Mozgókép Blog

Drágább mint az életed (A Good Day to Die Hard)

Bevezetés
Az akciófilmek aranykora kétségtelenül a ’80-as és a ’90-es évek voltak, ekkor születtek a műfaj időtálló klasszikusai. Azok a filmek, ahol a hősök még igazi, régivágású kemény fiúk voltak, nem ficsúrok, vagy arcoskodó nudlik, mint manapság. A ’80-as évek végén született két olyan klasszikus, melyek alighanem a zsarufilmek alfája és omegája, de egyben az egész zsáner zsinórmértékei is egyben. Az 1987-es Halálos fegyver, majd az egy évvel későbbi, 1988-as Drágán add az életed felvonultat mindent, amitől csak jó lehet egy akciófilm. A rövid idő alatt kultikussá váló alkotások aztán szép lassan igazi sorozattá nőtték ki magukat. A Halálos fegyver-széria 11 év alatt négy részt élt meg, magasan tartva a minőséget.

A Die Hard esetében a folytatások már lassabban jöttek, de ez nem csoda, hiszen már az első film is nehéz szülés volt. A Roderick Thorp „Minden elmúlik egyszer” című regényén alapuló mozi nehezen találta meg rendezőjét (John McTiernan), majd még nehezebben a főszereplőjét. Arnold Schwarzeneggertől Sylvester Stallone-én át Mel Gibsonig mindenki visszadobta John McClane hadnagy szerepét, ám a Simlis és a szende című sorozat egyre népszerűbb főszereplője, a pályája elején járó Bruce Willis végül elvállalta azt. A Drágán add az életed aztán nyílt erőszakosságával, szabadszájúságával és sötét humorával nem csak a nézők, de a kritikusok szívéhez is utat talált, ma pedig már megkérdőjelezhetetlenül a műfaj egyik alapköve.

Az óriási siker természetesen egyértelművé tette, hogy folytatni kell, így két évvel később, 1990-ben jöhetett is a második rész, a Még drágább az életed (Die Hard 2). A rendezői széket ezúttal Renny Harlin foglalta el, a film története pedig ezúttal is egy sikerkönyvön, Walter Wager „58 perc” című remek regényén alapult. A második felvonás magán viselte a folytatások minden jellegzetességét: nagyobb, hangosabb, látványosabb, de egyben sajnos elkövette azt a hibát is, hogy túlságosan másolta az eredetit. Így bár a Még drágább az életed kiváló, sokszor újranézhető, nagyszerű akciófilm, de a fekete pont jár neki, amiért ennyire támaszkodik az elődjére és nem mer igazán újítani a koncepción.

Anyagilag a film nagyobb sikert aratott, mint az első rész, ám kritikailag már korántsem volt ugyanez a helyzet, így nem csoda, ha a stúdió tétovázott az újabb folytatásnál. Sokáig keresték a megfelelő ötletet, így végül öt évet kellett várni rá, hogy a sorozat harmadik része, Az élet mindig drága (Die Hard with a Vengeance) elérjen a mozikba, újra John McTiernan vezénylete alatt. Érdekesség, hogy a film sztorija Jonathan Hensleigh „Simon mondja” című forgatókönyvén alapul, melyet eredetileg a Halálos fegyver-széria negyedik részének szántak, ám végül ott elvetették. Az meg már csak hab a tortán, hogy az a történet, amit a harmadik McClane-kalandnak szántak eredetileg végül a Féktelenül 2 sztorijaként látott napvilágot.

A harmadik felvonás talán újszerű megközelítése miatt összbevételeit tekintve messze a széria legsikeresebb darabjává vált, ám a kritikusok ezúttal is fanyalogva fogatták. Idővel aztán sok rajongó számára a sorozat legjobban kedveld darabja lett, idehaza ebben óriási szerepet játszott minden idők vitathatatlanul egyik legjobb magyar szinkronja is. Egy újabb részre a producerek és a stúdió is vevő volt, ahogyan a főszereplő, az időközben megasztárrá váló Bruce Willis is, ám a negyedik rész igen nehezen akart összeállni. Már 1999-óta jöttek a hírek, hogy John McClane visszatér, hol a lányával, hol a fiával, hol egy dzsungelben, de nem nagyon haladt előre a dolog.

Végül a Wired magazin egyik újságírója, John Carlin „Búcsú a fegyverektől” című cikke szolgáltatta a megoldást, melyben a kiberterrorizmusról értekezett. Ez az alapszituáció pedig tökéletesen jól jött a 2007-ben bemutatott Legdrágább az életed (Live Free or Die Hard) című negyedik résznek. Az Underworld-filmek rendezője, Len Wiseman remekül igazította McClane figuráját új évezredhez, képes volt friss levegőt pumpálni a franchise-ba, így az óriási anyagi siker és a meglepően jó kritikai értékeléseknek köszönhetően a Die Hard széria régi dicsőségében folytatódott, Bruce Willis pedig szinte azonnal jelezte, hogy készen áll egy újabb felvonásra.

Bár az előző rész sikerének fényében meglepően sokáig tartott, de hat évvel a legutóbbi kaland után, John McClane ismét visszatért, hogy rendet vágjon a terroristák között. A sors ezúttal Moszkvába szólítja, hogy a bajba jutott fián segítsen, de persze a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte. Érdekes alapötlet, az apa-fiú dolog már jó régen esedékes volt, így mint a széria elkötelezett híve óriási várakozásokkal tekintettem a Drágább mint az életed (A Good Day to Die Hard) bemutatója elé. Lássuk hát, hogy hogyan is sikerült John McClane oroszországi kiruccanása!

Szereplők
John McClane – Bruce Willis, a legendás sztár ismét visszatért leghíresebb szerepében, ám ezúttal valami mégis hiányzik. Bruce magabiztos félmosolya ugyan megvan, ahogy az akciójelenetekben is tökös, ám meglepő unottság és érdektelenség ül ki az arcára az egész film során. Valahogy McClane ezúttal csak testben van jelen, de lélekben nem. Willis rutinból hozza a figurát, de sajnos ezúttal nem teszi bele magát igazán, így a kultikus karakter most csalódást okoz. Persze erről nem csak Willis tehet, de erre majd még visszatérünk.

Jack McClane – Jai Courtney, a Spartacus sorozat első évadában megismert fiatal ausztrál srác fizikailag tökéletes választás az ifjabbik McClane szerepére! Kellően kemény és maszkulin, ráadásul egy pillanat alatt elhiszem, hogy Bruce Willis fia. Egyébként a kisugárzása is megvan, szóval ideális választás volt, ám a karakter maga roppant egysíkú, sőt, meglehetősen taplóra lett megírva, így elég nehéz azonosulni vele, vagy megszeretni azt. Courtney így főleg az akciójelenetekben hozza magát, minden más felejtős.

Jurij Komarov – Sebastian Koch, a kiváló német színész alakítja a film egyik legfontosabb karakterét, de annyira semmilyenre van megírva ez a figura is, hogy Koch tulajdonképpen csak úgy lézeng a történetben. Bár a történet végén egy jópofa fordulat is kapcsolódik hozzá, mégsem tud a karakter normálisan funkcionálni, így a totális érdektelenségbe süllyed az egész. Se egy emlékezetes mondat, se egy emlékezetes tett, maga az egydimenziós unalom. Óriási eltékozlása egy ilyen remek színésznek.

Irina Komarov – Julija Sznigir, a lélegzetelállítóan gyönyörű orosz lány a modellkedést váltotta fel a színészetre és bár tökéletesen mutatós a vásznon, azért nem egy kimondott tehetség ami a színjátszást illeti. Kemény csajként pózolva tökéletes, de mikor valami érzelmet kéne megjelenítenie az arcán, akkor az nem nagyon megy neki. Róla már az előzetesek óta tudható volt, hogy „rosszfiú”, így bíztam benne, hogy a harmadik és a negyedik rész után most is kapunk egy emlékezetes női gonoszt, de a végeredmény felemás.

Alik – Radivoje Bukvics, egy eddig meglehetősen ismeretlen szerb színész alakítja a film egyik másik negatív szereplőjét, de nem csoda, hogy aktorunk nem igazán ismert, ugyanis a ripacskodáson kívül sok mindent nem tud hozzátenni a filmhez. Rosszul megírt és fantáziátlan szerepében szenved, teátrális és értelmetlen dolgokat csinál, egyetlen érdekes vagy emlékezetes momentum nélkül. A korábbi Die Hard-filmek tükrében nem csak szomorú, de felháborító is egy ennyire semmilyen gonoszt látni egy McClane-moziban.

Mike Collins – Cole Hauser, a szerintem rendkívül tehetséges színész valahogy sosem tudott igazán nagy karriert befutni, midenesetre én örültem neki, mikor megtudtam, hogy benne lesz az új filmben. Ennél nagyobb arcul csapás volt a tény, hogy nagyjából ha öt percet szerepel összesen és ebben az öt percben sem tesz vagy mond semmi igazán érdekeset. A film valósággal sportot űz abból, hogy elherdálja a tehetséges, jobb sorsra érdemes színészeit.

Viktor Chagarin – Szergej Kolesnikov, egy számomra szintén ismeretlen orosz színész alakítja a film egy másik negatív szereplőjét, egy nagy befolyással bíró korrupt politikust. A karakterben szerintem óriási lehetőségek rejlettek, de csak ismételni tudom magamat. Chagarin figurája alig van a vásznon és akkor sem tesz semmi maradandót. Egész egyszerűen döbbenetesen gyengén vannak megírva a figurák, ennyi érdektelen karaktert egy rakáson nagyon ritkán látni.

Látvány és Zene
A legújabb Die Hard-mozira a stúdió 92 millió dollárt szánt, ami manapság nem nagy összeg, de szerintem egy akciófilmhez több mint elég kell legyen. Ezzel pedig nincs is gond, ugyanis a Drágább mint az életed kapott néhány igazán látványos jelenetet. A film eleji autós üldözés például nagyszerű és ötletes, ahogy a Mil Mi 24-es orosz harci helikopter is kapott egy-két lélegzetelállító pillanatot, szóval a látvány szerintem rendben van. Ami ront az összképen az néhány idegesítő zoomolás, illetve a zavaró, de szerencsére nem túlzásba vitt kamerarángatás, amit mindig is utáltam, de itt még nagyjából az elviselhető határon belül maradnak. Az operatőr és a vágó igazából kiemelkedőt nem alkotott, de elmarasztalni sem lehet őket (leszámítva az undorító zöldes szűrőzést), korrekt munka, de semmi extra.

Ami a zenét illeti viszont csak jókat tudok mondani. Az első három rész komponistája a legendás Michael Kamen volt, aki sajnos már nincs köztünk, hiszen 2003-ban elhunyt. A negyedik résznél a rendkívül tehetséges Marco Beltrami vette át a helyét és szerintem egy teljesen jó, az előző részeket maximálisan tiszteletben tartó score-t hozott össze. Az ötödik résznél pedig ha valakire azt lehet mondani, hogy csúcsformában van, akkor az bizony ő! Beltrami score-ja észrevétlenül simul bele az összképbe, mégis elképesztően sokat dob az egészen. Rendkívüli mértékben képes segíteni a jelenetek hatásfokát és nagyon ügyesen használja ezúttal is a főtémát. Meg kell még említenem a végefőcím alatt felcsendülő remek Rolling Stones nótát a Doom & Gloom-ot is, hiszen az old school hangulathoz azért hozzátesz.

Történet
A Die Hard-filmek alapvetően mindig egy sémát követtek: adva van egy zsaru, John McClane, aki valahogy mindig kifog egy elcseszett napot és véletlenül belekeveredik néhány terrorista jól eltervezett akciójába. McClane-nek pedig bár úgy kell ez mint púp a hátára, azért csak beleszarik a nulláslisztbe, nehogy már csak neki legyen elcseszve a napja. A sorozat alapkellékei a szarkasztikus, sötét humor, stílusosan nyomuló rohadékok, az ezer sebből való vérzés, az idézhető egysorosok, ezen kívül muszáj, hogy legyen legalább egy jelenet, ami egy liftben játszódik, a történet mindig egy napot ölel fel és hősünknek legalább egyszer el kell sütnie a „jippijájé” kezdetű jelmondatát.

Persze a széria sikeréhez még jópár egyéb, nem elhanyagolható dolog is hozzájárul. Az első résznél remekül építették fel McClane figuráját, aki tulajdonképpen azért szerethető, mert átlagember, megvannak a maga problémái és nem sérthetetlen. Nagyszerűen működött az egyhelyszínes megoldás a Nakatomi toronyházban, az akciók és a feszültség pedig remekül voltak adagolva, ahogy a történet is kiválóan meg lett írva. Olyannyira jól, hogy a második rész rengeteget másolt át: megint karácsony, megint bajban a feleség, megint segít Al, megint liftakna és még a seggfej riporter is visszatért. A helyszín ezúttal egy repülőtér volt, ami némileg nagyobb mozgásteret adott a főhősnek, de még így is igen zárt térben tartotta.

A harmadik rész mert először nagyobb méretekben gondolkodni, hiszen a Los Angeles-i toronyház és a washingtoni repülőtér után, ezúttal egész New York McClane és a vele szemben álló rosszfiúk játszótere. Itt kapott McClane először sidekick-et ami szerintem megint csak jót tett a dolognak, hiszen így John ironikus humora végig interakcióba tudott lépni egy másik pozitív karakterrel. A negyedik rész esetében pedig az volt a zseniális, ahogyan az alkotók felismerték, hogy a korábbi rész óta eltelt 12 év és már egy teljesen más világ van, mint a ’80-as, ’90-es években. A számítógépek uralta világban nagyszerűen találták meg az analóg zsaru, az old school hős, McClane számára az új ellenséget a kiberterroristák személyében, ráadásul ezúttal már az egész keleti part a helyszín.

A nagy kérdés az volt, hogy egy ötödik rész esetében az alkotók mi újat tudnak előhúzni a kalapból. Jelentem, hogy semmit. Ugyan az alapötlet nem világmegváltó, de azért működőképes. John McClane idegen terepen fut ezúttal, hogy megmentse rég látott fiát. Mondom, működőképes, mint ötlet, de az alkotók semmit nem tudtak kihozni belőle. Az, hogy John egy tök más országban kénytelen helyt állni semmilyen formában nem kap hangsúlyt, pedig számtalan izgalmas vagy vicces jelenetet lehetne rá írni. A McClane és fia közti érzelmes jelenetekből pedig egyrészt nincs elég, másrészt olyan rosszul vannak megírva, hogy szinte kedvem lett volna sírva fakadni.

Érzelmi töltet így szinte semmi nincs, így itt térnék vissza Bruce Willis unott játékához, hiszen a sztárnak szinte nem is volt esélye, hogy maradandót alkosson, mert nem volt miből. Újra csak azt kell elmondanom, hogy a karakterek totálisan laposra és fantáziátlanra lettek megírva. A párbeszédek b-kategóriás filmeket idéznek, egy-két jobb poén van csak, de ez kevés az üdvösséghez. A film legfájóbb pontja így maga az ötlettelenség és erre akkor döbbenünk rá, mikor felfedezzük, hogy nincs is története igazán a filmnek. Van egy alapszituáció, majd ebből jönnek akciójelenetek, köztük pedig három-négy perces lapos dialógusok.

Persze felvonultatja a kötelező elemeket, a „jippijájé”-t, a liftet, egy-két szarkasztikus beszólást, de nemhogy újítani nem tud, még az is jobb lett volna, ha többet lop a korábbi részekből. És akkor itt térnék ki egy másik dologra. A negyedik részt anno sokan támadták, mert PG-13 korhatár besorolást kapott a szokásos R helyett, így kevésbé volt véres és alig volt káromkodás. Hát tessék, most van R, van szekérderéknyi „bazmegolás”, csak éppen történet nincs, a vulgáris beszéd azt meg nem váltja ki, szóval ismét tanultunk valamit az internetes vérpistike generációról is. Valamint van egy dolog, ami miatt támadták a negyedik részt és a mostanit is, ebben viszont mindkettőt meg kell védenem.

Ez pedig az a felfogás, hogy McClane szuperhős lett. Mindenki bőszen hangoztatja, hogy McClane mindig mennyire emberi volt, de a két legutóbbi rész ezt lehúzta a wc-n. Hát ezzel vitatkoznék. John McClane az első részben úgy nagyjából öt emeletnyit zuhan, aztán nekivágódik egy üvegablaknak anélkül, hogy baja esne. A második részben lerúgják egy felszállás közben lévő utasszállító repülő szárnyáról a befagyott kifutóra, de semmi baja nem lesz. A harmadik részben vagy 25 méternyit zuhan acélkonténerekre, de baja nem esik. Akkor kérdem én, miért is baj, hogy ráugrik egy vadászgép szárnyára, vagy egy helikopterről bevágódik egy üvegablakon át? John McClane emberi karakter, de a jelleme, a humora, a hétköznapi problémái és nem az akciójelenetek miatt.

De némiképp eltértem a tárgytól, csak ez már kikívánkozott belőlem. Ami a lényeg, hogy a Drágább mint az életed két-három bombasztikus akciójelenet összefűzése egy érdekes és működőképes, de totálisan kidolgozatlan alapötletre. A forgatókönyvet jegyző úriember neve Skip Woods, aki már korábban is követett el néhány emberiség elleni bűntettet, mint a Hitman vagy az X-Men Kezdetek: Farkas. Hogy miért írhat még mindig, arra szerintem senki nem tudja a választ, de nagyon remélem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy a tehetségtelensége keresztbe tett egy ennyire ígéretes produkciónak.

Rendezés
Ellenséges terület, A főnix útja, Ómen, Max Payne… Hát nem egy veretes lista, de úgy is fogalmazhatnék, hogy A főnix útján kívül az összes többi felejthető, vagy azonnal kukázandó. Hogy miért pont John Moore-t választotta a stúdió a rendezői feladatokra ugyanakkora talány, hogy miért is írhatta Skip Woods a szkriptet, de ezt most ne feszegessük. A lényeg, hogy Mr. Moore bár rendelkezik némi affinitással az akciójelenetek levezénylésére, a tudománya tulajdonképpen itt meg is áll.

Most az mellékes, hogy úgy próbál menő lenni, hogy néha rángatja a kamerát, meg az éjszakai jeleneteknél bedobja a lens flare-t, ez még nem baj. De egész egyszerűen fogalma sincs, hogy adjon ritmust a jeleneteknek és most nem is a pörgős, akció-orientált szcénákról beszélek. Sokatmondóak azok a jelenetek, mikor McClane a taxiban beszélget a sofőrrel, vagy a fiával egy akció után. Semmi élet, semmi dinamika, semmi ritmus. Totálisan amatőrnek hat az egész. Az élettelen a legjobb szó rá talán. Vagy a film végi csavar, amit szinte bármelyik rendező ennél ezerszer jobban és érdekesebben is megoldhatott volna, Moore-nál viszont totálisan lapos és hangulattalan.

Igazából nem is akarom nagyon elnyújtani a rendező tevékenységének az elemezgetését, hiszen nincs is mit. Ordít az egészről, hogy „oké, akciójelenet jön, ezt rakjuk össze de nagyon, a többi meg úgyse fontos”. Elszomorító hozzáállás, főleg mert egy legendás franchise legújabb részéről van szó. Ha rajtam múlna én bizony John Moore-t az életben nem engedném még egyszer egy hasonló fontosságú projekt közelébe, mert híján van a tehetségnek, amivel képes lenne érdemben megvalósítani azt.

Összegzés
Összességében azt kell mondanom, hogy számomra a Drágább mint az életed nem csak az év első, de sajnos az egyik legnagyobb csalódás, amihez valaha szerencsém volt. És ezt egy olyan ember mondja, aki a korábbi négy részt egyaránt imádja. Természetesen nem nézhetetlen csak erősen középszerű. Rendkívül negatívnak hathat a kritikám, de ez főleg azért van, mert hatalmas várakozásokkal ültem le elé. A végeredmény viszont egy látványos, ám kidolgozatlan, közepes akciófilm, ami egy megtekintést bőven megér, ám emlékezni nem nagyon fogunk rá. Két dologban viszont még reménykedem. Egyrészt egy rendező változatban, mert az még tornázhatja feljebb megítélést, illetve egy hatodik részben, mert ez a hatalmas széria nem érhet véget ezzel a felvonással. John McClane-nek egy ennél sokkal maradandóbb kalanddal kell elbúcsúzni a nagyközönségtől.

„Jippijájé, baszadékok!”

joeperry: No kérem, térjünk rögtön a lényegre, ahogy John McClane is tenné, ha épp nem egy Skip Woods kaliberű épületes idióta próbálná módszeresen közröhej tárgyává tenni a karakterét, a rendező úr és stábja aktív közreműködésével. A Drágább, Mint Az Életed Nakatomi toronyházi méretekben magasodik ki az immár öt részes Die Hard szériából, mint mind közül a legrosszabb. Bruce Willis helyében én a lehető leghamarabb nekiállnék a hatodik résznek, hogy mentse, ami még menthető, merthogy ebben a 90 percben a látványt leszámítva sikerült mindent, de tényleg mindent elbaltázni, amiért korábban megszerettük McClane kalandjait. Gunner kritikáját olvasgatva ismét visszaköszön hagyományos jóindulata, én azonban nem vagyok ilyen kegyes hangulatban és leírom: ez egy bűnrossz film. Nem egyszerűen bűnrossz Die Hard film, hiszen még napjaink néhány akciófilmnek csúfolt vértelen CGI-parádéja is képes köröket ráverni szórakoztatásban. Hogy a forgatás során ez hogy nem tűnt ez fel senkinek, az alighanem megérne egy terjedelmes cikket a Konteó Blogon, hisz elég lett volna, ha a filmkészítésben egy akár csak közepes szinten jártas egyén belelapoz a "forgatókönyvbe" (de nehezemre esett jelen alkotás kapcsán ideírni ezt a szót). Már ha volt ilyen egyáltalán, és Skip Woods nem a budapesti kiruccanás előtti este, a vécén trónolva körmölte le az egészet egy A4-es papírlapra. Íme Woods sikergyanús receptje: öt perc kínosan gyenge, unalmas társalgás / 10 perc akció. Aztán újra. És újra. Majd újra. Zseniális. Egyszerűen nem találok szavakat. Csak egy kérdésem lenne: ki engedte ezt az embert egy Die Hard film közelébe?

Ha alaposan áttúrjuk ezt a szemétkupacot, azért találhatunk benne némi pozitívumot is, igaz, könyékig kell túrni érte a ganéba, azt állíthatom. Magyarként jó érzés Budapest utcáin törni-zúzni látni Bruce Willist (bár épp emiatt egy pillanatig sem tudjuk elfogadni Moszkvaként), és pár ismert hazai arc felbukkanása is jópofának nevezhető, még ha nem is tudtunk kiharcolni egyetlen valamirevaló mellékszerepet sem (na ja, a híres magyar filmlobbi). Az akciójelenetek is kellően látványosak, s bár igazán jónak csak a nyitó autósüldözést nevezném, tényleg ilyen téren tudja a legtöbbet felmutatni a film. (Mondjuk a "Szeretlek" "Én is." "Vigyázok rád." "Én is." stílusú, rendkívül mély és tartalmas dialógusokat nem is volt nehéz felülmúlni.)

Őszintén remélem, hogy kapunk még folytatást, mert nagyon rossz szájízzel kellene emlékeznünk, ha ezzel az ötödik résszel zárulna a sorozat. Én a stúdió helyében visszaültetnék egy korábbi rendezőt a székébe (bármelyikük megtenné) és egy jóval gyakorlottabb íróra bíznám a sztorit, úgy talán lenne esély a méltó befejezésre. Addig is nem tehetünk mást, minthogy megpróbáljuk minél gyorsabban elfelejteni ezt a fércművet.

Katasztrófa, de McClane miatt:

3/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.