04
08/2008
0

X-Akták: Hinni Akarok (2008)

Alig hinném, hogy létezik olyan, a televíziót akár csak hírből ismerő ember kicsiny országunkban, aki még nem hallott volna Mulder és Scully ügynök kalandjairól, és bizonyosan igen kevesen vannak azok is, akiket az új, a napokban a mozikba került mozifilm kapcsán ne rohannának meg azonnal a képernyő előtt, kíváncsi borzongással eltöltött esték emlékei. Az X-Akták egyike volt az első amerikai sikersorozatoknak, melyek műsorra kerültek a szebb napokat is látott királyi televízióban; egészen újfajta szórakozást ismertetve meg a Rabszolgasorson és Szomszédokon edződött magyar közönséggel. Személyes tapasztalatból állíthatom, hogy tizenéves suhancként óriási hatással voltak fiatalokra és szüleikre egyaránt az epizódok, én magam például legalább egy tucat alkalommal kikölcsönöztem az összes tévéfilmet a helyi videótékából. A kereken 10 évvel ezelőtti nagyvásznas adaptációt mindenképpen jól sikerültnek kell nevezzem, ügyesen sikerült az egész estényi játékidőre kiterjeszteni a sorozat kereteit, kaptunk összeesküvésből, idegenekből, rejtélyekből, látványból, cseppnyi romantikából egyaránt. A mozipremier azonban a sikerei csúcsán lévő tévésorozat lassú és fájdalmas kimúlásának kezdetét is jelentette: a Muldert megszemélyesítő David Duchovny a 7. évad végén kiszállt, akit az író-producer-atyaúristen Chris Carter kedvenc T1000-ünk, Robert Patrick bevonásával próbált pótolni, sikertelenül. A kilencvenes évek egyik legsikeresebb tévésorozata 2002-ben végleg lekerült a képernyőről.

Hat évet kellett tehát várnia a rajongóknak, hogy kedvenc ügynökpárosukat viszontláthassák. Az elvárások ennélfogva igen magasra szöktek, én is reménykedtem, hogy Carter, Duchovny és Anderson ilyen hosszú idő után valami igazán ütőset tesznek le az asztalra, bizonyítva a közönségnek, hogy nem telt hiábavalóan a várakozás. Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy a végeredmény ennyire lapos lesz.

Történet, forgatókönyv

Vajon miből indult ki Chris Carter, amikor úgy döntött, kilenc évadnyi sorozatfolyamának lényegét jelentő összes misztikus, „X” jelzővel illetett szálát mellőzi a forgatókönyvből? Alig hinném, hogy a rajongók, netalán a stúdió követelésére döntött így, azt még kevésbé feltételezném, hogy megcsömörlött az évek során a kormányzati összeesküvések és az igazság megszállott kutatásának tengerében. Akárhogy is, Chris barátunk nagyon rossz döntést hozott, amit tetézett azzal, hogy a fentiek helyett választott sztorit elképesztően banális tálalásban vetette papírra. A végeredmény sajnos kiábrándító lett. Mulder és Scully esetlenül, teljesen oda nem illően botladozik egy tőlük teljesen idegen, az utóbbi idők trendi helyszinelős sorozataiból összekalapált történetben, melynek fordulatai talán egy közepes thrillerben hellyel-közzel megállnák a helyüket, egy X-Akták mozifilmben azonban semmiképp sem. Tovább tetézi a bajt a mintegy második szálként a fő események közé fésült kétszereplős melodráma, mely során hőseink baromi unalmas és sablonos párbeszédek formájában próbálják elűzni múltjuk démonait. Nem lenne ezzel semmi gondom, ha 1, nem ütne el borzalmasan az alapsztoritól (szinte olyan érzése van az embernek, mintha két külön filmet nézne) és 2, tisztességes formában tálalnák nekünk, nem ezerszer elpuffogtatott, a legunalmasabb tévés szappanoperákat idéző, bárgyú párbeszédekkel. Higgyétek el, egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom, a Barátok Közt színvonalát üti meg olykor ez a kliséhalmaz, amit az egyébként remek (szinkron)színészek sem képesek megmenteni, legfeljebb tompítani kissé. Ezt mégis miért kellett, kedves Mr. Carter?

Szokásomhoz hűen ezúttal sem szeretnék sokat elárulni a történetből, nagy vonalakból arról van szó, hogy az FBI-tól visszavonultan élő Muldert két ügynök keresi fel, akik a segítségét kérik egy eltűnt társuk ügyében. Mulder vonakodva bár, de kötélnek áll, persze Scully segítségével, aki időközben szintén otthagyta már az ügynökséget, és egy gyermekklinikán dolgozik. A sztori előrehaladtával azután előkerül minden, amit csak egy nyomozós-ijesztgetős thrillertől elvárna az ember: pedofil látnok, emberrablás, kínzások, szervkereskedelem, oroszul vartyogó zugdokik, némi visszafogott akció és moralizálás. Mint mondottam, egy átlagos thrillerben vagy egy helyszínelők epizódban nem is lenne ezzel különösebb gond, csakhogy ezúttal egy X-Akták mozifilmről beszélünk, rajongók millióival világszerte.

A tisztesség kedvéért illik azért még megemlítenem, hogy a játékidő utolsó harmadára valamelyest felpörög a cselekmény, és némileg talán kárpótol is minket a vérszegény előzményért, de ez is csak néhány vödör víz a tomboló lángokra.

Szereplők

David Duchovny – Mulder egyértelműen a legerősebb karaktere a filmnek, az ő jelenetei képesek leginkább megidézni a sorozat hangulatát, még a korábban említett sablontenger párbeszédek ellenére is. Nagyon nagy kár azért, hogy a cselekmény második felére gyakorlatilag magára marad, és külön szálon halad tovább a két főhős. Ez is bődületes nagy marhaság volt Carter-től. Az ezerszer elcsépelt bozontos szakáll-toposz úgyszintén, számomra meglehetősen ZS-filmes megoldás, kitalálhattak volna valami eredetibbet is.

Gillian Anderson – A még mindig hűvösen gyönyörű Scully kollégájával ellentétben már jóval alaposabban megsínylette a forgatókönyv ámokfutásait, hisz alig van közös, az ügy felgöngyölítésére irányuló jelenetük Mulder-ral, ellenben pocsék és vontatott monológból neki jutott a legtöbb. A teljesen felesleges kórházi szál is hozzá köthető, amely elveszett hitének visszanyerését hivatott elősegíteni – borzalmasan.

Amanda Peet – A csinos fiatal színésznő szemre igen kellemes látvány a vásznon, ennek ellenére én csípőből mellőzném a filmből, ugyanis gyakorlatilag többet nyomoz az ügyben Mulder oldalán, mint maga Scully. Örök rejtély marad számomra, erre az egész felfordulásra ugyan miért volt szükség.

Xzibit – Az ismert rapper és verda kipofozó, behódolva a manapság divatos Hollywood-i trendeknek, újabb kirándulást tett a mozi világába. Őszintén szólva én egyik korábbi próbálkozását sem láttam, számomra abszolút közömbös darab mind, úgyhogy most találkoztam vele először egy mozifilmben. Azt kell mondjam, így rasztahaj nélkül, öltönyben és az idegesítő vigyorát otthon hagyva egészen konszolidált a jelenléte, és legalábbis elfogadható teljesítményt nyújt. Ennek ellenére egy ismert arc azért jobb választás lett volna.

Billy Connolly – A bongyori ősz hajú skót színész egyértelműen a film legjobb alakítását nyújtja a múltjával szembenézni kényszerülő látnok pap szerepében. Figurája összetett jellem, melyet jól hangsúlyoznak remekül megírt mondatai és jelenetei, és vele kapcsolatban sikerült azért egy hangyaleheletnyi misztikumot is csempészni a történetbe. Kár, hogy az ő személyében gyakorlatilag az összes puskaporát ellövi a mozi. Külön kiemelendő a remek szinkronhang választás, Tahi-Tóth László minden dícséretet megérdemel.

Mitch Pileggi – Skinner karaktere mindössze egy igen rövid cameo keretében bukkan fel a filmben, bár fontos szerepet kap ebben a néhány percben. Sajnálom, hogy nem kapott nagyobb hangsúlyt, de annak örülök, hogy legalább ott van.

Zene

Mark Snow visszatért, és mintha csak összebeszélt volna Carter-rel, szépen a kukába dobta ikonikus főtémáit, és helyette egy teljesen átlagos, felejthető zenei aláfestést komponált a filmhez. A jól ismert főtéma két, azaz kettő darab alkalommal csendül fel a filmben, mindkétszer egyetlen snitt erejéig, ezt én bevallom őszintén, nem értem. Ha van valami, amivel felpezsdíthették volna az unalmas jelenettengert, az a fogós, Snow-ra jellemző borzongató témák használata lehetett volna; amit ehelyett kapunk, az nem több szimpla kísérőzenénél, ami a háttérben elmegy, de eszembe se jutna önmagában meghallgatni. A végefőcím alatt hallható feldolgozás információim szerint a brit UNKLE formáció műve, szintén felejthető darab.

Rendezés, összkép

Chris Carter rendezése épp olyan, mint a forgatókönyve: sótlan, unalmas. A kamera sokat ácsorog egyhelyben, néhol túl lassúnak éreztem, sokszor nem egészen azt mutatja, amit kellene. A végeredmény szódával elmegy azért, csak épp semmivel nem több az utóbbi évek thrillerecskéinek rendezői értékénél. Ami működött néhány tévés epizódban, az egy mozifilmre bizony kevés, még akkor is, ha a szűkösnek mondható költségvetés vélhetően sokat nyomott a latba Carter döntésénél.

Az X-Akták: Hinni Akarok lényegében nem több egy duplájára nyújtott, unalmas melodrámával kitömött sorozatepizódnál, melyben kedvenc színészeink is csak botladoznak, hála a pocsékul megírt forgatókönyvnek. A 180 fokos fordulat semmilyen téren nem tett jót a márkanévnek, jómagam pedig úgy éreztem a felcsendülő végefőcím alatt elmélázva: míg a vásznon Scully látszólag megtalálta a hitét, én sajnos elvesztettem azt. Ennek ellenére várom a folytatást, és bízom benne, hogy még egyszer nem kell ekkorát csalódnom. Még egy apró jótanács a végére: várjátok meg a stáblista végét…


A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr56600620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.