07/20131
Az Acélember (Man of Steel)
Bevezetés
A Superman Visszatér kritikájában már megpendítettem, hogy a Donner/Reeve sorozat mennyire meghatározó a karakter és világa számára. Mivel Singer filmje anyagilag a várakozásoknál gyengébben teljesített, így a Warner a reboot, és ezáltal egy teljesen új megközelítés mellett döntött. Ám mielőtt belekezdenénk az új film boncolgatásába, érdemes megemlíteni azt is, hogy már a ’90-es évek elején igyekeztek új formát adni a kriptoni hősnek. A reboot előtt jöjjön hát a meg nem valósult rebootok rövid áttekintése!
Miután a Superman IV irdatlan anyagi és főleg kritikai bukás lett és Christopher Reeve kijelentette, hogy soha többé nem játssza el a hőst, addig a jogok közben visszavándoroltak Salkindékhez, akik viszont szerettek volna egy ötödik részt is elkészíteni. A Superman: The New Movie címen futó projekt végül már a kezdeteknél meghiúsult, az okok között pedig nyilván közrejátszhatott Reeve távolmaradása, a Superboy sorozat közepes érdektelensége és a tény, hogy a széria utolsó része csúfos bukás volt.
Közben a DC a képregények terén is felismerte, hogy a hős figurája kissé unalmassá vált az olvasók számára annak sérthetetlensége miatt, így igen merész lépésre szánták el magukat. 1992 októberétől 1993 októberéig jelent meg a „The Death of Superman” című három felvonásos képregény, melyben egy Doomsday nevű lény ellen vívott gigászi csata végén a hős végül meghal (persze csak időlegesen). A képregény óriási sikert aratott, így a Warnernél úgy látták, hogy ez a sztori megfelelő kiinduló alap lehetne egy új filmhez, ami újradefiniálhatja a karaktert a mozi számára.
Így hát 1994-ben Jon Peters, a Batman és a Batman Visszatér producere állt a projekt élére, írónak pedig Jonathan Lemkint kérte fel. A tervezett film címe Superman Reborn lett volna, ebben a képregényhez hasonlóan Doomsday megöli Supermant, annak életereje átszáll Loisba, majd gyermeke születik, aki néhány hét alatt felnő és így Superman újjászületve menti meg a világot. Az alkotók teljesen új hangulati megközelítést terveztek, az MTV generációt szem előtt tartva. A stúdió egyáltalán nem volt megelégedve a szkripttel, így Peters ’95-ben Gregory Poiriert kérte fel, hogy írja újra Lemkin draftját.
Ebben a verzióban Brainiac alkotja meg Doomsday-t, akinek kriptonittal van átitatva a vére. A sztoriban Clarknak és Loisnak magánéleti gondjai is vannak, valamint egy Cadmus nevű idegen lény segít a legyőzött Supermant feltámasztani, a hős pedig míg vissza nem nyeri az erejét, afféle robot-szerű ruhát visel, sőt, még az Erő afféle kriptoni verziója, a Phin-yar is szerepet játszik. A Warnernek ez a verzió már tetszett, ám ekkor Kevin Smith lehetőséget kapott rá, hogy belenézzen a szkriptbe, aki viszont gyengének tartotta azt, a stúdió pedig felkérte őt, hogy írja újra.
Smith átírás helyett inkább elölről kezdte az egészet, a hős halálát azonban megtartotta a történet központi magjának. 1996-ban kezdett el dolgozni a Superman Lives címre keresztelt sztorin, amit a producer Jon Peters a kezdetektől fogva felügyelt. Peters ekkoriban teljesen radikális módon gondolkodott a projektről. Supermannek egy teljesen fekete ruhát akart adni, meg akarta fosztani a repülési képességétől, szerette volna, ha Brainiac jegesmedvékkel harcol, Lex Luthornak egy űrkutyát akart adni társnak, egy C-3PO típusú robotot is elképzelt még, valamint a sztori csúcspontján a kriptoni hős egy óriási mechanikus pókkal harcolt volna.
Smith sztorijában egyébként Doomsday-t szintén Brainiac alkotja meg, Supermant pedig úgy gyengíti le, hogy blokkolja a Nap sugarait. Brainiac Lex Luthorral szövetkezik a történet során, a hőst egy kriptoni robot, az Eradicator támasztja fel, és az erejének visszatértéig itt szintén egy mechanikus ruhában harcolt volna. Smith nagyon hitt a projektben, a lelki szemei előtt már a konkrét szereposztás is megjelent (Ben Afflecket akarta Supermannek és Jack Nicholsont Lex Luthornak többek között). A stúdió elindult volna ezzel a szkripttel is, ám a rendezőnek kinézett Robert Rodriguez végül nemet mondott. Az utána megkeresett Tim Burton viszont elvállalta a filmet, ám a szívbajt ekkor hozta a Warnerre. A legendás rendező ugyanis kijelentette, hogy Smith forgatókönyve pocsék és kukába dobta az egészet. Emiatt Smith és Burton között máig nagy a „haragszomrád”.
A film premierjét közben a stúdió 1998 nyarára lőtte be, még posztereket is kezdtek gyártani a korai reklámozás miatt. Burton Wesley Stricket kérte meg a sztori átírásával, ő pedig közben elkezdte kiosztani a szerepeket: Supermanét nagy megdöbbenésre Nicolas Cage kapta meg, Lex Luthornak Kevin Spacey-t szemelte ki, Courteney Cox-nak szánta Lois Lane szerepét, a legnagyobb érdekesség viszont, hogy az Acélember temetésén Bruce Wayne is tiszteletét tette volna, Michael Keaton pedig újra eljátszhatta volna a figurát. A rajongók nem voltak maradéktalanul megelégedve a szereposztással, főleg Cage-et találták alkalmatlannak a szerepre.
Hiába dolgozott a stáb közben a jelmezeken, a díszleteken a vizuális megvalósításon, Burton iszonyú sokat szöszmötölt, az előkészületek pedig egyre jobban elhúzódtak. Előbb Danny Elfman zeneszerző kényszerült kiszállni, majd Wesley Strick is távozott, mert túl drágának tartották az ő elképzeléseit. A sztori harmadik verzióját így Dan Gilroy írta meg, de az ő verzióját is elutasította a stúdió. A Batman és Robin közben pedig elhasalt mind a kritikusoknál, mind a rajongóknál, így Peters „merchandising-centrikus” megközelítése sem volt már tovább életképes.
A Warnernél annyira nem tudták, hogy mihez kezdjenek, hogy még majdnem egy Alex Ford nevű rajongó szkriptjét is elfogadták (Superman: The Man of Steel), végül csak azért nem történt ez meg, mert Peters megvétózta. Ekkor már 1999-ben jártunk, Burtonnél pedig itt telt be a pohár és szépen továbbállt. Ezután William Wisher, majd Paul Attanasio is írtak egy-egy verziót, ám ezeket is kukázták a fejesek, így 2000-re már Nicolas Cage-nek is elege lett, ő is kiszállt az elátkozottnak tűnő projektből.
Ezek után pedig egyszerre két elképzelés is kezdett kialakulni a stúdiónál: az egyik a Batman vs. Superman tervezet volt, amiben a két hős előbb egymással akaszt tengelyt, majd szembe szállnak a Joker és Lex Luthor alkotta ellenséggel. Andrew Kevin Walker írta a szkriptet, amit a Warner túl sötétnek talált, így Akiva Goldmsannel íratták át, rendezőnek pedig Wolfgang Petersent szerződtették le. A két hős szerepére fiatal és tehetséges színészek garmadáját hallgatták meg (Jude Law, Josh Hartnett, Christian Bale, Colin Farrell, stb.), ám időközben a producerek úgy döntöttek, hogy előbb saját filmben kell a hősöket újra „bemutatni”, így törölték a projektet.
A másik terv minden tekintetben tiszta lappal indított volna. A mára sztárrendezővé avanzsált J. J. Abrams 2002-es Superman: Flyby című forgatókönyve drasztikusan értelmezte volna át a hős történetét. Itt a Kripton nem robban fel, hanem polgárháború dúl rajta, emiatt küldi el Jor-El a fiát a Földre. Lex Luthor a CIA-nek dolgozik, egy ősi kriptoni próféciát beteljesítő Supermannek pedig apja féltestvérével Kata-Zorral és annak fiával, Ty-Zorral kell megküzdenie. A történet végén Superman pedig elhagyja a Földet, hogy a szülőbolygójára utazzon. Az alkotók trilógiában gondolkodtak és a Star Wars lebegett a szemük előtt, mint ihletforrás.
A rendezőnek kinézett Brett Ratner már a színészeket is elképzelte: Josh Hartnett mint Superman, Ralph Fiennes mint Lex Luthor, Anthony Hopkins mint Jor-El és Christopher Walken mint Perry White. A stúdió imádta a szkriptet, de végülis a szereposztás nehézségei és a Petersszel való vitái miatt Brett Ratner távozott a projekt éléről, a helyét pedig McG vette át. Külön érdekesség, hogy Henry Cavill és Amy Adams már itt jelöltek voltak Superman és Lois szerepére, ahogyan Bryan Singer filmjénél is. A forgatás végül egy egészen banális ok miatt nem kezdődött el: a stúdió a költségek csökkentése miatt Ausztráliában akart forgatni, ám McG fél a repüléstől, így az egész projekt a kútba esett.
Így került képbe 2004-ben Bryan Singer, aki meggyőzte a Warnert, hogy a filmnek az első két Donner/Reeve mozit kell szem előtt tartania és egy ahhoz hű verziót vászonra vinnie. Singer nem csak a rendezői széket örökölte meg, de már egy semmire eltapsolt 50 milliós kiadást is. A Superman Returns végül 2006-ban hiába volt anyagilag és kritikailag is sikeres, a stúdió szerint nem a korszellemnek megfelelően „pozícionálták” a karaktert, ezért a tervezett folytatás már nem készülhetett el, a stúdió újra a reboot mellett döntött. Így került a képbe Christopher Nolan, David S. Goyer és Zack Snyder, akik előtt egy egészen újszerű látomás kezdett kibontakozni, egy, a korábbiaktól merőben eltérő verzió. Lássuk hát, milyen lett Az Acélember, a kriptoni hős mai korszellemhez igazított változata!
Szereplők
Kal-El/Clark Kent/Superman – Henry Cavill, a tehetséges fiatal angol színész többnyire a Tudorok című sorozatból és a Halhatatlanok című közepes fantasy kalandfilmből lehet ismerős a közönség számára. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Cavill indult a szerepért és kiválasztása tökéletes telitalálatnak bizonyult. Nem csak alkatilag, de jellemre, kiállásra, kisugárzásra is tökéletesen testesíti meg minden képregényhősök legnagyobbikát. Nagyon más, mint Reeve és Routh, de ahogyan tökéletesek voltak ők is, úgy Cavill is az ebben a verzióban. Ő is idealista, de nem olyan elvakult módon, a magány és a szomorúság pedig ugyanúgy ott van az ő tekintetében is. Az emberi pillanatokban így rendkívül szerethető, míg az akciójelenetekben ő maga az Acélember.
Lois Lane – Amy Adams, a négyszeres Oscar-jelölt színésznőnek úgy látszik néhány dolog nehezen jön össze. Nehezen akar összejönni az akadémiai elismerés és nehezen jött össze Lois Lane szerepe is. Neki is ez a harmadik nekifutása, de szerencsére rajongóként kitartott, így végül övé lett a szerep. Noha Lois karaktere nincs teljesen kibontva, elhomályosítja őt a címszereplő, ezzel együtt a cselekmény fontos szereplője, ráadásul Adams alakításában az eddigi legszerethetőbb, legjobb Lois Lane-t kapjuk. Nem olyan „szédült”, mint Kidder és nem olyan durcás, mint Bosworth, hanem minden eddiginél hihetőbb, hús-vér figura. Az egyetlen, ami nem működik tökéletesen, az a „chemistry” közte és Cavill között, de erre még később visszatérnék.
Dru-Zod – Michael Shannon, a zseniális karakterszínész gyakorlatilag bármikor bármit el tud játszani, így a gonosz kriptoni tábornok figurája is tökéletesen áll neki. Superman legendás ellenfelét annak idején Terence Stamp keltette életre az első két Donner filmben. A rajongók, így én is, nagyon szerették, de meg kell hagyni, hogy meglehetősen egydimenziós figura volt. Shannon alakításában viszont alapvetően a népe üdvét szolgáló katona, akinek egyetlen célja a kriptoni faj túlélése, bármi áron. Shannon zseniális precizitással kelti életre a figurát, egy apró arcrezdüléssel, vagy hunyorítással is fantasztikusan tudja kifejezni magát. Alakításában Zod emlékezetes karakterré válik.
Jonathan Kent – Kevin Costner, a Farkasokkal Táncoló oscar-díjas alkotója sok év után ismét egy nagy horderejű filmben tündökölhet. Noha Jonathan mellékszerep, azt nem szabad elfelejteni, hogy a főhős szempontjából az egyik legfontosabb figura. Ő a példakép, az erkölcsi ideálokat átadó, szerető és gondoskodó apa, akinek nevelése óriási hatással van Kal-Elre. Costner alakításában pedig nem csak szimpatikus jelleme, de minden élettapasztalata is ott van, általa Jonathan Kent szerethetőbb, mint valaha és a film több emlékezetes pillanatából is nem egy hozzá köthető.
Martha Kent – Diane Lane, a még ma is gyönyörű, kiváló színésznő Clark nevelőanyját alakítja, szintén remekül. Rá ugyanúgy igaz az, ami Costnernél is, sőt, Martha Kentnek ezúttal több szerepe van, mint korábban bármikor. Lane megformálásában gyakorlatilag ő a tökéletes anyafigura. Míg Jonathan félti Clarkot a világtól, addig Martha töretlen optimizmussal hisz benne, hogy nevelt fia nagy dolgokra hivatott. Diane Lane pedig mindent beletesz, amit csak tud, így tulajdonképpen a film nézése közben nem is egy színésznőt láttam anyát alakítani, hanem magát egy anyát.
Perry White – Laurence Fishburne, mindenki kedvenc Morpheusa is itt van, hogy eljátssza Lois főnökét a Daily Planetnél. Fishburne-ről elmondhatjuk, hogy testsúlya továbbra is gyarapszik, tehetsége viszont magasan stagnál, így ez a szerep nem jelent számára kihívást, rutinból megoldja Perry figuráját. Igazából a filmben nincs is lényeges szerepe, gyakorlatilag pusztán felvezeti a karaktert a folytatások számára. Mindezekkel együtt jó, hogy Perry is tiszteletét teszi, mert mégis csak a Superman univerzum egyik fontos karakteréről van szó, másrészt pedig Fishburne nagyon szimpatikusan hozza a karaktert, komolyabb, „hitelesebb” főnök, mint a korábbi verziók.
Faora Hu-Ul – Antje Traue, az egyszerre gyönyörű és szigorú megjelenésű német színésznő kapta Zod jobbkezének, jobban mondva alhadnagyának szerepét. Traue kevés dialógust kapott, alapvetően ő a sztori első számú „henchman”-je, de amikor színen van, gyakorlatilag ellopja a show-t. Szexi és halálos, ráadásul kellően pszichopata. A harc közbeni filozofálgatásai pedig visznek mindent. Traue telitalálat a szerepre, nem csodálkoznék rajta, ha a jövőben Hollywood több, hasonló szereppel is megtalálná őt.
Lara Lor-Van – Ayelet Zurer, a Münchenből, valamint az Angyalok és Démonokból ismert izraeli színésznő kapta Superman szülőanyjának szerepét. Az alapszituációból adódóan Larának nincs sok tere a történetben, a film első húsz percében van jelen, akkor pedig rutinból megoldja a gyermekéért aggódó anya szerepét. Külön kiemelném az arcjátékát, mert szerintem szépen tudja kifejezni az érzelmeket, így csak sajnálni tudom, hogy Larának a továbbiakban valószínűsíthetően már nem lesz szerepe semmilyen formában.
Jor-El – Russell Crowe, a kiváló ausztrál színész alakítja Kal-El szülőapját, egyben a Kripton vezető tudósát, aki előre látja bolygója pusztulását és fajának hanyatlását is. Crowe a legendás Marlon Brandótól örökölte meg a szerepet és azt kell mondjam, hogy bár utóbbi erőt sugárzó méltósággal formálta meg a figurát, Crowe mégis „apaszerűbb” a szerepben, míg Brando inkább távolságtartó tanító volt. A Gladiátor egyébként rendkívül megnyerő és átütő Jor-El megformálójaként, így remélem, hogy a folytatásokra is vissza tudják hozni majd.
Látvány
A Warner Bros. eredetileg 175 milliót szánt a film elkészítésére, ám Nolan és Goyer elképzelései (valamint a Batman-filmek sikere) annyira meggyőzte a stúdiót, hogy a gyártási költséget végül felemelték 225 millió dollárra. A büdzsé pedig itt is meglátszik a kész filmen az utolsó fillérig. Minden beállításról, minden egyes jelenetről csak úgy süt az epikusság. A trükkök egész egyszerűen fenomenálisak, a film Kriptonon játszódó jelenetei már székbe szegezik a nézőt és nem is eresztik onnantól kezdve. Az olajtornyos jelenet, Superman első repülése, vagy a film végi gigászi akciójelenet mind-mind elképesztően meg lett csinálva.
Az operatőr Amir Mokri remek munkát végzett. Amellett, hogy a film képi világa idézi Nolan Batmanjeit, képes egyedi, saját hangulattal is bírni. Az akciójelenetek csúcspontján noha néha kapkodja a kamerát, de egyrészt nem zavaró, másrészt pedig mivel elképesztő sebességgel mozognak a karakterek, így érthető is. A látványtervező Alex McDowellnek szintén óriási dicséret jár. A Kripton megvalósítása, az idegen kultúra megjelenítése kiváló lett és bár nekem még mindig a régi kristálytechnológia a favorit, meg kell jegyezni, hogy abszolút telitalálat ez az új megközelítés is, különösen a folyékony fémre hasonlító, emlékező anyag.
Külön kiemelném ezúttal is a hős ruháját. Manapság sokan megszólják a figurát a kívül hordott vörös alsónaci miatt, noha szerintem semmi probléma nincs vele, elvégre a karaktert így alkották meg. Ezzel együtt megértem azt a felfogást is, hogy haladni kell a korral, így nem csodálom, hogy az új verzióban már nem része a jelmeznek. Egyébiránt az egész ruhát áttervezték. Páncélszerű lett, a kék jóval sötétebb, a palást jóval hosszabb, az S logó pedig ismét nagy, az egész mellkast beteríti, a színe viszont nem olyan élénk. Annyiban pedig a Superman Visszatér jelére hasonlít, hogy ez is három dimenziós, azaz kidomborodik a jelmezből. Ráadásul ezúttal egybevág a kriptoni viselettel, így a ruhája tulajdonképpen nem egy utólagos jelmez, hanem népének hagyományos viselete.
Zene
John Williams annak idején annyira ikonikus főtémát alkotott Superman számára, hogy évtizedeken át elképzelhetetlen volt nélküle a karakter. Mikor jött a hír, hogy rebootolni kívánják a hőst, az első dolog, ami mindenki eszében felötlött, hogy vajon ez a zenére is vonatkozni fog-e. Sokan szerették volna, ha a legendás főtéma megmarad, de a film minden szempontból tiszta lappal kívánt indítani, így nyilvánvaló volt, hogy búcsút kell intenünk Williams klasszikusának. Nagy kérdés volt ezután, hogy vajon ki lesz a komponista, aki Williams és Ottman örökébe lép majd. Nos, Christopher Nolan úgy gondolta, hogy a német mester, Hans Zimmer ideális lesz Az Acélember számára is.
Bevallom, én eleinte kétkedve tekintettem e döntés elé. Bár jómagam is rendkívül szeretem Zimmer munkásságának legjavát, azt azért meg kell jegyezni, hogy mostanában csak akkor tett le minőségi zenét az asztalra, mikor Nolan rendezte filmen dolgozott, az esetek túlnyomó többségében viszont középszerű, feledhető score-okkal rukkolt elő. A másik, ami foglalkoztatott, hogy milyen megközelítést kíván Zimmer alkalmazni, hiszen a Batman-filmek esetében sokszor törekedett a minimalista hangzásra, rendkívül sötét, komor, rengeteg mélybasszussal operáló darabot találhatunk szerzeményei között, amelyek a Sötét Lovag számára jól állnak, de nem biztos, hogy Supermanhez is illeni fognak.
Bennem volt a félsz, de hála Istennek, végtelenül pozitívan kellett csalódnom! Hans Zimmer Superman score-ja ugyanis fantasztikusan jól sikerült! Persze több ponton megidézi A Sötét Lovag Trilógia hangulatát is, de nem másolja azt, pusztán hangulatilag utal rá, ami a filmet elnézve nem is csoda. Elképesztően erős, egységes zenével van dolgunk. Ott van a sejtelmes kezdés, a „Look To The Stars”, az útkeresést megjelenítő „Send Here For A Reason”, az erőteljes vonósokkal operáló „DNA”, a drámai „Tornado”, a hihetetlenül epikus és összetett „Terraforming” mely az egyik csúcspont is, a tragikus hangulatú „General Zod”, a teljes egészében a dobokra építő, fantasztikus „This Is Madness”, de zseniális a zaklatott akciótétel, az „Arcade” és a rendkívül békés „Earth” is.
Amit még kiemelnék végül az a hihetetlenül epikus, több mint 28 perc hosszúságú „Man Of Steel”, amely gyakorlatilag magába foglalja az összes elhangzó tételt, illetve külön szólnom kell még a főtémáról, merthogy azt is kaptunk természetesen. Williams témája annak idején szinte már himnusz-szerű volt, míg Zimmeré, ennél jóval egyszerűbb. Lágy zongorával indít, majd ez a szomorkás, magányt árasztó hangulat halkan elkezd építkezni, míg végül egy nem túl sok hangból álló, ám kellően heroikus és magasztos tétellé válik, amely méltó a kriptoni hős figurájához. A főtéma címe a lemezen egyébként „What Are You Going To Do When You Are Not Saving The World”, és szintén a teljes zenei anyag egyik legnagyobb csúcspontja.
Történet
Az újraindított Superman mítosz esetében nem az volt az alapvető kérdés, hogy mi legyen a sztori, hiszen azért a hős eredete nagy vonalakban azért ismert. Sokkal inkább a történet hangulatának meghatározása volt a lényeges. A Superman Visszatér vegyes fogadtatása bebizonyította, hogy a szélesebb közönség számára egy ennyire hagyománytisztelő és melankolikus hangulatot árasztó film már nem igazán eladható. Supermant újra kellett definiálni és a mai kor elvárásaihoz igazítani. Előzetesen féltem is ettől, hogy túlságosan maivá, túlságosan trendivé próbálják majd alakítani a figurát. Egyrészt tudtam, hogy Nolan részvétele biztossá teszi, hogy a film valamilyen formában hasonlítani fog az ő Batman-mozijaira, de kérdés volt, hogy mennyiben.
Mert azért valljuk be, hogy ami jól áll a Sötét Lovagnak, az nem biztos, hogy jól fog állni az Acélembernek is, de ezt már a zenei résznél is leírtam. A másik, ami kétkedővé tett, az Zack Snyder személye. Bár nagyon szeretem a filmjeit, nem akartam, hogy egy Superman film is olyan legyen, mint mondjuk az Álomháború, vagy Az Őrzők. Nagy kérdés volt tehát, hogy a Christopher Nolan és David S. Goyer által kitalált alapsztoriból, utóbbi úriember milyen forgatókönyvvel tud majd előrukkolni. Képes lesz-e felfrissíteni a karaktert, egyben a hagyományait is tiszteletben tartva elénk vezetni őt. Nos, azt kell mondanom, hogy a végeredmény, ha nem is lett tökéletes, de mindenképpen kimagaslik a legtöbb képregényfilm története közül.
Egyrészt nagyon jó ötlet a kriptoni polgárháború és Zodék bebörtönzése, amely kicsit hajaz a Donner-féle Superman filmekre, másrészt a képregényt is jól visszaadja, de még érdekesebb, hogy a J. J. Abrams-féle „Flyby” alaphelyzetét is eszembe juttatja. Remek ötletnek tartom, hogy Kal-El/Clark felnövését nem lineárisan látjuk, hanem a Batman: Kezdődik mintájára flashbackekben tárul elénk a hős múltja és gyermekkora. Egyértelműen látszik, hogy Az Acélember a nolani ösvényt kívánta követni és nagyon is jó megoldásnak tartom. A sztori ráadásul nem rohan, szépen lassan haladunk Clarkkal együtt annak önkereső útján.
Ami nagyszerű, az az egész figura és a történet alapvető hangulata: egyrészt idézi az újkori Batman-filmek sötétebb, a realizmusban jobban gyökerező irányvonalát, de mégsem annyira komor, hanem megőrizte a Donner/Singer-mozik és a képregények fémjelezte pozitívabb, optimistább személetét. Ahogy Nolan trilógiája esetében megvoltak a filmeket jellemző, egy szóban összefoglalható vezérmotívumok – Félelem, Káosz, Fájdalom – úgy Az Acélembernél is van ilyen. Eme film legfőbb vezérmotívuma nem más, mint a Remény. Mert ez a karakter és a mellkasán látható jel mindenekelőtt a reményt szimbolizálja.
Éppen ezért roppant kíváncsi voltam, hogy mit tart meg majd a film a hős krisztusi párhuzamaiból és azt kell mondanom, hogy minden korábbinál hangsúlyosabban és erőteljesebben jelen van! Nem csak Jor-El és Kal-El beszélgetéseit szövik ezek át, de előbbi monológjai, valamint Jonathan Kent atyai bölcsességei is rendkívüli módon áthallásosak. És akkor még nem szóltam az egyéb utalásokról, mint, hogy Superman a film során 33 éves, ami ugye a krisztusi kor, mikor először használja mások érdekében az erejét egy folyóból emel ki egy buszt, ami egyértelműen a vízkeresztséget idézi meg, de a Superman Visszatérhez hasonlóan is, a film egy drámai pontján a hős a megfeszített Krisztus pózát veszi fel egy pillanatra és lehetne még folytatni.
Az alkotók tehát fel merték vállalni, hogy még a modernebb, maibb felfogás mellett is, a karakter mindenekelőtt egy eszményt, egy ideált testesít meg. Mindenki számára példa, de közben mélyen emberi is, hiszen önmagát és örökségét kutatja, a „ki vagyok én?” kérdés foglalkoztatja, ami minden emberben megvan. De rendkívül jó karakter a két apafigura is, akiknek köszönhetően a hős azzá válhat, amire rendeltetett: megváltóvá. És itt jön át legjobban a karakter abszolút lényege is. Ő nem azért Superman, azaz szuperember, mert mérhetetlenül erős, sebezhetetlen, vagy, mert tud repülni, nem. Ő azért szuper, mert a szíve, a lelke és az erkölcsi nagysága teszi azzá. Ezáltal pedig a tévhittel ellentétben nem egysíkú, hanem az egyik legösszetettebb képregényes karakter.
Szintén szólnom kell még a nagyszerűen eltalált kriptoni kultúráról is, ami egyébiránt Platón Állam című művét is visszaidézi. Platón a tökéletes állam definiálásakor a társadalmat három rétegre osztotta fel: az uralkodó rend (a filozófusok), az őrök (a katonaság) és a polgárok (azaz a földművesek). Itt a genetikai tervezésnek köszönhetően mindenki sorsa előre elrendeltetett: tudós lesz, katona, vagy munkás. És ekkor jön Kal-El aki természetes úton születik, ezért eretnekségnek is számít az ő létezése. Zod pedig a bolygója pusztulása után a népe számára keresi az újjászületés lehetőségét, éppen ezért a karaktert még a leggonoszabb tettei közepette is érthető motivációk vezérlik.
Ha mindenképpen hibát kell keresnem a történetben, márpedig lehet is találni, akkor főleg azt kell megemlítenem, hogy a film többi karaktere (Lois, Perry, stb.) megszenvedi azt a tényt, hogy a film utolsó harmada gigászi zúzdába megy át. Persze egyrészt ez teljesen érthető, mert kell az akció, kihívás elé kell állítani a hőst, de vagy visszább kellett volna fogni ennek a hosszát, vagy felvállalni a hosszabb játékidőt és több teret engedni a többi karakternek is, mert így néha csak lógnak a levegőben. A másik necces pont az a humor, ami szerencsére és érthető módon alig van jelen, ám akkor elképesztő, hogy milyen szituáció idegenül van megírva, vagy csak szimplán kínos. De hibái ellenére is ez egy nagyon erőteljes eredetsztori.
Rendezés
Zack Snyder annak idején olyanokkal együtt tanulta a filmkészítést, mint Michael Bay, vagy Tarsem Singh, így nem meglepő, hogy mindhárom úriember főleg vizuálisan erős és mindhármuk stílusát erőteljesen jellemzik a videoklipes megoldások. Snyder 2004-ben mutatkozott be a mozivásznakon a Holtak Hajnala című zombi-remake-jével, ami nem volt világmegváltó film, de tény, hogy műfajában a kevés jól sikerült darab közé tartozik. 2007-ben jött a nagy áttörés Frank Miller 300 című képregényének adaptációjával. A máig vitatott megítélésű mozi óriási kasszasikernek bizonyult és megalapozták Snyder karrierjét. 2009-ben még nagyobb fába vágta a fejszéjét, mikor Alan Moore kultikus képregényét, a Watchment készítette el.
Bár anyagilag alul teljesített a mozi és kritikailag sem volt egyöntetű siker, mindenképpen az egyik legambiciózusabb, legmerészebb vállalkozás volt a képregényfilmek műfajában, személyes megítélésem szerint pedig a zsáner egyik legkiemelkedőbb darabja. Ezután jött a 2011-es Álomháború, mely kissé megtépázta rendezőnk addigi renoméját. A film anyagilag nagy bukás volt és a kritikák is szétszedték. Itt kezdték ki először Snyder vizuális stílusát, amely túlpörgette a lassítás-gyorsítás effekt-mániáját, túlságosan videoklipes, túlságosan stilizált volt már és a történet érdekesebb aspektusait is maga alá temette a túlzott vizuális orgia.
Felkérése az új Superman film levezénylésére igencsak meglepett. Mint producer, maga Nolan választhatta meg a rendezőt és ő Snyder mellett döntött. Eleinte furcsálltam ezt a lépését, de a film megtekintése után ismét el kellett ismernem, hogy Christopher Nolan pontosan tudja, mit csinál. Snyder ugyanis mesteri módon vezényelte le a filmet, ragyogóan megteremtve annak kellően komor, ám nem túlzásba vitt drámai hangulatát, mellőzte a Marvel-filmekre jellemző bugyutaságokat, ezzel korszerű, de korántsem trendi végeredményt hozva így össze. Itt jön ki egyértelműen, hogy ha Snyder képes visszafogni a rá jellemző stílusjegyeket, akkor a végeredmény fantasztikus is lehet.
Az Acélember pedig mellőzi a direktor vizuális túlkapásait, sok ponton meg sem tudtam volna mondani, hogy ő rendezte, ha nem lenne kiírva a neve. A film indítása azonnal földbe döngöl, ám utána rögtön lassabb tempóra vált és Snyder szépen, fokozatosan építi fel a karaktert, remekül vezetve Cavillt, aki az első perctől kezdve szimpatikus és szerethető hőssé válik a néző számára. Kiváló az is, ahogyan a flashbackeket alkalmazza, mindig pontosan ott és akkor elhelyezve, amikor vagy lendít a történeten, vagy éppen a karakterhez ad hozzá. Snyder tanújelét adja drámai vénájának is, melyek főleg Jonathan és Clark Smallville-beli jeleneteinél, valamint a Jor-El monológjainál jönnek előd, de Zod és Superman között is van nem egy érzelmileg erőteljes hangulatú szcéna.
Legnagyobb erőssége azonban továbbra is a látvány, éppen ezért az akciójelenetek kapcsán már előre dörzsöltem a tenyerem. Rögtön a film elején letaglózott a kriptoni jelenetekkel, majd lehengerelt az olyan pillanatokkal, mint mikor a hős először repül (ez a jelenet csodálatos, önmagában a film talán leglátványosabb része számomra), de végig tartalékol a nagy fináléra, amire egyszerűen nincsenek szavak. A film utolsó harmadában valami kolosszális ütközet látható, ami elevenen falja fel a TransFormers-mozik, vagy A Bosszúállók hasonszőrű jelenetei. Legyen szó a Smallville-i csatáról, a Világformáló elleni támadásról, vagy Zod és Kal-El végső összecsapásáról, ez itt szó szerint az istenek csatája.
És éppen ezért a film egyik legnagyobb erénye, egyben valahol kisebb hibája is. Egyrészt, ahogy már fentebb is írtam, néhány karaktert, és főleg Lois és Clark kapcsolatának kibontását, feláldozza eme hatalmas akcióorgia oltárán, másrészt mivel isteni erejű hősök csapnak össze, küzdelmük eléggé döntetlen-szagú, így elnyújtásuk néha monotonnak hat, harmadrészt pedig annyira kolosszális az egész, hogy felmerül a kérdés, egy következő részben hová lehetne ezt még fokozni? A kamerarángatás itt-ott jelen van, de Snyder ügyesen és mértékkel használja, az Abrams-féle lens flare használatot sem viszi túlzásba, viszont a jelenléte sem igazán indokolt. Zack Snyder így ha nem is tökéletes, de kimagaslóan erős munkát végzett.
Összegzés
Mindent összegezve azt kell mondanom, hogy Az Acélember nincs olyan jó eredetsztori, mint a Batman: Kezdődik, de szorosan ott van a második helyen, jóval komplexebb annál, mint amit a Marvel csinál és jobb felvezetés még a ’78-as Donner/Reeve-filmnél is. Bátran ajánlom mindenki számára, aki olyan blockbusterre vágyik, aminek eget rengető látványa mellett szíve és lelke is van, és bár számomra a legjobb Superman-film továbbra is a Superman Visszatér, Az Acélember azért nem sokkal marad el mögötte. Kiváló szereposztás, lehengerlő képi világ, elképesztően ütős zene, nagyon jó történet, erőteljes hangulat és remek rendezés jellemzi. Nagyszerű felvezetés egy új trilógia, egy új franchise számára, a garantált folytatásokban pedig óriási potenciál rejlik!
„Te már nem csak Kripton fia vagy, hanem a Földé is. A két világ legjava ölthet testet benned.”
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2021.09.16. 08:32:38
Ezek mellet egy tipikus eredettörténet, közepes #mcu szint, az előző Superman filmnél azért jobb (az mondjuk egy nagyon mellément alkotás volt, szóval igazából nem színt).
A cast nem rossz, Cavill kifejezetten jó Clark/Superman. Nem vagyok szomorú, hogy eddig kimaradt na, az a konklúzió.
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
