25
05/2008
0

A Pofátlan (2005)


 

Ritkán nézek vígjátékokat, de ha megjön a kedvem hozzá, igyekszem mindig olyat választani, ami remélhetőleg kiemelkedik az évente tucatjával bővülő sablontengerből (értsd: csöpögős romantikus, fingós-böfögős agymenés, fucktenger niggaparádé, vagy épp az örök aduász, a tízféle poénját újra és újra eldurrogtató tinivígjáték). Mostani áldozatomat már korábban kiszúrtam magamnak, ugyanis a fenti variációkkal ellentétben egy igen kényes témával foglalkozik, a fogyatékossággal. A sztori szerint a tipikus lúzer és örök vesztes Steve Barker jókora pácba kerül, amikor a jószándékból alkalmazott kertésze egy véletlen baleset folytán levágja három ujját és kiderül, nincs betegbiztosítása (Michael Moore már tuti a tenyerét dörzsölgetné). Steve mindenáron segíteni szeretne a nagycsaládos öregen, így belemegy adósságtengerben úszó bácsikája kissé perverz ötletébe, és magát értelmileg visszamaradottnak feltüntetve elindul a paralimpián. Valóban, az alapötlet nem kicsit emlékeztet egy South Park epizódra, és őszintén szólva fogalmam sincs, melyik készült el előbb, de nem tartottam lényegesnek utánajárni a dolognak, lévén a film egészen más vonalon halad.

Igazság szerint nem kis meglepetésként ért a végefőcímben producerként feltűnő Farrelly-páros neve, hiszen a tőlük megszokottól teljesen eltérően ez egy teljesen jópofa, szerethető vígjáték, semmi eltúlzott, neadjisten gusztustalan poénnal. Számomra mindig örök rejtély marad, hogyan tud a mai célközönség ezredszer is térdcsapkodva röhögni a baromi kifinomult poénjaikon, mint például a tökönrúgás, fosás, okádás, pisaivás (és egyéb variációi), turházás, böfögés és hasonlók. Itt mindenesetre ez elmarad, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a moziból kifelé ballagva sokan csóválták a fejüket azt mormogva maguk elé, hogy ez egy rakás szar volt. Én velük ellentétben hálistennek jól szórakoztam.

Szereplők, rendezés

Johnny Knoxville, a Jackass-ből színésszé avanzsált, kissé állati tekintetű fenegyerek alakítja hősünket, Steve-et, méghozzá meglepően jól. Nem áltatom magam, hogy ez a belészorult mértéktelen tehetség első megnyilvánulása lenne, inkább magyarázom azzal, hogy testhezálló karaktert kapott. Olyan átéléssel hozza a szellemi fogyatékost, mintha csak nyolc sör után ökörködne a haverokkal egy házibuliban, mindeközben pedig nem hazudtolja meg a múltját sem és baromi nagy pofára eséseket és egyéb fájdalmas húzásokat vállal be a filmben (egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ezúttal nem volt szükség kaszkadőrre). Sosem lesz egy De Niro, de számomra még mindig sokkal szimpatikusabb, mint a folyton önmagát ismétlő Adam Sandler és haverjai.

Brian Cox, az egykori Hannibal Lechter (pardon, Lecktor) ezúttal Steve nagydumás bácsikája szerepét kapta. Az öreg megrögzött szerencsejátékos, aki folyton úszik az adósságban, nem mellesleg pedig olyan Harvey Keitel-esre veszi a figurát, hogy azt még a szinkronrendező is felismerte. Nem kétséges, jobban jártunk volna, ha valóban Harvey hozza ezt a laza karaktert, de vele sem volt különösebb gondom.

Katherine Heigl, Casey Ryback egykori leánykája visszatért, mint csini paralimpiai önkéntes, a kötelező szerelmi szál nőnemű darabja. Őszintén szólva nem egy nagy szám a csaj, jól néz ki meg szőke és még melle is van, valszeg ezért erőltetik még mindig a vászonra. Én a Száguldó Erőd óta most találkoztam vele először, de becsülettel lecsekkoltam a filmográfiáját. A szokásos tinivígjátékokkal és sikongatós thrillerekkel találkoztam, na meg jó sok tévéfilmmel, egyszóval Heigl kisasszony se igen szorít majd magához könnyes szemmel egy Oscar szobrocskát. Habár manapság már semmi sem biztos, csak a benzináremelés.

Több szereplőt nem szeretnék kiemelni, nem is igazán lenne kit, csak a teljesség igénye nélkül megemlíteném, hogy kapunk még dögös pincérlányt, tapló exbarátot, félhülye bevándorlót, és persze Steve sporttársait, akik tényleg nagy arcok, jókat vigyorogtam rajtuk. Külön jó pont, hogy sikerült anélkül viccessé és jópofává tenniük őket, hogy egy pillanatig is kigúnyolnák a fogyatékos embereket, ennek nagyon örültem. Egyébként többen közülük valóban visszamaradottként szerepelnek a filmben, amiért külön le a kalappal.

Barry W. Blaustein rendezése korrekt, teljesen megfelel a műfaj elvárásainak. Sokkal inkább jegyzett íróként, mint rendezőként (A pofátlan volt mindössze a második filmje), ennek ellenére nem követ el hibákat, végig élvezetes, folyamatos a végeredmény. Itt említeném meg Ricky Blitt nevét, aki a forgatókönyvet írta, és sikerült ezt úgy véghezvinnie, hogy még az én kényes ízlésemnek is megfelelőt alkosson. Nehéz témája ellenére könnyed, hangyányit érzelmes vígjátékot kapunk, amely tudja, meddig mehet el (valószínűleg emiatt kapott zöld utat a Speciális Olimpia rendezőségétől is). Nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire örülök manapság ennek a visszafogott humornak.

Összkép

Túlzás lenne azt állítanom, hogy A pofátlan volt életem vígjátéka, talán még az első tízbe sem férne be, ugyanakkor bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki hozzám hasonlóan herótot kap a műfajt manapság lejárató, az első bekezdésben taglalt förtelmektől. Knoxville grimaszain jókat derültem, a történet kellően leköti az embert, képes vidám perceket szerezni. Mivel magyar szinkronnal néztem meg a filmet, egycsapásra elmondhatom arról is, hogy profi munka, semmit sem ront a minőségen. Inkább kölcsönözzétek ki ezt háromszor, mint egy újabb borzalmas tinivígjátékot.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr14486432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.