21
06/2018
0

Jurassic World: Bukott Birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom)

jurassic_world_fallen_kingdom_2018.png

Bevezetés
Michael Crichton 1990-ben megjelent regénye, az Őslénypark óriási sikert aratott, ám a három évvel később mozikba került filmváltozat még azt is vastagon túlszárnyalta. Huszonöt évvel később elképesztő és valahol szürreális, hogy Crichton az elüzletiesedett és felelőtlen tudományt kritizáló története milyen gigászi méreteket is öltött. Még ’95-ben (Spielberg unszolására) megírta a folytatást (Szörnyek Szigete), amiből szintén a mester készített adaptációt. Mind a könyv, mind a film nagy sikert aratott, noha az alapművek magasságába nem érhettek fel.

2001-től aztán ha könyvben nem is, de a nagyvásznon folytatódtak a kalandok. A Joe Johnston által levezényelt harmadik felvonás mindenben elmaradt elődeitől, legyen szó a történetről, a karakterekről, vagy alapvetően a Jurassic Park szellemiségéről. Ami maradt, az a szemkápráztató látvány és akciók. Hiányosságai és hibái ellenére a Jurassic Park III szintén sikeresnek bizonyult, így evidens volt, hogy a vasat tovább fogják ütni. A 2005-re ígért negyedik rész végül tíz év késéssel be is futott. Hogy megérte-e a várakozást?

Nos, a stúdiónak egészen biztosan. A Jurassic World címet viselő negyedik felvonás valami kolosszális bevételt hozott, jelenleg minden idők ötödik legsikeresebb filmje. Minőség szempontjából azért már megosztóbb lett a produkció. A Colin Trevorrow rendezte film elképesztő mértékben támaszkodik a klasszikus első részre, miközben elemeket átemel a másodikból is, de természetesen igyekezett hozzá is adni az alapokhoz. A készítők koncepciója nagyjából az lehetett, mint Az Ébredő Erő címet viselő Star Wars film alkotóié: készítsünk egy olyan folytatást, ami tulajdonképpen remake-eli az alapklasszikust és tegyük ezt úgy, mintha szerelmes levelet írnánk hozzá.

A húzás mindkét csapatnak bejött, a nézőket meg nem nagyon érdekelte, hogy felmelegített cuccot adnak el neki. Jómagam a Disney filmjével kapcsolatban jóval kritikusabb vagyok, egyrészt mert ott a nyúlás már pofátlan méreteket ölt, másrészt a Star Wars határai jóval szélesebbek, hihetetlen térben és időben játszhatnának az alkotók, de ők inkább gyáván megfutamodtak és biztonsági játékot játszottak. A Jurassic World alkotói számára viszont meglehetősen szűk volt ez a játszótér, ezért az ötletek újrahasznosítása az ő esetükben bocsánatosabb bűn.

Lényeg a lényeg, hogy hibái és logikátlanságai ellenére is, a Jurassic World korrekt kalandfilm lett ami ha nem is tudott felnőni Steven Spielberg két alkotásához, attól még nem kell szégyenkeznie elődei mellett (a harmadik rész azért jobb ha csendben meghúzza magát). A pozitív kritikák és az elképesztő bevétel pedig garantálta, hogy a széria folytatódni fog. Szerencsére a Universal nem úgy gondolkodik, mint a Kathleen Kennedy vezette Lucasfilm, miszerint évente hányjunk ki magunkból egy filmet, mert tökmindegy milyen, úgyis siker lesz. Volt három évük megírni, előkészíteni és leforgatni a Bukott Birodalom alcímet viselő ötödik felvonást, lássuk hát a végeredményt!

Szereplők
Owen Grady – Chris Pratt, napjaink egyik legfelkapottabb sztárja természetesen visszatért a raptorszelidítő ex-tengerész szerepében. Pratt az a fajta színész, aki alighanem sosem fog óriási drámai alakításokat letenni az asztalra és raklapnyi díjat nyerni velük. Ő az a színész, akinek megnyerő személyisége és karizmája minden szerepében átüt a vásznon, gyakorlatilag saját magát hozza minden karakterével. Így tesz Owen Grady megformálásával is. Hiába sablonos hőstípus, Pratt jópofa és szerethető stílusa csont nélkül elviszi a hátán az egész produkciót. A karakter szögre pontosan ugyanolyan, mint az első filmben, így ha jellemfejlődés nincs is, de napjaink egyik leginkább szerethető színésze sokat hozzátesz a jelenlétével.

Claire Dearing – Bryce Dallas Howard, a legendás rendező Ron Howard lánya is itt van. Az ő karaktere ezúttal merőben más, mint az előző részben, hiszen Claire ott egy igazi törtető üzletasszony, akit nagyjából a profit érdekelt egyedül, ám a parkban átélt események teljesen átformálják és a folytatásban, mint dinoszaurusz-védő aktivistaként tér vissza. Az ötlet jó is meg nem is, erre majd később visszatérek még, de a lényeg, hogy Howard most is aranyos, a karaktert alakító színésznő személyisége az ő esetében is átüt a figurán, valamint Prattel még mindig nagyon jó párost alkotnak.

Eli Mills – Rafe Spall, a tehetséges angol színész sokaknak a Prométheusz idióta, alien-kígyót babusgató tudósaként lehet ismerős. Ezúttal egy öreg milliárdos jobb kezét alakítja, aki szeretné kimenteni a dínókat a pusztulófélben lévő Nublar szigetről. Már a megjelenésének pillanatában tudjuk, hogy Mills egy sunyi rohadék, a karakter leginkább a második rész Peter Ludlow-jára hasonlít, Spall pedig csuklóból megoldja a simulékony és manipulatív szemétláda szerepét.

Franklin Webb – Justice Smith, a mindössze harmadik nagyjátékfilmjét készítő amerikai színész a történetben Claire egyik munkatárást alakítja. Franklin afféle technikus meg hacker, aki a főszereplőkkel tart a szigetre, mert ott szükség lesz a műszaki tudására. Nos, amellett, hogy a karakter félig-meddig testidegen a sztoriban, a legnagyobb baj, hogy a legnagyobb sablonokból épül fel. Tipikus kocka, aki állandóan vinnyog meg sopánkodik és mindig mindentől fél. Mondanám, hogy idegesítő a karakter, de szerencsére nincs túltolva, annyi játékidőt nem kap, hogy a film rovására menjen.

Zia Rodriguez – Daniella Pineda, a mexikói származású színésznő nem sokkal rutinosabb, mint fentebb említett kollégája, cserébe viszont kicsit idegesítőbb is. Zia önmagát „paleoállatorvosként” aposztrofálja, annak ellenére, hogy a karakter a filmben saját bevallása szerint sem látott még soha élő dinoszauruszt. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy benne manifesztálódik a jelenkor túltolt feminizmusa, azaz egy olyan női karakter, aki folyton szükségét érzi, hogy kőkeményen beszóljon a férfiaknak meg leoltsa őket. Igyekeznek őt sem túltolni, de egy-két alkalommal iszonyú irritálóvá válik a figura. Pineda ezzel együtt korrektül megoldja a feladatát.

Maisie Lockwood – Isabella Sermon, a tündéri angol kislány élete első szerepében a milliárdos Benjamin Lockwood unokáját alakítja, a történet egésze szempontjából az egyik legérdekesebb karaktere a franchise-nak, főleg ha a jövőben kezdenek is valamit vele. Maisie szereti a dínókat, meg a nagyapját, talpraesett kislány, aki feltalálja magát a bajban, és Sermonnak köszönhetően az egész széria legszerethetőbb gyerekszereplője lesz, ráadásul elsőfilmesként a feladatát több mint jól oldja meg. Az a fajta gyerekszínész, aki ha nem száll el, idővel még igen ismert színésznővé nőheti ki magát.

Ken Wheatley – Ted Levine, a veterán színész már nem egyszer alakított negatív karaktert pályája során, így a feladat nem volt újszerű a számára. Wheatley figurája egy aljas zsoldos, aki gond nélkül magára hagy meghalni valakit és trófeaként egy fogóval tépi ki a dinoszauruszok fogát, mert azok majd jól fognak mutatni a nyakláncán. Levine mindig is nagy élvezettel hozta ezeket a karaktereket és ezúttal is lubickol a szerepében, és válik ezzel a franchise talán legutálhatóbb szereplőjévé.

Benjamin Lockwood – James Cromwell, a legendás színész is itt van, hogy jelenlétével emelje a produkció színvonalát. Ő a milliárdos Benjamin Lockwoodot alakítja, aki egykor John Hammond társa volt, a történet szerint a borostyánból való DNS-kivonás is az ő birtokán kezdődött. Cromwell nem szerepel sokat, de őt mindig öröm látni. Lockwood szerepében egy kedves és idealista karaktert formál meg, aki gyakorlatilag szögre pontosan ugyanolyan, mint Hammond volt, tulajdonképpen az ő szellemiségét láthatjuk viszont a karakterben.

Dr. Henry Wu – B.D. Wong, a tehetséges, ám meglehetősen alulértékelt kínai származású aktor az újkori dínós-filmekkel, illetve a Gotham sorozattal a reneszánszát éli. Dr. Wu szerepében ismét visszatért, ám meglepetésemre ezúttal még az előző részben látottnál is kevesebbet szerepel. Wu megint kavar a háttérben, megint Istent játszik és megint alkot felelőtlenül egy hibrid dinoszauruszt, de sajnos nem kapunk eleget a karakterből, pedig az egyik legérdekesebb figura a szériában.

Ian Malcolm – Jeff Goldblum, a széria legnagyobb sztárja, a franchise tulajdonképpeni arca (már ha a T-Rexet nem számítjuk) is visszatért! Ian Malcolm mindig is a józan hangot képviselte a sorozatban és bár csak az első két részben bukkant fel, mégis a legfontosabb karakter. Goldblum ráadásul mindkét alkalommal lubickolt a különc matematikus szerepében, aki a káoszelmélet avatott szakértőjeként az első perctől fogva megmondta, hogy a Park és a dinoszauruszok klónozása előkelő helyen végeznének a „rossz ötletek versenyében”. Ezúttal Malcolm csak vendégszereplő, a film elején és végén bukkan fel egy szenátusi meghallgatás alkalmával, ám jelenléte így is üdvözítő és emlékezetes.

Látvány
A Bukott Birodalom 170 milliót kóstál, ami manapság nem kiemelkedő összeg egy látványfilm esetében, ám arra bőven elég, hogy értő kezek fantasztikus látványvilágot varázsolhassanak belőle a nagyvászonra. Mondanom sem kell, hogy az ILM ismét kitett magáért, a Nublaron játszódó jelenetek, különösen a vulkánkitörés és a menekülés áll-leejtős, viszont akad egy-két pillanat, amikor kissé kilóg a CGI-lóláb. Összességében azonban az effektguruk kiváló munkát végeztek, nem érheti szó a ház elejét. A látványtervező csapat új vezetőt kapott, ezúttal az angol Andy Nicholson vállát nyomta a felelősség, ám emberünk megbirkózott a feladattal.

Nem próbálja meg feltalálni a spanyolviaszt, legalábbis a film első felében szépen simul a széria korábbi epizódjaihoz, majd a második felében kreatívan teremti meg a Lockwood birtok kissé gótikus hangulatát. Meg kell még említenem az operatőrt, Óscar Faurát, aki remek munkát végzett, vizuális megoldásai jobbak és ötletesebbek, mint John Schwartzmanéi a három évvel ezelőtti filmben. Valamint amiről külön szólni kell, az az új mutáns, az Indoraptor megjelenítése. Három éve az Indominus Rex jópofa és hatásos külsőt kapott és az alkotók ezúttal is ügyesen oldották meg a feladatot. Az Indoraptor megidézi a névadó állatot, de sikerült igazán ijesztőre és szörnyszerűre kreálni, a gyerekek tuti telecsinálják tőle a nadrágjukat.

Zene
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a zene megléte, vagy annak hiánya milyen fontos szerepet tölt be a hangulat megteremtésében. A Spielberg által rendezett első két rész zenéjét jegyző legenda, John Williams fantasztikus kompozíciókat tett le az asztalra és itt nem csak a klasszikusnak számító főtémákra gondolok, de gyakorlatilag a teljes zenei anyag karakteres és emlékezetes, mind a Jurassic Park, mind Az Elveszett Világ helyet érdemel a mester legnagyobb alkotásai között. A harmadik részt levezénylő Don Davis szerzeményei elmaradnak Williamsétől, de teljesen korrekt, az elődöket maximálisan tiszteletben tartó kalandfilm-zenét rakott le az asztalra.

A három évvel ezelőtti negyedik felvonás score-jáért napjaink egyik legfelkapottabb komponistája, Michael Giacchino volt felelős. Emberünkről leginkább az mondható el, hogy bár messze kiemelkedik a mai zeneszerzők hosszú és egysíkú sorából, összességében azért a legnagyobbaktól (Williams, Horner, Goldsmith, Silvestri, Poledouris, stb.) jócskán elmarad. Vannak kiemelkedőbb pillanatai, mint pl. a 2009-es Star Trek, de összességében inkább egy erős közepes szinten mozog, noha ismétlem, kortársai közül jócskán kiemelkedik. A Jurassic World score-jánál is voltak kimagasló pillanatok, de az összkép inkább korrektnek mondható, a Williams-témákkal a versenyt nem tudta felvenni.

Mindenesetre egyértelmű volt, hogy a folytatásra is őt kérik fel, én pedig kíváncsian vártam, hogy a Bukott Birodalom esetében Giacchino mivel fog előrukkolni. A végeredmény pedig tökéletesen illeszkedik a három évvel ezelőtti munkájához, noha bizonyos pillanatoknál úgy éreztem, ezúttal talán változatosabb lett a zene. Az albumot indító „This Title Makes Me Jurassic” nagyszerű felütés, tele sötét, horrorosabb elemekkel. Egy-két feledhetőbb darab után jön az egyik csúcspont (March of the Wheatley Cavalcade), ami egyszerre kalanddal és pátosszal teli. Kapunk egy csomó akciódús tételt (Double Cross to Bear, Lava Land, Keep Calm and Baryonyx, Raiders of the Lost Isla Nublar, stb.), amik alapvetően ütősek, csak egymás után sorakozva, azért eléggé egybemosódnak.

A legjobb pillanatok azok, amikor a nyomasztó, sötét, horroros darabok jönnek, ezekben Giacchino bátran nyúl a kórushoz (Shock and Auction, Thus Begins the Indo-Rapture, World’s Worst Bedtime Storyteller), iszonyú erővel szólalnak meg. Ezekben csendül fel az Indoraptorhoz is kapcsolódó új főtéma, ami tényleg nagyon baljós hangulatú. Külön ki kell még emelni a „Volcano to Death” és a „To Free or Not to Free” című tételeket, melyek a leginkább drámai pillanatai a zenének, borzongatóan csodálatosak. A filmet záró „The Neo-Jurassic Age” nagyszerű aláfestése Malcolm monológjának, illetve a főcím alatt hallható „At Jurassic World’s End Credits is ragyogó, ahogy egymás után szólal meg a klasszikus Park és a három évvel ezelőtti film főtémája.

Az összképet tekintve a zene nagyon jó, sokkal erősebbnek érzem, mint a 2015-ös Jurassic World esetében, pedig ott sem nagyon panaszkodtam. Williamshez nyilván nem tud felérni ezúttal sem, de ha nem lenne a rengeteg csimm-bummos akciótétel (ami azért valljuk be, a film természetéből is fakad), bizony azt mondhatnám, hogy ezúttal már ott lohol Giacchino a mester sarkában. Lényeg a lényeg, mindenkinek bátran ajánlom önmagában való fogyasztásra is, mert nem csak a film aláfestő zenéjeként, de bizony a saját lábán is megáll a score.

Történet
Ahogy a bevezetőben is írtam, a filmek alapjául szolgáló Michael Crichton regény alapvetően az elüzletiesedő, és a felelőtlenül Istent játszó tudomány kritikája (a második könyvben ehhez jött még az evolúciót és a fajkihalást taglaló elmélkedés is), mely motívum egyébként tetten érhető Crichton számos könyvében. Ő alkotta meg a „techno-thriller” műfaját, amiben valami forradalmi tudományos felfedezés az ember önhittsége miatt balul sül el és jó durva következményekkel kell számolni. Ilyen volt a Jurassic Park előképének tekinthető Westworld, vagy éppen a koncepciót továbbvivő Idővonal is. A filmadaptáció esetében Spielberg okosan ismerte fel, hogy a különböző formátum miatt jobb, ha a történet kalandosabb oldalára fekteti a hangsúlyt úgy, hogy közben azért a mondanivaló is megmaradjon. Ez az oka, hogy bár eléggé eltérőek, de mind a film, mind a könyv alapklasszikusnak számít.

Az Elveszett Világ mind a regény, mind a film esetében a „nagyobb, több, lehengerlőbb” szellemiséget szem előtt tartva készült és bár elmaradnak elődjeiktől, még így is nagyszerű könyvről és filmről beszélhetünk. A harmadik résznél a szellemiség már szinte nyomokban sem volt meg, az egész felvállaltan nem volt több mint a Jurassic Park márkanevet hasznosító másfél órás féktelen kalandfilm dinoszauruszokkal, ami önmagában abszolút vállalható szórakozást nyújt, csak az a baj, hogy itt már egy igen neves franchise harmadik tagjaként ez bizony igencsak kevés. Nem csak a kritikák, de a bevétel is elmaradt az elődöktől, így nem csoda, ha hosszú időre jegelésre került a széria. Ezek után közel másfél évtizednyi szenvedés következett hülyébbnél hülyébb ötletekkel, hogy aztán 2015-ben egy alapvetően működő koncepcióval és mindent felülmúló sikerrel térjen vissza a sorozat.

A Jurassic World lényegében úgy folytatás, hogy számtalan ponton tulajdonképpen „remake-eli” is a klasszikus első részt (szó szerint beállítások kerülnek egy az egyben lemásolásra), azonban a működő park, az „idomított” raptor-falka és a hibrid dinoszaurusz, az Indominus Rex koncepciója elegendő újdonság volt ahhoz, hogy a nézők szó szerint zabálják a filmet. Mivel a Jurassic Park a koncepciója okán eléggé zárt térben mozog, nagy kérdés volt, hogy a folytatásban mivel tudnak előrukkolni, ami nem fog megint önismétlőnek hatni. Nos, a végeredmény felemás. Az első részt is jegyző Colin Trevorrow / Derek Connolly páros ezúttal használták is a jól bevált receptet, meg próbáltak rajta egy adott ponton eléggé fűszerezni is. A film első fele ugyanis elég erősen másolja Az Elveszett Világ koncepcióját (egy csapat rosszarc dinoszauruszokat akar elvinni a szigetről, a jófiúk pedig meg akarják ezt akadályozni).

Szinte már poénos, ahogy az újkori két film párba állítható a Steven Spielberg rendezte mozikkal. Aztán jön az előzetesekben is látható vulkánkitörés, ami úgy a film felénél következik be, hogy ezután egy totálisan éles csavarral a film műfajt váltson és kalandfilmből átmenjen „kísértetházas” horrorba. Nagyon sok kritika érte a filmet, hogy ez a váltás nem működik, én azonban nem érzem ennyire vészesnek a helyzetet. Tény, hogy a váltás erős és nincs finom átmenet a kettő között, de szerintem életképes ötlet volt korrektül kivitelezve. A nagy kérdés az volt inkább, hogy oké Az Elveszett Világot idéző egyórás felütés, de mi lesz a film második felében? Nos, átkerülünk egy rohadt nagy villába, ahol kapunk egy aukciót, aminek keretében a szigetről kilopott dínókat akarják eladni mindenféle bűnözőnek meg maffiózónak, a lényeg, hogy minél többet fizessenek értük.

Persze az írók is tudták, hogy ennyi nem lenne elég, ezért némiképp fantáziátlanul megint a hibrid koncepcióhoz nyúlnak, ami most Indoraptor néven fut. Mondanám, hogy gagyi, de az igazság az, hogy a dög megjelenítésénél igen kreatívak voltak az alkotók, sikerült nekik egy abszolút ijesztő állatot kreálniuk, ami bizonyos értelemben még az I-Rexet is képes felülmúlni. Ilyen szempontból tehát szerintem a kidolgozatlanság és az erős műfaji váltás ellenére is teljesen rendben van a film, ami probléma van, az bizony a szekérderéknyi ordító logikátlanság és butaság. Legyünk őszinték, szinte minden filmnél előfordul ésszerűtlen elem a történetben, a baj akkor van, ha az már a film megtekintése közben ordítani kezd a vászonról. A Bukott Birodalom esetében jó néhány ilyen pillanat adódik. Nem szeretném az összesen átrágni magam, de egy-kettőt azért említsünk meg. Például már maga a vulkános ötlet.

Ugye minek építettek volna anno egy parkot (kétszer is) egy olyan szigetre, amin egy aktív tűzhányó található. Aztán ha az a tűzhányó kitör, az állatok minek harcolnak egymással menekülés közben, vagy éppen minek szerencsétlenkedik egy Baryonyx egy épületben, ha helyette az „irháját” kéne mentenie, ráadásul már láva csöpög a fejére, de még mindig meg akar enni valakit. Azt meg sem említem, hogy az állatvilágnak van egy roppant lenyűgöző képessége: előre megéreznek egy természeti katasztrófát, szóval az állatok már rég a sziget külső részeire húzódtak volna ki, de egy dínós filmben azért ennyire ne hegyezzük ki a dolgokat. Az Indoraptor elszabadulása szintén iszonyú sután lett megoldva (ezt nevezné az angol „lazy scriptwriting”-nak”), meg amúgy is külön poén, hogy az állatok mindig a semmiből képesek felbukkanni, vagy az Indoraptor az egyik pillanatban darabokra töri az acélt is, de a következőben egy faajtót nem tud átszakítani.

Ezek mellett elég béna egy-két karakter is. Mills, mint gátlástalan pénzember tulajdonképpen a klisék ellenére is belefér, de a zsoldos Wheatley esetében már-már karikatúraszerűen túl van tolva a genyóság. Szinte már azért akkora rohadék, hogy mikor megeszik egy dínó majd ne sajnálja senki. De a leggázabb az a jófiúk csapatát erősítő hacker, Franklin meg a nemlétező szakmát űző dokicsaj, Zia. Előbbi egy örökké hisztiző kocka, aki amolyan vicces karakterként kéne, hogy működjön, de igazából csak idegesítő, illetve két ajtó kinyitásán kívül semmi szerepe nincs a sztoriban, csak úgy ott van. A csaj még nála is rosszabb. Egydimenziós feminista propaganda-karakter, aki csak azért van, hogy arcoskodva beszóljon egy férfinak, meg egyszer vérátömlesztést csinál a sebesült Velociraptoron, és körülbelül ennyi. Azt már meg se akarom említeni, hogy állítólag az eredeti szkriptben még leszbikus is lett volna a figura, de ezt jó érzéssel kivágták az alkotók.

Nem akarom nagyon ragozni, lényeg, hogy a sztori alapvetően működik, a nem kevés logikátlan marhaság ellenére is, a karakterek fele jó (Owen és Claire párosa még mindig a hátán viszi az egészet) a másik fele meg inkább nevetséges, míg tartalmilag azért olyan sokat nem ad hozzá az összképhez. Ahogy a három évvel ezelőtti elődjében, úgy ebben is megvan a crichtoni szellemiség, de mindezt feláldozzák a non-stop akciók oltárán. Hogy mást ne mondjak, megint itt van Dr. Wu, de olyan keveset szerepel, hogy gyakorlatilag ő lett a sorozat „őrült tudós” kliséje. Kár érte. Amiről nem szeretnék hosszan beszélni, az a kislány karaktere, Maisie, akihez kapcsolódik egy elég nagy csavar a sztoriban. Nem tudom, mihez akarnak kezdeni vele később, de azért a hozzá kapcsolódó sztorielemben azért lenne kraft, úgy érzem. Történetileg tehát eléggé közepes a dolog, van sok gyenge pont, ahogy néhány remek ötlet is, de nem itt van a film fő erőssége.

Rendezés
A Jurassic World-öt levezénylő Colin Trevorrow a Bukott Birodalom esetében átadta a stafétabotot a spanyol direktornak, J. A. Bayonának, aminek alighanem az volt az oka, hogy a Star Wars IX. részét készítette elő, amíg a führerin Kathleen Kennedy ki nem vágta a csillagháborús rendezői székből, alighanem azért, mert túlságosan önálló módon gondolkodhatott. Az új részt így Trevorrow producerként és íróként jegyzi, de stílusa így is tagadhatatlanul rajta van a filmen. Ahogy rajta van Bayonáé is, mondom ezt annak ellenére, hogy még sosem láttam tőle semmit.

Hősünk az Árvaház, A Lehetetlen és a Szólít a szörny című alkotásaival vívott ki magának igen nagy elismerést, így látatlanban is úgy voltam vele, a film alighanem jó kezekben lesz. Az ő szerződtetése pedig akkor nyer igazolást, mikor a film második feléhez érünk. Addig kapunk klasszikus kalandfilmes pillanatokat, amiket Bayona korrektül megold, de erőssége a műfajváltás után tud kibontakozni, mikor a horrorisztikusabb elemek kerülnek előtérbe. Sötét, nyomasztó, már-már gótikus pillanatokat köszönhetünk a spanyol direktornak, amivel filmje messze elüt a franchise korábbi darabjaitól.

Ügyesen használja a fény-árnyék játékot, valamint remekül teremti meg a zárt térben játszódó történet fojtogató atmoszféráját is. Kapunk tőle egy-két igen szép beállítást is (ilyen a sziget pusztulásánál a láva és hamuködben eltűnő Brachiosaurus, vagy a háztetőn a teli hold fényénél felüvöltő Indoraptor), azonban teljesítménye nem is kifogástalan. Néha például erősen túltolja műmájerkedést (lassított felvételben pörögve-forogva harcoló dínók), illetve a gátlástalan érzelmi manipuláció (a műtét közben könnyező Velociraptor) sem volt jó húzás tőle.

Az akciókat ezzel együtt ügyesen vezényli le, a humort is jól kezeli, néha pedig igen erős drámai pillanatokat képes elkapni (a már említett Brachiosaurusos rész). A filmnek végig megvan a tempója, a sehol nem ül le, nincs üresjárat, végig fenntartja a néző figyelmét. Vizuálisan karakteresebb, mint Trevorrow, viszont logikátlan baromság is több van nála. Mások az erősségeik és a gyengeségeik, így eltérő stílusuk ellenére rendezés szempontjából nagyjából egy szinten teljesít a két film. Érezhető, hogy meg kellett felelnie a stúdió elvárásainak, de nem érzem úgy, hogy eladta volna magát.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy a Jurassic World: Bukott Birodalom nem kiemelkedő film, nem ér fel a Spielberg rendezte epizódokhoz, de a harmadik részre köröket ver, a 2015-ös elődjével pedig bármikor felveszi a versenyt. Hangulatos és pörgős kaland/horror egyveleg, amit ordító logikai hibái ellenére is bátran ajánlok mindenkinek, aki el szeretné engedni napi gondjait bő két órára, mert garantáltan jól fog szórakozni. Ezzel együtt lehetne a film jóval több is ennél, mert morális és erkölcsi mondanivalót csak nyomokban hordoz, de a mai blockbusterek dömpingjében még ezt is meg kell becsülni. Három év múlva jön a folytatás, ami a film lezárását tekintve felettébb érdekesnek ígérkezik, én mindenesetre kíváncsian tekintek elébe.

jurassic_world_fallen_kingdom.png

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr414063247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.