31
03/2012
2

John Carter (John Carter)

Bevezetés
A science fiction, azaz a tudományos fantasztikus irodalom már a kezdetekkor is számtalan alműfajra volt lebontható. Voltak olyan alkotások, melyek sokkal inkább a tudományos oldalára koncentráltak és a jövő minél realisztikusabb megálmodását tűzték ki célul és voltak, melyek sokkal inkább a fantáziát és ezzel együtt a kalandosabb oldalát ragadták meg. Ez utóbbit olyan elnevezésű zsánerek fémjelzik, mint a „Sword and Planet”, vagy a „Planetary Romance”. Előbbi fő jellemzője, hogy bár technológiailag fejlett világban játszódik, a hősök fő fegyvere mégis a kard. Utóbbiban pedig a közös pont, hogy egyrészt általában űrhajó nélkül, többnyire mágikus vagy varázslatos módon kerülnek a szereplők egy másik világba, valamint, hogy ott a technikai fejlettség ellenére szinte középkori társadalmi felfogás uralkodik.
 
Mikor kereken száz évvel ezelőtt Edgar Rice Burroughs megírta az első Barsoom-történetet, mely A Mars Hercegnője címet kapta, alighanem nem is sejtette, hogy ezen műfajok alapvető klasszikusát és prototípusát alkotta meg. Az eredetileg még „Under the Moons of Mars” címet viselő sztori ugyanis az elmúlt egy évszázad alatt elképesztő hatást gyakorolt az irodalomra és a filmművészetre egyaránt. Burroughs Mars-történetei nélkül nem lenne Conan a Barbár, nem lenne Flash Gordon, vagy Buck Rogers, ahogy nem lenne Dűne vagy éppen Csillagok Háborúja sem! És akkor még nem említettem minden idők legnagyobb kasszasikerét, a három évvel ezelőtti Avatárt, melynek alkotója, James Cameron bevallotta, hogy a John Carter-regények ihelették elsősorban az ő filmjének történetét. Nemes egyszerűséggel a fantasy és sci-fi irodalom és filmművészet ma nem lenne az, ami Edgar Rice Burroughs nélkül.
 
A Mars Hercegnője egy másik jelentős dologban is elsőnek mondhatja magát: alighanem ennek a regénynek a mozgóképes adaptációja tartja a rekordot, ami az úgynevezett „development hell” fázisban való vergődést illeti. A Looney Toones alkotója, Bob Clampett, már 1931-ben egész estés rajzfilmet szeretett volna készíteni a történetből (ezzel elsők lettek volna ebben a műfajban, megelőzve a Disney 1937-es Hófehérkéjét), ám végül az MGM égisze alatt készülő projekt meghiúsult. Az ’50-es években aztán a stop-motion technika legendás úttörője, Ray Harryhausen látott lehetőséget a sztoriban, ám a ’80-as évekig nem történt előrelépés, amikor is Mario Kassar és Andrew G. Vajna vásárolták meg a jogokat a Disney-nek, mert látták, hogy a Star Wars és a Conan sikere bizonyítja a műfaj életképességét a nagyvásznon is.
 
Ennek a verziónak a szkriptjét még Ted Elliot és Terry Rossio vetették papírra, akik két évtizeddel később A Karib-tenger Kalózai-filmekkel arattak zajos sikert. A rendezést John McTiernan, a főszerepet pedig Tom Cruise vállalta volna, ám a projekt dugába dőlt, mert az alkotók kénytelenek voltak felismerni, hogy a filmes technika még nem áll azon a szinten, hogy élő szereplős filmet készítsenek a regényből. A Disney akkori feje, Jeffrey Katzenberg nagyon szerette volna összehozni a filmet, ám a jogok időközben visszaszálltak a Burroughs jogutódjaira. Két évtizeddel később James Jacks producer a híres filmes blogger, Harry Knowles javaslatára megkörnyékezte a Paramount Picturest, hogy megéri megszerezni a jogokat. A Paramount a Columbiával vívott küzdelmet a jogokért, de végül győztesen került ki a csatából.
 
Ennek a változatnak Mark Protosevich írta a forgatókönyvét, a rendezést pedig Robert Rodriguez vállalta magára. Ekkor úgy nézett ki, hogy a film 2005-re, vagy 2006-ra elkészülhet, ám egy, a Sin City-vel kapcsolatos kredit-vita miatt a mexikói rendező otthagyta az Amerikai Rendezők Szövetségét, így a produkciónak új direktor után kellett néznie. A Paramount a Sky Kapitány rendezőjét, Kerry Conrant találta a legalkalmasabbnak a feladatra, Ehren Krugert pedig felkérték, hogy pofozza át a szkriptet. Conran aztán ismeretlen okokból lelépett, a helyét pedig Jon Favreau vette át. Ő Mark Fergus íróval sokkal regényhűbb adaptációt szerettek volna összehozni, mint elődeik, viszont felhasználta volna a filmhez az egységes trilógiát alkotó első három Barsoom-regényt együtt. A projekt nem haladt, így a Paramount 2006-ban nem újította meg a jogokat, ezzel pedig Favreau is továbbállt.
 
A Disney aztán 2007-ben újra megszerezte a jogokat, ők pedig megbízták a Pixar egyik legtehetségesebb filmesét, Andrew Stantont, hogy társával, Mark Andrews-zal közösen hozzák tető alá filmet. Stanton, a Barsoom-történetek nagy rajongójaként, hű adaptációt képzelt el, valamint már a kezdetekkor trilógiában gondolkodott. A végleges szkript elkészítésébe, még a Pulitzer-díjas író, Michael Chabon is besegített. A Disney végül időt és pénzt nem sajnálva, 79 évnyi „fejlesztési pokol” után, a regény kerek 100. születésnapjára mozivászonra varázsolta a fantasztikus irodalom egyik legnagyobb hatású alkotását, minden idők egyik legbátrabb és legnagyszabásúbb produkciójában. John Carter végre megérkezett a Marsra, én pedig, mint a regény nagy rajongója, elképesztően nagy várakozásokkal ültem be rá. Lássuk hát, Andrew Stanton hogy teljesítette ezt a monumentális feladatot!
 
Szereplők
John Carter – Taylor Kitsch, a fiatal kanadai színész kapta az Amerikai Polgárháborús veterán, az egykori Konföderációs kapitány szerepét, aki rejtélyes módon a Mars bolygóra kerül, hogy a bolygó sorsáért küzdjön. Azt kell mondjam, Kitsch a lehető legtökéletesebb választás volt a szerepre. Kellően férfias, megvan a karzimája, hogy megformálja ezt a hőst úgy, hogy közben a figura déli úriemberhez méltó viselkedését is nagyszerűen visszaadja. Kitsch megállja a helyét az akciójelenetekben, a romantikus pillanatokban és a drámai részeknél egyaránt.
 
Dejah Thoris – Lynn Collins, a lélegzetelállítóan gyönyörű, ír és cherokee indián ősökkel bíró színésznő kapta a Hélium hercegnőjének szerepét. A kiválasztása már alapból szimpatikus, hiszen nem egy húszas éveiben járó trendi színésznőcskéről van szó, hanem egy 34 éves, „igazi” nőről. Ahogy Kitsch, úgy Collins is tökéletes választásnak bizonyult. Erős, okos és határozott nőt formál meg, aki közben nem szégyell segítséget kérni, vagy akár a büszkeségét is félretenni népe érdekében. Mindezt úgy, hogy közben nem lesz idegesítő, vagy visszatetsző. A „kémia” is tökéletes közte és Taylor Kitsch között, így párosuk nem csak remek, de emlékezetes is.
 
Tars Tarkas – Willem Dafoe, a legendás karakterszínész egy számára eddig elég idegen helyzetben állt helyt kiválóan. A performance capture technológiának köszönhetően ő jeleníti meg a tharkok, a három méter magas, négykarú, zöld marslakók vezetőjét, aki Carter legfőbb harcostársa és legjobb barátja lesz a Marson. Az Avatárral elindított, forradalmi technikának köszönhetően Dafoe arcjátéka tökéletesen átjön a CGI figurán. Bár a karakter nem kívánja meg, hogy Dafoe legszélesebb tudását bevesse, ő tökéletesen és hibátlanul hozza azt, amit a szerep és a film megkíván. Az ő alakításában Tars Tarkas szerethető és szimpatikus karakter.
 
Sab Than – Dominic West, a rendkívül tehetséges ír színész látható a film egyik főgonoszának szerepében. Ő alakítja a Héliummal szembenálló Zodanga városának kegyetlen vezetőjét, aki a Mars teljhatalmú ura szeretne lenni. West számtalan alkalommal alakított már rosszfiút, így ez a szerep számára rutinfeladat, ennek köszönhetően pedig remekül formálja meg ezt a számító és hatalomvágyó figurát. 
 
Matai Shang – Mark Strong, az olasz-osztrák származású angol színész a film másik negatív főszereplőjét formálja meg. Ő alakítja Matai Shangot, a thernek szent hekkadorját, aki egy igen rejtélyes és titokzatos figura a történetben. Strong szintén nem egyszer alakított már rosszfiút, egyébként neki ez is áll a legjobban, így ezúttal is lubickol a szerepben. Hűvös nyugalommal és eleganciával formálja meg ezt a nagyhatalmú, konspirátor karaktert, aki a film egyik legemlékezetesebb szereplője lesz neki köszönhetően.
 
Sola – Samantha Morton, a kétszeres Oscar-jelölt angol színésznő sokak számára a Különvélemény Agathájaként lehet ismert. Most ő formálja meg Solát, a békés és ezáltal törzséből kirekesztett, lenézett thark nőt. Morton érzékeny arcjátéka ragyogóan átjön a digitális figurán és bár karakterének hátterét nem bontják annyira ki, mint a regényben, ezzel együtt a figura szimpatikus jelleme valamint a karakter érzelmi szenvedése a film talán legszerethetőbb szereplőjévé teszi, köszönhetően az őt alakító színésznőnek.
 
Kantos Kan – James Purefoy, a roppant tehetséges, ám fájdalmasan alulértékelt angol színész is itt van, hogy megformálja a Héliumi légierő admirálisát (a regényben egyébként itt még csak padwar, azaz hadnagy), aki egyben Dejah Thoris hű szövetségese és idővel John Carter egyik legfőbb harcostársa is lesz. Purefoy mint megannyi alkalommal, ezúttal is tökéletesen kapja el a karaktert. Alakításában Kantos Kan egy mindig vidám, a nehéz helyzeteket is viccesen kezelő bátor katona, aki a végsőkig küzd Héliumért. Bár már nem olyan fiatal, bízom benne, hogy Hollywood megtalálja még egy igazi nagy főszereppel, mert megérdemelné.
 
Tardos Mors – Ciarán Hinds, a furcsa nevű ír színész csatlakozott a Róma sorozatbéli kollégájához (Purefoy) és jelenlétével tovább növeli a film színvonalát. Ő alakítja Hélium jeddakját (vezetőjét), egyben ő Dejah Thoris apja. Hinds nem szerepel sokat (amúgy többet, mint a regényben), de mikor jelen van, nagyszerűen jeleníti meg a figura vívódását a népéhez való felelőssége és a lánya iránt érzett szeretete között. Hinds mindig megbízható alakítást nyújt és nincs ez másként most sem.
 
Sarkoja – Polly Walker, a jelentős tévés és mozifilmes múlttal bíró angol színésznő szintén Róma-veterán. Most ő formálja meg a gonosz és kegyetlen thark nőt, Sarkoját, aki zöld harcosok törzsének igazi ékes példánya. A film amúgy nem magyarázza meg teljesen, hogy miért is mondom ezt, de erre majd később visszatérek. Walker mindenesetre nagy átéléssel hozza a Solát folyton kínzó, szadista tharkot, alakítása tökéletesen visszaadja a regénybeli jellemét, de ez egyébként az összes szereplőről elmondható.
 
Tal Hajus – Thomas Haden Church, a kiváló, ám szintén kissé alulértékelt amerikai színész ezúttal egy kisebb szerepben bizonyítja nagyszerű tehetségét. Ő alakítja Tal Hajust a tharkok jedjét (tulajdonképpen alvezér), aki fajtája legtöbb tagjához híven kegyetlen és barbár figura. A film átdolgozza és máshová helyezi karakterét, de a figura alapvető jellemvonása és szerepe a történetben mégsem változik. Church szintén sikerrel birkózik meg a performance capture technológiával, hatásos alakítása maximálisan átjön.
 
Edgar Rice Burroughs – Daryl Sabara, aki főként Robert Rodriguez Kémkölykök-filmjeiből lehet ismert a nézők számára, ezúttal a Barsoom-történetek íróját, magát Edgar Rice Burroughst formálja meg. Az író szerepeltetése bár történetileg elhanyagolható lenne, de az alkotók nagyszerűen szövik bele a cselekménybe, hogy tiszteleghessenek előtte. És mindezt úgy teszik, hogy a karakter rövid jelenléte ellenére is fontos szerephez jut. Sabara nem nyújt emlékezeteset, nincs is nagyon lehetősége rá, de korrektül megoldja a feladatot.
 
Látvány
250 millió dollár és nagyjából 4 évnyi munkaidő. Ennyi állt a John Carter alkotóinak rendelkezésére, hogy lenyűgözzenek minket, a végeredményt látva pedig nemhogy teljesítették a feladatot, de minden várakozást felülmúltak. A film képi világának minden aspektusa maga a tökéletesség, ráadásul olyan pontosan jeleníti meg Burroughs fantáziavilágát, mint ahogy az olvasó képzeli el a fejében. Legyen szó a tharkokról, vagy a vörös marslakókról, vagy akár a thernekről, minden szereplő maximálisan olyan, mint a regényben. 
 
És akkor még nem említettem a helyszíneket, mint Hélium csodás birodalma, vagy Korad romvárosa, de Zodanga esetében a filmesek még túl is tettek magukon. De említhetném még a filmben szereplő állatokat, mert a fehér majmok, vagy a thoatok is tökéletesen olyanok, amilyennek Burroughs leírta őket. A film csúcspontja pedig egyértelműen Woola, John Carter tízlábú, hűséges marsi kutyája (calot), amiben ott az egész produkció szíve és lelke. De abszolút dicséretet érdemelnek a jelmez- és díszlettervezők is, hiszen a végletekig hűen adják vissza Barsoom csodás világát és szereplőit.
 
Külön szeretném megdicsérni az operatőrt, Daniel Mindelt is, aki ragyogóan és emlékezetes módon nyitott ablakot erre a csodás világra. Operatőri munkája egyszerre modern és klasszikus, a nagytotálok elképesztően hatásosak, remek a kameramozgás is és megint csak ki kell emelnem, hogy nincs felesleges kamerarángatás, minden hibátlanul kivehető. A vágót, Eric Zumbrunnent is meg kell említenem, mert Disney-filmhez képest az erőszak úgy van jelen hatásosan, hogy közben belefért a PG-13-as korhatár besorolásba, valamint a lehető legjobb ritmust is megtalálta a film számára.
 
Zene
Szinte minden írásomnál odabiggyesztem, hogy a zene milyen rendkívüli fontossággal bír az adott mozi hangulatának megteremtéséhez. Féltem, hogy majd egy középszerű Hans Zimmer-klónt bíznak meg a score megkomponálásával, de pozitívan kellett csalódnom. Stanton kiváló érzékkel kérte fel a talán legtehetségesebb fiatal zeneszerzőt, Michael Giacchinót. Az Oscar-díjas komponista pedig tudása legjavát nyújtja!
 
A John Carter zenéje ugyanis mellőz minden modern és divatos hangzást, az egész végtelenül „klasszikus”, elképesztően epikus és nagyívű. Giacchino teljes mértékben kihasználja a nagyzenekarban és a kórusban rejlő erőt és lehetőséget. Az általa komponált zene az érzelmek teljes skáláját bejárja, minden egyes pillanatban tökéletesen kapja el a jelenet vagy a szereplők érzelmi és hangulati világát.
 
Ahol kell, ott mitikus és legendaszerű (A Thern For A Worse, Thark Side Of Barsoom, The Temple Of Issus, The Blue Light Special, A Thern Warning), vagy éppen kalandos és könnyed (Get Carter, Gravity Of The Situation). De elképesztően erős az érzelmes, drámai pillanatoknál is (Carter They Come Carter They Fall, A Change Of Heart, Not Quite Finished), ahogy tökéletes az akciórészeknél is (The Second Biggest Apes I’ve Seen This Month, The Fight For Helium).
 
És akkor nem is beszéltem még a csodálatos főtémáról, mely újra és újra felbukkan, ám közben nem harsány vagy hivalkodó, sokkal inkább régi nagy klasszikusokat idéz. Giacchino zenéje gyakorlatilag hibátlan, igazi nagyívű és érzelmes zenei utazás Barsoom csodálatos világába. Remélem, hogy Giacchino egyre több filmhez ír majd zenét, mert benne látom a jövő nagy reménységét. Ő lehet az, aki Williams és a többi mester örökébe lép.
 
Történet
Egy regény és egy film formai nyelve érthető módon teljesen más, éppen ezért a történet adaptálása során elkerülhetetlen, hogy néhol kisebb, néhol nagyobb változtatásokat eszközöljünk. Akkor igazán jó egy adaptáció, ha a megfelelő helyen és módon alakítunk a történeten úgy, hogy közben annak szellemisége és hangulata nem sérül. A John Carter három írója, Andrew Stanton, Mark Andrews és Michael Chabon szerencsére pontosan tudták ezt és egy-két kisebb hibától eltekintve a lehető legműködőképesebb módon vitték vászonra Edgar Rice Burroughs regényét.
 
Okosan ismerték fel, hogy a regény száz évvel ezelőtt született és így természetszerűleg az egy évszázaddal ezelőtti felfogást is tükröz. Éppen ezért nélkülözhetetlen volt, hogy bizonyos ponton a karaktereken változtassanak. A főhős példának okáért a regényben semmilyen változáson nem megy át, ugyanaz a regény elején, mint a végén, míg a filmben érzelmi íve a karakternek. Remek húzás volt, a tragikus múlt hozzáadása is, mely szintén nem szerepel a regényben. De ezek a változtatások csak előnyére váltak a figurának és közben végig megőrzi, a szereplő fő jellemvonásait, miszerint „virginiai úriember” és „két világ legjobb harcosa”.
 
Dejah Thoris is változott, igazodott a korszellemhez, mégis az maradt, aki a regényben. Míg a könyvben igazi, klasszikus bajbajutott hercegnő, aki csak szép és büszke, de alapvetően gyenge és megmentésre vár, addig a filmben regénybeli erényei megmaradtak, de ehhez hozzá jött, hogy erős, okos és kitartó. A lényeg tehát, hogy a karakterek mind megőrizték személyiségjegyeiket, csak ott változtattak, ami a korszellem miatt már nem állná meg a helyét semmiképp.
 
Ami a cselekményt illeti, ott is történt nem egy változtatás. Például míg a regényben teljesen misztikus módon, magyarázat nélkül kerül hősünk a Marsra, addig itt tulajdonképp egy sokkal sci-fisebb választ kapunk a „teleportálással”. A film két-két és fél órába sűrítése pedig megkövetelt bizonyos leegyszerűsítéseket. Ilyen a tharkok barbár kultúrájának háttérbe szorítása is. A regényben az erőszakot éltetik, számukra az a legviccesebb, ha szenved valaki. A filmben ez nem kerül magyarázatra, ám mégis visszaköszön Tal Hajus, vagy éppen Sarkoja figurájában.
 
Matai Shang és a thernek sem kapnak háttér sztorit vagy magyarázatot, megmaradnak misztikus figuráknak. Ez egyrészt hatásos, másrészt viszont a regényt nem ismerőket kissé összezavarhatja. Vagy ott az Iss folyó és Issus istennő jelentősége is, melyeket szintén nem magyaráz a film. Ezeket azonban semmiképp nem rónám fel hibának, hiszen e magyarázatok nélkül is tökéletesen megállja helyét a film és érthető a sztori, inkább azt mondhatjuk, hogy a regényt ismerők egy picit azért jobban képben vannak.
 
Úgy vettem egyébként észre, hogy legtöbben a kilencedik sugárnál értetlenkedtek. A regényben sem magyarázza Burroughs túl a dolgot, ott van nyolcadik sugár, melynek felhasználása a repülést teszi lehetővé a kilencedik megzabolázása pedig a Mars légkörét segít előállítani. A regényben ugyanis van egy atmoszféragyár, mely a bolygó légköréért felelős, ezt a filmből egyébként jó érzékkel hagyták ki és a kilencedik sugár a korlátlan energia forrása lett, mellyel alkotni és pusztítani is lehet.
 
Ragozhatnám még, de a lényeg az, hogy a három író remek munkát végzett és a változtatások, egyszerűsítések ellenére is maximálisan megőrizték Burroughs regényének szellemiségét. A fent említett néhány dolog, idő hiányában magyarázat nélkül marad, de így is teljesen egyben van az egész. A John Carter forgatókönyve tehát egy-két apróbb hiányosságot mindenképpen hordoz a regényt nem ismerők számára, ám mindezekkel együtt kiváló átirata a sztorinak. Ahol kellett hozzáadtak, ahol kellett ott elvettek, a lehető legjobb arányban.
 
Rendezés
Andrew Stanton a Pixar istállójából érkezett és rendezőként olyan animációs filmeket tett le az asztalra, mint a Némó Nyomában és a WALL-E. Bár elsőre talán furcsa lehet, hogy egy animációs filmeken edződött rendezőt kérnek fel egy ilyen nagyszabású produkció levezénylésére, ez mégis érhető, racionális és okos döntésnek bizonyult. Stanton ugyanis tökéletesen képben van még a legbonyolultabb effektekkel is, valamint korábbi munkái bizonyítják, hogy képes nagyon sok érzelemmel megtölteni egy történetet.
 
Stanton mozijának két óriási nagy erénye van. Az egyik, hogy rendelkezik az igazi nagy kalandfilmek legfőbb és elengedhetetlen jellemvonásával, azaz van szíve és lelke. A másik, hogy noha a látványvilág a lehető legmodernebb módon lett megvalósítva, a szereplők és a történet, valamint az egész film hangulata teljes mértékben „old school”. Nincsenek irritáló, nagyképű figurák, olcsó és gagyi egysorosok, trendi kamerarángatás, lebutított zene, de a ma annyira fráasztó és divatos „legyen minden darkos és cool” felfogás is messze elkerüli ezt a produkciót.
 
A John Carterről süt, hogy alkotója rajongója a Barsoom-történeteknek, hogy érzi és érti a kalandfilmek összetevőit és esszenciáját, de mégis saját és egyedi képi- és hangulati világgal bír. Filmje hű adaptáció, de nem szolgai másolat. Ragyogóan érzi a film ritmusát is. Megvan a megfelelő tempó, az akciókat sem viszi túlzásba, nincsenek feleslegesen elnyújtva és a lehető legjobb időben és mértékben adagolja. Nagyszerűen kezeli a színészeit és az általuk játszott figurákat is.
 
Az ő irányítása alatt John Carter olyan hős, akivel szívesen azonosul a néző, Dejah Thoris olyan hercegnő, akibe első látásra szerelmes lesz a néző, Matai Shang pedig olyan gonosz, aki könnyed, mégis kimért stílusával azonnal megragadja a nézőt. Stanton még az erőszakot is mesteri módon kezeli. Úgy képes hatásos akciójeleneteket filmezni, hogy közben tökéletesen szem előtt tartja, hogy ez Disney és PG-13. Ez nem könnyű feladat, a direktor viszont hiba nélkül oldotta meg, ahogy az egész filmet is.
 
Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy a John Carter a 2012-es év első igazi nagy epikus blockbustere. De nem a „látványos és üres” fajtából, mint amilyenek például a Vasember-filmek, hanem sokkal inkább a Lucas/Spielberg-hagyományokat követi. A John Carter büszkén odaállhat a Csillagok Háborúja mellé és a klasszikus sci-fi és fantasy művek rajongói elégedetten csettinthetnek, mert kiváló és emlékezetes filmmel gazdagodtak, a honi nézőknek pedig mind e mellé még hibátlan magyar szinkron is dukál. Ajánlom ezt a filmet minden kedves nézőnek, de főleg azoknak, akik lélekben mindig fiatalok maradnak, akiknek szárnyal a fantáziája, és akik szeretik az igazi klasszikus kalandfilmeket. A John Carter az ő filmjük. Burroughs regényei közül pedig a trilógiát alkotó első hármat (A Mars Hercegnője, A Mars Istenei, A Mars Ura) mindenképpen ajánlom elolvasásra.
 
„Ok ohem okte viz… Barsoom!”
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr314352171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hiller Józsué 2012.06.29. 00:30:32

"vagy akár a büszkeségét is félretenni népe érdekében." pont az a lényeg, hogy szar a népre, csak neki ne kelljen kényszerházasságba kikötni. Megcsinálhatnák a békét, de ő magával foglalkozik és ezért szív a nép. Hogy vontad le ezt a következtetést?

Gunner 2012.07.01. 20:23:28

A csaj nem volt hülye, pontosan tudta, hogy Zodanga és a vezetője milyen. Tisztában volt vele, hogy ha belemegy a házasságba, akkor nem csak saját magát adja el vele, de a népét is.

A film végén is csak kétségbeesésében egyezne ebbe bele, mikor úgy érzi, hogy teljesen magára maradt.