17
06/2013
1

Superman Visszatér (Superman Returns)

Superman Returns 2006.jpg

Bevezetés
Lassan elérkezik a pillanat, és hozzánk is befut a kriptoni szuperember legújabb inkarnációja. Ha figyelembe vesszük a hős elképesztően régre visszanyúló történelmét, valamint azt, hogy évtizedeken át mennyire meghatározó szerepet játszott a Christopher Reeve fémjelezte széria, láthatjuk, hogy félelmetesen sokáig tartott, míg Hollywood elő mert állni egy modernebb, merészebb verzióval Az Acélember prezentálásában. De mielőtt Zack Snyder epikus mozija sorra kerülne, tekintsük át a figura nagyvásznas útját és felvezetésként hadd tisztelegjek a hérosz előtt a (legalábbis eddig) legkedvesebb Superman mozim kritikájával.

A Jerry Siegel és Joe Shuster által 1938-ban életre hívott Superman a szuperhősök alfája, ő a kiindulópont, az ő bemutatkozásától számítjuk a képregények aranykorát. A figura népszerűsége gyakorlatilag azóta is töretlen, a comics-ok lapjain mindig meg-megújulva tér vissza, hogy újabb és újabb generációkat nyűgözzön le kalandjaival. Az évtizedek során készült már belőle két, rövid epizódokból összeálló mozis sorozat (Superman, Atom Man vs. Superman), egy korai mozifilm (Superman and the Mole Men), több tévésorozat (Adventures of Superman, Superboy, Lois & Clark, Smallville). Noha mindegyik több-kevesebb sikert ért el, igazán ikonikussá a már említett Christopher Reeve sorozat tudott válni.

A két neves producer, Alexander és Ilya Salkind egy hosszú és rögös procedúra után, 1974-ben szerezték meg a jogokat a DC Comicstól és azonnal bele is fogtak egy grandiózus projekt megvalósításába. Megannyi sztárrendezőt kinéztek maguknak (Coppola, Friedkin, Peckinpah, még Lucas és Spielberg is jelölt volt), ám először a forgatókönyvet kellett összerakni, amihez a megalomán Salkindék szintén csak nagy neveket akartak. Így jött a Keresztapa írója, Mario Puzo, aki végül egy csaknem 500 oldalas szkriptet rakott le az asztalra, hiszen Salkindék ötlete az volt, hogy nem egy, hanem mindjárt két filmet forgatnak egyszerre, mint tették azt A Három Testőr és A Négy Testőr esetében.

Annyira hosszú lett viszont a forgatókönyv, hogy átírásra volt szükség, így került a képbe David Newman és Robert Benton, akik korábban már többször dolgoztak együtt. Utóbbi azonban már le volt kötve, így sokat nem tudott hozzátenni a produkcióhoz, ezért Newman a feleségét, Leslie-t hozta be társírónak. A kész szkriptjük nagyon tetszett Salkindéknak, ám az időközben a rendezésre leszerződtetett Richard Donner utálta azt nevetséges „camp” stílusa miatt, ezért felkérte Tom Mankiewicz-et, hogy írja át teljesen. Salkindék és Donner között így már a legelején problémák léptek fel, de ezek csak később jöttek elő.

A főszerepre sokáig igazi A-listás sztárt akartak, de Donner meggyőzte a producereket, hogy egy ismeretlenre van szükség. A keresés egyre elkeseredettebb lett, míg végül Christopher Reeve, egy fiatal és feltörekvő, ám tehetséges színész képbe nem került. Nehezen kapta meg a munkát, mert túl vékonynak találták, ám ő rengeteget edzett, hogy megfeleljen a szerepre. Mellé viszont igazi sztárokat szerződtettek, hiszen ott volt Gene Hackman, Terence Stamp és természetesen a legnagyobb név, Marlon Brando. A két film forgatása nem kevés vita mellett zajlott, majd szinte már készen voltak, mikor Salkindék leállították a forgatást, hogy az első rész elkészítésére koncentráljanak.

A Superman végül 1978-ban került a mozikba óriási anyagi és kritikai sikert aratva, így a folytatást már tűkön ülve várta a közönség, ám volt némi probléma. A viták annyira elmérgesedtek, hogy Salkindék végül kirúgták Donnert és Richard Lestert kérték fel arra, hogy fejezze be a második filmet. Noha nem sok volt már hátra, mégis több mint a film felét újra kellett venni, mert különben a nevét nem írhatták volna ki rendezőként. Több színész (Gene Hackman, Valerie Perrine, Margot Kidder) erősen ellenezték Donner leváltását, előbbi kettő pedig nem volt hajlandó az újraforgatások miatt kamerák elé állni, így dublőrökkel kellett megoldani a szükséges jelenetek. Marlon Brando is összekülönbözött Salkindékkal, így az ő leforgatott jeleneteit pedig nem használhatták fel.

A zavaros körülmények között elkészült Superman II ezzel együtt nagy sikert aratott 1980-ban, ha nem is akkorát, mint az első rész. Már itt megjelentek azok a viccesebb, bugyutább hangulati elemek, amik aztán tönkre is vágták a szériát. A producerek mindenesetre bizonyítva érezték döntésük helyességét, így az 1983-as Superman III már teljes egészében Lester rendezése volt, a szkriptet pedig David és Leslie Newman írta. A film végül óriási csalódást keltett mind a nézőknél, mind a kritikusoknál. Idióta történet, elnagyolt és idegesítő karakterek, nevetséges ellenfelek. A film értékelhető elemeit mindössze Superman önmagával való meghasonulása, valamint Clark és Lana Lang Smallville-i szcénái jelentették.

A kritikai bukás és a viszonylagos anyagi siker után Salkindék egy spin off filmmel szerették volna felfrissíteni a szériát. Így készülhetett el az 1984-es Supergirl, ami alapjaiban is katasztrofális mozi lett. Helen Slater jó választás volt a címszerepre és a Faye Dunaway, Peter O’Toole, Mia Farrow alkotta színészgárda is bitang erősnek volt mondható, a film története viszont kabaré, a rendezés erőtlen és ritmustalan (az elkövető Jeannot Szwarc volt), egy-két jelenetet leszámítva így ez a film is joggal bukott meg mindenhol. Ennek hatására Salkindék egy időre túladtak a jogokon, így kíváncsian várta mindenki, mi lesz Superman további sorsa.

A jogok végül a Cannon Films-hez kerültek, ahol a producerpáros, Menahem Golan és Yoram Globus vezénylete alatt készült el az 1987-ben bemutatott Superman IV: A Sötétség Hatalma című rész. A garasoskodó Golan és Globus mindössze 17 milliót szántak gyártási költségnek (az első film anno 55 millióból készült), a végeredmény pedig sejthető. Sidney J. Furie filmje definiálja a katasztrófa fogalmát az első perctől az utolsóig. Hiába tért vissza Gene Hackman és Margot Kidder (utóbbit a harmadik résznél azzal büntették Salkindék, hogy csak epizódszerepet kapott), a film legendásan retardált története, a szégyenteljes látványvilág és Reeve-et leszámítva az alulteljesítő színészgárda végül beleállította a földbe a szériát.

Noha előbb a Cannon majd a jogokat visszakapó Salkindék is terveztek egy ötödik részt, Reeve jelezte, hogy ő ahhoz már nem adja a nevét, így a jogtulajok a Superboy főszereplőjével, Gerard Christopherrel kívánták azt elkészíteni, de szerencsére nem lett belőle semmi. Az ezt követő közel két és fél évtized elképesztő szenvedések és huzavonák sorozatává vált, melyet most nem firtatnék, majd inkább Az Acélember felvezetőjében. A lényeg, hogy megannyi szenvedés és kínlódás után, végül jött az X-Men filmeken edződött Bryan Singer és meggyőzte a Warner Bros. fejeseit, hogy egy, a Donner eredetijéhez hű elképzelés sikert hozhat. Az általa levezényelt Superman Visszatér 2006 nyarán került a mozikba, lássuk hát, hogy két évtized után hogy tért vissza Kripton utolsó fia.

Szereplők
Kal-El/Clark Kent/Superman – Brandon Routh, a fiatal iowai srác szinte kezdőként csöppent bele egy elképesztő méretű projekt közepébe. Singer egyetértett Donnerrel abban, hogy egy ismeretlennek kell eljátszania Supermant, Routh pedig végül 2000 jelentkező közül lett kiválasztva. Könnyen lehet, hogy sosem lesz sztár belőle, az viszont biztos, hogy az Acélember szerepére telitalálat volt! Nem csak, hogy hasonlít Christopher Reeve-re, de megvan a kiállása és a karizmája is a szerepre. Supermanként csendesebb, visszafogottabb, mint elődje, míg Clark Kentként tökéletesen hozza a kissé tutyimutyi újságírót. Brandon Routh-ban ott van az örökség amit Reeve-hagyott maga után, ő pedig méltósággal felel meg neki.

Lois Lane – Kate Bosworth, az akkor már lényegesen nagyobb tapasztalattal rendelkező szépséges színésznő kapta a női főszerepet és ezt a döntést aztán sokan kritizálták is. Tény, hogy az akkor 23 éves Bosworth iszonyú fiatal volt a szerepre, főleg, hogy van egy ötéves fia is a történet szerint, de ezzel együtt szerintem a feladatát ügyesen megoldotta. Néha kicsit akadékoskodó, sértett karaktere szerintem remekül következik a történetből, ráadásul nem éreztem, hogy kizökkentene a filmből a jelenlétével, ez pedig azt jelenti, hogy fiatalsága ellenére hihetően játszotta a figurát, valamint megvan a „chemistry” közte és Routh között. Sőt, ki merem jelenteni, hogy jobban illik rá a szerep mint anno Margot Kidderre.

Lex Luthor – Kevin Spacey, a kétszeres Oscar-díjas színész kapta Superman legikonikusabb ellenfelének szerepét. Gene Hackman örökébe lépni nem könnyű, Spacey azonban rendelkezik a kellő kvalitásokkal, hogy mindezt elérje. Az általa játszott Luthor nem annyira mókás, mint elődje volt, ez a film komolyabb hangvételéből is adódik, ám amellett, hogy sokkal fenyegetőbb korábbi önmagánál, azért több helyen megidézi annak humorát is. Spacey láthatóan rendkívül élvezte a karaktert, valósággal lubickol a szerepben, egyszer-egyszer szinte már rajzfilmszerű gonoszt hoz, de mindig képes megtartani az egyensúlyt, így alakítása méltó a karakterhez és Gene Hackmanhez is.

Richard White – James Marsden, az X-Men-filmek Küklopsza alakítja a Daily Planet főszerkesztőjének unokaöccsét, egyben Lois vőlegényét. Marsden érdekes figura, a tehetsége megvan, de valahogy sosem tud átütőt alakítani és ez most sincs másként. Richard karaktere a talpig jófiú, mindig udvarias, jólnevelt és segítőkész, aki imádja a feleségét és „kisfiát”, ráadásul szeret repülni is. Szóval ő Superman emberi változata, így nem véletlen, hogy Lois is odavan érte. A karakter amúgy jó, ahogy Marsden is hihető a szerepben, de sokat nem rak bele a figurába. Ezzel együtt ő és Bosworth hiteles párnak tűnnek, így az érzelmi szála a filmnek tökéletesen működik.

Perry White – Frank Langella, a kiváló karakterszínész már többször bizonyította tehetségét, számtalan műfajban, így ez a szerep sem jelenthetett problémát neki. Az Oscar-jelölt veterán Jackie Coopertől vette át a karaktert, ám az általa megformált Perry erősen eltér a korábbitól. Coopernél a figura a klasszikus értelemben vett főnök: izgága, folyton pörög, szívesen ordibál is, szóval amolyan vicces figura, a Maguire-féle Pókember trilógiában J. Jonah Jameson volt leginkább hasonló. Langella Perry White-ja viszont kimért és visszafogott, sokkal nyugisabb karakter, ami jól illik a film hangulatához. Érdekesség, hogy eredetileg Hugh Laurie volt leszerződtetve a szerepre, ám végül a Dr. House miatt nem ért rá.

Jimmy Olsen – Sam Huntington, a szimpatikus ám nem túlságosan ismert fiatal színész főként olyan vígjátékokból lehet ismerős a közönség számára, mint a Detroit Rock City, vagy a Fanboys. Ezúttal ő alakítja a Daily Planet fiatal fotósát, a kétbalkezes Jimmy-t, aki egyben Clark legjobb barátja is a szerkesztőségben. Olsen figurája igazi mellékszerep, de a jófej Huntington képes élővé tenni a karaktert, ráadásul a film egyik legjobb poénja is hozzá köthető. A karaktert egyébként korábban Marc McClure alakította, ő mind az öt Salkind/Reeve filmben szerepelt, amivel csúcstartó a régi csapatból. Az ő Olsenje kicsit idegesítő figura volt, Huntington viszont szerintem telitalálat.

Kitty Kowalski – Parker Posey, az igencsak attraktív és meglehetősen nagy tapasztalattal rendelkező színésznő pályafutása során rengeteg kis, független filmben vállalt szerepet, noha időről-időre felbukkant nagyobb stúdiófilmekben is. A képregényfilm műfaja sem idegen a számára, hiszen a Penge harmadik részében ő volt Danica Talos. Ezúttal Luthor női „sidekick”-jét formálja meg, a karaktert pedig egyértelműen a régi filmek Eve Teschmacher figurája ihlette. Valerie Perrine imádnivalóan hozta a kissé naiv ám jólelkű karaktert, míg Posey „verziója” ugyancsak vicces, de sokkal cinikusabb. Posey nem csak, hogy remekül hozza a szerepét, de iszonyú jól is áll neki és ezzel ő lesz a film egyik legszórakoztatóbb karaktere.

Martha Kent – Eva Marie Saint, a Rakpartonért Oscar-díjjal jutalmazott veterán színésznő vette át a stafétabotot Phyllis Thaxtertől, aki az 1978-as filmben alakította Clark nevelőanyját. Érdekesség, hogy mindketten főként tévésorozatokban szerepeltek és mindketten dolgoztak Alfred Hitchcockkal. Ahogy Thaxter, úgy Saint is a film elején kap szerepet. Martha Kent rendkívül fontos szereplő a hős életében, hiszen nevelőapja, Jonathan mellett tőle tanul meg mindent, ami azzá az erkölcsös és becsületes emberré teszi, amilyennek rajongók megismerhették. Saint minden korából adódó életbölcsességét beleteszi a karakterbe, így kevés játékideje ellenére is átjön aggódó, törődő anyai szeretete. A Smallville-ben játszódó jelenetek a film legemlékezetesebb szcénái közé tartoznak.

Jor-El – Marlon Brando, a megtestesült színészlegenda két évvel a halála után még egyszer utoljára Superman apjának szerepében! Brando sosem volt egyszerű figura, hogy finoman fogalmazzon az ember, ám színészként megkérdőjelezhetetlen. Fél évszázados pályafutása során megannyi legendás film és szerep, melyek egyike Jor-El. Annak idején Brando csak hatalmas fizetésért vállalta mellékszerepét, majd a második résznél csak évtizedekkel később láthattuk jeleneteit. A Superman Visszatér esetében a digitális technika segítségével Bryan Singerék a Magány Erődjében megidézik a kriptoni tudós karakterét, valamint a film során többször hallhatjuk monológjait. Hiába van minimális játékideje csak, Brando jelenléte így is rendkívül erőteljes.

Látvány
Az eredetileg 185 millióra belőtt büdzsé végül 204 millióra rúgott. Ennyi állt Bryan Singer rendelkezésére, hogy a XXI. század számára elhozza az Acélembert. Noha sok helyen ma is azt olvasni, hogy a film 270 millióba került, ez nem igaz, de erről majd Az Acélember kritikája kapcsán emlékeznék meg. A lényeg, hogy hatalmas költségvetésből gazdálkodhatott a stáb, ez pedig meg is látszik a vásznon. Itt a legutolsó beállítás is hihetetlenül epikus és gigászi, a vizuális effektusokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a film számtalan emlékezetes jelenettel bír, legyen szó film prológusáról, a Magány Erődjének megjelenítéséről, a repülős jelenetről, vagy a nagy fináléról az Új Kriptonnal.

Külön ki kell emelnem a jelmeztervező Louise Mingenbach és a látványtervező Guy Hendrix Dyas nevét, hiszen a film rendkívül sajátos képi világgal rendelkezik. A Superman Visszatér az első két Reeve-féle Superman mozi folytatása, ám egyben újító szándékkal is készült. A látványvilágnak pedig sikerül elérnie, hogy egyszerre keltsen régies, illetve modern hatást, ez pedig főként a jelmezekben és a díszletekben érhető tetten. Elképesztő odafigyeléssel és kreativitással építették fel az egész produkciót, ezért pedig igen mély főhajtás jár nekik. Abszolút dicséretet érdemel az operatőr Newton Thomas Sigel is, hiszen a produkció eposzi megjelenése nagyrészt neki köszönhető. Csodálatosan fényképezett jelenetek egész sorával gazdagítja a Superman mítoszt.

Végül külön ki szeretnék térni a hős jellegzetes és ikonikus jelmezére is. Supermannek jól felismerhető szerelése van, így a variációs lehetőségek nem túl tágasak. A Christopher Reeve jelmez annak idején teljesen klasszikus volt és a Routh-féle jelmez is ezt az irányt követi, de már jóval modernebb formában. Először is sötétebb lett mind a kék ruha, mind a vörös köpeny és a csizma is. A nyakrész jóval szűkebb, a köpeny anyaga is eltér a korábbiaktól. A legjellegzetesebb, az S logó jóval kisebb mind korábban bármikor, nem csak íveltebb és laposabb, de most először három-dimenziós, hiszen kidomborodik a ruhából. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy kiválóan sikerült a jelmez, hiszen a klasszikus ruhát kapjuk csak némileg korszerűsítve.

Zene
Kevés film büszkélkedhet annyira ikonikus főtémával, mint Richard Donner 1978-as Supermanje. A valaha élt legnagyobb filmzeneszerző, John Williams pályafutása során megszámlálhatatlan klasszikussal kápráztatott el minket, elég, ha olyan közönségfilmeket említek, mint a Star Wars, az Indiana Jones, vagy éppen a Jurassic Park. Amikor Donner felkérte a film zenéjének megkomponálására, Williamsnek az tetszett a legjobban, hogy a film nem veszi túl komolyan magát, de nem is válik önmaga paródiájává. A főtéma így végül játékos, kalandos, ám kellően epikus és himnusz-szerű lett. Azt is meg kell azonban említeni, hogy a film teljes zenei anyagát meghallgatva, kevés igazán emlékezetes tételt találunk. A jelenetek aláfestéseként tökéletesek, ám önmagukban nem olyan erőteljesek, mint a mester más alkotásai.

A második részre Williams már nem tért vissza, mert nagyon be volt táblázva, a helyére beugró Ken Thorne pedig jórészt a mester felhasznált és fel nem használt témáiból építkezett, meglehetősen kevés saját ötlettel előrukkolva. A harmadik résznél már Thorne-é volt a teljes zene, ám a nyomába nem ér a korábbiaknak, még aláfestésként sem. A negyedik résznél a szintén kiváló zeneszerző, Alexander Courage ugrott be, aki szintén használt korábban nem hallható, még Williams által komponált Superman-zenéket és ha a film nem is volt minőségi, a zene mindenképpen az lett. És hát persze ott van még a Jerry Goldsmith által levezényelt Supergirl score, ahol a zene ismételten csak sokkal erősebb és értékesebb, mint maga a film.

A „Returns” esetében kíváncsi voltam, hogy visszatér-e a mester, hiszen Singer felajánlotta neki a lehetőséget, ám Williams ismét el volt havazva, így a direktor házi komponistáját, a ragyogó tehetségű John Ottmant kérte fel. Itt a blogon már sokszor írtam Michael Giacchinóra, hogy ő benne látom azt, hogy Williams szellemi örököse legyen és rajta kívül csak John Ottman az, akiben ugyan ezt a potenciált felfedezni vélem. Hihetetlenül vártam, hogy a friss erő mivel fog előrukkolni, mert az kétségtelen volt, hogy igazodnia kell a korábbiakhoz, így tehát nagyívű, igazi klasszikus hangvételre van szükség, ám valami újat is kell hoznia, és nem is kellett csalódnom! A Superman Visszatér zenéje a 2006-os év egyik, ha nem a legjobb score-ja volt.

Ottman felhasználja a két legikonikusabb Williams-tételt, így itt van a felvezetőnek a „The Planet Krypton”, valamint a legendás „Main Titles” is. Előbbihez Ottman lágy kórust is adott, amitől még felemelőbbnek hat, utóbbit pedig kissé dinamikusabbá tette. Ám a zene többi része is tartogat meglepetéseket. Ilyen a játékos, címében is múltidézős „Memories”, a lehengerlő akciómuzsika, a „Rough Flight”, a fájdalmasan szép és heroikus „Power Of The Sun”, az elmúlás hangulatát megidéző „How Could You Leave Us?”, a baljós hangulatú „Tell Me Everything”, a hős magányát megragadó „You’re Not One Of Them”, a drámai „So Long Superman”, a rendkívül komplex „Saving The World” és a szomorkásan felemelő lezárás, a „Reprise/Fly Away”. Összességében és részleteiben is elképesztően erős zenét hozott össze John Ottman, amely méltó a mester örökségéhez.

Történet
Amikor Richard Donner kukázta a Newman házapsár draftját az első Superman filmnél és behozta Tom Mankiewiczet, annál nagyobbat nem is húzhatott volna. Mankiewicz ugyanis nem csak ügyesen egyszerűsítette le Puzo ötleteit és kukázta a „camp” humort, hanem megalkotott egy csomó olyan dolgot, ami a Superman képregényekben azóta is referenciának számít. Ilyen az S logó, amely neki köszönhetően lett az El dinasztia címere, a kristályalapú kriptoni technológia, Jor-El „szelleme” a Magány Erődjében, hogy Lois és Superman akkor találkoznak először, mikor a hős megmenti a nőt, illetve, hogy a riporternő nevezi el őt Supermannek. Ahogy egy évtizeddel később Tim Burton Batmanje, úgy Donner mozija is óriási hatással volt a képregény világára.

A legfontosabb, amit Donner és Mankiewicz behozott a történetbe a Jézus Krisztussal való párhuzam, mely korábban a képregényekben nem kapott hangsúlyt, noha egyértelműen adja magát. Mankiewicz ügyesen ismerte fel, hogy Jor-El olyan, mint Isten, Kal-El pedig mint Jézus, a köztük lévő beszélgetések és tanítások pedig tökéletesen építik ezt. De a krisztusi/bibliai párhuzamra rájátszik az is, ahogy Martha Kent beszél az „ölükbe” hullott gyermekről Szűz Máriát megidézve, vagy ahogy a film elején Zod tábornokot és két csatlósát úgy száműzik a Kriptonról, mintha csak a bukott angyalt, Lucifert látnánk letaszíttatva a Mennyekből. És akkor ehhez jön még, hogy a Csillagok Háborújához hasonlóan Donner és Mankiewicz remekül használják fel Joseph Campbell teóriáját, a „hős utazását”.

A második résznél már megjelent némi idióta humor, de még egyben voltak a dolgok, a többi film viszont egyre inkább elment az ostobaság irányába, ordít róluk, hogy csak a könnyű pénz érdekelte Salkindékat. Külön érdekességként meg kell jegyezni, hogy 2006-ban Donnernek lehetősége nyílt rá, hogy elkészítse a Superman II általa vágott verzióját, melybe visszakerültek azok a jelenetek, melyeket ő rendezett, így a filmben végül úgy 83-85% az, ami az övé, a többi Lesteré. Mondanom sem kell, hogy a végeredmény erőteljesebb, feszesebb, kevesebb a hülye humor, az alternatív jelenetek jobban passzolnak a sztoriba és végre láthatjuk Marlon Brandót, mint Jor-El ebben a részben is.

Mikor Bryan Singer képbe került az új Superman film kapcsán, ő mindenéppen az első és többé-kevésbé a második rész folytatását akarta elkészíteni, figyelmen kívül hagyva a botrányos harmadik és negyedik felvonást. A „többé-kevésbé” alatt pedig azt kell érteni, hogy a sztori bizonyos elemei hol a Lester, hol pedig a Donner változathoz igazodnak, ez azonban egyáltalán nem zavaró. A lényeg az, hogy Singer, valamint két írója, Michael Dougherty és Dan Harris kiváló munkát végeztek, hiszen a sztori bizonyos elemeiben újraveszi az első részt, megidézi az első két mozit számtalan utalással, de közben igyekszik önmagában is megállni a lábán, ami nem kis bravúr az alkotók részéről.

Jó ötlet volt, hogy az alaptörténet szerint öt évvel járunk a második rész után, Kal-El pedig a Kripton romjait keresi, és erről a felfedező útról tér haza. Itt jegyezném meg, hogy nem került bele a filmbe végül az a lélegzetelállító hétperces nyitány, ami már szinte a 2001: Űrodüsszeiát idézi. Superman űrhajójával a Kripton halott maradékát kutatja, majd megtalálja apja hatalmas S-sel jelzett lakhelyét is, ám a rengeteg kriptonit miatt Kal-Elnek menekülnie kell. Dialógus nélkül, ahol csak a főszereplő egyre gyorsuló szívverését halljuk. A 10 millió dollárt felemésztő jelenet egyszerűen zseniális, rettentően sajnálom, hogy végül nem került bele a filmbe.

A film a továbbiakban is jól építkezik. Először kapunk egy kis Smallville-t békés idillnek, majd jön a hangos és zsúfolt Metropolis. Singerék ügyesen építik fel a haztérő Clark és a többiek kapcsolatát pl. ahogy szembesül azzal, hogy Lois már továbblépett Supermanen és most mást szeret, ráadásul van egy fia is. A Luthor szál is remek, főleg a karakterek miatt, hihetetlenül jó, ahogy Lex és Kitty szekálják egymást. Érdekes, hogy Luthor az első részben látott tervét akarja ismét megvalósítani, csak most sokkal nagyobb méretekben gondolkodik. Közben egy lehengerlő jelenet közben Superman megmenti Loist és egy repülőnyi embert, de ebben a történetben korántsem az akción van a hangsúly.

A sztori tulajdonképpen Superman és Lois kapcsolatára épít, valamint arra, hogy a hősnek ezúttal is szembesülnie kell magányosságával és azzal, hogy a világ talán már megtanult nélküle is élni. Ismételten csak dicsérni tudom az írókat, hiszen a film érzelmileg mély, amit nem sok képregényfilm mondhat el magáról, a drámai befejezés is méltó a karakterhez. Akárhogy is nézem, semmilyen komolyabb hibát nem tudok a cselekményben felfedezni, ami ne passzolna a sztori egészébe, vagy valamilyen módon ne járulna hozzá ahhoz. Talán csak annyit, hogy az első részből felhasznált Luthor-terv mellé adhattak volna még valamit, de ez legyen a legnagyobb probléma. Singer és két írója tehát fantasztikus bravúrt hajtott végre ezzel a szkripttel: tisztelegtek a Superman és a Superman II előtt, miközben fel is frissítették a szériát.

Rendezés
Talán a sors furcsa fintora, hogy az a Bryan Singer aki a képregényfilmek terén olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint a két első X-Men film, vagy a Superman Visszatér, soha nem rajongott a comics-okért és nem is gondolkodott sokáig ilyen nagy méretekben. Első filmje, az 1993-as Public Access azonnali kritikai siker, megnyerve a Sundance fesztivál fődíját. 1995-ben pedig már egy klasszikussal ajándékoz meg bennünket. A Közönséges Bűnözők az egyik legjobb bűnügyi történet, intelligens és csavaros sztorijával azonnal lenyűgözte a nézőket, Kevin Spacey pedig joggal vehette át első Oscar-díját. Az 1998-as Stephen King adaptáció, Az Eminens már megosztotta mind a nézőket,mind a kritikusokat, bár szerintem, ha nem is ér fel a ’95-ös mesterművéhez, azért bátran nevezhetjük jó filmnek.

Singer ezután kapta meg az X-Men megrendezésének a lehetőségét, ő pedig amennyire izgatott volt a produkció miatt, annyira félt is tőle. Fogalma sem volt, hogy kellene egy ilyen effektekkel megtűzdelt filmet levezényelni és George Lucas, valamint James Cameron tanácsai nélkül talán nem is sikerült volna. A történet ismert: a 2000-es X-Men: A Kívülállók nem csak óriási anyagi és kritikai siker, hanem megreformálta a képregényfilmek műfaját is, lényegében innen számolhatjuk a komolyabb, felnőttesebb hangulatú képregényfilmek korszakát. Három évvel később aztán jött a második rész, ami a „még nagyobb, még lenyűgözőbb” szellemben készült el és ami a legfontosabb, a minőség nem, hogy nem esett vissza, de még javult is!

Ezek után a harmadik X-mozi rendezését is természetesen ő kapta volna, ám a Warner csábította őt a Supermanhez, Singer pedig nem tudott ellenállni. Emiatt volt is némi „haragszomrád” a Fox vezetőivel, ám azóta szent a béke. A Superman Visszatér mindenesetre a direktor karrierjének legnagyobb, legambiciózusabb projektje mind költségeiben, mind méreteiben. A lenyűgöző azonban az, hogy Singer még e hatalmas lehetőségek közepette is a karakterekkel törődött és nem az akcióval. A film ugyan felvonultat nem kevés elképesztően látványos jelenetet, a legnagyobb erőssége azonban Superman karaktere és a viszonya a többi szereplőhöz, valamint az őt körülvevő világhoz. Ahogy már többször leírtam, folytatása az első két Reeve-filmnek, mégis új szintre emeli a szériát. Sokkal komolyabb, sokkal karakterközpontúbb az egész.

Singer határozottan, érzékenyen és odafigyelve viszonyul hőséhez. Nem a világ megmentésén van a hangsúly, hanem Kal-El lelki utazásán. Csodálatos a film régi vágású, szomorkás, kissé már-már melankolikus hangulata, elemi erővel megragadva a karakter legfőbb jellemvonását, a magányt. Mert minden hőstett, minden csodálat ellenére tudja jól, hogy ő e világon mindig is egyedül lesz. A hazatérő Superman figurájának érzelmi ívét Singer mesterien építi fel és miközben csodálatosan szövi körülötte a történetet és a világot, egy pillanatra sem téveszti szem elől a főszereplőt és annak belső utazását. Akármilyen jó Spacey, akármilyen csodálatos a látvány és fantasztikus a zene, ez a film, ez a történet a Kripton utolsó fiának drámája, egy halandóságával szembesülni kénytelen, isteni erővel bíró lény története.

Mert Singer bizony bátran idézi vissza a karakter krisztusi jellemvonásait is. Kiválóan használja fel újra Jor-El bölcsességeit a legmegfelelőbb pillanatokban, tovább építve ezzel a karaktert, aki tisztában van saját megváltó szerepével. E párhuzam egyébként a film végén van a legjobban elkapva, mikor Superman önmaga „feláldozásával”, hihetetlen hőstettet végrehajtva kilöki az Új Kriptont az űrbe, majd a megfeszített Jézus Krisztust megidéző pózban zuhan vissza a Földre, az emberek tekintete által kísérve. És ez csak egy, a film megannyi, szinte már költői képsorai közül, ahol a látvány a zenével tökéletes elegyet alkot (említhetném még a Power Of The Sunra a felhők fölé repülő Supermant, aki erőt merít a Napból, mielőtt szembe nézne a „végzetével”.

Ecsetelhetném még itt a film bátor cselekményvezetését, hogy mer több mint két és fél órás lenni, meri felvállalni 2006-ban, hogy a tempó végtelenül lassú, nélkülözve a ma divatos non-stop akciókat és robbantásokat, de felesleges. Sőt, ha egyetlen, nagyon apró kritikát kellene megfogalmaznom, akkor az az lenne, hogy Singer a kivágott jelenetekből még jó néhányat benne hagyhatott volna a filmben, ilyen a már említett nyitány, vagy az a jelenet, melyben Clark rádöbben, hogy anyjának talán új udvarlója van. És mindezt megkoronázza a húzás, hogy Lois gyermekének apja valójában nem Richard, hanem Superman (újabb utalás a második részre), a film végén látható jelenet, melyben Superman az alvó fiához beszél már önmagában elképesztően érzelmes.

Összegzés
Mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy a Superman Visszatér nem csak az eddigi legjobb adaptációja a figurának, de a képregényfilmek műfaján belül is csak Christopher Nolan mesterműve, A Sötét Lovag Trilógia tudja felülmúlni. Egyben szomorúan is gondolok erre a filmre, mert a produkció hangulata megidéz egy olyan filmes korszakot, ami lassan, de biztosan végleg eltűnik. Azt a kort, amikor egy nagy közönségfilmnek nem csak a villámgyors tempóról és a szüntelen akcióról kellett szólnia és manapság egyre kevesebb ilyen alkotás készül. Az újkori Csillagok Háborúja trilógia, a Tron: Örökség, vagy éppen a tavalyi John Carter is ilyenek voltak, valamint a már említett Nolan trilógia sem volt hajlandó lesüllyedni Transformersek és Vasemberek szintjére. Tudom, hogy manapság ezekért kell rajongani, én azonban megmaradnék régi vágásúnak, akinek A Sötét Lovag: Felemelkedés, a Superman Visszatér, vagy a Hulk Ang Lee-től jelenti a minőségi képregényfilmet és nem Robert Downey Jr. aktuális haknija.

„Azt írtad, a világnak nem kell megmentő. De én minden nap hallom, ahogy érte kiáltanak.”

Superman Returns.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr165364532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2021.06.10. 10:58:49

5 évvel vagyunk a Superman II-től, de fényéveknyire. Vontatott, súlytalan, unalmas szenvelgés. Nem is értem. Az a Singer aki elhozta nekünk az x-men 1-2-őt, az a DC aki mikor ez készült éppen bemutatta a Nolan Batman első részét mit is gondoltak?
süti beállítások módosítása