Bevezetés
Nem is olyan rég, tavaly decemberben írtam legutóbb olyan filmről, amiben gaz földönkívüliek igyekeztek leigázni minket. Akkor elég rendesen felelevenítettem a műfaj jeles képviselőit az elmúlt 50 évből, így a részletesebb ismertetőt most mellőzném. Röviden a lényeg, hogy az inváziós filmek aranykora az '50-es évek volt, amikor zsákszámra készültek az ehhez hasonló produkciók Volt köztük jó, volt köztük rosszabb, de tény és való, hogy iszonyú mennyiségű űrlényes mozit gyártott Hollywood.

Később aztán előtérbe kerültek a barátságos idegenek, főleg Steven Spielberg-nek köszönhetően és a gonosz űrlények valahogy háttérbe szorultak. Persze időről-időre fel-felbukkant egy-egy újabb darab, az alkotók pedig igyekeztek többféle szemszögből megközelíteni a témát. Volt klasszikus verzió, amiben nagy sereggel lerohannak minket, volt ahol beszivárogtak, volt, amiben csak a háttérből machináltak, volt, ahol az egész koncepciót megfordították és az ember volt a hódító faj, de alapvetően mára szinte minden lehetséges nézőpontból bemutatták már az ellenünk törő idegeneket.

Jómagam nem egy ilyen típusú filmet imádok, a két kedvencem viszont a klasszikusabb vonalból kerül ki. Az egyik a műfaj alapkövének is tekinthető '96-os film, A Függetlenség Napja, mely maga a nagybetűs inváziós film. A másik pedig Steven Spielberg 2005-ös Világok Harca feldolgozása. Előbbiben van minden: gigászi űrhajók, szuperfejlett földönkívüliek, légicsaták, hőssé váló civilek, elképesztő látvány, pátosz és minden, ami kell. Utóbbiban viszont a legendás Wells-regény modernizált változatát látjuk, ami koncepciójában azonban a könyvet tükrözi: sokkal személyesebb a nézőpont, egy apa és a gyermekei szemén keresztül követjük az eseményeket.

Mindkét filmről elmondható azonban, hogy igen epikus alkotás, így régóta vártam már, hogy az "idegenek osonnak be a hátsó ajtónkon" alapötletek után mikor jön a témában ismét valami nagy költségvetésű, látványos alkotás. A tavalyi Skyline nem váltotta meg a világot és akkor még finoman fogalmaztam. Minden reményünket így a Csata: Los Angeles című produkcióba fektettük, melynek előzetesei is hatalmas élményt ígértek. A film azóta kapott hideget-meleget mind a nézőktől, mind a kritikusoktól, most következzék az én személyes véleményem.

Szereplők
Michael Nantz - Aaron Eckhart, a kiváló, ám érthetetlen módon kevéssé ismert színész alakítja a film főhősét. Nantz egy kemény, sok csatát megjárt tengerészgyalogos törzsőrmester, aki épp a leszerelését kérvényezné, mikor kitör a balhé. Eckhart elsőre talán meglepő választásnak tűnhet, de teljes mértékben hiteles a tapasztalt katona szerepében. Zord, rezzenéstelen arccal harcolja végig a filmet, és a drámaibb pillanatokban is képes hiteles maradni, gyakorlatilag a hátán viszi a filmet.

Elena Santos - Michelle Rodriguez, a nagyon kemény, nagyon dögös, ám számomra roppant irritáló latin színésznő is itt van. Ő a légierő egyik műszaki őrmesterét játssza, aki véletlenül csatlakozik Eckhart alakulatához. Rodriguezzel a legfőbb baj az, hogy bár nem teljesen tehetségtelen, ő mégis minden filmjében ugyanazt a karaktert, a nagyképű, "kihaénnem" kemény csajt akarja játszani, ami egyrészt gáz, másrészt unalmas. Ezúttal meglepően visszafogja magát, úgyhogy egyetlen jelenet kivételével egész szimpatikus a figurája.

William Martinez - Ramon Rodriguez, a tévésorozatokból és egy-két nagyobb film mellékszerepéből ismert Puerto Rico-i származású színész alakítja a tengerészgyalogos csapat fiatal, tapasztalatlan hadnagyát. Rodriguez sokak számára a második TransFormers filmből lehet ismerős, amivel nem egy néző számára egy életre le is nullázta magát. Én magam is kétkedve fogadtam a szerepeltetésének a hírét, ám korlátozott színészi eszköztárát ügyesen használja és az alakítása így korrektül sikerül.

Joe Rincon - Michael Pena, a rendkívül tehetséges karakterszínész megannyi film apró szerepéből lehet ismerős számunkra. Ezúttal ő hívatott jelképezni a civilt, az egyszerű átlagembert a filmben. A figurájáról sajnos nem sokat tudunk meg, egy egyszerű, a fiáért aggódó apa. Sajnos nagyon kevés teret kap, nincs sok szerepe, pedig jóval többet ki lehetett volna hozni a figurájából.

Michele - Bridget Moynahan, az igéző szépségű színésznő is itt van, hogy Pena karakterének női megfelelőjét életre keltse. Ezt értsük úgy, hogy ő a történet női "civil karaktere". Bár ismertebb névnek számít Moynahan is, szintén csak perceket kap a vásznon, róla sem tudunk meg sokat, bár kis adalékot azért kap a figurája, ő pedig szépen meg is oldja a szerepét. Egyszerűen nem értem egyébként, hogy az alkotók miért nem használták ki jobban Pena és Moynahan figuráit.

Aztán van még nekünk itt temérdek tengerészgyalogosunk, ki több, ki kevesebb játéklehetőséggel, de egyenként nem venném végig őket, inkább csak zanzásítva. Van itt poénkodósabb feka, van idegi problémákkal küzdő gyerek, van bátor durrbele csávó, van külföldi, van ázsiai, szóval az alkotók mindent megtettek, hogy a lehető legkorrektebbek legyenek politikailag. Ez egyébként alapvetően nem baj, mert a szereposztás jó, a figurákkal sincs baj, egyik sincs túljátszva, meglehetősen hihető karakterek és nagyon egységes az egész.

Látvány - Zene
Ha olyan filmet készítesz, ahol jön egy idegen faj és nagytotálban kezdi el leamortizálni a Föld nagyvárosait, az nem kevés zöldhasút igényel. A "Battle: LA" alkotói viszont megdöbbenésemre mindössze 70 millióból kihoztak egy olyan látványvilágot, amiért csakis elismerés jár. A vizuális effektusok roppant lenyűgözőek, a film képi világa teljesen hihető. Tényleg olyan, mintha az "angyalok városa" ostrom alatt állna.

Meg kell dicsérnem az operatőr Lukas Ettlint, aki bár kézikamerás, dokumentarista stílusban filmezte a produkciót, mégsem rángatta a kamerát úgy, mint mondjuk a Cloverfield-nél tették anno, hogy az embernek már szinte hányingere van. Szép és kivehető minden, a beállítások is nagyon jók, a nagy káoszban Ettlin folyamatosan képes a lényegre fókuszálni. A vágó Christian Wagner is ügyes munát végzett. Félő volt, hogy a stílus miatt össze-vissza lesz vágva az egész, mint a Bourne-filmeknél, de hála a jó Istennek nem, minden teljesen normálisan követhető, ráadásul jól el is van kapva a tempó, a jelenetek és maga a film egésze is hihetetlenül dinamikus.

A Peter Wenham és Bob Kensinger vezette látványtervező csapat is ötösre vizsgázott. Legyen szó az apokaliptikus Los Angeles látképéről, vagy akár a Földet megszálló idegenekről. Apropó az idegenek. Tetszik, hogy a lények és a járművek dizájnja úgy futurisztikus és úgy idegenszerű, hogy közben számomra még hihető is volt. Anno volt róla hír, hogy a Skyline alkotói innen lopták minden ötletüket, noha a két filmben minimális csak a hasonlóság (Los Angeles, megszállás, biomechanikus idegenek). Strause-ék verziója jóval elszállósabb, sokkal inkább sci-fi, mint ez a film.

Ami a zenét illeti, egy ilyen film nem követel túl nagy kreativitást a zeneszerzőtől, noha a zene ezúttal is fontos pontja a műnek. Az alkotók azt a Brian Tyler-t kérték fel a score megkomponálására, aki az elmúlt pár évben egyre inkább felfelé tör a szakmájában. Kétségtelen tény, hogy Tyler tehetséges és ügyes, ám nem világmegváltó zeneszerző.

A "Battle: LA" zenéje pontosan olyan, mintha Steve Jablonsky, vagy valamelyik másik Zimmer-klón gyártotta volna. Alapvetően van egy jól eltalált főtéma, egy kellően heroikus tétel és ezt variálja, hol katonás, hol drámai, hol epikus hangszerelésben. Persze akadnak még itt kórussal megtámogatott sötétebb darabok, vagy pörgős, akciódúsabb zenék, de az egész nem egy felejthetetlen darab. A film aláfestő zenéjeként amúgy hibátlan, de önálló meghallgatásra már csak részleteiben alkalmas. Korrekt, de nem kiemelkedő a filmzene.

Történet
Egy ilyen film valljuk be, nem igényel mély, filozófikus gondolatokat, legtöbbször inkább jól ismert panelekből építkeznek. A film szkriptere az a Christopher Bertolini, aki eddig egyetlen filmet jegyez, a '99-es, A Tábornok Lánya című korrekt drámát. Hosszú idő után ez az első forgatókönyve tehát és a végeredmény olyan felemás. Abszolút dicséret jár neki a sajátos koncepcióért, semmi baj nincs a sztori vonalával, vagy a karakterekkel, előbbi hiába egyszerű, utóbbiak pedig hiába sablonosak.

Egy-két kisebb-nagyobb hibától eltekintve a film cselekménye teljesen korrekt. Az egyetlen probléma a drámaibb jelenetekkel, párbeszédekkel van, ahol többször kilóg a lóláb. Vagy túl giccses lesz az egész, vagy nincs elég súlya a dolognak. Vagy ott vannak a poénkodások a legvadabb tűzharc közepette, amik valahogy szituáció idegennek hatnak.

De még egyszer mondom, a cselekmény vonala, valamint az egész film koncepciója roppant jól eltalált. Tényleg olyan, mintha A Függetlenség Napja lenne ötvözve A Sólyom Végveszélyben című Ridley Scott-eposszal. Ez a hasonlat szerintem teljes mértékben megállja a helyét és korrektül jellemzi a filmet.

Rendezés
A dél-afrikai születésű Jonathan Liebesman olyan horrorgagyikkal kezdte rendezői pályafutását, mint A Sötétség Leple, vagy A Texasi Láncfűrészes Mészárlás: A Kezdet. Ha valaki látta ezeket, megállapíthatta, hogy vizuálisan nem tehetségtelen az ifjú rendezőnk, de van még hová fejlődnie. Legújabb filmjét pedig igen komolyan vette, ez a produkció minden képkockáján érződik. A filmmel kapcsolatban sokan sok mindenbe beleköthetnek, csak a rendezésbe nem.

Liebesman a rendelkezésére álló szkriptet a lehető legjobban forgatta le. Képi megoldásai, beállításai nem válnak monotonná a két órán át tartó lövöldözés ellenére sem. Képes végig fenntartani a feszültséget, képes közel hozni a nézőhöz az eseményeket. Tetszik, ahogy megközelíti a földönkívülieket, akik messze elütnek az eddig látott űrlényektől. Ezúttal nem sérthetetlen, szuperfejlett idegeneket látunk, hanem csupán fejlettebb technikával rendelkező civilizációt, akik ugyanúgy sebezhetőek, ugyanúgy menekülnek és félrehúzzák a sebesültjeiket.

Nagy húzás, hogy itt nincs nagy leleplezés az idegenekkel kapcsolatban. Nem tudunk meg róluk semmit, csak amit Nantz és az emberei önerőből összeszednek. Eckhart karaktere emiatt is nagyon jó, hogy nem csak a feladatot akarja végrehajtani, hanem kezdeményező típus, ő figyel, tanul és vissza is vág. A katonák nem az "amerikai szuperhősök", noha sok jelenetben hihetetlen pátosz veszi körül őket (jó kis toborzó ez a tengerészgyalogságnak). Az idegen lények céljairól sem tudunk meg mindent, nagyszerű, ahogy szakértők a tévében találgatnak a jövetelük céljáról. Mindenki a sötétben tapogatózik, nincs biztos információ, így végig bizonytalan az egész, ettől válik hihetővé, realisztikussá.

Az egyetlen, amit kifogásolhatunk Liebesman teljesítményében, hogy a hősi beállításokat kicsit visszább kellett volna venni, mert bár nem vitték Michael Bay-re jellemzően túlzásba, de azért rombolják kicsit a hatást. Ezt leszámítva viszont nem találok hibát a rendező munkájában, egy ilyen sztorit így kell levezényelni. Azt pedig visszautasítom, hogy a film hajazna a District 9-re. Ez annál sokkal jobb film, ugyanis előbbi egy logikai hibáktól hemzsegő, túlértékelt, panelekre széteső cucc, addig a "Battle: La" egy egyszerű, inváziós akciófilm, ami egyrészt roppant egységes és koherens, másrészt egy percig sem akar többnek látszani, mint ami.

Összegzés
A Csata: Los Angeles nem fog bevonulni a filmtörténelembe, nem fogja díjak tömkelegét nyerni és nem fognak róla dicshimnuszokat zengeni sem. Viszont nem árul zsákbamacskát, nem csapja be a nézőt, hanem teljesíti azt, amit kínál. Ennél fogva pedig roppantul korrekt, szerethető és több mint vállalható látványmozi, mely minden egyszerűségével együtt is kiváló filmélményt és remek szórakozást biztosít a nézők számára. Nálam pedig a harmadik nagy, epikus inváziós filmmé lépett elő.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr802756539

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása