04
06/2013
0

A Nagy Gatsby (The Great Gatsby)

The Great Gatsby 2013.jpg

Bevezetés
Az álomgyár története során számtalan alkalommal nyúlt már ihletforrásként az irodalom halhatatlan alkotásaihoz. Megszámlálhatatlan mennyiségű mozgóképes adaptáció készült regények, novellák, színdarabok és igen, még képregények alapján is. Mivel a film alapvetően teljesen más formanyelvvel rendelkezik, mint az irodalom, ezért egy adaptáció mindig is kényes terület, hiszen óhatatlanul is magában hordozza a változtatás szükségszerűségét. Ennek köszönhetően a film több mint száz éve során született megannyi kiváló és legalább ugyanennyi, ha nem több elhibázott mozis átültetés.

Persze egy legendás könyv mindig is hálás feladat, hiszen ha az alkotók képesek elkapni a lényeget, akkor mestermű születhet a fáradozásaik nyomán. Az pedig tagadhatatlan, hogy F. Scott Fitzgerald halhatatlan klasszikusa, az 1925-ben megjelent A Nagy Gatsby pontosan ilyen alapanyag. A regény, melyet egyébként a XX. század legfontosabb és legjobb amerikai irodalmi alkotásának tartanak eddig három mozis és egy tévés feldolgozást ért meg. Az első, már rögtön 1926-ban mozikba került, ez volt Herbert Brenon némafilmje, melynek kópiái mára már elvesztek.

Több mint két évtizeddel később, 1949-ben került a filmszínházakba a második adaptáció, melyet Elliot Nugent vezényelt le, a címszerepet pedig Alan Ladd alakította, ám ez a verzió sem keltett nagyobb visszhangot. Az 1974-ben mozikba került harmadik változat viszont valóban nagy dobásnak ígérkezett, hiszen a forgatókönyvet Francis Ford Coppola írta, míg a főbb szerepekre olyan színészeket szerződtettek, mint Robert Redford, Mia Farrow, Bruce Dern, vagy Sam Waterston. A Jack Clayton által levezényelt film viszont mindezek ellenére csalódást keltően szerepelt.

Bár az alapanyaghoz hű adaptációnak tartották, kiemelve a film rendkívüli jelmezeit és díszleteit, de érzelmileg üres, sekélyes alkotásként ítélték meg a kritikusok. Úgy látszott, hiába a mesteri alapanyag, valamiért nem akar összejönni egy igazán emlékezetes vászonra átültetés. Ezek után pedig nem is csoda, hogy a 2000-ben elkészített tévés adaptáció Toby Stephens, Mira Sorvino és Paul Rudd főszereplésével szinte senkit sem érdekelt. Ezek tükrében így nem meglepő, hogy mikor 2008-ban híre ment, hogy Baz Luhrmann készül újra filmre vinni a regényt, sokak fantáziája beindult.

Luhrmann, aki 1992 óta rendezett négy filmet, sosem volt híres arról, hogy elkapkodná, vagy összecsapná az alkotásait, így várni lehetett, hogy évek kérdése, de végre valahára valami igazán nagy és emlékezetes jöhet össze Fitzgerald klasszikusából, különösen, ha figyelembe vesszük a mester korábbi filmjeit, melyek egytől-egyig epikus hangulattal és elképesztően színes látványvilággal bírtak. Hosszú évek várakozása után viszont most májusban végre megérkezett a várva várt mozi, melyet a kritikusok nem rajongtak körül, a nézők viszont tódultak a mozikba. Lássuk hát, kinek van igaza!

Szereplők
Jay Gatsby – Leonardo DiCaprio, a korunk egyik legnagyobb sztárja és egyben az egyik legtehetségesebb színésze kapta a címszerepet, nála tökéletesebb választást pedig elképzelni sem lehetett volna. DiCaprio amellett, hogy zseniálisan, hiba nélkül hozza Gatsby összetett, kettős figuráját, annyira hitelesen formálja meg a karaktert, hogy a film nézése közben a néző nem is DiCapriót, hanem magát Gatsby-t látja a vásznon és el sem tudna képzelni mást a szerepben. Leo alakításában Gatsby rejtélyes, titokzatos, egyszerre végletekig magabiztos, mégis kisfiúsan félős figurája hibátlanul kel életre. Leonardo DiCaprio ezúttal sem hibázott!

Nick Carraway – Tobey Maguire, a Pókember 1.0-ás verziója, egyben Leo egyik legjobb barátja alakítja a történet talán legfontosabb karakterét. Ugyanis Nick az a figura, aki a regényt E/1-ben elmondja, a filmben pedig rá hárul a narrátor szerepe. Ő az, aki külső és egyben belső szemlélőként figyeli az eseményeket, az ő szemén keresztül ismerjük e történet tragikus figuráit. Éppen ezért a Nick Carraway-t alakító színésznek nincs könnyű dolga, hiszen tökéletesen uralnia kell a szerepét, viszont sajnos azt kell mondanom, hogy bizonyos értelemben Tobey Maguire kudarcot vall. Az arcjátéka rendkívüli módon limitált, sokszor képtelen megfelelő érzelmeket kifejezni, így nem tud azzá a totálisan pozitív hőssé válni, akivel a néző/olvasó azonnal azonosul, ez pedig Maguire hibája.

Daisy Fay Buchanan – Carey Mulligan, a rendkívül tehetséges, ám szerintem meglehetősen egérarcú színésznő kapta a női főszerepet. Annak a Daisy-nek a szerepét, aki a történet szerint Jay Gatsby minden álmának és vágyának tárgya. Daisy, aki tulajdonképpen az egész történet mozgatórugója. Előzetesen nagyon féltem, hogy Mulligan minden tehetsége ellenére sem lesz képes hitelesen megjeleníteni a figurát, de pozitívan kellett csalódnom. Színésznőnk ugyanis amellett, hogy jól kapja el Daisy figurájának egyszerre szeretetre méltó, mégis iszonyúan ellenszenves jellemét, még külsőleg is hiteles a szerepben, így méltó párja Leónak.

Tom Buchanan – Joel Edgerton, a markáns vonásokkal rendelkező ausztrál aktor hosszú utat járt be alig ismert ausztrál filmektől kezdve Owen Lars figuráján át odaáig, hogy ilyen nagyívű szerepekben láthassuk őt. Eredetileg Ben Afflecknek szánták Tom Buchanan agresszív, ellenszenves figuráját, ám ő nem ért rá, mi nézők pedig a lehető legjobban jártunk így, mert Edgerton bizony tökéletesen, hiba nélkül formálja meg Tom karakterét. Nem csak, hogy eljátssza, hanem egy az egyben megjeleníti azt, amit Fitzgerald leírt, a könyvet olvasva, manírjai, a hanghordozása és a mozdulatai is így jelennek meg az ember előtt. DiCaprio mellett egyértelműen övé a legerőteljesebb alakítás.

Jordan Baker – Elizabeth Debicki, a párizsi születésű fiatal ausztrál színházi színésznőnek ez mindösszesen a második filmszerepe. A könyvhöz képest Jordan karaktere sajnos némiképp háttérbe szorul, amit nem csak azért bánhatunk, mert igazán érdekes karakter, hanem azért is, mert Debicki fenomenálisan el lett találva a szerepre. Az egy dolog, hogy külsőre tökéletesen elhiszi az ember, hogy a ’20-as évek egyik sztárját látja, de ezek mellett még a karakter kissé dölyfös, fennhéjázó stílusát is ragyogóan adja vissza. Nem tudom, hogy Debicki mennyire gondolkodik a moziban a jövőben, de nagyon remélem, hogy nagyon.

Myrtle Wilson – Isla Fisher, az ománi születésű és skót származású színésznő szintén az ausztrál vonalat erősíti, hiszen a koalák földjén cseperedett fel. Karrierje során nem egy romantikus vígjátékban domborított már, ám főleg szépsége okán emlékezhetünk rá, kevésbé a tehetsége miatt. Éppen ezért Sasha Baron Cohen hitvesének leszerződtetése elé néminemű félsszel tekintettem, ám nagy megkönnyebbülésemre, ha nem is emlékezetes, de mindenképpen korrekt módon oldotta meg a csapodár, könnyűvérű, meglehetősen ellenszenves Myrtle szerepét. Valamivel kevesebb teret kap a karakter, mint a könyvben, de így is fontos a jelenléte, Fisher pedig nem rontja le.

George B. Wilson – Jason Clarke, a szintén ausztrál származású színész az elmúlt évek egyik legfoglalkoztatottabbja, ami meglepő abból a szempontból, hogy meglehetősen unalmas, semmilyen arca van és az alakításait is általában a korrekt jelzővel illethetjük, ahogy tehettük például a tavalyi Zero Dark Thirty esetében is. Ez az „unalmas” megjelenés most viszont az előnyére válik, hiszen Myrtle férje pontosan ilyen szürke egér, egy egyszerű autószerelő, akit túl egyhangúnak talál a felesége és ezért Tom Buchanan karjai közt vigasztalódik. Clarke nagyon keveset szerepel, de jól hozza a szegény, toprongyos külsejű egyszerű munkásembert. A film vége felé még egy érzelmileg igen hatásos nagyjelenete is van, így a dicséretet mindenképpen megérdemli.

Meyer Wolfshiem – Amitabh Bachchan, a hazájában óriási sztárnak számító indiai színész már 1969 óta a pályán van, öt évtizedes karrierjének köszönhetően igazi veteránnak számít, ezzel együtt A Nagy Gatsby az első angol nyelvű filmje, egyben a hollywoodi debütje is. Az általa megformált Meyer Wolfshiem egy kétes hírű zsidó „üzletember”, egyben Gatsby jóbarátja és támogatója is. Rendkívül érdekes karakter, éppen ezért csalódás, hogy az amúgy sem nagy szerepét a filmben még inkább megkurtították, pedig Bachchan nagyon jó választás volt a szerepre. Tulajdonképpen egyetlen jelenete van, de nagyon jól érzékelteti a figura jellemvonásait és tulajdonságait. Nagy kár érte, mert elfecséreltek egy igazán érdekes és izgalmas karaktert.

Látvány
A Nagy Gatsby gyártási költsége 105 millió dollár volt, ami manapság nem kiugró összeg, őszintén szólva, meg is voltam lepődve, hogy a ’20-as évek New Yorkját meg tudják-e jeleníteni ennyiből, persze figyelembe véve a rengeteg korhű jelmezt, díszletet, autót és egyéb szükséges eszközt. Luhrmann és csapata viszont azt kell mondjam, elképesztő munkát végzett. Minden egyes dollár meglátszik a vásznon. A film hihetetlenül látványos, legyen szó Gatsby elképesztő palotájáról és partijairól, Buchananék hatalmas villájáról, az autós jelenetekről, az éjszakai New York pompázatos neonfényeiről, vagy akár csak az I. világháborús visszaemlékezésekről.

A produkció képi világáért felelős Catherine Martin, aki egyben a rendező felesége, minden létező dicséretet megérdemel. Martin és csapata ugyanis egész egyszerűen fenomenális munkát végeztek. Úgy keltették életre hihetően a ’20-as éveket, hogy közben érződik, hogy egyfajta elképzelt változatát látjuk a kornak. Hihetetlenül nagy kreatív teljesítmény ez, amit remélem, hogy jövőre több díjátadó is honorálni fog. Ezek mellett természetesen csakis dicshimnuszokat zenghetek az operatőrről, Simon Dugganról, aki hihetetlenül színes, érzelmekkel teli képeket készített, az adott jelenetek és természetesen a film egésze is a szereplők érzéseinek, lelki világának vizuális kivetülései. Sorokat tudnék még ömlengeni a film látványvilágáról, de felesleges, ezt látni kell!

Zene
Ha Baz Luhrmann filmről beszélünk, a zene egész egyszerűen megkerülhetetlen pont. Elég csak, ha felidézi az ember a Rómeó és Júlia, de legfőképpen a Moulin Rouge című korábbi alkotásokat a mestertől. Luhrmann mindig is nagy hangsúlyt fektetett zenére, különösen azt nagyon szereti, mikor eltérő korokat, vagy stílusokat kever. Shakespeare modernizált klasszikusa a ’90-es évek popzenéivel felpörgetve, vagy a századfordulós musical modern zenei betétekkel. Ezek után borítékolni lehetett, hogy A Nagy Gatsby esetében is valami hasonlóra számíthat az ember.

A rendező pedig nem is változtatott a jól bevált receptjén. A filmben olyan betétdalok hangzanak el különböző hangszerelésekben, mint Amy Winehouse „Back To Black” című slágere Beyoncé előadásában, a jazzesített „Crazy In Love” Emily Sandé tolmácsolásában, a Love Is Blindness Jack White-tól, a „No Church In The Wild” Jay Z és Kanye West kettőstől, de említhetném totálisan modernkori partizenét, az „A Little Party Never Killed Nobody”-t Fergie-től. Hát meg kell hagyni, egyik sem az én világom, ezzel együtt elképesztő, hogy a film aláfestéseként mennyire jól is működnek. Egész egyszerűen hiába más kor, más hangzás, tökéletesen passzolnak a jelenetek alá.

Persze akad azért egy-két dal, ami engem is nagyon megfogott. Ilyen a hihetetlenül relaxálós hangulatú „Into The Past” a Nero-tól, az iszonyúan hangulatos és drámai „Over The Love” a Florence and the Machine előadásában, de a csúcspont egyértelműen Lana Del Rey dala, a mennyei szépségű, szomorúsággal és elmúlással teli „Young & Beautiful” című szerzeménye, mely instrumentális formában is többször visszaköszön. A film score-ját egyébként Luhrmann házi komponistája, Craig Armstrong szerezte. Sajnos ez utóbbi nem került még kiadásra, de remélem, egy napon elérhetővé válik majd, mert Armstrong ezúttal is csodálatos zenét hozott össze.

Történet
A „Nagy Amerikai Regény”. Ezzel a jelzővel szokás illetni F. Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent, mára klasszikussá vált alkotását. Persze nem volt ez mindig így, hiszen kiadásának idején felemás volt a kritikai megítélése, míg az eladások finoman szólva sem szöktek az égbe. Az 1940-ben elhunyt Fitzgerald csalódásként tekintett önmagára és pályafutására, ám, mint sok más nagyságot, őt is csak az utókor értékelte igazán. A II. világháború utáni nemzedék fedezte fel magának újra a regényt és ekkor kezdett azzá a kultikus alkotássá válni, amelynek ma is ismerjük. Érdekesség, hogy a Francis Cugat által megfestett eredeti borító már önmagában is legendás lett.

A Nagy Gatsby 1922-ben játszódik, New Yorkban és Long Islanden. A történet legfontosabb szereplője a Középnyugatról származó, az I. világháborút megjárt, a Yale-en végzett Nick Carraway, aki azért jön keletre, hogy kötvényekkel kereskedjen. Ő az, aki belecsöppen a viharos húszas évek kavalkádjába, gazdag és befolyásos emberek társaságába keveredik, majd az ő narrációja kíséri végig ezeknek az embernek a sorsát. Tulajdonképpen a történetben Nick az átlagember, akinek a szemén keresztül az olvasó/néző megismeri Jay Gatsby, Daisy Fay, Tom Buchanan, Jordan Baker és a hozzájuk hasonlók életét. Érdekfeszítő, egyben tragikus és tanulságos történet az álmokról, a jövő utáni vágyakozásról, az elvesztett múlt utáni sóvárgásról és a fényűző gazdagság ürességéről.

Fitzgerald részben önéletrajzi ihletésű regényének számomra legnagyobb erőssége, hogy eme fényűzésről, pompáról és mérhetetlen gazdagságról abszolút sallangmentesen, elnyújtott és változatos leírásokat teljes mértékben mellőzve, mégis hihetetlenül erőteljesen ír. A könyv nagyon rövid, nincs kétszáz oldal sem, mégis hihetetlenül részletesnek és jól kidolgozottnak érzi az olvasó, mert minden puritánsága ellenére az is! Ezek után nagy kérdés volt, hogy Baz Luhrmann és Craig Pearce mennyire fognak hű adaptációt készíteni a „Nagy Amerikai Regényből”.

Nos, a végeredmény azt kell mondjam, hogy hihetetlenül közel áll a regényhez, így mindenképpen hű adaptációként tekinthetünk rá, viszont van néhány változtatás, ami ront az összképen. A történetet Luhrmannék egy szanatóriumban kezdik, ahol az alkoholba menekült, életunt Nick meséli el történetét, miközben orvosa tanácsára papírra veti gondolatait. Ezt a megoldást Pearce-ék korábbi filmjükből a Moulin Rouge-ból vették át, ami önmagában hatásos megoldás, itt azonban én feleslegesnek érzem. A történet kibontása innentől viszont rendkívül hű az alapanyaghoz, szinte sorról sorra követi a könyvet egészen a végéig, ahol aztán lerövidít/kihagy történéseket, amik szintén a film kárára válnak.

Anélkül, hogy elárulnám a végkifejletet azoknak, akik esetleg nem olvasták a könyvet, a film vége ugyanis kissé összecsapott lett. Kimaradnak olyan szereplők, mint Henry C. Gatz, de hiányzik a történet befejezéséből Meyer Wolfsheim és Ewing Klipspringer is. Igazából, mint változtatás ezek azok, amik zavaróak és a mozi kárára válnak, viszont a cselekmény során még akad néhány aránytévesztés, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ezek egyike a főhős, Jay Gatsby karakterének háttere, pontosabban annak részletesebb ismertetése, illetve a szüleihez fűződő viszonya, amit szerintem a film hibásan bagatellizál el. Aztán ott van még Gatsby jótevőjének, Dan Cody-nak is a karaktere, akit szintén elintéznek egy percben, és noha a könyvben sem kap nagy teret a figura, azért jobban ki kellett volna hangsúlyozni a kapcsolatát Gatsby-vel.

Méltatnom kell viszont a legtöbb karaktert. Gatsby és Tom Buchanan tökéletesek lettek, egy az egyben úgy jelennek meg, ahogyan azt Fitzgerald leírta. Jordan Baker figurája is elképesztően könyvhű, viszont elsikkad némileg a karakter, de erről majd később. Meyer Wolfshiem is el lett találva, ahogy George Wilson és Myrtle is, utóbbi nővére, Catherine viszont nem tűnik fel a könyv vége felé, ami szerintem hiba, mert rövid jelenléte ott is sokat hozzáad a történet tanulságához. Igazából a szereplőknél Daisy az, aki előtt tanácstalanul állok. Egyrészt azért, mert a figura ragyogó lett, Mulligan csodálatosan játssza, és hihetetlenül jól visszaadja a regénybeli karaktert, viszont valami mégis hiányzik, hisz nincsenek meg az ellenszenves tulajdonságai a kellő hangsúllyal.

Talán így utólag nézve kicsit szigorú vagyok, illetve lehúzónak hathat, amit írtam, pedig ezek ellenére remekül lett a könyv története átültetve a nagyvászonra, viszont úgy érzem Luhrmann és Pearce eszközölt néhány olyan változtatást, ami szükségtelen volt, illetve amiktől a történet nem lett erősebb. Az igazság az, hogy Fitzgerald könyve épp a terjedelme miatt igen pontosan adaptálható, valamint annyira tökéletesen van felépítve, hogy minden eltérés az alapanyagtól teljesen felesleges. Úgy érzem, hogy ha Luhrmannék a sztori során nem csak a romantikus szálra koncentráltak volna ekkora hangsúllyal, hanem a korszak és a benne élők kritikája is nagyobb hangsúlyt kapott volna, akkor tulajdonképpen tökéletes adaptációról beszélhetnénk, így viszont csak szimplán remek.

Rendezés
Baz Luhrmann színházi rendezőként kezdte, az elképesztő vizualitás és a zene iránti szenvedélye így nem lehet meglepő senki számára. Első filmje az 1992-es Kötelező Táncok még szülőhazájában, Ausztráliában készült. Noha én nem igazán rajongok érte, máig sokan imádják és a kritikák is lelkesedtek iránta. Direktorunk 1996-ban tért vissza William Shakespeare halhatatlan klasszikusával. A Rómeó és Júlia modern környezetbe helyezett adaptációja már megosztotta az ítészeket, viszont a közönség imádta, Leonardo DiCaprio pedig ezzel a filmmel indult el világhódító útjára.

Luhrmann 2001-ben jelentkezett ismét, a Moulin Rouge című, szerintem zseniális és méltatlanul alulértékelt musicaljével. A Nicole Kidman és Ewan McGregor főszereplésével készült film, színes, pörgő képsoraival, zseniális zenei betéteivel gyakorlatilag felrázta a műfajt és számomra mai napig rejtély, hogy az akadémia miért nem volt képes jobban elismerni ezt a bátor mozit. A rendező viszont ezek után hét évig tervezgette a nagy szerelem-projektjét, az Ausztrália című történelmi eposzt. A 2008-ban mozikba került monstre produkció aztán Nicole Kidman ide, Hugh Jackman oda, nem aratta azt az elsöprő sikert, mint amit vártak tőle, a fogadtatása inkább felemásra sikerült.

Ezután következett A Nagy Gatsby, melyet Luhrmann szintén régóta szeretett volna elkészíteni. A rendező sajátos és egyben lenyűgöző vizualitása biztosíték volt rá, hogy a film képi világa lehengerlő lesz és a film nem is okoz csalódást. Noha a könyv, ahogy fentebb is írtam, meglehetősen puritán stílusban tárja elénk a regény világát, a film vizuális műfaj, így itt hiba lett volna ez a megközelítés. Luhrmann remekül ismeri fel, hogy a ’20-as évek hedonista, élvhajhász világát erős képi világgal kell megjelenítenie, így harsány színek és a lüktető képsorok tökéletesen passzolnak a hangulathoz.

A nagy kérdés az volt, hogy a történet drámai vonalát, a társadalomkritikai felhangokat mennyire lesz képes visszaadni. Nos, ami a romantikus vonalat illeti, Luhrmannék jelesre vizsgáznak. A lassan kibontakozó, reménytelen és szomorú, mégis felemelő szerelem Gatsby és Daisy között, valamint a lány vívódása Jay és a férje között elképesztően jó. A Plaza Hotelben játszódó jelenet például tanítani való, így ez a része a filmnek hibátlan. Ott van viszont a korszak és a gazdagok kritikája, ami sajnos némiképp elsikkad. Persze jelen van, csak közel sem olyan erőteljesen, mint kellene. A történet eleji összejövetel Catherine lakásában nem adja vissza azt, amit a könyv megmutat, de a Gatsby partijain történő találgatások a házigazda kilétéről is éppen csak, hogy megjelenik.

Aztán ott van Nick és Jordan romantikus viszonya, amit ugyan a könyv sem ragoz túl, viszont van hangsúlya a történetben, itt viszont teljesen kimarad. Látjuk, érezzük, hogy talán van valami közöttük, de Luhrmann feláldozza ezt a szálat is Gatsby és Daisy kapcsolatának bemutatásáért. És ha már Nick, akkor el kell mondanom, hogy nagy ötlet, ahogy a regényhez hasonlóan bizonyos pontokon narrálja a történéseket, viszont szerintem Lurhmann némiképp arányt tévesztett. Bizonyos pontokon ugyanis túlhasználja azt, olyanokat megmagyarázva, ami egyértelműen lejön a nézőnek egyből, más helyeken viszont, ahol kellene némi háttértámogatás, ott elmarad. No meg ismét meg kell jegyezzem, hogy Tobey Maguire bizony alulteljesít kissé.

Fitzgerald regénye zseniális, stílusos, egyben metsző kritikája a gazdagok csillogó, ám a felszín alatt hihetetlenül sekélyes és üres világának. Tom Buchanan, Jordan Baker és még Daisy is olyan emberek, akiket néhány pillanatig ugyan érdekesnek tarthatunk, ám hamar rájövünk valódi énjükre. Ezek az emberek egyedül a pénzbe szerelmesek, semmi mást nem értékelnek a gazdagságon kívül és ott van velük szemben Jay Gatsby, aki szintén felépítette mérhetetlenül gazdag és csillogó világát, ám mindezt egy nő szerelméért tette, a felszín alatt pedig egy félénk és bizonytalan, végtelenül naiv és romantikus embert találunk.

Éppen ezért sem értem a kritikákat, melyek szerint a film nem szól semmiről, a karakterek pedig felszínesek, hiszen éppen ilyeneknek kell lenniük! Ezek látszatemberek, akik a kényelem és a fényűzés mögé bújva akarnak érdekesnek tűnni, de egy másodpercig sem azok. Valójában még Gatsby sem az, ő egész egyszerűen csak tiszta és romlatlan lélekkel szeret egy nőt, és nem látja a valóságot, csakis a zöld fény szimbolizálta álmait, melyekhez tűzön-vízen át ragaszkodik. Ez az a kettősség a történetben, melyet Luhrmann jól kapott el, csak az arányok tolódtak el a kelleténél jobban. A romantikus rész tökéletes, a társadalomkritikai jelen van, csak nem kap kellő hangsúlyt.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, hogy Baz Luhrmann legújabb filmje minden ízében lenyűgöző darab, elképesztő vizualitással, túlnyomó részt fenomenális alakításokkal megtűzdelt epikus romantikus dráma, melynek megtekintését könnyű szívvel ajánlom mindenki számára. Noha a felsorolt hibáim talán soknak tűnhetnek, valójában az összkép tekintetében inkább csak zavaróak, mintsem valóban komoly hibák és azoknak, akik nem olvasták a könyvet, talán egyáltalán nem is fognak feltűnni. Én, mint a könyv feltétlen rajongója minden ízében tökéletes adaptációt vártam. Ezt ugyan nem kaptam meg (talán nem is kaphattam), viszont így sem lehet okom valódi panaszra, mert ez a film néhány hibájával és aránytévesztésével együtt is elképesztően közel van a tökéleteshez.

„Gatsby hitt a zöld fényben…”

The Great Gatsby.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr455344573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.