Minden egy strandlabdával kezdődött. Dan O'Bannon 1974-ben John Carpenter iszonyúan csóró, fekete humorral operáló Dark Star című sci-fijén dolgozott, mikor az alkotás szánalmas "idegenjén" (egy átfestett strandlabda) elborzadva arról kezdett álmodozni, hogy kéne csinálni egy olyan űrszörnyes filmet, ahol a lény "igazinak" néz ki. A legendásan nehéz szülés, a Dűne adaptációjával igyekezett először kiteljesíteni az álmát, ám az akkor még Alejandro Jodorowsky irányítása alatt éledező projekt hamar nullázva lett.
Ezután O'Bannon immár saját szkriptjén kezdett dolgozni, mely ekkor még Memory címre hallgatott (később még volt Star Beast is a végleges Alien előtt), majd betársult mellé az a Ronald Shusett is, aki akkor már hosszú idő óta szerette volna tető alá hozni Philip K. Dick Emlékezet Rt. című novellájának adaptációját (másfél évtizeddel később ez lett a Total Recall). O'Bannon és Shusett elképzelései összhangban voltak: egy titokzatos rádióadás, egy bolygó és egy űrhajó legénysége, akik kénytelenek szembenézni az eleven rémálommal.

 

O'Bannon még a dugába dőlt Dűne-tervezetből maga mellé vett néhány nem mindennapi művészt, akik aztán megalkották A nyolcadik utas a Halál képi világát. Azt a képi világot, mely máig legendás: Ron Cobb és Chris Foss, akik a Nostromo űrhajó díszleteit tervezték, ott van a francia Jean Giraud, ismertebb nevén Moebius, aki a szkafandereket és a jelmezeket tervezte és természetesen a svájci festő, H.R. Giger, aki megálmodta a rémálomba illő biomechanikus idegen lényt, és a köréje szőtt világot.

 

A filmhez szerződtetett angol reklámfilmes, a viszonylag még kezdő Ridley Scott hamar magáénak érezte a produkciót és az általa levezényelt Alien a science fiction műfajának máig egyik legmeghatározóbb, kultikus mesterműve lett. Idővel több folytatás is készült, melyek mind hozzáadtak valamit az eredeti lény koncepciójához. James Cameron 1986-os második része, A bolygó neve: Halál (Aliens) a tipikus folytatás, a "nagyobb, hosszabb, látványosabb, epikusabb" felfogásban. Bár mellőzte suspense-t és a lassú feszültségkeltést az akciók előtérbe helyezésével, mégis új alapokra helyezte az idegent a királynővel és a rovarszerű megközelítéssel.

 

Az 1992-es harmadik rész, A végső megoldás a Halál (Alien 3), melyet David Fincher vezényelt le, az egyik valaha volt legkaotikusabb projekt, melyet vászonra vittek. Megannyi író dolgozott rajta éveken át, majd a végleges szkriptet is folyton átvariálta a stúdió, Fincher pedig nem tudta soha elkészíteni a saját elképzeléseit. Noha a főhős, a Sigourney Weaver által alakított Ripley halálával a történet lezáródni látszott, a stúdió úgy érezte van még kakaó a sztoriban és egyébként is, ne a gyengén megítélt harmadik résszel érjen véget az egész széria.

 

1997-ben jött a sajátos vizualitással rendelkező francia direktor, Jean-Pierre Jeunet és mind a rajongók, mind a kritikusok számára egy igen ellentmondásos darabot tett le az asztalra. Filmje, a Feltámad a Halál (Alien Resurrection) a korábbi filmeknél is betegebb, szürreálisabb világot tár a néző elé. Bár sokan fújolnak rá a film végi ember/idegen hibrid lény miatt, szerintem Jeunet volt az, aki visszahozta az eredeti elképzelést, mely az évek során teljesen eltűnt.

 

Az első film idején Scotték a xenomorphot valami teljesen idegen, ép ésszel fel nem fogható szörnyűségnek akarták bemutatni, szó szerint két lábon járó rémálomnak. Ám idővel a lény elvesztette fenyegető "varázsát" és a rajongók szemében dögössé és széppé vált, de semmiképp sem volt már ijesztő. Jeunet a hibriddel viszont újra visszahozta a lény eredeti, aberrált, beteges, emberi felfogással mérve, teljesen természetellenes hangulatát. A nézők nem igazán értékelték azonban ezt és a film végül alulteljesített anyagilag. A sokáig remélt ötödik rész végül sosem készült el.

 

A nyolcadik utast aztán hosszú időre jegelték, míg az ezredfordulón a Fox úgy érezte sikert érhetnek el, ha az idegent összeeresztik a stúdió másik híres földönkívülijével, a Ragadozóval. Az ellentmondásosan megítélt rendező, Paul W.S. Anderson mindkét széria rajongójaként nagy lehetőséget látott a projektben és az általa írt és levezényelt Alien vs. Predator (A Halál a Ragadozó ellen) 2004-ben a nagyérdemű elé kerülhetett. Filmjét milliónyi kritika érte, hogy vér és feszültség nélküli, valamint kritizálták, hogy az idegeneket a földre hozta.

 

A mozi ezzel együtt siker lett, így a stúdió folytatást akart. A 2007-es Aliens vs. Predator: Requiem (A Halál a Ragadozó ellen 2) levezénylését azonban két totálisan újonc rendezőre bízták. A testvérpár, Colin és Greg Strause hiába voltak nagy rajongói a korábbi filmeknek, az általuk levezényelt alkotás ékes példája annak, mikor lelkes amatőrök készítenek el egy nagyon drága rajongói filmet. Az AvP:R mindkét széria szempontjából a legrosszabbul sikerült darab kritikailag és anyagilag nézve is.

 

Na de ez a temérdek mennyiségű rizsa mégis hogyan kapcsolódik a lentebb tárgyalt alkotáshoz? Az eredeti film rendezője, Ridley Scott az ezredfordulón még komolyan gondolkodott egy ötödik rész elkészítésében, akkor még James Cameronnal közösen hozta volna össze. A két AvP-film azonban bekavart, Scott pedig dobta az ötletet úgy 8-10 esztendőre. Pár évvel ezelőtt azonban úgy döntött, ha az eredeti idegenben nem is, de az őt körülvevő világban bőven van még kakaó.

 

Scott egyre inkább előzményfilmben kezdett el gondolkodni, de nem is egyben, hanem mindjárt kettőben. Ő csak producere kívánt lenni a két készülő mozinak, ám a Fox csak úgy ment bele, ha ő is rendezi. Évek alatt aztán a projekt egyre inkább átformálódott és konkrét előzményfilmből egy jóval önállóbb sci-fi képe bontakozott ki, amiben "ott van az Alien DNS-e" is. Rejtélyesen hangzó szöveg, ám a rajongóknak elég volt, hogy lázban égjenek a bemutatóig.

 

Scott és írói film promóciója során nem keveset áradoztak arról, micsoda filozofikus sci-fi született az emberiség eredetéről, egy olyan alkotás, mely provokatív kérdéseket tesz fel, ami átértékeli mindenkiben az Istenről és az evolúcióról alkotott képet. Igencsak nagy szavak, az ember úgy érzi, hogy ezek után akkor el is várja, hogy nagy mellényű alkotóink teljesítsenek. Én ennek szellemében ültem be a filmre, nem kis elvárásokkal. Lássuk hát, hogy Ridley Scott három évtized után hogyan tért vissza a science fiction műfajához!

 

Elizabeth Shaw - Noomi Rapace, a Lisbeth Salander szerepével berobbant kiváló svéd színésznő alakítja a film főszereplőjét. Shaw régész, aki nem mellesleg Istenhívő, így számára a nagy felfedezés, a csillagokból érkezett teremtőinkről különösen nagy jelentőséggel bír. Rapace nagy átéléssel hozná a figurát, csak sajnos nincs sok, amit hozzon. Alapvetően Shaw lehetne összetett jellem, de rendkívül felszínesre lett megírva, így a svéd szépségnek igazán csak a film utolsó harmadában lesz lehetősége rá, hogy megvillantsa tudását. Ezzel együtt övé a film legjobb alakítása.

 

Meredith Vickers - Charlize Theron, korunk egyik legszebb és legjobb színésznője viszont még ennél is kevesebbel kell, hogy beérje. Figurája, Vickers az Alien-filmekből ismert Weyland-Yutani társaság elődjének a fúzió előtti Weyland vállalatnak a hideg és kimért vezetőjét játssza, akinek látszólag keresnivalója sincs a küldetésben. A film végén ugyan kapunk a karakterhez nagyjából kétsornyi hátteret, de ettől még totál kétdimenziós marad Vickers, szegény Theronnak pedig nincs több dolga, mint jégkirálynőként viselkedni.

 

David - Michael Fassbender, a fény sebességével sztárrá váló kiváló színész kapta az Alien-filmek elmaradhatatlan, éppen aktuális androidjának szerepét. Az általa alakított David egyfajta előképe, "prototípusa" a későbbi Ashnek, Bishopnak és Callnak. Az androidok mindig a legérdekesebb karakterek közé tartoztak az Alien-filmekben és ez most sincs másként. Noha nem igényel túl nagy megerőltetést Fassbendertől, mégis lenyűgöző, egyben hátborzongató az a gépiesség, amivel David karakterét hozza. Emellett eléggé rejtélyes figura a filmben, de szerintem ez inkább a szkript hibáiból adódik és nem szándékos húzás.

 

Charlie Holloway - Logan Marshall-Green, a sorozatokból és mellékszerepekből kevésbé ismert amerikai színész alakítja a film másik régészének szerepét, aki egyben Shaw szerelme is a történetben. Alapvetően ellentétes jellemek, hiszen a nő a hívő, míg Holloway az ateista a kettősükben. Sajnos Charlie karaktere is totál felszínesre lett megírva, nagyjából semmit nem tudunk meg a fickóról, ellenben a történet során többnyire ostobán és felelőtlenül viselkedik. Marshall-Green színészi képességeit egyébként kicsit sem teszi próbára a film, így nem e film alapján tudjuk meg, mennyire is tehetséges hősünk.

 

Janek - Idris Elba, a mostanában egyre felkapottabb fekete színész is itt van, hogy a Prométheusz csapatát is erősítse. Szerencsére Elba nem csak népszerű a szereposztóknál, hanem rendkívül tehetséges is, főleg számomra felüdülés egy olyan színes bőrű aktor, aki nem a tipikus "gettófekát" akarja erőltetni, hanem abszolút normális módon viselkedik. Az általa alakított Janek egyébként a Prométheusz kutatóhajó kapitánya, egyben a film legszimpatikusabb karaktere is Shaw mellett. Az ő szerepe sincs kibontva, de a színésznek köszönhetően mégis szerethető figurává válik.

 

Fifield - Sean Harris, a számomra eddig totál ismeretlen angol színész alakítja a csapat geológusát. Nos, akárhogy is nézem, színészileg Harris a film mélypontja. Az egy dolog, hogy nem néz ki úgy, mint egy tudós, de nem is viselkedik annak megfelelően, inkább egy idióta, füves zsoldosnak nézné az ember. Egysíkú és sablonos szerepét szinte faarccal viszi végig, de a legalja az irokéz módra felnyírt haja, amit alighanem "coolnak" szánhattak az alkotók, de a végeredmény inkább nevetséges lett.

 

Milburn - Rafe Spall, aki tavaly még William Shakespeare-ként tűnt fel Roland Emmerich kosztümös drámájában, ezúttal a csapat egy másik tudósát, a biológus Milburnt alakítja. Spall már messze nem akkora kutyaütő, mint Harris, róla még el is hiszem, hogy tudós, de figurája totál kidolgozatlan, inkább a tipikus idegesítő mellékszereplő, akiről sejtjük, hogy az elsők között fog elhalálozni. Nem is kell csalódnunk. Semmilyen szerepét egyébként tisztességesen megoldja Spall.

 

Ford - Kate Dickie, a skót színésznő a kutatócsapat orvosát alakítja a filmben, ezzel együtt pedig ellensúlyozza Theront és Rapace-t, hogy ne csak szép nők szerepeljenek a filmben. Ford karaktere is totál el van hanyagolva, pedig az őt alakító Dickie egész jó a szerepben. Mindenesetre se nem mond, se nem tesz semmi érdekeset a filmben, így halálakor nem is bánkódunk. Az idétlen bili-frizurája meg nem tudom kinek volt az ötlete, de Harris és Dickie séróját elnézve, a fodrász nem volt éppen élete formájában.

 

Peter Weyland - Guy Pearce, a kiváló ausztrál színész már számtalan alkalommal bizonyította tehetségét, de a Prométheusz kapcsán sajnos nem mondhatom azt, hogy jelenlétével emelte volna az alakítások színvonalát. Egyrészt Pearce nagyon keveset van jelen, másrészt tonnányi smink alatt kell szenvednie, arcjátékából szinte semmi sem jön át. És akkor a karakter elnagyoltan sugallt megalomán Isten-komplexusát már nem is említem. Valahol vicces, hogy a film vírusmarketingjét képező TED konferenciás videóban Weyland karakteréről többet tudhatunk meg, mint magából a filmből, így a karakter a kihagyott ziccer tipikus esete marad.

 

A film költségvetéséről nincsenek pontos adatok (130 milliót írnak sok helyen), de a filmet elnézve a 200-hoz közelíthet a végösszeg. Egy biztos, a film képi világát egyetlen szónyi panasz sem érheti. Döbbenetesen jól néz ki az egész, legyen szó a film elején látható "idők kezdetéről", vagy akár az LV-223-ra keresztelt bolygóról. Scott régi harcostársa, Arthur Max látványtervező az eredeti Alien-film képi világát vette alapul a Prométheusznál. Mind az űrhajó, mint a bolygón található idegen építmények idézik a nagy klasszikust.

 

A film látvány szempontjából kétségkívül legerősebb része a Tervezők piramisa illetve a Derelict névre hallgató, patkó alakú híres űrhajó, illetve ezek belső kialakítása. Egy az egyben az Alien biomechanikus jegyeit viselik magukon, ezzel szempillantás alatt képesek a nézőt visszarepíteni a nyolcadik utas univerzumába. Dariusz Wolski operatőr és Pietro Scalia vágó is remek munkát végeztek, még a digitális effektusok is szépen mosódnak egybe a kézzelfogható látványelemekkel, szóval kár lenne ragozni, technikai szempontból a film gyakorlatilag tökéletes.

 

Amiben kétségtelenül alulmarad nagy elődeivel szemben, az az új szörnyek dizájnja. Giger arctámadója, mellkasrobbantója és xenomorphja akárhogy is nézem, de köröket ver a Prométheusz "űrkígyójára", a bedilizett, mutálódott zombijaira, de a hatalmas csápos, polipszerű lény sem tesz ránk akkora hatást, hogy hanyatt dobjuk magunkat tőle. A nagy ötlet itt az, amit a Tervezőkkel (lánykori nevükön Űrutasok) kapcsolatban kitaláltak (az ormányos külső csak űrruha, alatta egy totál humanoid lény van), illetve a film végi slusszpoén, amit nyilván nem fogok most lelőni.

 

A film score-jának megkomponálására Scott azt a Marc Streitenfeldet kérte fel, akivel a 2006-os Bor, mámor, Provance óta együtt dolgozik. A német komponista is Hans Zimmer tanítványai közül került ki, róluk pedig általában nincs valami jó véleményem. Streitenfeld azonban a két évvel ezelőtti Robin Hooddal és az idei Fehér Pokollal bizonyította, hogy van benne tehetség. A Prométheusz kapcsán azonban igen nagy elvárásoknak kellett megfelelnie.

 

Egyrészt ott vannak a korábbi filmek, amelyek zenéit olyan kiváló művészek írták meg, mint Jerry Goldsmith, James Horner, Elliot Goldenthal, vagy éppen John Frizell, de még a két AvP film score-ján is nem egy emlékezetes darabot találhatunk. Streitenfeldnek tehát volt hová felnőnie és örömmel jelenthetem, hogy ha klasszikust nem is alkotott, azért mindenképpen helytállt.

 

A film történetéből adódóan zenéjének egyszerre kell aláfestenie nagy rejtélyekkel teli pillanatokat és sötét, rémisztő részeket egyaránt. Noha önmagában hallgatva a zene eléggé unalmassá válik egy idő után, a film alatt kiválóan működik. Streitenfeld remekül épít mind a vonósokra, mint a modernebb hangszerekre, remek egyvelegét alkotva ezzel a tradicionális és a futurisztikusabb hangzásnak.

 

Egyedül talán csak a vissza-visszatérő, főtémának is beillő taktusok lógnak ki a képből, mert túl heroikusnak, túl kalandosnak hatnak és valahogy nem passzolnak a film nyomasztó, sötét hangulatához. Ezt leszámítva azonban Marc Streitenfeld score-ja ragyogóan idomul a képi világhoz, tökéletesen kiegészítve azt.

 

Elérkeztünk a film legfontosabb, legkritikusabb részéhez. Először is szögezzük le: sem az eredeti Alien, sem a folytatásai nem a hű, de elképesztően mély, filozofikus mondanivalójukról híresek. Alapvetően ezek zsigeri, igazi gyomorszájon vágós horrorfilmek, amik hangulati elemeikkel taglózzák le a nézőt, szóval egyik korábbi film sztorija sem igazán agysebészet. Ehhez képest nagy váltás, hogy Scott valami nagyon mélyet akart kihozni ebből a félig-meddig előzményfilmből.

 

Ehhez vissza kell térnünk gondolatban a legelső filmhez, mikor a Nostromo legénysége a vészjelzés kapcsán megtalálja a patkó alakú idegen űrhajót az LV-426 jelű bolygón (holdon), ahol ugye nem csak az idegen tojásokba és az arctámadóba futnak bele, hanem találnak egy kolosszális méretű, megkövesedett, ormányos idegen teremtményt is egy hatalmas teleszkópszerű szerkezet előtt ülve, szétrobbantott mellkassal. Sem filmben, sem a folytatásaiban semmit sem tudunk meg erről a rejtélyes lényről, melynek misztikuma folyamatosan tovább élt a rajongók fejében.

 

Scott pedig úgy gondolta, érdekes lenne ezzel a lénnyel foglalkozni, ezt a rejtélyes "Űrutast" a dolgok középpontjába állítani. Az újonc Jon Spaihts által írt eredeti forgatókönyv még sokkal inkább volt előzménynek mondható, hiszen nagyjából fele-fele arányban foglalkozott az Űrutassal és a xenomorph-fal. Scott viszont a projekt előrehaladtával egyre inkább megalománabb lett és teljesen el akart határolódni az idegentől és kizárólag a Space Jockey figurájával kívánt foglalkozni. Így került a képbe a Lost című sorozat alkotója, Damon Lindelof, akit személy szerint az egyik legtúlértékeltebb és legnagyképűbb írónak tartok, aki csak manapság az álomgyárban alkot.

 

Lényeg a lényeg, Lindelof egyetértett Scottal, így kukázták az idegen eredetsztoriját, és egy nagyra törő, az emberiség teremtésével foglalkozó történet bontakozott ki lelki szemeik előtt. Itt jegyezzük meg, hogy már ez oltári nagy belemagyarázás, mert ha szóba nem is kerül, de azért az eredeti filmből nagyjából lejön a nézőnek, hogy a székben ülő csóri idegen alighanem egy szimpla felfedező volt, aki ráfaragott és jószándékból még elküldött egy figyelmeztető üzenetet, hogy más ne járjon úgy, mint ő.

 

Persze ez még nem baj, nincs ez kőbe vésve, így az eredetileg Paradise (Paradicsom) címre hallgató szkript még lehetett volna valami igazán zseniális. Azonban nem lett. Scott és Lindelof megjegyzéseiből kiderült, hogy, amint azt a bevezetőben is említettem, itt nagyon mély dolgokkal akartak foglalkozni, úgy, mint Istenhit, evolúció, teremtéstörténet, belevonva az Erich von Däniken által kitalált ufós elméletet az ősi, űrből jött istenekről. Emellé jön még a homályos történeti metafora a titán Prométheusz mítoszára és még lehetne folytatni a hangzatos szavakat.

 

A film sztorija több sebből is vérzik. Hiába a nagy szavak, itt először is semmi mélyet, vagy filozofikusat nem találunk. A film szereplői ezerszer hallott közhelyeket pufogtatnak, elképesztően felszínes módon odavetve. A hívő régésznő és az ateista régész párja között nincs egy darab elgondolkodtató dialógus sem, amire a néző azt mondhatná, hogy na, hallottunk végre valami mélyenszántót is. A csapat többi tagjától meg nem is várhatnánk semmilyen mély gondolatot, mert egymásra licitálnak felszínességben és egyszerűségben. Kihagyott ziccer az android David is, aki gyermeki módon rácsodálkozik pár dologra, néha kérdez valami rém egyszerűt és ennyiben kimerül a karakter.

 

De magából a film cselekményéből sem jön le semmilyen elgondolkodtató dolog. A nyitány még kecsegtet némi többlettel, mikor látjuk az egyik Tervezőt, ahogy önfeláldozásával életet teremt, ám ez rémesen kevés ahhoz, hogy a mitológiai Prométheusz történetével bármilyen messzemenő párhuzamot vonhassunk (ráadásul, mint kiderült a végleges címet a Fox elnöke, Tom Rothman sugallta Scottéknak, szóval az egész végképp utólagos belemagyarázás).

 

A karaktereknek nincsenek igazán motivációik, ami van az roppant közhelyes és kidolgozatlan, persze ilyenkor jön a jó kis falmelléki duma, hogy ez szándékos volt, hogy a néző gondolkodjon róla. Igen, ez a tökéletes Csubakka-védelem, mikor az írónak lövése nincs arról, hogy mit vetett papírra, de ezzel a parasztvakítással majd jól megetetjük. Hát azért ez nem mindig jön össze, kedves Mr. Lindelof.

 

Egyéb probléma a filmmel, hogy szereplői végtelenül ostobán viselkednek. Olyanok, mint egy rakás értelmi fogyatékos óvodás, akik eltévednek egy már feltérképezett építményben, amiről ráadásul 3D-s hologramjuk van, és mindenki helyét jelzi. Aztán a totálisan beijedt tudósok hirtelen úgy döntenek, hogy most játszani fognak egy elébük kerülő idegen létformával. A kőprofi kapitány, aki addig teljesen normálisan viselkedik, hirtelen átmegy amatőrbe, a tudósok pedig úgy összességében is idióták, kinyitogatnak meg megfognak mindent, anélkül, hogy bármi óvintézkedést tennének, vagy körültekintőek lennének.

 

És mindez azért, mert az író máskülönben nem tudta volna megoldani, hogy kitörjön a káosz, elkezdjenek hullani a szereplők, szóval, hogy előre vigye a cselekményt. Logikátlanság követ logikátlanságot, csak mert Lindelof erejéből ennyire futotta. Ami engem legjobban idegesített, hogy magukkal a Tervezőkkel is alig foglalkozik a film. Őket akarja középpontba állítani, de pár hulla, néhány hologram és egy-két ködös utalást leszámítva csak a film elején és legvégén van szerepük. A sztori minden idiótaságát elnéztem volna, ha legalább velük érdemben foglalkozik a film, de ez is elmaradt.

 

Látható, hogy más írásaimmal szemben ezúttal iszonyú sokat foglalkoztam a sztori résszel és jóval kritikusabb is voltam, de mindez azért, mert Scott és Lindelof valami hihetetlen arrogáns és öntelt nagyarcúságról tettek tanúbizonyságot néhány interjúban. Mintha a Prométheusz lenne majd a sci-fi műfajának netovábbja. Nem szeretném tovább szaporítani a szót, vagy még többet elspoilerezni azoknak, akik esetleg ezt olvassák, de a filmet még nem látták. A lényeg az, hogy a film sztorija egyáltalán nem nő fel ahhoz az elváráshoz, amit az alkotók előzetes ömlengése alapján elvárt az ember.

 

Nincs itt filozófia mélység, sem eredeti gondolat, csak egy közhelyekkel dobálózó, amúgy totál korrekt és szórakoztató sci-fi történet, ami felhasznál elemeket a korábbi Alien-filmekből, Dänikentől, H.P. Lovecrafttól, de még a Mars Mentőakcióból is. A sztori kiszámítható mederben folyik, a karakterek sablonosak, jellemfejlődés, vagy nagy tanulságlevonás sincs. Szóval legközelebb kicsit kisebbre az arcot, Mr. Lindelof, úgy mindenki jobban jár majd.

 

Ridley Scott a ma élő rendezők egyik leghíresebbje, ez kétségtelen. Több mint három évtizede tartó pályafutása során volt már csúcson és volt mélyponton is. Karrierje amúgy élesen két részre osztható, a második felének egyértelműen a Gladiátor a kezdőpontja. Azóta Ridley többféle műfajban kipróbálta magát, többnyire elég magas szintet tartva alkotásaival. Én mindig is nagy rajongója voltam, meggyőződésem, hogy a legkiválóbb direktorok közt kell őt számon tartani.

 

Mikor a Prométheusz kapcsán jöttek a hangzatos szavak a lelkem mélyén azért éreztem, hogy a film a büdös életben nem fog felnőni az alkotója elképzeléseihez. Egész egyszerűen Scott ennyire nem okos fickó. A Sólyom Végveszélyben és a Mennyei Királyság kapcsán olvastam vele készült interjúkat, mindkét film igen komoly témákat érint (politika, vallás, háborúk), ám Scott szavaiból tisztán lejött, hogy rendezőnk egész egyszerűen csőlátású és korlátolt. Óriási művész, de hozzáértése konkrétan a rendezésre korlátozódik le.

 

Egyre biztosabb lettem, hogy híres filmjeinek tartalmi mélysége sosem az ő érdeme volt, hanem az adott filmet jegyző íróé, íróké. Lényeg tehát, hogy ha tartalmilag is lenyűgöző Ridley Scott-filmet akarunk nézni, akkor először kell egy jó forgatókönyvíró. A fentiekből gondolom lejött, hogy Lindelof nem ilyen, így a Prométheusz a világmegváltó, formabontó, forradalmi reményeit már a rajtnál elbukta.

 

Maradt az audiovizuális élmény, aminek Scott az egyik legnagyobb mestere. Ezen a téren a film pedig remekül teljesít. A totál vékony és rém egyszerű sztorit Ridley a lehető legizgalmasabban filmezi le és a film hangulati elemeinél fogva még úgy is lenyűgözi a nézőt, hogy semmi nagy fordulat, vagy izgalom nem vár minket. A karakterekkel Shaw és David figuráján kívül ugyan látványosan nem tud mit kezdeni, de még Stanley Kubrick se tudott volna. 

 

Persze Scott is vét a film során nem egy hibát rendezőként: pl. a mozi tempója, a cselekmény "időzítése" nagyon felborul. A kétórás játékidő kétharmadában lassan, fokozatosan, lépésről lépésre haladunk és a kiszámíthatóság ellenére is azért érdekes. Aztán mintha Scott a fejéhez kapna, hogy "te jó ég, mindjárt vége a filmnek" és az utolsó harmadra hihetetlenül felgyorsul az egész, több dolog összecsapottá válik. A film úgy 15-17 szereplőt mozgathat, a legtöbbnek semmi szerepe, majd a film vége felé iszonyú gyorsan, egyszerre kezdi el Scott kiírni őket.

 

Aztán az oké, hogy Lindelof nem tud karaktereket meg párbeszédeket írni, de Scott érezhette volna, hogy parasztvakítás az egész, de ahogy fentebb írtam, rendezőnk nem egy zseni, így alighanem ő is megette írójának mellébeszélését. Rengeteg minden homályos pont a filmben, amikre lehet, hogy egy rendezői változat választ tudna adni, erre pedig Scottot ismerve van is esély. Egy-két helyen ugyanis bántóan rossz a vágás, mintha direkt hagytak volna ki jeleneteket, hogy lehessen majd egy bővített verzió. Idővel meglátjuk.

 

Összességében azt kell mondanom, hogy a Prométheusz nehezen megítélhető film. Ha a nagyképű, nagyravágyó felhajtás tükrében nézem, akkor ez egy rém gyenge film. De ha úgy tekintek rá, hogy 2012-es nyári látványfilm, akkor szórakoztató, igazi popcorn-mozi, ami két órára totál leköti a nézőt. Én tisztelem Scottot, szeretem az Alien univerzumát és alapvetően is pozitívan szeretek hozzáállni a dolgokhoz ezért a másodikat választom és korrekt, látványos szuperprodukcióként mindenkinek bátran ajánlom a megtekintését, csak ne várjunk tőle semmiféle mély gondolatot. Scott egyébként úgy fejezte be a filmet, hogy készülhessen hozzá második rész. Én kíváncsian várom, már csak azért is, hátha kilyukad valahova ez a kusza sztori. Abban viszont erősen bízom, hogy Lindelofot lecseréli valakire, aki tényleg tud is forgatókönyvet írni. Akkor még lehet esély arra, hogy a végére tényleg valami elgondolkodtató szülessen.

 

És mindez egy strandlabdával kezdődött...