Mozgókép Blog

 

 

Sylvester Stallone alighanem elismerően csettintene, ha a Vasököl megtekintése után kilépne a mozi ajtaján (bár alig hinném, hogy ez reális gondolat részemről), az eddig jobbára bárgyú vígjátékairól ismert kanadai rendező, Shawn Levy ugyanis elkészítette minden idők legfelturbózottabb Sly moziját... apró szépséghiba a dologban, hogy mindezt Hugh Jackman prezentálja nekünk.

 

Robotok. Az utóbbi évtized egyik legfelkapottabb témája Hollywood-ban, olyan aduász, amivel apát és kölkét is könnyűszerrel becsalogathatjuk a vászon elé, és ha oltári nagy szerencsénk van, talán még anyut is magukkal rángatják (elvégre ezek mégiscsak robotok, mekkora királyság már). Levy is felismerte a kínálkozó lehetőséget, ám egy újabb fájóan bárgyú romboldánál azért kreatívabb ötlettel rukkolt elő: bunyós robotok! Minden irónia nélkül állítom, hogy a Vasököl büszkélkedhet az utóbbi évek egyik legzseniálisabb alapötletével az álomgyárban, hisz ebben a moziban tényleg mindenkit sikerül megszólítani a célközönségből: egyesíti a klasszikus családi mozik hangulatát az újra reneszánszát élő sportfilmmel, és nyakon önti mindezt a videójátékokkal. Paff neki, az egész család ott szorong majd a nézőtéren. Ilyen hendikeppel nehéz hibázni, pedig Levy és stábja becsülettel megpróbálta; mégis, azt már kritikám bevezetőjében ki merem jelenteni, hogy a Vasököl pozitívan vizsgázott nálam. No de lássuk a részleteket.

 

 

 

John Gatins forgatókönyve egy klasszikus Richard Matheson novellán alapul, de ahogyan mondjuk a Legenda Vagyok vagy az Én, a Robot esetében, ezt az „alapul” szócskát kéretik nagyon-nagyon halványan figyelembe venni. Akárhogy is, a Vasököl elképzelt jövőképe szerint 2020-ra a hagyományos ember-ember elleni küzdősportok kihalnak, helyüket a robotviadalok veszik át, ahol jól megtermett, bivalyerős masinák verik egymást péppé a szorítóban. Mivel ezek a gépek nem képesek az önálló döntésekre (legalábbis a legtöbbjük nem), minden egyes darabot emberek vezérelnek a szorító sarkából, nem gyenge videójáték jelleget kölcsönözve az egésznek. Megmondom őszintén, engem ez a 2020-as dátum messze nem győzött meg, pláne úgy, hogy a sztori szerint már a negyedik generációs cséplőgépeknél járunk, vagyis nagyjából ezidőtájt kellene elkezdődnie a nagy robotláznak a világban. Én ennek nem tapasztaltam semmi jelét, és ugyan ez csak egy film természetesen, én a magam részéről elég nehezen megvalósulhatónak tartom a Vasököl jövőképét. Sőt, lehetetlennek. Ettől eltekintve a filmben semmiféle sci-fi jelleg nincs, a környezet nagyjából változatlan maradt, leszámítva a szokásos üveglapszerű kijelzőket és látványos, pörgő-forgó animációkat, amiktől Hollywood valamiért képtelen elszakadni. Ami különösen szemet szúrt, az az ötlettelen mobiltelefon dizájn, ami nagyjából nulla előrelépést mutat egy mai készülékhez képest. Figyelembe véve az iparág fejlődését az utóbbi két évtizedben, én 2020-ra sokkal forradalmibb masinákat képzelek az emberek zsebeibe, de erre inkább majd egy 2020-as filmkritikámban térek vissza.

 

A robotok tehát átvették az emberek szerepét a ringben, de azon kívül természetesen továbbra is mi diktálunk, a pénz pedig nagy úr. Charlie Kenton, a kiégett egykori bokszoló ugyancsak a robotbizniszben próbálja megtalálni a szerencséjét, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Minden megváltozik azonban, mikor némi pénzmag fejében néhány hétre megkapja a nyakába sosem látott kisfiát, ezt a Túl a Csúcson óta nagyon jól tudjuk már.  A kis lurkó, Max hamarosan afféle Anakin Skywalker módra guberál magának egy ócskavasnak tűnő robotot, amivel aztán némi fúrás-faragást követően apa és fia megindulnak felfelé a sikerhez (na meg egymás szívéhez) vezető úton.

 

Ennyivel nagyjából össze is foglalható a Vasököl ezer sablonból összetákolt sztorija, az imént említett Túl a Csúcsont pedig nem véletlenül hoztam fel, ez a mozi ugyanis szemérmetlenül emel át onnan teljes paneleket, a fennmaradó hézagokat pedig a Rocky filmek (főként az utolsó rész) tégláival építi be. Nulla eredetiséggel mégis sikerült egy baromi hangulatos mozit összehozni, de ezért a forgatókönyvért nem fognak szakmai díjak Gatins ölébe hullni, abban biztos vagyok.

 

Összefoglalva, a Vasököl a hamisítatlan családi film és a látványos akciómozi nagyjából fele-fele arányú keveréke, ami megintcsak dícsérendő, hisz egyik műfajért sem kell kimondottan rajonganunk az élvezetéhez. A sztori ezer sebből vérzik és főleg a második felében már a giccsfaktor is kezdi átlépni a még egészséges mértéket, de hazudnék, ha azt állítanám, nem élvezhető a film. Ugyanis az, de kéretik kellően szentimentális hangulatba kerülni a megtekintés előtt, így az élmény fokozható.

 

 

 

Hugh Jackman – Napjaink egyik legfelkapottabb színésze túl a harmincon lépett be az akciósztárok elitjébe, mára pedig már negyven is elmúlt, de továbbra is állja a sarat. Karaktere tökéletesen megfeleltethető Lincoln Hawk-kal a Túl a Csúcsonból, a comb vastagságú felkar és a lakásként funkcionáló kamion is stimmel. Jackman azonban fizimiskája ellenére nagyszerű drámai színész, ezért remek választás volt erre a szerepre. Ellentétes a véleményem viszont a magyar hangjával, Kőszegi Ákossal kapcsolatban, aki ugyan remek hang és kifogástalan munkát végez, de egyszerűen elkeserítő, hogy lassan minden egyes szinkronos mozifilmben főszerepet kap. Ki dönthet erről, elbeszélgetnék vele...

 

Dakota Goyo – Szegény kissrác itthon biztosan kínosan érezné magát ezzel a névvel, de egyébként egy tehetséges gyerekszínészt ismertem meg a személyében.  Néha ugyan kissé túl soknak éreztem, amit adagoltak belőle, de ez inkább a giccses sztori, semmint az ő hibája.  Az a tánc mondjuk nem kellett volna.

 

Evangeline Lilly – A hős mellé kötelezően járó szíve hölgyét is megkapjuk, aki eleinte természetesen nem keveset őrlődik és már-már el is veszítjük őt, de a Vasököl sablongyára ezúttal sem okoz meglepetést, így garantált a happy end. Lilly egyébként szépen mosolyog és látványosan könnyezik a filmben, de nagyjából ez minden, ami elmondható róla.

 

A három főhős mellett feltűnik még Anthony Mackie, Hope Davis és a mindig remeklő James Rebhorn is kisebb szerepekben, de ezek egytől egyik végtelenül kiszámíthatóak és nem igazán jelentősek a történet szempontjából, viszont összességében elmondható, hogy színészi játék terén a Vasököl nem okoz csalódást.

 

 

 

Shawn Levy hozta a kötelezőt, a felhasznált panelekkel jól gazdálkodott, a film ahol kell látványos vagy épp szívszorítóan giccses, előbbiben tucatnyi animátor és effektmágus, utóbbiban főként az operatőr, Mauro Fiore és a zeneszerző, Danny Elfman voltak a segítségére. Mind kiváló munkát végeztek, nekem főleg a robotok megvalósítása tetszett, ami nem egyetlen CGI-orgia, ugyanis rengeteg, főként közeli snittben kézzel épített modelleket látunk, ami mindjárt sokkal kellemesebb  a szemnek. Mindemellett ezúttal az animációkkal sem volt semmi problémám, a robotok végig valósághűnek tűnnek, érezhetően odafigyeltek arra, hogy legyen súlyuk, fizikájuk és amennyire csak lehet, használatban lévőnek, kopottnak tűnjenek, mintha valóban túl  lennének már jópár kemény összecsapáson.  Megannyi csillogó, műanyag játékbábu megalkotói állhatnának sorba a Vasököl stábjánál a receptért.

 

Minden dícséret ellenére a film messze nem tökéletes, a legnagyobb hiba mégis a kiszámíthatósága. Akinek ez élete első mozija a fent említett műfajokban, alighanem remekül fog szórakozni (sőt), aki azonban nem ebben a cipőben jár, bizonyára egyetért velem. Sorolhatnék itt konkrét jeleneteket (például mikor Charlie leteremti a fiát, hogy ez nem egy film, ahol minden jóra fordul és elhajtanak a naplementében, majd a következő snittben könnyes szemmel figyelhetjük -  ahogy elhajt a naplementében), de nem lenne sok értelme, mert egytől egyig nélkülöznek minden eredetiséget. A csúcspont mégis a film lezárása, amely egy az egyben a Rocky Balboából lett átemelve, de olyan pofátlanul, hogy Sly helyében én kiszámláznék egy vaskos összeget Levy-éknek.

 

 

 

Ha egy mondatban kellene jellemeznem, a Vasököl egy végtelenül okosan elkészített, végtelenül buta film, amiért Levy egyszerre érdemel dícséretet és kritikát minden mennyiségben. Rengeteg az aduász a pakliban, a szimpatikus főhősön és színészgárdán át a sokszor lehengerlő látványig, vagy épp a nagyon jól felépített (és összelopott) történetig.  Mindenképpen csak ajánlani tudom, mert egy garantálható: ez a film szórakoztat. Hogy aztán kit-kit miképpen, az  a stáblista legördülésével úgyis ki fog derülni...