08
04/2011
1

Álomháború (Sucker Punch)

Bevezetés
Általában ez az a rész, ahol szeretek végeérhetetlenül írkálni mindenfélét az adott film hátteréről, vagy a műfajáról. Na, most ezt pont nem fogom megtenni. Egész egyszerűen, mert nem tudom Zack Snyder legújabb filmjét besorolni sehová. Ő maga "metafizikai akciófilm" címszóval illette mostani alkotását, mely jelző alá olyan további filmeket sorolhatnánk be, mint a Dark City, a Mátrix, vagy éppen a tavalyi bombasiker, az Eredet.

Persze az Álomháború messze elüt a fentebb felsorolt filmektől. Aki ismeri Zack Snyder eddigi munkásságát, az nagyjából képben lehetett az előzetesek alapján, hogy mit várhat majd a rendező új alkotásától. Mindent elsöprő látványvilágot, kegyetlen mennyiségű digitális és optikai trükkel megtámogatva, ahol rendkívüli hangsúlyt kapnak a zenék és e kettő ötvözetéből egy egészen sajátos audiovizuális mozgóképes élmény kerekedik ki.

Snyder első filmje, a 2004-es zombi-remake, a Holtak Hajnala még kevésbé követte ezt az utat, vizuálisan sokkal inkább hagyományosabb film volt, bár már felfedezhetőek voltak hősünk sajátos "ecsetvonásai". A 2007-es képregény-feldolgozás, a 300 viszont már az igazi Zack Snydert mutatta meg. A film teljes egészében kék és zöld háttér előtt lett rögzítve, aminek köszönhetően a mozi képi világa olyan volt, mintha egy mozgó festményt néznénk.

A 2009-es Watchmen: Az Őrzők szintén ezt a stílust vitte tovább, kevesebb kék háttérrel, de továbbra is a markáns képi világra és a gondosan válogatott zenékre támaszkodva, ráadásul ezúttal az alapanyag is jóval sűrűbb volt, így ezt a filmet nyugodtan nevezhetjük Snyder legkidolgozottabb, legösszetettebb filmjének. Tavaly laza újgyakorlatként levezényelt egy animációs filmet (Az Őrzők Legendája), hogy aztán idén már újra egy vizuális atombombával csapjon le a nézőkre.

Az Álomháború Snyder régóta tervezgetett projektje, már a Watchmen előtt szándékában állt elkészíteni, ám a roppantul elvont története és finoman szólva is "kavart" látványvilága nehéz szülésnek ígérkezett, ráadásul nem az a fajta film, amire csak úgy rábólint egy stúdió. Végül azonban a több síkon zajló, sodró lendületű akciófilm idén márciusban mozikba kerülhetett, a várakozás pedig elképesztő volt részemről is. Lássuk hát, hogy sikerült az Álomháború!

Szereplők
Baby Doll - Emily Browning, a kislányosan bájos fiatal ausztrál színésznő alakítja a film központi figuráját. Baby Doll figuráján és képzeletén keresztül látjuk az egész történetet, így nagyon fontos, hogy Browning képes legyen megfelelő intenzitással megformálni a szerepet. Persze nem egy roppantul összetett figura, de azért oda kellett tennie magát és a fiatal lány korrektül helyt is áll. Baby Doll édes és ártatlan lány, akivel azonnal azonosulni tud a néző, ez pedig Emily Browning érdeme. Érdekesség, hogy a szerepet eredetileg Amanda Seyfried-nek szánták, ám ő végül nem ért rá. Nagy szerencse.

Sweet Pea - Abbie Cornish, a szintén gyönyörű és szintén ausztrál szépség formálja meg a főszereplő ötös leghatározottabb, legkeményebb tagját. Sweet Pea, már elvesztette minden naivitását, csendes keserűséggel és keménységgel viszonyul a világhoz. Ő afféle vezér a többiek számára, így Baby mellett legfontosabb szerep neki jut. Cornish nagyon tehetséges színésznő, ezt a szerepet csuklóból megoldja, képes egyszerre finom és kemény is lenni, ezzel pedig a főszereplő ötös közül övé a legjobb alakítás is.

Rocket - Jena Malone, a roppant tehetséges színésznő is itt van, hogy csapat szívét és Sweet Pea húgát megformálja. Rocket életvidám, kedves lány, aki az első perctől hisz Baby Dollban, így megnyeri a többieket, köztük a nővérét is a szökési tervhez. Őszintén megmondom, miután Malone-t gyakorlatilag kivétel nélkül csak drámákban láttam eddig, teljesen meglepett, hogy egy ilyen típusú filmben szerepet vállalt. Ezzel együtt abszolút üde színfoltja a filmnek, még ha érezhetően egy kicsit idegenül is mozog a "díszletek" között. Ő egyébként Evan Rachel Wood-ot váltotta, akinél bár kevésbé attraktív, de jóval tehetségesebb.

Blondie - Vanessa Hudgens, a High School Musical csinos üdvöskéje is itt van, hogy tovább növelje a film vizuális hatását. Mert ezen kívül sok szerepet nem kap. A film érezhetően a Baby Doll/Sweet Pea/Rocket hármasra koncentrál, így Blondie figurája teljesen háttérbe szorul. Ami alapvetően nem is baj, mert Hudgens nem éppen a tehetségéről híres, így kevésbé kifinomult színészi eszköztára nem válik feltűnővé. Persze ezzel együtt nem nyújt rossz alakítást, amit kell, azt tökéletesen megoldja.

Amber - Jamie Chung, a koreai származású cicababa is itt van, hogy lenyűgöző látványelemként domborítson. Szerepe még annyi sincs neki, mint Hudgensnek de ezt mi nem is bánjuk. Mint "eye candy" tökéletesen funkcionál és ez a lényeg. Ezt egyébként nagyon jól csinálja, meg kell hagyni. Érdekes egyébként, hogy ő is "cserepados", mert a szerepet eredetileg Emma Stone-nak szánták, ami azért fura, mert ő túl tehetséges ahhoz, hogy egy ilyen szerepet elvállaljon, viszont nem is annyira szép, hogy sima "látványelemként" domborítson.

Dr./Madam Vera Gorski - Carla Gugino, a Watchmen Selyem Kísértete is itt van, hogy megformálja az elmegyógyintézet doktornőjét és a képzeletbeli bordélyház madamját. Be kell, hogy valljam, Gugino-t már a Bon Jovi '94-es Always című dalának klipje óta imádom, noha hiába játszott több ismert filmben, igazi nagy karriert máig nem tudott befutni. Ezzel együtt nagyon tehetséges színésznőről van szó, amit ezúttal is bizonyít finom, maníroktól mentes alakításával.

Blue Jones - Oscar Isaac, az ízig-vérig latin származású színész a tavalyi Ridley Scott-féle Robin Hood János királyaként lehet ismerős (bármilyen hülyén is vette ki magát, hogy kubai/guatemalai származásúként angol királyt játszott). Nos, ahogy akkor, úgy sajnos ezúttal is kissé túlripacskodja a szerepét. Most is a gonosz szerepét kapja, de képtelen visszafogottan megoldani, egyszerűen karizma híján csak ordibál és grimaszol. Egy jobb színésszel Blue karaktere sokkal átütőbb lehetett volna, pedig nem egy olyan bonyolult szerep.

Öreg Bölcs/Tábornok/Buszvezető - Scott Glenn, a veterán színész is itt van, hogy élete legkönnyebb szerepével keressen egy kis pénzt. Glenn játékideje maximum tíz perc lehet és ezen idő alatt nincs más dolga, mint közhelyes (amúgy igaz) szerencse süti-bölcsességeket eregetnie a főszereplő csajoknak. Kiváló aktorunk pedig láthatóan nagy élvezettel tesz eleget a feladatának, valószínűleg neki is buli volt egy ilyen filmben szerepelni.

Látvány és Zene
Zack Snydertől már megszokhattuk a rendkívül erős, határozott, sajátos képi világot, ami természetesen a Sucker Punch esetében is visszaköszön. A 82 millió dollárból készült produkció minden másodpercén meglátszik egyébként, hogy nem lazsáltak sem az effektes guruk, ahogy Snyder és az operatőre sem. A film vizuális effektusai nem hagynak kívánni valót maguk után, noha egy-két helyen elnagyoltak, de ez láthatóan teljesen szándékos.

Az operatőr Larry Fong és a vágó William Foy minden dicséretet megérdemelnek, hiszen elképesztő munkát végeztek. Ők ketten egyébként együtt dolgoztak már Snyderrel a 300-on és a Watchmen-en is, így nem meglepő a hasonló képi világ, sőt, vizuális értelemben e három filmet akár trilógiaként is felfoghatjuk.

A látványtervező Rick Carter és csapata is jelesre vizsgáztak, mert a Snyder által megálmodott kesze-kusza világ lenyűgöző hatást kelt. Ugyanez igaz a jelmeztervező Michael Wilkinsonra is, aki mind a valóság, mind az "álomszintek" hangulatát tökéletesen elkapta. Úgy lesznek dögösek és szexisek a csajok, hogy közben nem esnek túlzásba a jelmezekkel, sikerült végig megmaradni normális keretek között.

Ami a zenét illeti, Snydernél nem csak a score, hanem a betétdalok is mindig fontos szerepet játszanak, direktorunk általában gondosan kiválogatja őket, a jelenetek hangulatához igazodva. Így volt ez a Watchmen esetében és így van a Sucker Punch kapcsán is. Olyan dalok hangzanak el, mint a Sweet Dreams, az Army of Me, a We Will Rock You, az I Want It All, vagy a Search and Destroy. Egyiket-másikat ráadásul a főszereplő Emily Browning énekli, a többit pedig sajátos átiratban hallhatunk, amik tovább erősítik a film elvont hangulatát.

A komponált zenélt ezúttal is a rendező házi zeneszerzője, Tyler Bates követte el, ezúttal besegített Marius De Vries is. Meglepő módon nem hallhatunk túl sok ilyen típusú zenét a filmben, hiszen főként a dalok vannak előtérben. Amikor viszont a score kap szerepet, akkor tökéletesen festi alá az adott szcénát, tökéletesen funkcionálva a képekkel.

Történet
Zack Snyder eddig mindössze egy film szkriptjét jegyezte, méghozzá a 300-ét. Hősünknek nem volt nehéz dolga akkor, hiszen nem kellett mást tennie, mint Frank Miller zseniális, egyben kőegyszerű képregényét egy az egyben átültetni a mozivászonra. Meg kell jegyezni, hogy Snyder jó érzékkel ki is bővítette akkor a sztorit, ami csak előnyére vált a filmnek.

Az Álomháború esetében már saját kútfőből dolgozott, de talán nem ártott volna még kicsit gyúrni ezt a sztorit, mert bár az alapötlet rendkívül érdekes és egyébként egyáltalán nem buta a sztori, csak egész egyszerűen kidolgozatlan és felszínes maradt. Legyen szó akár cselekményről, vagy a karakterekről, nincs kellően kidolgozva a történet. Olyan mintha Snydernek lett volna egy jó alapsztorija és rengeteg vizuális ötlete, az egészet pedig csak egy váz tartja össze.

Ugye adott egy fiatal lány, akit anyja és kishúga tragikus halála után a gonosz mostohaapja elmegyógyintézetbe zárat, ahol egy korrupt ápolónak fizet azért, hogy lobotómiát hajtsanak végre rajta. Ebből a sötét és komor valóságból menekül Baby Doll előbb egy általa elképzelt bordélyházba, majd ezen belül a teljesen szürreális akciójelenetekbe.

Persze ha az ember odafigyel, akkor láthatja, hogy Snyder tudatosan kapcsolja össze az elképzelt világokat és a valóságot, minden, ami a lány fejében történik, az metafórikusan utal a valóságban zajló eseményekre. Egy-két helyen azonban megbicsaklik a cselekményvezetés és zavarossá, logikátlanná válik még a mese szintjén is.

A karakterek sincsenek kellően kidolgozva, Baby Dollon kívül pl. nagyon nem is kap hátteret senki, csak a két testvér múltjára utalnak egy-két mondatban, de ennyi. Itt kell megjegyeznem, hogy a dialógusok sem éppen művészi szintűek, noha egyáltalán nem is olyan rosszak, mint ahogy azt megannyi kritikában olvashatjuk. Mindent összevetve a Sucker Punch alapsztorija nagyon érdekes, ahogy cselekmény is összetettebb, mint amire számítottam, de nem lett megfelelően kibontva, túl kapkodó és felszínes.

Rendezés
Zack Snyder a pasadenai képzőművészeti főiskolán végzett, ahol olyan osztálytársai voltak, mint Michael Bay és Tarsem Singh. Ismerve ezen úriemberek munkásságát, hát kiváncsi lennék arra a sulira. Mindhárman erőteljes vizualitásukról híresek, ahol a történet másodlagos a látványhoz képest (noha Tarsem esetében azért nem feltétlenül van így).

Ahogy a bevezetőben írtam, direktorunk első filmje még csak bemelegítés volt, ám a 300 óta mindent elsöprő audiovizuális bombákat hajigál ránk. A történet nála is háttérbe szorul, de szerencsére nem annyira, mint pl. Bay esetében, sőt. Ha van megfelelő alapanyag, akkor Snyder íróként sem rossz, ám jobban teszi, ha ezt a feladatot inkább másra bízza.

A rendezői stílusa viszont szerintem elképesztő. Bizonyos értelemben engem Tim Burton-re emlékeztet. Ezt úgy értem, hogy ahogy Burton, úgy ő is minden egyes alkotás esetében ragaszkodik a saját képi és hangulati elemeihez, függetlenül attól, hogy milyen történetet mesél el. Snyder legjellemzőbb húzása, hogy rengeteg lassítás-gyorsítás kombót használ, ugye a 300 első csatajelenete legendássá is vált.

A Watchmen esetében itt-ott már inkább furcsán jöttek ki ezek a húzások, de a Sucker Punch-hoz nagyon is illenek. Bevallom, előzetesen egy kicsit féltem, hogy Snyder túlzásba fogja vinni a "cool-faktort", de kellemesen csalódtam, hiszen bár sok akciójelenet van a filmben, de mégsem válik non-stop lövöldévé. Kellő teret enged a színészeinek is, csak ezúttal a kidolgozatlan karakterek miatt nem képesek kellő hatást elérni.

Akárhogy nézem is, Snyder rendezői stílusával nincs nagy gond, mindent tud a filmkészítésről, egész egyszerűen csak nem szabad neki egyedül forgatókönyvet írnia és ügyelnie kell arra, hogy megfelelő játékidő jusson mindenre. Az mindenesetre jó hír lehet, hogy a rendező elmondása szerint az Álomháború dvd-n majd kapni fog bővített, rendezői változatot. Kíváncsian várom.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, mint azt, hogy az Álomháború korrekt látványfilm, ahol a történet helyett a képi virtuozitás dominál, azonban a sztori sem elhanyagolható. Fiatalabbak számára egyébként nem ajánlanám, mert egyrészt nem feltétlenül fogják tudni a különböző szinteket hova tenni, valamint ha valaki képes jól értelmezni a filmet, akkor láthatja, hogy a kúl látvány mögött bizony egy nagyon sötét, nyomott és szomorú történet húzódik meg. Rengeteg negatív kritika olvasható Snyder legújabb alkotásáról a neten én azonban azt mondom, senki ne hagyja magát befolyásolni. Tipikusan az a film, amit vagy szeret, vagy utál az ember, de csakis a saját ízlésére hallgasson.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr142808518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vittorio Gatto 2011.05.17. 14:58:48

VÉgre egy értelmes kritika róla. Köszönöm!
süti beállítások módosítása