18
07/2015
0

Terminátor: Genisys (Terminator Genisys)

terminator_genisys.jpg

Bevezetés
Kevés annyira hányatott sorsú franchise van, mint a James Cameron által megálmodott Terminátor. A széria első darabja (Terminátor: A Halálosztó) 1984-ben debütált, keményen B-filmes stábbal, eszközökkel és költségvetéssel. A film ennek ellenére tekintélyes anyagi sikert ért el és idővel kritikailag is elképesztő népszerűségre tett szert. Ezt igazából az 1991-es második résznek köszönheti (Terminátor 2: Az Ítélet Napja), mely 100 millió dolláros költségvetéssel, valamint jóval profibb stábbal úgy folytatta elődjét, hogy közben remake-elte is azt. A T2 korszakos mestermű, komplexebb, profibb, jobb elődjénél minden tekintetben, kolosszális sikere pedig fénysebességgel húzta magával az első részt is a halhatatlanságba. Cameron legendává, Arnold Schwarzenegger pedig végérvényesen szupersztárrá vált.

1996-ban a rendező és színészei még összehoztak egy negyedórás rövidfilmet a Universal Studios élményparkjának (T2-3D: Battle Across Time), de a széria harmadik része a rajongók várakozása ellenére sem akart elkészülni. És, hogy miért is neveztem a Terminátor-szériát hányatott sorsúnak? Nos, már az első részt gyártó Orion is kénytelen volt megválni a jogoktól (a vállalat csődbe ment), amik ezután a Mario F. Kassar által vezetett Carolco Pictures-höz kerültek. Ők gyártották a folytatást, ám 1995-re ők is csődbe mentek. Ezután évekig tartott, míg a Carolco egykori vezéralakjai, Kassar és Andrew G. Vajna újra birtokolni tudták a jogokat. Eddigre azonban Cameron már teljesen más projektek felé fordult (talán koncepciója sem volt egy harmadik részhez) és bár megkeresték a harmadik film megrendezésének lehetőségével, ő élből elutasította azt.

Kassar és Vajna új cége a C2 Pictures végül 170 millió dollárból készítette el a következő felvonást (Terminátor 3: A Gépek Lázadása), melyben egyedül Arnold Schwarzenegger tért vissza a korábbi szereplők közül. Bár az új rendező, Jonathan Mostow mindent megtett, a film mégsem tudott felnőni elődei kultikus szintjére. Anyagilag, ha nem is kiugró, de korrekt siker, kritikailag viszont megosztó lett. Én személy szerint azt tudom elmondani róla, amit már a korábbi kritikámban is írtam: a T3 ha nem is mérhető elődeihez, de összességében abszolút vállalható folytatás, melynek hibái igazából csak a túlzásba vitt béna humor és az a tény, hogy túlságosan szolgai módon másolta a korábbi filmeket, főként a legendás második részt.

A Terminátor tehát felemás eredményei után néhány éves pihenőre vonult, majd meglepő módon tv-sorozatként tért vissza 2008-ban. A mindössze két évadot megélt Terminátor: Sarah Connor Krónikái viszont meglepő sikert ért el a rajongók körében. Bár a kezdeti magas nézettség rohamosan csökkent, a sorozat mégis tartotta a minőségi szintet, a végén pedig olyan cliffhangerrel zárult, amitől minden néző a padlón kereste az állát. Az én szubjektív vélemény az, hogy a sorozat szellemiségében és hangulatában közelebb áll az eredeti filmekhez, mint a mozis harmadik felvonás, noha annak elképesztő képi világával és lehengerlő akciójeleneteivel természetesen nem tud versenyre kelni, a Sarah Connor Krónikái ereje a karakterekben és a történetben rejlik.

Ezek után kicsit felgyorsultak az események, hiszen Vajna és Kassar cége a C2 Pictures, meglepő módon, csődbe ment, a jogokat pedig a The Halcyon Company nevű cég szerezte meg, ők pedig azon nyomban bele is vágtak a negyedik rész elkészítésébe. Igen ám, de közben maga Arnie is búcsút intett Hollywoodnak, hogy Kalifornia állam kormányzója legyen, így a franchise fészkét annak utolsó lakója is elhagyta. A negyedik felvonás (Terminátor: Megváltás) 2009-ben került mozikba és talán az égvilágon senkit sem érdekelt volna, ha a főszerepet nem a jelenkor egyik legkedveltebb színésze, Christian Bale kapja meg. Azonban hiába volt ott az őstehetség Bale, a 200 millió dolláros költségvetés, a T4 mégis a leghalványabb Terminátor-mozi, melyet nem csak gyenge és inkoherens forgatókönyvének, valamint a technikailag ugyan kifogástalan, ám minden egyéb szempontból jellegtelen rendezésének köszönhet, hanem annak az egyszerű ténynek is, hogy a film szinte nélkülöz minden hangulati elemet, amitől egy Terminátor-film Terminátor-film lesz.

A film anyagilag és kritikailag is alul teljesített, ráadásul a Halcyon ellen is csődeljárás indult (úgy látszik, ez gyakorlatilag egyet jelent a franchise-zal), így félő volt, hogy a tervezett új trilógia fennmaradó két része nem fog elkészülni. Nos, ez a félelem be is igazolódott, noha utólag visszagondolva talán annyira nem is baj. Sokkal inkább izgultam azon, hogy az egész sorozatnak befellegzett, ám a jogokért egészen furcsa versengés indult. A Halcyontól megvásárolta azt egy Pacificor nevű cég, ám ők is kénytelenek voltak tovább adni. 2010-ben először egy Hannover House nevű vállalatot utasítottak vissza (ők Terminátor 3000 címmel egy egész estés animációs filmet szerettek volna készíteni), majd a Universal Pictures ajánlata sem volt számukra megfelelő.

Ezek után jött Megan Ellison és az általa vezetett Annapurna Pictures, amely 2011-ben végül 20 millió dollárért megszerezte a jogokat. Becsatlakozott Megan testvére, David Ellison is a Skydance Productions-szel, majd 155 millió dolláros költségvetéssel végül megindulhatott egy új Terminátor-mozi elkészítése. Arnold időközben visszatért a filmezéshez, így egy évtized után ismét készen állt arra, hogy a Halálosztó bőrébe bújjon, a készítők ráadásul rögtön trilógiában gondolkodtak, hiszen a jogok 2019-ben visszaszállnak James Cameronra. A filmet forgalmazó Paramount éppen ezért zöld utat adott a folytatások előkészítésére is, így egy igazán ambiciózus és nagyratörő vállalkozás vehette kezdetét. A Terminátor: Genisys végül idén júliusban került bemutatásra, lássuk hát, hogy ember és gép legújabb összecsapása hogyan sikerült!

Történet
Los Angeles 2029: John Connor vezetésével az emberi ellenállás végső győzelmet arat a Skynet felett. Nincs más hátra, mint visszaküldeni Kyle Reese-t 1984-be, oda, ahol minden elkezdődik, ahol minden véget ér. Azonban a történelem megváltozik és Kyle egy olyan idősíkban találja magát, amelyre nem készülhetett fel. Sarah már kész harcos és vele van egy védelmező T-800-as, fejében pedig sosemvolt emlékek figyelmeztetik arra, hogy 2017-ben eljön az Ítélet Napja. Sarah, Kyle és a Terminátor kénytelen szembe nézni egy olyan fenyegetéssel, amely talán erősebb mindannyiuknál.

Szereplők
Terminátor – Arnold Schwarzenegger, a legendás sztár 12 év után tért vissza leghíresebb szerepéhez és döbbenetes, de ez a bő évtized meg sem látszik a játékán. Hiába 67 éves már Arnie, az öregedését ügyesen megmagyarázzák, ő maga pedig még mindig hihetetlen formában van, ráadásul elképesztő könnyedséggel kapja el ismételten a figurát. Teljesen természetes és hiteles, ahogy a Terminátort megformálja, tökéletesen érzi, hogy meddig mehet el, hol vannak a karakter határai. Talán szentségtörés, de még azt is ki merem jelenteni, hogy a széria története során a legjobb alakítását nyújtja. Felesleges ragozni, Arnold Schwarzenegger megígérte, hát visszatért!

Sarah Connor – Emilia Clarke, a Trónok Harca Daenerys Targaryen-je kapta az egyszerre hálás és hálátlan feladatot, hogy Linda Hamilton örökébe lépjen. Hálás, mert egy elképesztően kultikus karakterről van szó és mégis hálátlan, hiszen elődje alakítása a második részben annyira markáns és lehengerlő, hogy igen nehéz versenyre kelni vele. Emilia Clarke viszont sikerrel veszi az akadályt! Igen, másmilyen, mint Hamilton, igen, nincs meg benne az a keserű pesszimizmus, mint a karakter korábbi verziójában, de ez a Sarah más életkorban és más pszichológiai helyzetben van. Kemény harcos, ám jóval fiatalabb korban lesz az, éppen ezért a személyisége is különbözik. Clarke Sarah Connorja pedig Arnie oldalán valósággal ellopja a showt. Alakításában Sarah kemény, de mégis sebezhető figura, lázadó, de mégis törékeny, a színésznő pedig tökéletesen egyensúlyoz e kettősség határán. Érdekesség, hogy Clarke mellett még Brie Larson és Margot Robbie volt esélyes a szerepre.

Kyle Reese – Jai Courtney, az internet bugyraiban agyonszapult fiatal ausztrál színész alakítja a jövőből visszaküldött katonát, akinek küldetése, hogy bármi áron, de védje meg Sarah Connor életét. Szerencsétlen Courtney a katasztrofális ötödik Die Hard-filmnek köszönhetően mindenhonnan csak a savazást kapja, pedig messze nem tehetségtelen színész, elég csak megnézni őt a Spartacus-sorozatban, vagy a Jack Reacherben. Kiválasztása Kyle szerepére ezzel együtt kicsit meglepő, mert nem igazán hasonlít Michael Biehnre. Fizikailag sokkal nagyobb, robosztusabb nála, valamint személyiségében is eltérő. A Biehn-féle Kyle Reese sokkal eszelősebb, sokkal zaklatottabb karakter volt, a Courtney féle viszont az érzelmes, de kemény stílust hozza, szóval a klasszikus akcióhőst. Ezzel együtt derekasan helytáll mindkét fronton, ráadásul a kémia közte és Emilia Clarke között remekül működik. Courtney kiválasztása előtt felmerült Garrett Hedlund, Taylor Kitsch és Nicholas Hoult neve is. A két utolsó esélyes Jai és Boyd Holbrook voltak, végül előbbi örülhetett.

John Connor – Jason Clarke, a kiváló ausztrál színész immáron a negyedik a sorban, aki megformálhatja a jövő nagy hadvezérét. A második részben Edward Furlong alakította, ott még lázadó tinédzser, majd a harmadik filmben Nick Stahl megformálásában egy bizonytalan, saját magát kereső fiatalembert kapunk. A tévésorozatban Thomas Dekker az előző kettő keverékét hozza, míg a negyedik filmben Christian Bale rendíthetetlen katonaként ábrázolja Connort. Jason Clarke-ra jóval összetettebb feladat hárul. A film elején megkapjuk a klasszikus John Connor karaktert: ő a gépkorszak Messiása, aki győzelemre vezeti az emberiséget a gépek elleni háborúban. Itt Connor emberi, szimpatikus és szerethető, egyben karizmatikus vezetőként jelenik meg. Majd a figura kap egy csavart, melynek köszönhetően a hősből gonosz lesz, Clarke-nak pedig innentől kezdve egy sötétebb karaktert kell megformálnia, a színész pedig mindkét helyzetben kiválóan megállja a helyét. Egyszerre erőteljes vezetője az emberiségnek és könyörtelen prófétája az apokalipszisnek. Ha lehet hinni a híreknek, először magát Christian Bale-t szerették volna újra a szerepre, majd Tom Hardy-t, de végül egyikőjük sem ért rá.

T-1000 – Byung-hun Lee, az egyre felkapottabb koreai színész alakítja a félelmetes folyékony Terminátort, mely ezúttal Sarah Connor életére tör. A karaktert Robert Patrick tette legendássá a második részben, az alkotók pedig ezúttal is őt keresték meg először a szereppel, ám ő korára és rossz csípőjére való tekintettel visszautasította a lehetőséget. Ezek után jött Lee, akinek bár nincsen túl nagy tere, mégis remekül kapja e a figurát, mozgása és kisugárzása egy az egyben hozza Patrickét. Alig szólal meg, de nincs is szüksége beszédre, hiszen a T-1000-es egyedül a küldetésére összpontosít: elpusztítani Sarah Connort. Őszintén sajnálom, hogy nem volt több idő a karakterre, mert Byung-hun Lee kiváló.

O’Brien – J. K. Simmons, a frissen Oscar-díjazott kiváló karakterszínész is itt van, aki ezúttal egy iszákos rendőrt formál meg. O’Brien karakterét először fiatalon látjuk ’84-ben, amikor is szerencsés túlélője és szemtanúja lesz a T-1000-es támadásának Kyle és Sarah ellen. Több, mint 30 évvel később látjuk újra a figurát, aki azóta sem tette túl magát a történteken és az ismét felbukkanó hősök szövetségesévé válik. Sajnos, ahogy sejteni lehetett O’Brien csak mellékszereplő a történetben, a karaktert érezhetően a folytatásokra tartalékolják. Ezzel együtt Simmons ezúttal is hibátlan, kisujjból kirázza a figurát, csak sajnálni tudom, hogy nem élvezhettem tovább a játékát.

Miles Dyson – Courtney B. Vance, a tehetséges fekete színész alakítja a Cyberdyne Systems vezetőjét, akinek vezető szerepe van a Skynet létrejöttében. A karakter a Terminátor 2-ben bukkant fel először, ott még Joe Morton alakításában. Örültem volna, ha a kontinuitás jegyében őt is visszahozzák, ám alighanem vagy a kora miatt döntöttek úgy, hogy mást szerződtetnek (Vance közel másfél évtizeddel fiatalabb), vagy pedig maga a színész nem vállalta szerepet. Dyson karaktere meglepetésemre csak nagyon kis játékidőt kap, az ő esetében is érezhető, hogy az alkotók itt bizony több részben gondolkodnak. Ezzel együtt Vance korrektül megoldja feladatát, maximálisan hozza a jó szándékú, ám túlzottan is idealista feltalálót.

Látvány
155 millió dollár manapság már nem kimagasló összeg, ha egy efféle látványfilm költségvetéséről van szó, ám bőven elég, ha értő kezekre van bízva. Ebben az esetben pedig maximális profizmus gazdálkodott ezzel a temérdek lóvéval. A Terminátor: Genisys látványvilága ugyanis lehengerlő, legyen szó az effektekről, vagy magáról a megteremtett világról. Rögtön ott van a film elején az Ítélet Napja és a nukleáris holokauszt, az ILM effektgurujai pedig most is megmutatják, hogy még mindig ők legjobbak. De kár lenne itt megállni, hiszen hasonlóan lenyűgöző a megannyi T-800-as, a T-1000-es, vagy az új Terminátor, a „hibrid” T-3000-es is. Persze ott vannak még az elképesztő akciójelenetek, ahol a hagyományos „practical” effektek keverednek a modern CGI-jal. A legelképesztőbb dobás viszont, mikor a trükkmágusok újraalkották az 1984-es Arnoldot az eredeti filmből. A végeredmény szó szerint álleejtős, ha nem tudom, hogy digitális, sosem mondtam volna meg, annyira tökéletes az illúzió.

De ne csak az effektmestereket dicsérjem, hiszen főhajtás jár a film képi világáért felelős két úriembernek is, ugyanis Neil Spisak és Jay Hart tökéletes munkát végeztek. Ott van rögtön a film elején a jövő, mely a negyedik filmmel ellentétben tökéletesen idézi meg az eredeti cameroni koncepciót, de a ’84-es részek is elképesztően sikerültek. Ugyanez elmondható a jelmeztervező Susan Matheson munkájáról is, döbbenetes, hogy milyen precizitással idézi meg az eredeti filmeket. Mikor pedig ugrunk 2017-be akkor is hiába a modernebb környezet, süt az egészből az igazi Terminátor-hangulat. Mellettük még szintén dicséretet érdemel az operatőr Kramer Morgenthau a csodálatos képekért, melyek egyszerre igazodnak az első két filmhez, de közben kellően modernek is, valamint Roger Barton vágó, akinek nagy szerepe van abban, hogy az akciójelenetek dinamikusak és erőteljesek, valamint, hogy a cselekmény ritmusa közel tökéletes. Nem is ragoznám tovább, a lényeg, hogy a költségvetés szó szerint lefolyik a vászonról itt bizony minden egyes cent meglátszik a kész filmen.

Zene
A zene elképesztő kulcsfontossággal bír egy film hangulatának felépítésében és a Terminátor esetében ez hatványozottan igaz. Brad Fiedel annak idején hideg, fémes, szintetizátoros hangzásával keményen hozzájárult ahhoz, hogy a Terminátor első része annyira sötét és komor alkotás lett. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a film alatt a score tökéletesen működött, ám önállóan hallgatva azért igen csak próbára teszi az embert a disszonáns zörejekkel. De mindent feledtet a főtéma… az a legendás főtéma, amit ha egyszer hall az ember, többé nem felejti el. A második részhez írt zenéje már jóval változatosabb, jóval muzikálisabb, ahogy maga a film, úgy a score is messze túlmutat elődjén.

A harmadik résznél már Fiedel sem tért vissza (ekkor már évek óta visszavonult a filmektől), a helyére érkező Marco Beltrami pedig hiába kiváló komponista, köszönhetően a rendezői instrukcióknak is, a végeredmény az előzmények árnyékában igencsak erőtlen és felejthető. Persze ne legyünk igazságtalanok, hiszen ott is találunk egy-két emlékezetes darabot, köztük az áthangszerelt főtémát, de összességében akkor is gyenge. A negyedik résznél a legendás Danny Elfman kapta a feladatot, a rajongók pedig joggal bizakodhattak egy erőteljes és emlékezetes score-ban. Annál nagyobb volt aztán a csalódás, mert Elfman egyrészt a főtémát is teljesen hanyagolta, de a teljes zenei anyag a középszerűség és feledhetőség homályába veszett.

Az új filmnél ezzel együtt is nagyon vártam, vajon ki kapja a feladatot. Az elsőnek kiválasztott Brian Tyler remek választás lett volna, ám neki végül egyeztetési gondok miatt ki kellett szállnia a produkcióból, helyét a számomra teljesen ismeretlen Lorne Balfe foglalta el. Balfe is a Hans Zimmer-tanítványok sorát erősíti, így előzetesen azért volt bennem némi félsz, hogy a végeredmény is valami fantáziátlan, masszaszerű zsongás lesz, nem több. Nagy megkönnyebbüléssel jelentem, szerencsére óriásit tévedtem. Lorne Balfe ugyan stílusában nagyon eltér Fiedeltől, hiszen vele ellentétben nála nem a szintetizátorok, hanem a klasszikus vonós, ütős, fúvós hangszerek dominálnak, score-ja viszont rendkívül erőteljes, eltérő stílusa ellenére pedig kellően terminátoros.

Ott van a filmet indító Better Days szomorkás dallamaival, mely a főtémát is lágyan magába foglalja, aztán az egyszerre gyönyörű és heroikus Fate And Hope, melyet az időutazás alatt hallhatunk. Kapunk iszonyúan feszes és dögös hangzású akciótételeket, ilyen a Sarah Kicks Ass, a Still After Us, az I’m More, vagy a Judgment Day. Szólni kell még a lassú, drámaibb darabokról is, mint a Sarah és Kyle kapcsolatát aláfestő Sarah & Kyle, az If You Love Me You Die és a What If I Can’t. Megemlíthetném még ezek mellett a feszültséggel teli Cyberdyne-t, a katonásan hősies John Connor-t, vagy a borzongatóan király Sacrifice-t is, de ami mellett nem mehetünk el szó nélkül az a filmet záró Terminated, mely a klasszikus főtéma T2-es verziója, csak nagyzenekarra hangszerelve. Olyan gyilkos ereje van, hogy kár minden szó, egyszerűen hallani kell. A score tehát eltér a közkedvelt „Fiedel-stílustól”, ám mégis tökéletesen passzol a Terminátor világához.

Persze nincs Terminátor-film betétdalok nélkül, ezúttal is kapunk néhányat. Az egyik nagy kedvencem, ez nem más, mint a Ramones nevű legendás punk rock csapat I Wanna Be Sedated című dala, melyet Sarah kétszer is hallgat a film során. Tetszik, hogy a Connor család igazi rocker (John kedvence a You Could Be Mine című Guns N’ Roses dal), ezen kívül nagyon jól illik a ’84-es részekhez, ráadásul az alkotók elvégezték a házijukat, hiszen talán kevesen tudják, de a T2 eredeti szkriptjében John még ezt a dalt hallgatja motorszerelés közben, Cameron csak később döntött a GN’R klasszikusa mellett. Aztán ott van az Inner Circle slágere a Bad Boys, ami egy vicces jelenetben kap néhány másodpercet, oda még passzolt is. Zárásként pedig a végefőcím alatt csendül fel a Fighting Shadows című dal, amit egy kínai popénekesnő, Jane Zhang ad elő. Nagyon nem az én világom az efféle zene, de ha bejönne az ilyesmi, akkor alighanem klassznak, vagy hangulatosnak nevezném.

Forgatókönyv
Elérkeztünk a kritikus ponthoz. Cameron ’84-es klasszikusa már önmagában is egy zárt történetet mondott el, önmagába visszaforduló időhurkokkal és csavarokkal. A ’91-es második rész viszonylag logikai bukták nélkül (már amennyire logikáról beszélhetünk időutazós filmek esetében) vitte tovább és zárta le a sztorit. Hollywood azonban nem lenne Hollywood, ha nem találnának módot arra, hogy folytatni tudják a folytathatatlant is. A 2003-as T3 sztorija éppen ezért is volt felemás. Koncepciójában túlságosan is szolgaian követte elődeit, főleg a második részt: az Ítélet Napja későbbre tolódott, ezért újra meg kell állítani. Nagyjából ennyi az alapsztori, amit menet közben se tudtak friss, újszerű ötletekkel feldobni. Persze ne feledkezzünk el arról sem, hogy a befejezés viszont telitalálat volt, hiszen John nem tudja megakadályozni az apokalipszist, a jövő véglegesnek bizonyul.

Bár a film, mint ahogy korábban írtam, korrekt toldaléka a cameroni örökségnek, ám létjogosultságot csak a komor befejezés ad neki. Érdekesség, hogy sok rajongó épp emiatt (is) kritizálta a filmet, mondván a második rész mondanivalója épp az, hogy „nincs végzet”, ezért hülyeség, hogy a harmadik részben mégsem tudják megakadályozni az Ítélet Napját. Pedig ha az ember belegondol, a legelső filmben még szintén volt végzet, hiszen ha a Skynet nem küldi vissza a Terminátort, akkor nem jön létre és John sem születik meg, ha Kyle Reese nem utazik vissza az időben. Minden, ami a cselekményben történik az eleve elrendeltetett. Ebből a szemszögből a T3 tehát igazából nagyon is hű volt az első részhez.

Na, ez már nem mondható el a 2009-es, Megváltás alcímmel ellátott negyedik felvonásról. A rendező McG és stábja kínosan törekedtek rá, hogy a felemás megítélésű harmadik rész kritizált részeit elhagyják, ennek következtében azonban durván átestek a ló túloldalára. Sok volt az idióta humor a T3-ban? Akkor nálunk semennyi sem lesz. Túlságosan szolgaian követte a cselekményváz a korábbi filmeket? Akkor mi valami teljesen mást csinálunk. Írtak egy olyan forgatókönyvet, aminek köze nem volt a Terminátor szellemiségéhez (ember-gép hibridek, a Skynet ezeknek dolgozik, az Ítélet Napja mögött is ők állnak, ez a létállapot az emberi faj „megváltása”, a végén pedig meghal John Connor, a bőrét pedig ráhúzzák a Marcus Wright nevű hibridre, hogy Connor mint jelkép tovább éljen).

Ez a sztori aztán kiszivárgott és akkora felháborodás lett belőle, hogy teljesen át kellett írni az utolsó harmadot. Ennek eredményeként egy teljesen széteső, minden kohéziót nélkülöző, zavaros sztorit kaptunk, amiben a Marcus Wright karakter teljesen értelmetlen, John Connor pedig alig csinál valamit, hiszen szerepét utólag dúsították fel, így a figura csak úgy lézeng a film nagy részében. Ehhez jön még a teljesen Terminátor-idegen képi világ is: a kékes-feketés jövőkép sehol, minden barnás/ezüstös, éjszaka helyett nappal, romba dőlt város helyett főként sivatag, letisztult formájú gépek helyett pedig mindenféle túlcsicsázott értelmetlen robot. Látványra és hangulatra sokkal inkább egy Max Max/Blade Runner hibrid a film, amely Terminátort csak nyomokban tartalmaz.

Ebből a mélységből kellett visszahozni a franchise-t a két írónak, Patrick Lussiernek és Laeta Kalogridisnek. A cél adott volt: úgy megírni a sztorit, hogy legyen hű az eredeti filmekhez, azonban álljon meg a saját lábán, szolgai másolat helyett legyen kreatív és újító. Ennek szellemében a történet ignorálja a harmadik és a negyedik részt, bevallom, előbbiért azért kicsit fáj a szívem. Az Ítélet Napjának dátuma tehát ismét 1997. augusztus 29.-e, a nyitó csatajelenet egy az egyben a T2 le nem forgatott prológusa, mindezt pedig megfejeli a T-800-as és Kyle Reese érkezése 1984-be. A nyitó szituáció tehát teljes egészében főhajtás James Cameron klasszikusai előtt, ízig-vérig nosztalgia. Ám innentől kezdve azonban fordul a kocka.

Megváltozik a történelem, így Kyle Reese már egy alternatív ’84-ben találja magát, ahol Sarah nem félénk pincérnő, hanem harcra kész katona, akit kilenc éves kora óta nevel egy Terminátor, őt magát pedig nem egy szimpla rendőr várja a Los Angeles-i sikátorban, hanem egy T-1000-es. A megváltozott alaphelyzetnek köszönhetően pedig a jól ismert karakterek is új pszichológiai helyzetben találják magukat, így Kyle Reese, Sarah Connor és a Terminátor sem önismétlő, hanem tulajdonképpen friss, eredeti karaktereket kapunk. A sztori első harmada gyakorlatilag tökéletes: megismerjük a régi-új szereplőket, felvázolják nekünk a megváltozott cselekményt úgy, hogy közben gyönyörű múltidézésben is részünk van.

Az igazi fordulat akkor jön, mikor hőseink előre ugranak az időben 2017-be (mely ötlet egyébként a Sarah Connor tévésorozatból lett átemelve). A megváltozott történelem miatt ugyanis Kyle olyan dolgokra emlékszik, melyek vele sosem történtek meg és ezek az emlékek figyelmeztetik a közelgő viharra. Innentől már teljesen új helyzetben találja magát a néző is, megismerhet egy teljesen alternatív idővonalat. Miközben az írók ügyeltek arra, hogy bizonyos kérdések a homályban maradjanak (például ki küldte vissza a Sarah-ra vigyázó Terminátort), addig választ kapunk arra, hogy mi is az a címben emlegetett Genisys, hogy mi a fene történt John Connorral, de nem szeretnék többet lelőni a sztoriból, igyekeztem csak azokra kitérni, amiket már az előzetesek is megmutattak.

Azt viszont megállapíthatjuk, hogy az alkotók igencsak nagyban gondolkodnak, koncepciójuk nagyon is komplex és ambiciózus (finom utalásokkal arra, hogy itt már nem csak „szimpla” időutazás van, hanem multiverzumok is). Amiről viszont nyugodt szívvel beszélhetek, azok a remekül eltalált karakterek. Ahogy fentebb említettem Sarah és Kyle új oldalukról mutatkoznak be. Ott vannak bennük a figurák eredeti stílusjegyei is, de önálló személyiségek. Aminek leginkább örültem, hogy a sztori nem egy kétórás non-stop akció, hanem nagyon is sok teret kap a két karakter kapcsolata, hiszen ez kulcsfontosságú eleme a Terminátor-mítosznak, az alkotók pedig nem is hagyták elsikkadni.

A "John Connor" karakter pálfordulása is viszonylag jól meg van magyarázva (azért teszem idézőjelbe, mert itt már nem teljesen Connorról van szó, de nem lövöm le, maradjon meglepetés a filmre is), amit viszont sajnálok, hogy bizonyos szempontból az írók túl sok mindent hagytak kibontatlanul, a folytatásra bízva azokat. Itt főleg Matt Smith karakterére gondolok, aki szemvillanásnyi ideig látható a filmben, de elképesztő fontossággal bír a figura. Aztán ott van O’Brien és a két Dyson, Miles és Danny karaktere, akik meglepetésemre szintén alig vannak jelen, ordít róluk, hogy terveik vannak még velük.

A film szerencsére nem nélkülözi a humort, viszont nem is olyan debil módon műveli, mint a harmadik rész. A poénok szinte kivétel nélkül ütősek, természetesen Arnie és a karaktere van a középpontban. Az egyetlen, ahol kicsit szituáció-idegennek éreztem a jópofit, az az említett jelenet, amelyben az Inner Circle dal is felcsendül, de bevallom, második megtekintésre már ez is tetszett. A védelmező Terminátor és Sarah kapcsolata is jól el van találva, bár itt el tudtam volna viselni még némi pluszt. Nem lepődnék meg, ha a párosuk közös jeleneteiből néhány a vágószoba padlóján végezte volna. Abszolút pozitívumként emelném még ki, hogy a Genisysen keresztül némi társadalomkritika is került a sztoriba, ráadásul nem tudom kinek tűnt fel rajtam kívül, de az egyik jelenetben a manapság túltolt feminizmus is kap egy elegáns tockost.

Nem ragoznám tovább, már így is bő lére eresztettem, a lényeg, hogy Lussier és Kalogridis dicséretre méltó munkát tettek le az asztalra. Hagyománytisztelőek, azonban mernek kreatív módon újítani, történetük pedig stabilan egyensúlyoz ezen a vékony határvonalon. Tényleg nem tudnék más negatívumot mondani a már említetteken kívül, illetve talán annyit, hogy egy-két jelenetben a dialógusokat azért haloványabbnak éreztem, de ez már tényleg kukacoskodás a részemről. A sztori nem hibátlan, nem tökéletes, de erős, érdekes, messze felülmúlja a John Brancato/Michael Ferris páros két korábbi próbálkozását.

Rendezés
James Cameron örökébe lépni nem egyszerű feladat, részben mert a fickó valóban nagyon tud, részben pedig azért, mert teljesen irracionális istenítés veszi körül őt és filmjeit. Lássuk be, akárki csinál folytatást a filmjeihez, akármilyen jó is a sztori, csakis köpködés lehet a vége. Hiába gyengébb a T3 mint elődei, meggyőződésem, hogy a filmmel kapcsolatos negatív hozzáállás durván túl van spilázva, de ez végeérhetetlen siránkozás szinte már kikerülhetetlen eleme ennek az internet-korszaknak. Jonathan Mostow és McG esetében az mindenképpen leszögezhető, hogy technikailag nagyon tudnak, ebből a szempontból filmjeik hiba nélkül vannak összerakva. Sokkal inkább történeti szempontból voltak üresek, lélektelenek, ám ez könnyen lehet, hogy nem csak az ő hibájuk, hanem a producerek és/vagy a stúdió keze is bőven benne van.

Az új filmet jegyző Alan Taylor nem mai gyerek, de ezzel együtt a Genisys mindössze az ötödik egész estés filmje, a mozilátogatók főként a Thor: Sötét Világ direktoraként ismerhetik a nevét. Ha abból a filmből indulunk ki, akkor láthatjuk, hogy Taylor erőssége az akciók, a tempó és a látvány, de szerencsére nem (csak) abból tudunk kiindulni. Emberünk ugyanis igen tekintélyes televíziós múltra tekinthet vissza, ahol olyan sorozatok rendezőjeként vált elismertté, mint a Lost, a Róma, a Sopranos, a Gengszterkorzó, a Trónok Harca, vagy éppen a Mad Men. Taylor tehát nem csak a látványban, de a cselekményorientált, illetve karakterközpontú történetmesélésben is otthon van. A Terminátor pedig meg is követeli, hogy első helyen a sztori és a karakterek álljanak, a látvány pedig csak utána jön. Taylor ennek szellemében vezényelte le a filmet a legnagyobb örömömre, hiszen boldogan jelenthetem ki, hogy bár a Terminátor: Genisys jobbnál-jobb akciójeleneteket vonultat fel, azok mégsem uralják a filmet, ugyanakkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kapnak a karakterek.

Hiába Arnold a legnagyobb sztár, hiába ő a címszereplő, ez bizony elsősorban Kyle és Sarah filmje, kettőjük kapcsolata áll a középpontban, no meg természetesen a világ megmentése. Arnold karakterét nem erőlteti rá a rendező a filmre, de nem is foglalkoztatja alul, rendkívül ügyesen találja meg az arányt a négy fő karaktert illetően. Bevallom, előzetesen féltem, hogy Taylor megbirkózik-e a feladattal, hiszen a Thor-film ebből a szempontból csúnyán elvérzett. A rendező azonban utólag elmondta, hogy a vágás során kivették azt a filmet a kezéből így egyáltalán nem elégedett vele, nincsenek jó emlékei a Marvel-univerzumot illetően. A Terminátor esetében látható, hogy szabad kezet kapott, amellett, hogy a film kellően modern, megfelel a mai igényeknek is, a legnagyobb erénye, hogy mellőz mindenféle trendi szarságot. Nincsenek gagyi álmenőzések, nincs műmájer lassítás, az akciójelenetek nincsenek túlspilázva, igazság szerint sok szempontból nagyon is régi vágású filmmel van dolgunk.

Nem szeretném itt sem túltolni a rizsát, lényeg a lényeg, hogy Alan Taylor bizony remek választás volt a rendezői székbe. Nem egy James Cameron ez tény, viszont az is biztos, hogy Jonathan Mostow-nál és McG-nél bizony sokkal, de sokkal jobban érti és érzi a Terminátor-univerzumot, a stílusa is jobban passzol hozzá, miközben technikailag is felkészült, de a színészeit is kiválóan vezeti. Vágójával együtt remekül kapják el a film ritmusát, gyakorlatilag csak pillanatok vannak, mikor egy-két percre leül a cselekmény. Ezeket leszámítva viszont tényleg nem tudnék belekötni a rendezésbe. Taylor nem látnok, nem egy ösztönös zseni, viszont a tucat iparosnál is jóval több, jelen esetben pedig kiválóan, szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát, de ami a legfontosabb: szívvel és lélekkel töltötte meg a filmet, ez pedig manapság igen ritka a hollywoodi blockbusterek esetében.

Meghatározó Jelenetek
Egykorvolt szebb napok – A filmet indító montázs Kyle Reese narrációjával a Skynet öntudatra ébredéséről és az Ítélet Napjáról Lorne Balfe fantasztikus zenéjével megtámogatva azonnal megadja az alaphangot. Egy pillanat alatt magába szippant a Terminátor-hangulat és nem is ereszt a film végéig.

Los Angeles 2029 – Minden valamirevaló Terminátor-rajongó álma teljesül, mikor a film elején látjuk azt a csatát melyben John Connor győzelemre vezeti az emberiséget a gépek ellen. A jelenet szinte tökéletesen idézi meg a Terminátor 2 le nem forgatott bevezetőjét, kezdve a támadással Kyle ’84-be való visszaküldéséig bezárólag.

„Már régóta várlak!” – Skynet Halálosztója megérkezik 1984-be. Félelmetes és feszült nosztalgia. Ám ruhát szerezni a punkoktól már nincs lehetősége, mert felbukkan a Védelmező, a két T-800-as összecsapása pedig elképesztő és lehengerlő. Maga az ötlet is kiváló, de a kivitelezés… Ha nem tudom, hogy CGI a fiatal Arnold, simán elhiszem, hogy az eredeti film képsorait látom. Döbbenetes.

„Jöjjön velem, ha élni akar!” – Kyle megérkezése szintén maga a múltidézés. Itt van a sikátor, a csöves, a ballonkabát, a Nike Vandal cipő, ám egyszerű zsaru helyett egy T-1000-es várja, valamint a semmiből felbukkanó Sarah Connor, aki korántsem az a gyenge és védtelen nő, mint akire számított.

„Minden megváltozott!” – Az ezt követő beszélgetés a páncélkocsiban Kyle, Sarah és a Terminátor között szintén kiváló jelenet. Megtudunk némi új információt, megismerjük a szereplők kapcsolatát és még remek poénokat is kapunk.

A csapda – Tíz éve készül Sarah és a Védelmező Kyle érkezésére és a folyékony Terminátorral való leszámolásra. Remekbe szabott akciójelenet, amely egyszerre idézi meg a T1-et és a T2-t. Hiába, a film első harmada gyakorlatilag hibátlan, jobbnál jobb jelenetek egész sorát vonultatja fel.

Sarah és Kyle – Jövőbe utazásuk előtt a főszereplők egy csendesebb, intimebb beszélgetését láthatjuk, amely sokat hozzáad a két karakter közti kapcsolathoz. Az érzelmes pillanatokat természetesen a Terminátor oldja némi humorral.

Sokkoló igazság – A kórházban játszódó rész nem kicsit rendezi át a játékteret. A semmiből felbukkan John, Kyle szembesül vele, hogy ő az apja, aztán a Védelmező támad rá Johnra, akiről pedig olyasmi derül ki, amit Sarah és Kyle a rémálmaiban se gondolt volna. Az ezt követő összecsapás John és a Terminátor között pedig csak hab a tortán.

„Hogyha szeretsz, te meghalsz!” – Sarah és Kyle közös jelenete, melyben szóba kerül John, a végzet, és kettejük viszonya. A film számos emberi pillanata közül ez a kedvencem, ahol Lorne Balfe gyönyörű zenéje csak rátesz egy lapáttal.

Menekülés – John üldözőbe veszi hőseinket, akik egy iskolabusszal menekülnek San Francisco felé a Golden Gate hídon. Kiváló példája annak milyen egy remek akciójelenet. Úgy látványos és emlékezetes, hogy nincs túlpörgetve, sem túlnyújtva, ráadásul tökéletes ötvözete a CGI-nek és a hagyományos effektusoknak.

Úton a Cyberdyne felé – A film második számú üldözéses jelenete, mely jócskán megfejeli az előzőt, ugyanis itt két helikopterrel folyik a macska-egér játék. Ez már jóval bombasztikusabb szcéna, ám számomra önmagában emlékezetesebb, mint a legtöbb jelenkori akciófilm.

Végső összecsapás – Hőseink készen állnak rá, hogy születése előtt megöljék a Skynetet, ehhez azonban még le kell számolni „John Connorral” is. Az akciórész nagyon jó, a Skynet megjelenítése is ötletes, a Védelmező önfeláldozása pedig szinte ugyanolyan érzelemdús, mint a T2 végén.

„A jövő még nem dőlt el…” – A film fináléja egyszerre felemelő és szomorkás. A befejezést akár az egész sorozat lezárásaként is lehet értelmezni, de természetesen nyitva áll az út a folytatások előtt. Akárcsak mint anno a T2 esetében.

Összegzés
A sorozat elkötelezett híveként igencsak nagy elvárásokkal ülök be egy újabb Terminátor filmre és akkor sem adom alább, ha az előző rész éppenséggel nem lett a legjobb. A Terminátor: Genisys azonban felülmúlta a várakozásaimat! Előzetesen azt reméltem, hogy legyen látványos, legyen izgalmas, szórakoztasson, legyen benne igazi Terminátor-hangulat, de merjen kreatív módon hozzányúlni az alapkoncepcióhoz. A végeredmény pedig nem csak ezt teljesíti, de képes szívvel és lélekkel is megtölteni a produkciót. Ordít az egészről, hogy olyan emberek rakták össze, akik valóban szeretik a Terminátor világát, de nem úgy mint egy elvakult rajongó, hanem kellő mértéktartással. A Genisys hű az eredeti Terminátor-filmekhez, de nem szolgai másolata azoknak, hanem valóban van létjogosultsága, ami manapság egyre kevesebb blockbusterről mondható el. Az általam sokszor szapult 3D-t pedig ezúttal dicséret illeti, mert ügyesen használják és hozzáad az élményhez. Ja, és mindenki várja meg a stáblistát, mert kapunk meglepetés-jelenetet!

terminator_genisys_2015.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr137638338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.