Mozgókép Blog

Az Emlékmás (Total Recall)

Bevezetés
A cyberpunk a science fiction egyik legmeghatározóbb műfaja. Ez a zsáner a ’80-as évek eleje óta van jelen mind az irodalom mind a mozgókép terén. Azonban volt egy író, akit már jóval a cyberpunk születése előtt is e műfaj legfőbb kérdései és témái foglalkoztattak. Ez az úriember nem más, mint Philip K. Dick, akinek munkássága ma már sci-fi történelem. Elképesztő fantáziával megírt történetei az emberség, az egyén identitáskeresése, az elgépiesedett világ és a paranoia kérdéseit járta körül, azaz gyakorlatilag mindent, ami a cyberpunk műfajának meghatározó pontjai. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy Dick létrehozta a cyberpunkot, úgy két évtizeddel korábban, hogy megszületett volna a műfaj.

A sors iróniája, hogy szélesebb elismerése akkor következett be, mikor az első mozgóképes adaptáció, a Szárnyas Fejvadász (Blade Runner) 1982-ben mozikba került, ám ez volt az az év, amikor Philip K. Dick távozott az élők sorából, így az igazi nagy elismerést már nem érhette meg. Az elmúlt évtizedekben aztán Hollywood felfedezte őt magának és több Dick-adaptáció is mozivászonra került igen hullámzó minőséget képviselve. Vannak itt olyan filmek, mint Az Elhagyott Bolygó (Screamers), A Felejtés Bére (Paycheck), A Holnap A Múlté (Next), vagy az Imposztor (Impostor) melyek a legjobb esetben is csak közepes szintet ütnek meg.

Persze nem csak a ’82-es Ridley Scott-klasszikus az egyetlen kiemelkedő adaptáció, hiszen remekül sikerült darab a Kamera Által Homályosan (A Scanner Darkly) és a tavalyi Sorsügynökség (The Adjustment Bureau) is, ám az igazán nagy dobás a 2002-es, Steven Spielberg által dirigált Különvélemény (Minority Report) és az 1990-es Az Emlékmás (Total Recall) melyet Paul Verhoeven rendezett. Ez utóbbi már csak azért is kiemelkedő, mert egyrészt a hagyományos trükkök és a digitális technika korszakváltásának határán készült, másrészt pedig ez volt az a film, mely végképp szupersztárrá tette Arnold Schwarzeneggert.

Verhoeven filmje nem csak a kasszasiker lett, de a kritikusok is elismerően írtak róla, idővel pedig igazi kultfilm lett belőle. Ez pedig épp elegendő volt ahhoz, hogy a remake-lázban égő álomgyár lehetőséget lásson benne egy új, nagyszabású szuperprodukció elkészítésére. Először is szerződtettek egy meglehetősen korrekt rendezőt Len Wiseman személyében, majd egy nem kevésbé meggyőző színészgárdát, hozzájuk vágtak még úgy 130 millió dollárt a költségekre, ráadásul mindennek tetejében azt ígérték, hogy az új film nem igazán remake lesz, hanem az eredeti novellához fog közelebb állni. Nos, én amúgy sem vagyok a feldolgozások divatos ellensége, így előítéletek nélkül, kíváncsian vártam, mit hoznak össze Wisemanék. Lássuk hát a végeredményt!

Szereplők
Douglas Quaid – Colin Farrell, az ír fenegyerek kapta meg a lehetőséget, hogy a felülmúlhatatlan Arnold Schwarzenegger örökébe lépjen. Farrell pedig el is bukja a feladatot, noha ez nagyrészt nem az ő hibája. Bár korábban már többször bizonyította tehetségét, ezúttal a forgatókönyv semennyi teret nem hagy neki, végig csak futnia, verekednie, lőnie kell, viszont ehhez pedig nincs elegendő karizmája. Faarccal, tehetetlenül vergődik a szerepben, a legjobb pillanataiban is csak közepes. Kár érte, mert egy jobban megírt karakterből sokkal többet is ki tudott volna hozni.

Lori – Kate Beckinsale, az őrjítően szexi angol színésznő, nem mellesleg a rendező felesége, alakítja Quaid látszólag szerető feleségét, akiről aztán kiderül, hogy hideg, kegyetlen bérgyilkos. A ’90-es filmben Sharon Stone alakította a karaktert, nem is akárhogy így az összehasonlításban Beckinsale is alul marad. Noha vadítóan dögös és igyekszik minél kegyetlenebb arcot vágni, többnyire nem túl hiteles, mint rideg gyilkológép. Ezzel együtt szórakoztató a karakter, nem mellesleg elképesztően király „látványelem”, de sajnos nem tud hangsúlyos karakterré válni. Érdekesség még, hogy az új változatban nagyon sok került bele Richter figurájából is, akit a korábbi filmben Michael Ironside alakított nagyszerűen.

Melina – Jessica Biel, a nem kevésbé gyönyörű fiatal amerikai színésznő ellenben telitalálatnak bizonyult. Noha karaktere meglehetősen egydimenziós, így ebben a tekintetben a korábban Rachel Ticotin által alakított Melina is jobb, ám az akciójelenetekben messze hitelesebb. Biel atletikus, sportos lány, neki bármikor elhisszük a verekedős jeleneteket, ellentétben a vasággyal együtt 30 kilós Beckinsale-lel. Melina figurája sem kap lehetőséget a kibontakozásra, de legalább szerethető, szimpatikus „sidekick” Farrell figurája mellé, ráadásul szintén elképesztően szexi, így a film vizuális hatását csak tovább növeli.

Vilos Cohaagen – Bryan Cranston, a kiváló karakterszínész kapta a főgonosz szerepét, melyet a korábbi filmben Ronny Cox formált meg nagyszerűen. Cranston az egész gárda egyik legjobb színésze, így vele esély lett volna rá, hogy emlékezetes gonoszt kapjunk, ám a végeredmény egy bántóan egydimenziós zs-kategóriás gonosz. Valahányszor felbukkan, csak csúnyán kell néznie, többet nem követel tőle a történet. A végén ugyan aktívabb szerephez is jut, de amit ott kell csinálnia, az meg szimplán kínos.

Harry – Bokeem Woodbine, a megjegyezhetetlen nevű és arcú fekete színész a b-kategória definíciója is lehetne. 1993-tól tartó filmes pályafutása során egy emlékezetes szerepet nem találunk, ami alapvetően még nem lenne baj, ha tudna játszani, de nem tud. Ezúttal ő kapta Quaid legjobb barátjának, Harry-nek a szerepét, a karakter már a ’90-es filmben is felbukkant. Itt picit több szerep hárul rá, hiszen Dr. Edgemar jelenetét is ráosztották, ám Woodbine inkább irritáló, mint akár egy másodpercig is hiteles.

Matthias – Bill Nighy, a zseniális angol színész is itt van, hogy próbáljon valamit hozzáadni a produkcióhoz, de nagyjából esélye nincs rá. Az általa alakított Matthias egy ellenállási mozgalom vezetője, tehát ugyanaz a funkciója, mint Kuatónak a korábbi filmben, ám vele ellentétben Nighy karaktere harmatgyenge, pár percet szerepel összesen és teljesen súlytalanra lett megírva az egész figura. A film gyakorlatilag sportot űz abból, hogy tehetséges színészeket fecsérel el anélkül, hogy egyáltalán megpróbálná kiaknázni a bennük lévő potenciált.

Bob McClane – John Cho, az Amerikai Pite-filmekből, valamint a Harold és Kumar-trilógiából ismert koreai származású komikus ezúttal egy tőle szokatlan szerepben próbálja ki magát. Azaz, inkább csak próbálná, mert két-három percnél többet ő sem kap. Karaktere, McClane, a Memória Rt. vezetője, ő az, aki Quaid számára új emlékeket vésne be, ám a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogy elképzelték. A figura semmilyen, súlytalan, ahogy a többi, Cho pedig szőkére hidrogénezett fejjel inkább idiótán fest, mint komolyan vehetően. A karakter egyébiránt szintén szerepelt mind a novellában, mind az Arnie-moziban, mondanom sem kell, ezerszer jobb kivitelezésben.

Látvány
Az Emlékmás gárdája nagyjából 125-130 millió dollárt kapott, ami manapság nem kimagasló gyártási költség, ám nem is kevés pénz. A filmet elnézve pedig Len Wiseman és csapata roppant ügyesen és hatékonyan gazdálkodott a rendelkezésére álló összeggel. Az új Total Recall film ugyanis rendkívül látványos képi világgal bír, minden kockán érződik, hogy az alkotók nagyon keményen odatették magukat, ám azt is hozzá kell tenni, hogy víziójuk nem éppen újszerű. Legyen szó az Egyesült Brit Szövetségről, ami úgy néz ki, mintha Spielberg Különvéleményét mixelték volna Lucas újkori Star Wars filmjeiben látható Corsucant nevű bolygóval, de említhetném A Gyarmat Szárnyas Fejvadászt megidéző esős, sötét, noirba illő miliőjét is.

Mindezekkel együtt azonban dicséret illeti a látványtervező gárdát, ahogy az effektekért felelős szakembereket is, főleg, hogy amit a vásznon látunk nem mind CGI, rengeteg a kézzel fogható, valóban megépített látványelem is. Paul Cameron operatőr és Christian Wagner vágók szintén tisztességes munkát végeztek, a film végig követhető, dinamikus, ezúttal is pozitívum, hogy nincs idegesítő kamerarángatás és élvezhetetlenségig fokozott vágás. Egy szó, mint száz, a film képi világa az apró kütyüktől (fegyverek, kommunikációs eszközök) kezdve, a járműveken át az épületekig, mind-mind lenyűgöző megvalósítás.

Zene
A film zenéjének megkomponálására Harry Gregson-Williamst kérték fel az alkotók, aki számomra roppantul kétarcú komponista. Képes olyan remekműveket összehozni, mint a Mennyei Királyság, vagy a Perzsia Hercege score-ja, majd olyan semmitmondó, fantáziátlan és középszerű anyagokat is, mint az X-Men Kezdetek: Farkas, vagy a Cowboyok és Űrlények zenéje. A Total Recall kapcsán kíváncsi voltam, hogy hősünk melyik arcát mutatja majd, de sajnos az utóbbit sikerült. Az Emlékmás 2012-es verziójának score-ja ugyanis mentes mindenféle eredetiségtől és éppen ezért borzalmasan unalmas és egysíkú.

Megint elkapta az a kór, hogy görcsösen kell Hans Zimmert idéző zenét komponálnia, pedig ő sokkal kreatívabb annál, minthogy szimpla klón legyen belőle. Akárhogy is hallgatom ezt a score-t, egész egyszerűen semmi egyediséget nem tudok benne felfedezni. Ugyanaz a monoton hangulat jellemzi, mint a cselekményt. Ha kiemelkedő darabot kellene mondanom, akkor a Car Chase Part I és II, valamint a felüdülésként ható, kórusokkal operáló Gravity Reversing képes valamit felmutatni. A többi unalomig ismételt egysíkú taktusok, meg idegesítő gépi zörejek. Utóbbiról nem tudom, miért hiszik azt, hogy „sci-fisebb”, meg menőbb, pedig szimplán csak gáz.

Történet
A történet alapját ezúttal is Philip K. Dick 1966-os novellája, az „Emlékárusítás nagyban és kicsinyben” szolgáltatta. Mielőtt a film sztoriját boncolgatni kezdeném, éppen ezért először is nézzük a novella cselekményét: Douglas Quail egyszerű hivatalnok, aki egyfolytában a Marsra vágyik, Kirsten nevű felesége pedig egyre inkább falra mászik ettől. A férfi végül elmegy a Memória Rt.-hez, akik képesek beültetni neki kéthétnyi Mars-utazásról szóló emléket jó pénzért, hiszen egy igazi utat nem tudna megfizetni. Persze Quail mindent megfejelné még azzal, hogy titkos ügynök, ám ennek sincs akadálya.

A probléma akkor kezdődik, mikor beültetésnél kiderül, hogy hősünk járt már a Marson és valóban titkos ügynök volt, merényletet követett el, de ez nem férne bele a nagy gondoskodó államhatalom utópisztikus képébe, ezért törölték az emlékezetét. Most azonban ezek felszínre törnek, éppen ezért a Bolygóközi névre hallgató fennhatóság likvidálná. Quail megegyezne velük, hogy ültessenek be helyette más emléket, csak hagyják életben. A memóriáját áttúrva találnak egy nevetséges gyermekkori vágyálmot. Kilenc évesen földönkívüliekkel találkozott, akik leigázták volna a Földet, ám Quail kedves és irgalmas volt velük, ezért egyezséget kötöttek, hogy amíg ő él, nem támadják meg a bolygót.

A bevésésnél azonban jön a döbbenet: Quail ezen vágyálma ugyanis szintén megtörtént, így a nagy felismerés az, hogy a világ addig van biztonságban, amíg Quail él, mert ha meghal, jön az invázió. Dióhéjban ennyi a sztori, amiből nem is hagytam ki semmi lényegeset, hiszen a novella nagyjából szűk 30 oldal. Annak idején ezt dúsította fel Ronald Shussett és Dan O’Bannon, meglátásom szerint kiválóan. Arnie karakterének nevét Quaid-re változtatták (az indok az volt, hogy férfiasabb a hangzása), hivatalnokból építőipari melós lett, valamint egy nagyszerű összeesküvős sztorit szőttek köré, bolygóközi kalandokkal, rejtélyekkel és misztikummal, no meg nem kevés akcióval.

Az új film alkotói végig kardoskodtak, hogy ők nem remake-t készítenek, hanem az eredeti novellához sokkal közelebb álló adaptációt. Na most, egyrészt nem tudom, hogy egy 30 oldalas novellához mennyire lehet közelebb állni, másrészt már a film készítésének korai szakaszában kiderült, hogy ez bizony parasztvakítás. A film megtekintése után pedig abszolút egyértelmű volt, hogy ez a film, bizony az 1990-es alkotás feldolgozása: a főhős neve Arnie karakterének a nevét viseli, nem hivatalnok, hanem gyári melós. A feleség sem Kristen, hanem Lori, ahogy a korábbi filmben. Melina szintén a ’90-es filmből köszön vissza, ahogy Cohaagen is, de Hauser/Quaid beépülős ötletet is egy az egyben onnan nyúlták le. Még a három mellű nő is visszaköszön, ami egyébként abszolút felesleges.

A film írói (Kurt Wimmer és Mark Bomback) próbálnak frissíteni, de igazából nincsenek klassz, eredeti ötleteik. Az alaphelyzet annyiban különbözik, hogy most nincs Marsra utazás, ahol mutánsok vannak és Cohaagen a levegővel és a turbiniummal üzletel, meg nincs rejtélyes, idegen piramis egy hegy gyomrában. Helyette van egy megosztott világ, ahol egy vegyi háborút követően csak két lakható rész maradt: az Egyesült Brit szövetség (jó nagy európai terület) és A Gyarmat (Ausztrália), amit a föld közepén áthaladó hatalmas lift, a Transz köt össze. A gazdagok az előbbiben, a csórók az utóbbiban laknak.

Persze most is van ellenállási mozgalom (Kuato helyett egy Matthias nevű ember vezeti), ami szeretné a Cohaagen vezette elnyomó hatalmat megdönteni, illetve ezúttal mutánsok helyett kapunk egy rendőrségi robot-hadsereget (ami amúgy jópofa, csak tökre olyan, mintha a Star Wars klónkatonáit mixelték volna az Én a Robot robotjaival). Nagyjából ennyi az új ötlet, a sztori teljes magja Verhoeven filmjéből lett átemelve. Ugyanúgy van nyomkövető eltávolítós jelenet, van üzenet saját maga számára, ahogy megpróbálják arról is meggyőzni, hogy amit átél nem a valóság, hanem csak álmodja a Rekallnál.

Gyakorlatilag tehát elmondható, hogy a film sztorijának minden lényeges eleme a 22 évvel ezelőtti filmből lett átemelve, ami még probléma nem is lenne, csak az a gond, hogy minden erőtlenebb, halványabb, gyengébb. Egy pillanatig sincs benne annyi kraft, mint az Arnold-moziban. Az új megoldások pedig nem elég jók ahhoz, hogy ötletesek legyenek, éppen ezért a sztori abszolút nem kerül kibontásra, rohan az egész egyik akciójelenetből a másikba. A szereplőkről nem tudunk meg semmit, szimpatikusak sem igazán lesznek. A világot sem mutatják be rendesen, így kapunk egy szórakoztató, de totál felszínes végeredményt.

Rendezés
Len Wiseman 2003-ban robbant be az Underworld című vámpíros/vérfarkasos filmmel, amely eredetiséggel szintén nem büszkélkedhetett (szimpla Penge/Mátrix nyúlás volt az egész), de sikeres lett annyira, hogy a 2006-os folytatással (Underworld: Evolúció) még nagyobb sikert arasson. Ezután már a nagyobb lehetőség is megjött, méghozzá a 2007-es negyedik Die Hard-mozi, a Legdrágább az életed képében. A film anyagilag és kritikailag is sikert aratott, 12 év után dicsőséggel hozta vissza John McClane figuráját a vászonra.

Ezek után Wiseman még magasabbra törhetett, megkapta a Total Recall megrendezésének a lehetőségét (emiatt mondta le a Die Hard 5-öt is). Megvallom, én magam sokat vártam a rendezőtől, hiszen a negyedik McClane-kaland engem bőven meggyőzött, hogy érti a szakmáját. A film előzetesei már felemás érzéseket váltottak ki belőlem, hiszen a látvány adta magát, a hangulat viszont nem jött át. A film megtekintése után viszont ezek az érzések nem is nagyon változtak pozitív irányba.

Az elmondható, hogy Wiseman technikailag nagyon profi, tud bánni az effektekkel és pörgős, dinamikus akciójeleneteket tud filmezni. Azonban hangulatot építeni, sztorit kibontani és drámai hatást elérni nem tud. Ahogy a sztori, úgy a film hangulata is erőtlen, a színészeiből sem tudott nagyon életet előcsalogatni, ráadásul a kedves feleségét most is jobban erőlteti, mint kéne, főleg igaz ez a film végére. A képi világot egyébként szemérmetlenül összelopkodta korábbi filmekből, de még a lens flare-t is úgy nyomatja, mint J.J. Abrams.

Wiseman elképesztő tempót diktál, szinte egymást váltják a bombasztikus akciójelenetek, amelyekbe amúgy bele lehetne kötni (gyakorlatilag ezúttal sincs fizikája semminek, hatalmas zuhanások, ugrások, repülések), de kétségtelenül elképesztően sodró lendületűek, a néző figyelmét többnyire sikerrel vonja el arról a tényről, hogy mennyire nincsen rendes története az egésznek. Len Wiseman egy abszolút középszerű szkriptből készített egy szintén középszerű iparosmunkát, semmi többet.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, mint azt, hogy Az Emlékmás 2012-es verziója kimeríti a „felesleges feldolgozás” fogalmát. Felesleges, mert a lenyűgöző látványvilágon kívül semmit sem tud felmutatni, nemhogy hozzáadni bármi érdemlegeset a szintén látványos, ám történetileg is remek eredeti filmhez. Erőtlen, fantáziátlan remake, amelyről ordít, hogy egyetlen céllal akarta a gyártó stúdió elkészíteni, mégpedig, hogy a jól bejáratott névvel sokat kaszáljanak, meg sem fordult a fejükben, hogy művészileg valami maradandót alkossanak. Az élet azonban ezúttal igazságos volt, hiszen a film jó nagyot bukott anyagilag és kritikailag is, én pedig mindenkinek azt ajánlom, hogy inkább nézze meg a 1990-es filmet, mert maradandóbb élményben lesz része.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.