20
07/2013
0

Tűzgyűrű (Pacific Rim)

Pacific Rim 2013.jpg

Bevezetés
Az emberi kultúrákban a civilizációk hajnalától fogva jelen vannak különböző mitikus teremtmények, melyek közül sok általában valamiféle szörny, vagy rémség képében jelent meg, szimbolizálva az ismeretlentől, vagy valami mástól való félelmet. A suméroktól kezdve egészen a mai modern kultúrákig minden nép kitermelte a maga démonait, bestiáit, hogy ezek segítségével építse fel saját mítoszait (hagyományait) és archetípusait (ősképeit).

Az ókori zsidóknak ott volt a gólem, a görögöknek a szeirének, a harpüiák, a fúriák, vagy a ketoszhoz hasonló vízi szörnyetegek, de ott a skandináv eredetű kraken és még hosszan lehetne folytatni a sort, végig szinte valamennyi nép kulturális fejlődésén. Természetesen a mozi is felfedezte magának ezeket a teremtményeket és igyekeztek a lehető legjobban kiaknázni őket, legyen szó olyan európai eredetű rémségekről, mint a vámpír, vagy a vérfarkas, vagy a karibi kultúrába tartozó zombi.

Külön érdekesség, hogy ezen rémségek legtöbbjét eredetileg valami ősi, belső félelem hozta létre, nem igazán voltak mélyebb, komplexebb gondolatok mögött, a modern nyugati kultúra azonban idővel elkezdett mindenféle háttértartalmat is belemagyarázni, kedvencem mind közül a zombik, melyek alapvetően a vuduból származnak és szimpla élőhalott szolgák voltak, ám az elmúlt néhány évtizedben már a fogyasztói társadalom kritikájaként állítják be őket.

És akkor ott vannak az ázsiai kultúrák, főként Japán és Kína melyek számára a hatalmas, gyíkszerű teremtményeik, a sárkányok tulajdonképpen civilizációjuk alapvető „kellékei”. Japán egyébiránt minden más kultúránál erősebben tartja a szörnyekhez való mitikus kötődését. A II. világháború és az atombomba után született meg Godzilla is, mikor a japánokat érthetően a nukleáris szennyeződés foglalkoztatta, a félelem, hogy mi emberek mit tettünk a Földdel.

Az elmúlt fél évszázad alatt össze se lehetne számolni mennyi manga, anime és élőszereplős film született a felkelő nap országában, melyek nem csak Godzilla, de megannyi más jókái (a japán folklórban így hívtak mindenféle természetfeletti lényt), illetve ezek legjavát kitevő kaidzsukat (nagy szörny) járták körül. Egyetlen másodpercig sem szeretnék úgy tenni, mintha kicsit is ismerném ezeket a dolgokat, mert sosem vonzott igazán a téma, így Guillermo Del Toro legújabb moziját, mely a kaidzsu-filmek sorát erősíti, igyekszem önállóan, abszolút nyugati/európai szemmel értékelni.

Szereplők
Raleigh Becket – Charlie Hunnam, a Kemény Motorosok című sorozat sztárja alakítja a film főhősét, a minden jaeger-pilóta legtehetségesebbikét. Hunnam karaktere tulajdonképpen két tollvonásból áll, semmilyen személyiségjeggyel nem rendelkezik, az egész figura leírható annyiból, hogy „kockahasú keménygyerek”. Bevallom, nem nézem a fentebb említett sorozatot, nem tudom, hogy Hunnam mennyire tehetséges színész, de ha ezen a film alapján kéne megítélnem, azt mondanám, hogy gyorsan hagyja el ezt a pályát és próbálkozzon valami mással. Becket karaktere ugyanis annyira szürke, annyira semmi, hogy alakításról egész egyszerűen nem beszélhetünk.

Stacker Pentecost – Idris Elba, a manapság egyre felkapottabb, igen tehetséges fekete színész alakítja a tipikus mentor karaktert a filmben. Elba már számtalanszor tanúbizonyságát adta tudásának, ezúttal is benne bízhat a néző, ám képességeit komolyan próbára teszik a hihetetlenül bénán megírt szövegek, illetve érdektelen karaktere, maga a színész is látványosan unatkozik szerepében. Pentecost figurája kismillió másik, hasonló típusú figura gyengébb kiadású klónja, melyet egyedül a színész ment meg attól, hogy teljesen életképtelen karakter legyen.

Mako Mori – Rinko Kikuchi, a hazájában, Japánban elképesztően népszerű, egyébiránt a Bábelért Oscar-díjra jelölt fiatal színésznő kapta a film egyetlen női szerepét. Mako karaktere sem rendelkezik semmilyen emlékezetes tulajdonsággal, vagy jellemvonással, karaktere lényegét annyi teszi ki, hogy kapunk egy flashback-et a gyerekkoráról, ami nagyon traumatikusan hatott rá és ennyi. Ezen kívül vagy kifejezéstelen arccal bámul maga elé, vagy valami hihetetlenül irritáló módon nyafog. Elképesztően kínos karakter, de van még ennél rosszabb is itt.

Dr. Newton Geiszler – Charlie Day, a Förtelmes Főnökök balfék fogtechnikus segédje alakítja a film két debil tudósából az egyiket. Geiszler igazi sablonfigura, de annyira, hogy szinte már paródiának hat. SZTK-keretes szemüvegével, túlzott hiperaktivitásával, be nem álló szájával egész egyszerűen lőné le a néző két perc után. A filmben sok szerepe nincs, a karakter lényegét az adja, hogy legyen aki vicces, csak egész egyszerűen baromira nincs megírva úgy a szerep, hogy szórakoztató legyen.

Dr. Hermann Gottlieb – Burn Gorman, a tekintélyes televíziós múlttal rendelkező színész most a debil tudóspáros másik felét alakítja. Gottlieb szintén hiperaktív, szintén tudálékos, be nem áll a szája, ehhez jön még a sántítása is, ami megint csak gyakorlatilag karikatúra-szerűvé teszi a figurát. Kettejük közül egyébként nem tudnám eldönteni, hogy melyikük az irritálóbb, de talán Gottlieb karaktere, mert ő jóval kevesebbet van jelen.

Chuck Hansen – Robert Kazinsky, a fiatal angol színész nagy valószínűséggel nem lesz túl ismert a honi közönség számára, hiszen eddig csak néhány sorozat és mellékszerep írható a neve mellé. Ami egyébiránt nem is csoda, mert a Tűzgyűrű alapján csapnivaló színész. Hihetetlen, hogy mennyire képtelen még ezt az amúgy totálisan nulldimenziós karaktert is elégséges szinten megjeleníteni. A végeredmény egy totálisan túljátszott, sokszor túlripacskodott nagyarcú tahó, akinek egyébiránt ennyi szerepe is van a történetben.

Hannibal Chau – Ron Perlman, az előember külsejű, ám remek színész a rendező egyik házi kedvence, így nem csoda, hogy ezúttal is tiszteletét teszi. Az általa alakított Hannibal Chau végeredményben egy seftes, aki a kaidzsuk maradványaival üzletel a feketepiacon. Ha van vicces és szórakoztató jelenet a filmben, az egyértelműen Perlmannek köszönhető, aki képes még ebből a vérszegényen megírt karakterből is messze a legtöbbet kihozni. Ha nem csak tízpercnyi játékideje lenne, talán a végeredmény is jobbra sikerült volna.

Látvány és Zene
Del Toro 190 millió dollárt kapott a Tűzgyűrű megvalósítására, tehát volt mit a tejbe aprítania. Meg kell hagyni, a film témája meg is követeli a nagy költségvetést, ezért is meglepő, hogy vizuálisan sem vágott engem igazán földhöz ez az alkotás. Persze vannak itt óriási robotok és gigantikus méretű szörnyek, de valahogy az összes csatajelenet éjszaka, zuhogó esőben/viharban játszódik, így az effektes srácok rengeteget tudtak csalni a végeredmény érdekében.

Az operatőrt, Guillermo Navarrót és a két vágót, Peter Amundsont és John Gilroyt azért megdicsérném, hiszen a filmet elnézve ők mindent megtettek, abszolút tisztességes munkát végeztek. A látványtervezőket sem marasztalnám el, annak ellenére sem, hogy szerintem sem a robotok sem a kaidzsuk dizájnja nem lett annyira eget rengető, a szörnyek legtöbbje nekem rettenetesen egyformának tűnt. Sokkal többet nem tudnék elmondani a látványról, szép-szép, de semmi extra.

Ami a zenét illeti, hát ott viszont már vannak bajok. A score megkomponálására Ramin Djawadit kérték fel és ez a döntés számomra örök rejtély marad. Djawadi annyira nulla, annyira ötlettelen és szürke, hogy kifejezni nem tudom. A Zimmer-klónok közül messze a legtehetségtelenebb és ezt most is bizonyítja. Egy darab dallamot nem tudnék visszaidézni a filmből, a legtucatabb tucatzene, amit csak el tud képzelni valaki. Még egy tisztességes főtémára sem futotta tőle, pedig ez a film igazán megérdemelt volna valami heroikus aláfestő zenét.

Történet
Miután Del Toro évekig szöszmötölt azzal, hogy elkészítse a Hobbit-filmeket, amiket aztán végül Peter Jackson vezényelt le, rendezőnk úgy döntött ideje új projekt után néznie. Nagy teve Lovecraft Az Őrület Hegyei című művének adaptációja lett volna, melyhez le is szerződött James Cameron producerként, Tom Cruise pedig főszereplőként. A projekt végül egészen egyszerűen üzleti okok miatt hiúsult meg: senki sem akart 150 millió dollárt beleinvesztálni egy R-besorolású projektbe.

Ezek után ismerkedett össze Travis Beachammel , aki a 2010-es Titánok Harca írójaként lehet leginkább ismert. Beacham Santa Monicában a parton sétálgatott, mikor elképzelte, hogy a ködből előbukkan egy nagy szörny és egy óriási robot, aztán összecsapnak. Nagyjából ennyi volt a Pacific Rim alapötlete, de már ennyivel is felkeltette Del Toro érdeklődését. Mindketten egyetértettek abban, hogy a film tisztelegni fog a kaidzsu és a mecha popkultúra előtt, valamint Del Toro a filmet mindenképpen könnyed és kalandos stílusban szerette volna elkészíteni.

Nos, a végeredményt elnézve az nem baj, ha Del Toro könnyedebb, színesebb filmet szeretett volna, de ez azért még nem jelenti azt, hogy totál infantilis ostobaságnak is kell lennie a sztorinak. Oké, mint ahogy a bevezetőben is megemlítettem, tőlem igen távol áll ez a Japán popkultúra, nem sokat tudok a film legfőbb ihletforrásáról a Neon Genesis Evangelionról (iszonyú népszerű mechás/kaidzsus anime), meg az is oké, hogy a film alapvetően annyiból áll, hogy nagy robotok és nagy szörnyek harcolnak, de akkor is, na…

Egyrészt már ott megakad az ember, hogy hatalmas rémségekkel harcolunk, de minek ide rakéta, bomba, vagy akármi, inkább nagy robotokat építünk, hogy verekedhessünk velük. Persze csak egy ideig, mert utána csak elővarázsolnak valami lőfegyvert a robik, hogy azzal intézzék el az aktuális dögöt, szóval a robotbunyó totál értelmetlen. De a film egyéb hasonló tényezőket is totál esetlegesen kezel (lásd a kardos-nagyjelenetet), csak azért, hogy minél hosszabb verekedéseket mutathasson. Nem fogok felsorolni mindent, egész egyszerűen irtózatos mennyiségű butaság van itt jelen.

Mindehhez jön, hogy a sztori amúgy tök lapos, unalmas és teljesen tét nélkülinek érzi az ember. Nem segít az sem, hogy a karakterek zéró dimenzióval bírnak, totálisan ötlettelen sablon az összes, ráadásul ez a jobbik eset, mert van egy-kettő, mint például Mako és Chuck akik szimplán iszonyúan irritálóak. Ehhez jön még, hogy a dialógusok bántóan gagyik. Én aztán nem vagyok egy sznob, nem kell, hogy totál magasröptű gondolatok cikázzanak percenként, de ez a film annyira ostoba, hogy esküdni mernék, egy 12 éves kisfiú írta a forgatókönyvet.

Komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy utoljára mikor volt olyan, hogy gyakorlatilag semmi pozitívumot nem tudok felsorolni egy film sztorija kapcsán. Említhetném most megint Idris Elba és Ron Perlman alakítását, de ők is csak azért tűnnek itt ki, mert minden más várlázítóan béna és gáz, önmagukban nézve az ő karaktereik is rémgyengék és unalmasak. A végső szkriptet Beacham Del Toróval közösen jegyzi, utóbbi úriember munkásságát elnézve viszont mérhetetlenül szomorú, hogy a végeredmény olyan amilyen.

Rendezés
A mexikói származású rendező, Guillermo Del Toro olyan gyöngyszemekkel kápráztatott el eddig minket, mint a két Hellboy-mozi, a Penge II, az Ördöggerinc és mindenekelőtt a Pán Labirintusa. De komolyan mondom, még A Júdás-faj is abszolút korrekt mozi volt. Del Toro mindig is híres volt sajátos hangulati elemeiről és egyedi vizualitásáról, ahol képes volt a morbid látványosságokat iszonyú stílusosan keverni a humorral is akár. Mikor hallottam a Tűzgyűrű alapötletét, alapvetően nem nagyon érdekelt a projekt, aztán mikor hallottam, hogy Del Toro írja és rendezi, már nagyon is vártam a filmet. Ezek után nem kell mondanom, hogy micsoda csalódásként éltem meg a végeredményt.

Ebben a filmben ugyanis semmi, de semmi „deltorós” nincsen, akármelyik huszadrangú iparos is rendezhette volna. Ha nem lenne kiírva a direktor neve a stáblistára, sosem jöttem volna rá, hogy ez a fércmű az ő alkotása. Teljesen identitását vesztett moziról beszélünk, ami leginkább Michael Bay, vagy Roland Emmerich romboldáira hajaz, csak az a kínos igazság, hogy eme két úriembernek sokkal jobban fekszik ez a terep, mint Del Torónak. Hihetetlen kimondani, hogy a TransFormers első része, de még a '98-as Godzilla is megeszi reggelire a Tűzgyűrűt, pedig ez a nagy büdös helyzet.

Tulajdonképpen Del Toro filmográfiájában a Pacific Rim nagyjából azt a szerepet tölti be, mint Tim Burton esetében A Majmok Bolygója. Egy nagy költségvetésű, hatalmas nyári szuperprodukció, ami semmilyen mértékben nem viseli magán alkotója jellemző stílusjegyeit, hanem igyekszik a tömegeket kiszolgálva minél színtelenebb, ötlettelenebb masszává válni, viszont a popcorn-mozi zsánere meg nem fekszik az adott rendezőnek. Mert itt is van epikus csata, csak lapos és monoton. Itt is van hősi beszéd és önfeláldozás, de nem hat meg, nem érint meg, csak szimplán kínos. Tehát minden van, amit egy ilyen típusú film megkövetel, de egész egyszerűen nem működik. Nincs szíve, nincs lelke, csak látvány van, de még az sem áll-leejtős.

Összegzés
Mindent összegezve nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a Tűzgyűrű a rendező eddigi munkásságának tekintetében óriási csalódás, de önmagában, mint nyári szuperprodukció is rendkívül kiábrándító. A Tűzgyűrű alapvetően az „ultimate kocka/geek-mozi”, tehát bevallom, messze nem én vagyok a célközönség, de ettől még igenis lehetett volna ez valamilyen szinten szórakoztató, de a végeredmény egész egyszerűen egy rossz film. Rossz, mert gyenge és közhelyes, sokszor mérhetetlenül ostoba, amiről ordít, hogy „kedves néző, ne törődj a bénán megírt forgatókönyvvel, itt óriási szörnyek verekszenek nagy robotokkal, tehát ez a film király”. Nem, nem az, az anyagi bukás pedig valahol megnyugtató, mert jelzi, hogy azért minden marhaságot még nem lehet feltétlenül lenyomni a néző torkán. A filmet így jó szívvel senkinek nem tudom ajánlani, maximum azoknak, akik tényleg oda és vissza vannak a mecháktól és a kaidzsuktól.

Pacific Rim.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr605416698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.