08
07/2009
0

Tanulj, Tinó! (1994)

Filmeket rendszeresen néző sorstársaim alighanem többször elgondolkodtak már azon, vajon ízléstől, hangulattól és előítéletektől függetlenül mi az az apró plusz, amely néhány alkotást az évek során a többi kedvencünk fölé emel; és lassan, fokozatosan az elménkbe égeti annak egyes jeleneteit, zenei dallamait, karaktereit. Illetve hogy egyszerűbben fejezzem ki magam: mitől válnak klasszikussá egyes darabok a szemünkben?

A fenti kérdésen legutóbb két napja méláztam el ismét, méghozzá kritikám tárgyának újbóli megtekintése után. Sokadik alkalomról lévén szó nem jelentett friss élményt a film, és mégis, az a jól ismert, megmagyarázhatatlan érzés ismét a hatalmába kerített, és az első pillanattól az utolsóig a képernyőre tapadtam. Az 1994-es With Honors (fárasztó magyar keresztségét a címtől eltekintve inkább hanyagolnám) ugyanis hosszú idő óta kitörölhetetlen helyet foglal el klasszikusaim sorában.



Történet, forgatókönyv

A cselekmény főhőse Monty, a végzős harvardi diák, akit folyamatos megfelelési kényszer hajt. Zűrös családi háttere elől menekülve makacsul dolgozik azért, hogy kitüntetéssel szerezze meg a diplomáját. Élete azonban nem várt fordulatot vesz akkor, amikor egy véletlen baleset folytán elveszíti készülő szakdolgozatának egyetlen példányát, amely az egyetem pincéjében, egy hajléktalan férfi rejtekhelyén landol, aki csak bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe hajlandó azt visszaadni. Kezdeti érdekkapcsolatuk az idő múlásával egyre személyesebbé válik, míg végül Monty-nak be kell látnia: bizonyos dolgokat nem lehet könyvekből megtanulni.

William Mastrosimone forgatókönyve a klasszikus érzelmes vígjátékok mezsgyéjén halad, amit olyan kiváló író-rendezők, mint John Hughes, Chris Colombus vagy épp Rob Reiner csizmája taposott simára az utóbbi évtizedekben. A tökéletesen adagolt humoros és drámai pillanatok remek egyensúlyt alkotnak, a jól kidolgozott párbeszédek pedig nagyban megkönnyítik a színészek munkáját. A With Honors tökéletes példa arra, hogy egészen földhözragadt, másoknak talán érdektelennek tűnő témákat is át lehet ültetni a mozgókép nyelvére; és hogy az olyan örökzöld témák, mint a szeretet, a barátság, a tisztelet, a megbánás és a becsület legalább olyan fontosak a filmvásznon, mint a való életben.



Szereplők

A Monty-t alakító Brendan Fraser egyik első filmszerepében szerencsére még nyoma sincs későbbi – számomra kissé idétlen – vígjáték és kalandfilmes karrierjének. Fraser remekül kapja el a figurát, végig hitelesen, nagy átéléssel játszik, remekül példázva azt, hogy jóval nagyobb tehetség szorult belé, mint amit későbbi szerepei megkívántak tőle.

Ez az állítás szerencsére egyik kedvenc színészem, Joe Pesci esetében nem aktuális, hiszen ő minden egyes filmjében maximálisan megállja a helyét, nem egy valódi karakterikont ajándékozott már a filmtörténetnek. A With Honors számomra mégis kissé kiemelkedik a szerepei közül, hisz talán ez az egyetlen olyan filmje, ahol védjegyévé vált sajátos humora mellett érzelmes oldalát sem szabad a véka alá rejtenie. Simon és Monty figurája a történet előrehaladtával valódi apa-fiú kapcsolattá érik, és ha csak rövid időre is, de pótolni tudják egymás számára mindazt, amit korábban az élet elvett tőlük. Pesci-től ez a folyamat rendkívül összetett színészi játékot kíván meg, ő pedig él is a lehetőséggel.

Monty lakótársainak szerepében az itt még fiatal, napjaik tévés szívtiprójává előlépett Patrick Dempsey-t; a hűvösen gyönyörő Moira Kelly-t, valamint Josh Hamilton-t láthatjuk. Mindannyian hangsúlyos szerepet kapnak a történetben, figuráik ugyancsak remekül megírtak, és a három színészre sem lehet panaszunk. Számomra talán Kelly játéka volt a legmeggyőzőbb, de ezúttal alighanem a szemem döntött az eszem helyett...

A többi karakter közül talán Monty önhitt, pöffeszkedő professzorát alakító Gore Vidal-t érdemes még megemlíteni, már csak azért is, mert íróként alighanem sokak előtt ismerősen cseng a neve. Figurája igen ellenszenves a történet során, ám a film végére kiderül, a hűvös álca mögött rejlik azért némi emberség.



Rendezés

Alek Keshishian, a videóklipek világából érkező direktor filmográfiája nem túl népes, a With Honors mellett mindössze egy Madonnáról készült zenés dokumentumfilmet (Madonnával az Ágyban) és egy közepes romantikus vígjátékot számlál (Szerelem és Egyéb Katasztrófák). Ennek ellenére azt mondom, lenne keresnivalója Hollywood-ban, hisz a forgatókönyv kapcsán említett nevek legjobb munkáitól semmiben el nem maradó alkotást hozott össze. Ilyen stábbal és szkripttel persze nem lehetett túlzottan nehéz dolga, de mégis: a film minden pillanata élvezetes, a jelenetek felépítése kiváló, a remekül megkomponált zene is ott szólal meg, ahol kell. Csak ismételni tudom, remek munkát végzett, idővel talán folytatja majd, amit elkezdett.



Összkép

Nem kétséges, egyik kedvenc filmemről van szó, egy valóban átérezhető, példamutató, tanulságos történetről; minden elemében igényesen kivitelezve. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akár egy jót nevetni, akár az élet értékein merengeni szeretne: nem fog csalódni.

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr961234603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.