02
02/2009
2

The Wrestler (2008)

Akik olvasták karácsonyi top20-as listámat itt a blogon, azok előtt nem maradhatott titok, hogy nagy rajongója vagyok mind Mickey Rourke-nak, mind a Rocky filmeknek. Éppen ezért nagyjából egy évvel ezelőtt, amikor először hallottam a készülőfélben lévő The Wrestler-ről, azonnal megtetszett az klasszikus sportfilmekre hajazó alapötlet. Később, az első képeket megpillantva még bizakodóbbá váltam, ugyanis úgy tűnt, Mickey-re - fizimiskáját és karriertörténetét tekintve - szinte ráöntötték ezt a szerepet. Ezután már csak malmoznom kellett a hátralévő napokat számolva, na meg keresztbe tett ujjal azért fohászkodni, hogy a készítők el ne tolják a végeredményt. Most, túl az első hetek abszolút pozitív kritikai- és nézői visszhangjain, no meg a várva várt megtekintésen, elégedetten bólogatva jelenthetem ki: ez a film minden perc várakozást megért.

Történet, forgatókönyv

Hősünk egy szebb napokat is látott egykori pankrátorbajnok, Robin Ramzinski, akit mindenki csak művésznevén, azaz Randy „The Ram” Robinsonként ismer. Randy messze túl van már karrierje csúcsán, utolsó nagy meccsére a nagy Ayatollah ellen is már közel 20 éve került sor, azóta helyi jellegű, hétvégi bunyókból próbálja fenntartani magát inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kiöregedett, megcsömörlött férfi mára inkább csak karikatúrája az egykori dicső bajnoknak, aki a bunyókkal járó testi-lelki fájdalmat egyre nehezebben képes elviselni. Mindemellett Randy magánélete is romokban hever. Családját elhagyta, otthona egy rozzant lakókocsi, aminek a bérleti díját csak alkalmi munkákat elvállalva képes kifizetni. Egyetlen szórakozása a közeli sztriptízbár korosodó üdvöskéjében, Cassidy-ben telik, aki ugyancsak egyre terhesebben viseli az idő múlását.

A The Wrestler történetében ügyesen keveredik két, látszólag teljesen különböző, ám lelkiekben mégis nagyon hasonló ember különös románca; a megrázó, műfaj nagyjait idéző sportfilmek hangulatvilága; és apa-lánya újra egymásra találásának drámája. Mindezek együtt mondhatni tökéletes keveréket alkotnak, de Robert D. Siegel író nem elégszik meg ennyivel, és a végletekig árnyalja hőse karakterét. Randy óriási lelki átalakuláson megy keresztül a filmben, ahogy a ring mellől elsodródva óvatosan belekóstol egy számára idegen életforma rejtelmeibe. Hangulatos, a drámai hatás mellett időnként a humort sem megvető jeleneteken keresztül ismerhetjük meg egyre mélyebben a kezdetben megtörhetetlennek látszó bunyós nagyon is emberi személyiségét, ahogy mind bátrabban nyitja meg önmagát saját környezete előtt. Minél inkább sodródunk a kimondva kimondatlanul is a sorok között lappangó, elkerülhetetlennek látszó végkifejlet felé, annál inkább szorítunk azért, hogy Randy felismerje: a szorítón kívül is létezik számára élet.

Azt kell mondjam, az elmúlt év talán legjobban kimunkált, legemberibb történetét ismerhettem meg Siegel tollából, amit nyugodt szívvel jutalmazhattak volna legalább egy Oscar-jelöléssel. Szerencsére az ilyen tekintetben számomra sokkal mérvadóbb Writers Guild of America felismerte a szkript értékeit, és nominálta azt a legjobb forgatókönyv kategóriában. Mostmár csak drukkolnunk kell, megérdemelné a sikert.

Szereplők

Mickey Rourke karriertörténete számos átfedést mutat az általa megformált hősével, épp ezért talán nem is érhet senkit meglepetésként átütő erejű alakítása. Néhány éve a Sin City-vel már jelezte, hogy félresikerült bokszoló karrierjének köszönhető arcberendezése ellenére nem felejtett el játszani, ám ez csak most, smink és maszk nélkül mutatkozik meg igazán. Nem tudok jobb szót rá, egyszerűen süt arcának és testbeszédének minden egyes rezdüléséből az az óriási fizikai és lelki fájdalom, ami Randy utóbbi éveinek minden percét végigkísérte. Mickey az utolsó pillanatig végtelen alázattal és átéléssel bújik bele karakterébe, plusz érzelmi töltéssel megtámogatva az amúgy is kiváló forgatókönyvet. Azt kell mondjam, óriásit fogok csalódni, ha az Akadémia döntnökei végül nem az ő nevét helyezik el abban a bizonyos borítékban (persze nincsenek illúzióim, vajmi kevés esélyt látok az objektív döntésre).

Marisa Tomei szerepválasztásán igencsak meglepődtem, no nem azért, mert bármi kétségem lenne színészi kvalitásait illetően (mi több, egyik kedvenc színésznőm), sokkal inkább abból kiindulva, hogy korábbi szerepei messze nem voltak ennyire merészek. Talán közrejátszhatott döntésében az is, hogy annak idején egy főiskolára jártak Darren Aronofsky rendezővel, de az is lehet, hogy egyszerűen újítani akart. Akárhogy is, mi férfinézők duplán örülhetünk ennek, hisz kiváló alakítása mellett szerepéből adódóan jónéhányszor megcsodálhatjuk gyönyörű idomait is a filmben. Rourke-val egyetemben az ő Oscar-jelölésével is teljes mértékben egyet tudok érteni, szívből kívánom neki, hogy összejöjjön a második (ha rosszmájú akarok lenni, másfeledik) szobrocskája is.

Evan Rachel Wood személyében egy újabb feletébb dekoratív színésznő is helyet kapott a vásznon, méghozzá Randy régóta nem látott lányának, Stephanie-nak a szerepében. Wood közös jelenetei filmbeli édesapjával a mozi legmegindítóbb képsorai között vannak, és bátran állíthatom, hogy az ő személyében is tökéletes volt a választás, méltó partnernek bizonyul.

A profi színészek mellett jópár pankrátor is felbukkan a filmben, neveket nem sorolok, hisz bárki fellelheti a teljes listát az interneten. Róluk legyen elég annyi, hogy mindannyian maximális beleéléssel hozzák a rájuk osztott figurát, és bizony sokban hozzájárulnak a ringbeli jelenetek csontrepesztő hitelességéhez.

Rendezés, zene

Darren Aronofsky nem épp termékeny alkotó, az utóbbi tíz évben a The Wrestler mindössze a negyedik munkája. Előző három alkotása (Pí, Rekviem Egy Álomért, A Forrás) mindemellett egyáltalán nem sorolható Hollywood tömegcikkei közé, nyugodtan nevezhető rétegfilmnek mindhárom. Mostani rendezése azonban szakítani látszik ezzel a rövidéletű hagyománnyal, hisz a The Wrestler mind felépítésében, mind megvalósításában a Rocky, a Dühöngő Bika és társaik által már jól kitaposott ösvényt követi. Mindazonáltal eredetiségéhez egy pillanatra sem férhet kétség, hála a bravúros forgatókönyvnek és Aronofsky végletekig kidolgozott rendezői teljesítményének, ami a szenzációs, felkavaró lezárásban csúcsosodik ki igazán. A pankrátor meccsek megvalósítása már-már egy valódi mérkőzés látszatát kelti, mind a feszült ritmusú kameraváltásoknak, mind a fájdalmasan valóságosnak ható mozdulatoknak köszönhetően. A csúcspontot Randy és Necro összecsapása jelenti, ahol a hagyományos fogások mellett szögesdrót, tűzőgép és különböző üvegtáblák is a show részét képezik. Aronofsky és stábja nem fukarkodott a hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb mozdulatsorok filmre vitelével, azt hiszem, minimum egy elismerő főbólintás kijár a közreműködő bunyósoknak ezért a szenzációs látványvilágért.

Szintén említést érdemel a mozi egyik fő hangulatelemét biztosító zseniális betétdal-áradat, amelyek egytől-egyig vérbő, valódi hard rock klasszikusok olyan bandák előadásában, mint a Quiet Riot, a Cinderella, a Ratt, a Scorpions, na és persze a Guns N’ Roses. Nem véletlen, hogy Golden Globe-os köszönőbeszédében Rourke külön köszönetet mondott Axl Rose-nak, hisz az énekes jóvoltából felcsendülő Sweet Child O’Mine a film végén igazi tetőpont, egy feledhetetlen pillanat. De a többi nóta is plusz hangulati töltést biztosít, nem mellesleg segít jobban rávilágítani Randy múltjától elszakadni képtelen személyiségére is.

Aronofsky állandó zeneszerzője, Clint Mansell mindemellett néhány saját tételt is komponált a filmhez, és ha hinni lehet a stáblistának, ezeket a merengő, elmélyülést segítő gitárfutamokat maga Slash prezentálja nekünk. A megkapó lista azonban itt még nem ér véget, hisz a mozi önálló betétdalát, a The Wrestler című gyönyörű akusztikus nótát Bruce Springsteen adja elő.

Összkép

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a The Wrestler rabul ejtett, és csak nagyon nehezen vagyok képes kivonni magam a hatása alól. Mindig is vonzottak a sportfilmek, a megrendítő személyes drámák, és Aronofsky alkotása bizony egycsapásra ezek legjobbjai közé lépett elő nálam. Remek zenéjének, hibátlan színészi alakításainak, tanulságos és megrázó forgatókönyvének és nem utolsósorban minőségi rendezésének köszönhetően a The Wrestler-t nyugodt szívvel ajánlom nemcsak a műfaj, hanem az értékes, tartalmas filmek rajongóinak is.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr7919110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dortimcsi 2009.02.05. 10:00:30

Egyetértek a kritikáddal. Bár az én érzékeny, női lelkemnek a tűzőgépes, üvegasztalos pankráció már egy kicsit sok volt,de azt elismerem hogy a film szempontjából nagyon is szükséges volt... Nagyon is kellett, hogy még megrázóbb legyen a hétköznapi életbe való belerázódásának bemutatása.
Nagyszerű film volt, és el kell ismernem hogy Rourke alakítása Oscart érdemel (legalábbis a BB és The Visitor-t látva mindenképp neki adnám. Ezen még persze árnyalhat a Frost/Nixon és a Milk,de az említett 3 film férfi főszereplői közül kiemelkedik Rourke alakítása. Hogy őszinte legyek nem is igazán értem Brad Pitt jelölését ezért az alakításáért...Sőt a 13 Oscar jelölést is soknak érzem...

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2009.02.06. 00:17:04

Nem mintha bármi gondom lenne Pitt teljesítményével, de tény, hogy azért egy Clint Eastwood vagy Josh Brolin ezerszer jobban megérdemelné azt a jelölést, mint ő. A 13 jelölésben is igazad van, tényleg túlzó.
süti beállítások módosítása