18
12/2008
0

Swing Vote (2008)

Egyik örök kedvenc színészem, Kevin Costner karriertörténete alighanem egy külön bejegyzést is megérdemelve, tekintve, hogy a ’90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb ikonjaként nagyszabású filmterveivel és szokatlan szerepválasztásaival az évtized második felére gyakorlatilag karrier-öngyilkosságot követett el, elérve, hogy a neve hallatán egykor tömött sorban a mozipénztárakhoz tóduló amerikaiak jelentős hányada ma már egyáltalán nem kíváncsi rá. Kicsit hasonlatos a pályájuk a Meet Dave kapcsán már kitárgyalt Eddie Murphy-ével, azzal a különbséggel, hogy Costner szerencsére a mai napig megtartotta azt a jó szokását, hogy szinte kizárólag minőségi szerepeket vállal el – a visszaesés nála mindössze a bevételi oldalon mutatkozik meg...

Az utóbbi években mindössze egy közepes romantikus vígjátékot (Azt Beszélik), egy egészen jól sikerült, ám kissé sablonos vizimentős akciófilmet (Hullámtörők) és egy szokatlanul sötét hangulatú, kiváló thrillert (Mr. Brooks) vonultat fel a Costner-filmográfia, amely valljuk meg, igencsak kevés tőle, így aztán nagyon vártam már a Swing Vote nyár végi bemutatóját. Sajnos az érdeklődés hiányát nagyon jól példázza, hogy nem kapott hazai vetítést a film, így csak most, a kinti DVD megjelenésével tudtam pótolni a megtekintést. Szerencsére megérte várnom rá.

Történet, forgatókönyv

A Swing Vote főhőse Bud, egy középkorú, teljesen átlagos kisvárosi férfi, aki egy lepukkant lakókocsiban tengeti mindennapjait a kislányával, Molly-val. Napközben egy helyi üzemben lebzsel, amíg az olcsóbb mexikói munkaerő miatt ki nem rúgják, esténként pedig a kocsmában üti el az időt a haverokkal. Nincsenek ambíciói, egyik napról a másikra él. Nem érdekli a politika sem, és csak lánya unszolására indul el szavazni, azaz csak indulna, ehelyett ugyanis részeg álomba merül a kocsija volánja mögött. Molly azonban nem adja fel, és apja aláírását meghamisítva megpróbál helyette voksolni, amikor a gép váratlanul leáll, a kitöltetlen szavazólap pedig benn ragad. Még aznap este kirobban a hír: mindkét elnökjelölt ugyanannyi elektori szavazatot gyűjtött, így a döntés joga egyes egyedül az Új Mexikó-beli Texico városkára korlátozódik, ahol viszont szintén döntetlen az állás. Bud azonban még nem szavazott...

Jason Rickman és a rendezést is levezénylő Joshua Michael Stern forgatókönyve érdekes keveréke egy ízes politikai szatírának és egy apa-lánya újra egymásra találását bemutató történetnek, amelyben ügyesen adagolják a humoros és a drámai elemeket (leszámítva a film végét, de erről kicsit később). Természetesen azon el lehetne vitatkozni, a valóságban mennyire állja meg a helyét maga az alaptörténet, én nem is ismerem ahhoz eléggé az amerikai választási rendszert, hogy ezt megítélhessem, mindenesetre a forgatókönyv igazi erényei ebben a szálban bújnak meg. Az egy emberre felépített politikai kampány bemutatása ugyanis egyszerre vicces és elgondolkodtató. A legostobább részletekre is dögkeselyűként lecsapó média, a minden őszintséget nélkülöző, gátlástalan és képmutató politikai ígéretháború bizony amellett, hogy Bud személyes igényeire kihegyezve igen poénos tud lenni, sajnos nagyon is kivetíthető nemcsak Amerika, hanem kis hazánk kampánycsatáira is. Nagyon jól megformált karakterek egész sorát vonultatja fel a történet a győzelem kedvéért a saját anyját is eladni képes, arrogáns kampányfőnöktől kezdve a kamu rákkutatást a győzelem érdekében kiötlő elnökön át egészen a saját oldaluk nevében rendületlenül bérszónokló hírességekig.

A Ben és Molly kapcsolatát bemutató szál kapcsán már nem tudok ennyire elismerően nyilatkozni, ugyanis amellett, hogy a kislány karakterét végig baromi ellenszenvesnek éreztem (gondoljatok az általánosban mindenki által utált, az összes tárgyból nyalizó stréber kiscsajra, és szorozzátok fel kettővel), én a történet kibontakozását is túl nyálasnak és giccsesnek éreztem a kötelező hazafias nagymonológgal és kicsorduló könnycsepekkel a végén. Összességében azonban még így is nagyon elégedett vagyok a forgatókönyvvel, mert látszik, hogy sok munka van benne, alaposan kiforgatja korunk média által levezényelt hazug politikai kampányait és kellően humoros (néhol érzelmes) is tud lenni.

Szereplők

Kevin Costner – Mit is mondhatnék. Costner messze túl van már karrierjének azon a pontján, amikor túlságosan komolyan kellene vennie magát, és ezt jól példázza is ezzel a szereppel. Igazi őszinte, laza jutalomjáték ez neki, számomra Bud az egyik legélvezetesebb karaktere. Mindig is úgy tartottam, hogy nagyon jól passzol hozzá az egyszerű kisember figurája, és nem is csalódtam. A Mr. Brooks-ban nyújtott rideg és precíz alakítás igazi ellenpárja ez a szerep, amely kicsit olyan, mintha Sully fiatalabb kiadása lenne a Senki Bolondjából.

Madeline Carroll – A kislány nagyon tehetséges, ugyanakkor mint már említettem, számomra kiborítóan ellenszenves volt az állandó nyomulásával. A teljesítménye mégis meggyőző, szerintem fogunk még hallani róla.

Paula Patton – A csinos fekete színésznővel én most találkoztam először, ennek ellenére meglepően hiteles volt a törtető tévériporter szerepében. Róla speciel Max figurája ugrott be az Őrült Városból, ez is mutatja, milyen ügyesen egybegyúrt film ez.

Dennis Hopper – A veterán színészlegenda a tőle elvárható minőséggel simul bele a demokrata elnökjelölt, Donald Greenleaf bőrébe. Baromi jól megírt karakter az övé is, igazi dörzsölt, simulékony alak, aki bármire képes a hatalomért.

Kelsey Grammer – A második ciklusáért versenybe szálló republikánus elnök hasonlóan elszánt politikus, mint ellenfele, és bármire képes lenne, hogy megszerezze Ben támogatását (még azt is megengedi neki, hogy a keresztnevén szólítsa). A film végére ugyanakkor érdekes változáson megy keresztül.

Stanley Tucci – A népszerű karakterszínész orgánumához és megjelenéséhez nagyon jól passzol az elnök gátlástalan, határokat nem ismerő kampányfőnökének a karaktere, és Tucci remekül él is a lehetőséggel. Costner mellett a legjobb alakítást nyújtja a filmben.

Judge Reinhold – A Beverly Hills-i Zsaruból ismert kölyökképű Reinhold csak egy apró mellékszerepben bukkan fel a filmben, mégis megemlítem, mert eszembe sem jutott volna róla, hogy egy lecsúszott, sört vedelő kisvárosi tahót is képes megformálni, pedig megteszi, igen viccesen.

 

Rendezés, összkép

Stern biztos kézzel vezényli le a filmjét, ami dícsérendő, lévén ez mindössze a második rendezése a 2005-ös Sohaország után. Gyönyörűen fényképezett, hangulatos jelenetek váltják egymást, az operatőri munka előtt szintén le a kalappal. A kétórás játékidőbe egyébként Costner idén újraaktivált hobbizenekarát, a Modern West-et is sikerült becsempészni, akik a nemrégiben megjelent lemezükről adnak elő egy nótát (bizony, maga Costner énekel, méghozzá meglepően jól). A kép-zene egyensúlyába szintén nem lehet belekötni, a hangulathoz és a helyszínhez pompásan passzoló főként akusztikus dalok tovább színezik a filmet.

Összességében nagyon rendben van a végeredmény; szórakoztató, bizonyos elemeiben elgondolkodtató és nagyon hangulatos film a Swing Vote egy remek formában alakító Costner-rel és minőségi színésztársakkal. Bátran ajánlhatom bárkinek, a könnyezve nevetős családi filmek kedvelőinek ugyanúgy, mint a véresen komolytalan politikai szatírák rajongóinak, de azoknak is, akik csak egy jót szeretnének szórakozni egy Kevin Costner filmen. Nem fognak csalódni. Bízzunk a hazai DVD-megjelenésben, megérdemelné.


A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr77830751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása