05
02/2009
0

W. (2008)

Vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor hosszas várakozás után végül engedtem a csábításnak, és a lejátszóba helyeztem a World Trade Center-rel alapos öngólt lőtt Oliver Stone legfrissebb alkotását. A mindössze 25 millió dollárból, magántőkéből finanszírozott W. a hajdan volt kiváló rendező harmadik sajátos elnöki portréja a zseniális, örök favorit JFK és a szintén remekül sikerült Nixon után. Kétségeim táptalaja a már említett 2006-os, túlságosan is bő lével (akarom mondani, nyállal) adagolt bajszos Cage-eposz mellett egy mélyen bennem motoszkáló kérdés volt, miszerint hogyan pattanhatott ki Stone fejéből az a meglehetősen fura ötlet, hogy épp a még hivatalban lévő – országát és a világot egyébként is igen alaposan megosztó – amerikai elnökről forgasson mozifilmet. A választ még most, ezt a kritikát pötyogve sem sikerült megtalálnom, mindenesetre ha már így alakult, hát hadd szóljon; lássuk a végeredményt.

Azt hiszem, kevesen szállnak velem vitába, amikor azt mondom, mind sokkal jobban jártunk volna, ha Stone végül az eredetileg tervezett Pinkville című vietnámi drámát forgatja le Bruce Willis-szel, hisz amellett, hogy vitathatatlanul övé a témában legmaradandóbbat alkotott rendező büszke címe (nem kisebbítve a többi kiváló mozi és alkotóik érdemeit), a történet és maga Bruce személye is igen nagy reményeket keltett az emberben. Csakhogy jött az ominózus írósztrájk, a Pinkville pedig sok társával egyetemben a kukában landolt, jelen állás szerint immár örökre. A rendező és a Stanley Weiser író (Tőzsdecápák) ekkor fogtak bele ifjabb Bush életének a tanulmányozásába, majd hosszas kutatás után szerződtették a címszerepre a mostanság minden fontos filmben felbukkanó Christian Bale-t, akit csak az utolsó utáni pillanatban cseréltek le az elnök fizimiskájával sokkal kompatibilisebb Josh Brolin-ra. A korábban nyíltan az Iraki háború ellen kiálló Stone égre-földre esküdözött, hogy nem Bush-ellenes filmet készit, célja sokkal inkább az ifjabbik George felemelkedésének bemutatása lenne. Nos, maradjunk annyiban, hogy ez nem sikerült maradéktalanul.

Történet, forgatókönyv

A W. szerkezete is a manapság annyira divatos időben ugrálásra épül, igaz, a rendező a Nixon esetében egyszer már sikerrel alkalmazta ezt a módszert. Szerintem a sok váltás ezúttal a film előnyére válik, igaz, kicsit szétesetté teszi a végeredményt, főleg azért, mert a film szerény véleményem szerint túlontúl rövidre lett vágva. Sok esetben kemény éveket ugrunk előre, így történhet meg például, hogy a stílusosan felvezetett texasi kormányzói szék elnyerése után magából az időszakból gyakorlatilag semmit sem látunk, de ugyanez részben igaz az elnöki évekre is. Az ominózus 9/11 például teljesen kimaradt, csak utalások szintjén hallhatunk róla, ami szerintem óriási baklövés. Stone-ra egyébként sem volt korábban jellemző, hogy szűkre szabta volna a filmjeit, nyugodtan megtoldhatta még volna plusz 30-40 perccel a játékidőt. Talán egyszer, egy különleges kiadás keretében erre is sor kerül.

Ami magát a cselekményt illeti, számomra meglepően szókimondóra sikeredett a kész film. Őszinte leszek, óvatos kóstolgatást, patikamérlegen kimért pro-kontra egyensúlyt vártam egy regnáló kormányzatról és annak vezetőjéről készülő produktumban, de szerencsére Stone és Weiser bátran teret engedtek a fantáziájuknak, és igazán szókimondó, élvezetes dialógusokkal töltötték meg a való életből kölcsönzött jeleneteket. Ne legyenek illúzióink, természetesen a forgatókönyv nagy része fikció, hisz az alkotóknak néhány könyvön és persze a hozzáférhető különféle archívumokon kívül nem állt rendelkezésére más a szkript megírásakor, a Bush család teljes hallgatásba burkolózott a készülő film kapcsán. Ennek ellenére bátran állíthatom, hogy szerintem az esetek többségében remek munkát végzett a két férfi, életszerűek és hitelesnek látszóak a dialógusok, ilyen téren tehát a maximumot kapjuk, ami elvárható.

A film nagyjából három részre osztható, megismerhetjük a fiatal, kicsapongó, helyét megtalálni képtelen George W.-t; később már egy érettebb gondolkodású, apja árnyékából kilépni próbáló férfi néz vissza ránk; végül bepillantást nyerhetünk a Fehér Ház falai mögé, az Iraki invázió megszületésének és folyamatának időszakába. A fontosabb epizódok mind a helyükön vannak, szemtanúi lehetünk Laura-val való megismerkedésének; az első, sikertelen kongresszusi kampánynak, apja elnökségét segítő időszakának; végül pedig a kormányzói, majd az elnöki szék elnyerésének. Sajnos az egyes elemek nem eléggé kidolgozottak, az a fránya kétórás játékidő itt is csúnyán kiütközik, főleg a sztori második felében. Szintén nem tetszett az elnöki időszak néhány, túlságosan komolytalanra vett jelenete a tinglitangli zenével. Egyébként is jellemző a W.-re, hogy a Nixon-ra hajazó, komoly hangvételt időről időre megtöri egyfajta könnyed politikai szatíra hangulat, ami miatt nehéz eldönteni, hogy komolyan vegyük-e a filmet. Valószínűleg az játszhatott közre ezek esetében, hogy Stone nem akart túlzottan bíráló hangvételt megütni az Iraki események kapcsán, és megpróbálta fellazítani kicsit a felszínt. Véleményem szerint ez rossz döntés volt.

Kritika azért még így is akad bőven, az elmismásolt tömegpusztító fegyverek esete például jókora hangsúlyt kap, mint ahogy a térség alatt húzódó értékes olajmezők sem maradnak említés nélkül, igaz, a felelősséget itt elegánsan Cheney alelnökre hárítják, kiváncsi lennék, a valóságban is ez volt-e a helyzet. Gyanítom, nem. A két George viszonya talán a legfontosabb elem a filmben, és szerintem ezt sikerült a leghatásosabban ábrázolniuk; ahogy apa-fia, mint tűz és víz időnként összecsap.

Stone és Weiser munkája összességében tisztesen elkészített, érdekes darab, de korántsem mentes a baklövésektől. Sejtéseim szerint rengeteg anyag végezte a vágószoba padlóján, talán egy második filmre valót is kitenne mindaz, ami a filmből kimaradt. Bízzunk benne, hogy egyszer ezeket is megláthatjuk.

Szereplők

Ha van valódi erénye a filmnek, hát Josh Brolin jelenléte kétségkívül az. Amellett, hogy így sminkben nyugodt szívvel elindulhatna egy George W. Bush hasonmásversenyen, olyan hévvel jeleníti meg a volt elnököt a vásznon, amire csak ritkán láthatunk példát. Nyilatkozatai szerint a gesztusok és a délies beszédstílus megtanulása mellett még arra is maradt ereje és ideje, hogy Bush jellegzetes járását elsajátítsa, ráadásul minden korszak esetében külön-külön. Bevallom őszintén, odáig már nem terjedt a figyelmem, hogy ezt ellenőrizzem, de a teljesítménye így is kimagasló. Gyakorlatilag eggyé válik a figurával, én például hamar bedőltem az illúziónak, hogy itt kérem szépen magát Bush-t látom, és nem csak egy színészt, aki megszemélyesíti. Le a kalappal előtte, és  nagyon sajnálom, hogy nem kapott Oscar-jelölést. Ha más kategóriában nem is érdemes rá a film, ő mindenképp megérdemelte volna (példának okáért jobban, mint Brad Pitt).

A mostanság nagyon felkapottnak számító Elizabeth Banks alakítja Laura-t, a leendő First Lady-t, Bush szíve választottját. Banks nagyon kedves és megnyerő személyiség, de épp emiatt én megvallom őszintén, nem éreztem hitelesnek ebben a szerepben. Nem a játékával van gond, csak egyszerűen nem az ő stílusa ez a karakter. Ettől függetlenül nem zavaró a jelenléte, de én mindenképp egy karizmatikusabb színésznőt választottam volna helyette.

A mindig remeklő, jellegzetes megjelenésű James Cromwell-re nem először osztottak politikus szerepet, megvan benne a kellő tekintély és elegancia, amit egy ilyen szerep megkíván. Az idősebb Bush szerepében végig méltó partnere Brolin-nak, mint fentebb említettem már, olyanok ők, mint tűz és víz, tökéletes ellentétei egymásnak. Cromwell jelenléte igazi hangulati pluszt ad a filmnek, bölcs döntés volt őt választani.

Dick Chaney szerepére is sikerült egy ismert nevet megnyerni, jelesül Richard Dreyfuss alakítja az agyafúrt alelnököt. Gondban vagyok az ő szerepét illetően, mert amellett, hogy Dreyfuss remekül alakít, én valahogy nem egészen vagyok biztos benne, hogy korrektül mutatják be nekünk a figurát. A történetben Chaney afféle ravasz, kimért politikus, aki folyamatosan meghozza a kínos döntéseket Bush helyett. Nem tudom, mennyire állja ez meg a helyét a valóságban, mindenesetre Dreyfuss teljesítményére egy rossz szavunk sem lehet, ő belead mindent.

Csak a teljesség igénye nélkül, olyan kiváló színészek bukkannak még fel a különféle szerepekben, mint Jeffrey Wright, Scott Glenn, Noah Wyle, Thandie Newton, Toby Jones vagy épp Colin Hanks, mindenki Forrest Gump-jának fiacskája. Ugyan ezúttal a JFK-ra és a Nixon-ra jellemző bődületes sztárhalmozás elmarad, a névsor így is tekintélyes, bízton állíthatom tehát, hogy színészi téren a W.-t nem érheti kifogás.

Rendezés

Oliver Stone nem ma kezdte a pályát, ráadásul egy számára már rutinnak számító műfajhoz tért újra vissza, így joggal várható el hibátlan és precíz teljesítmény tőle. Sajnos azt kell mondjam, a Minden Héten Háború óta készült munkái nem igazán találtak célba nálam, és ezt csak részben képes feledtetni a W. 129 perce. Néhány remekül sikeredett jelenettel képes ugyan megidézni a régi időket, de az összhatás elmarad attól a szinttől, amiben előzetesen bíztam. Valami hiányzik ebből a filmből, és itt nem feltétlenül a már említett csonka történetre gondolok. Talán a régen megvolt tűz, a lelkesedés, a kísérletező kedv hagyott alább a rendezőben, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az én elvárásaim nőttek túl nagyra. Mindenesetre a kritikai és nézői visszhangok engem igazolnak, úgyhogy talán mégis van ebben valami. Nem állítom persze, hogy Stone nem fog még újabb klasszikusokkal megajándékozni bennünket, sőt, biztos vagyok az ellenkezőjében, de a W. ennek ellenére nem több egy kellemes két óránál, ami nem fog maradandó nyomot hagyni a nézőben. Lesz ez még jobb is, Oliver!

Összkép

Vegyes érzésekről szónokoltam a bevezetőmben, hát most sem vagyok ezzel másképp. Bush kétségkívül érdekes figura, filmre való a története, de szerintem jót tett volna a mozinak, ha Stone és csapata hagyja még pár évet érlelődni ezt a történetet. Rengeteg a kihagyott ziccer, de ezért némileg kárpótol minket a rutinos és értő rendezés, a hiteles ízű kivitelezés és persze Josh Brolin parádés teljesítménye. Aki eddig habozott, az bátran adjon egy esélyt a W.-nek, csalódni nem fog, abban szinte biztos vagyok.

Az más kérdés, hogy valószínűleg ujjongani sem... 

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr13925355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.