08
02/2013
0

Gengszterosztag (Gangster Squad)

Gangster Squad.jpg

Bevezetés
A gengszterek világa és a szervezett bűnözés valahogy mindig is lenyűgözte a nagyérdeműt. A mozgókép több mint száz éve során elképesztő mennyiségű alkotás készült, melyek az elmúlt század Amerikájának első felébe vittek el minket, középpontba állítva az úri bűnözőket. Lehettek ezek maffiafilmek, vagy gengsztermozik, a nézők kortól függetlenül imádják ezeket az alkotásokat. Beszélhetünk itt Coppola Keresztapa-trilógiájáról, vagy Scorsese olyan alkotásairól, mint a Nagymenők, vagy a Casino, de említhetném Brian De Palma klasszikusait is, mint az Aki legyőzte Al Caponét és a Sebhelyes Arcú és akkor ezen filmek talán legnagyobb hatású úttörőjéről, az 1967-es Bonnie és Clyde-ról még nem szót sem ejtettünk.

Bevallom, én magam úgy összességében sosem voltam nagy rajongója ezeknek a filmeknek. A maffia központú mozik egész egyszerűen már témájuknál fogva távol állnak tőlem. Ezen alkotások közös vonása, hogy minden esetben idealizált, sokszor romantikus képet festenek az alvilágról és a bűnözőkről, szinte már pozitív színben feltüntetve őket, én pedig sosem tudtam azonosulni ezzel. A gengszterfilmek és a bűnügyi sztorik már egészen más kategória, hiszen ezekben általában megjelenik a határozott erkölcsű pozitív hős, többnyire egy keményöklű rendőr szerepében, hogy a korrupt rendszerrel is szembe szállva legyőzze a rosszfiúkat.

A már említett Al Capone-film, vagy éppen Curtis Hanson 1997-es klasszikusa, a Szigorúan Bizalmas is ide sorolható, de jó néhány alkotást meg lehetne még nevezni. Mikor jött a hír, hogy a Warner filmet készít a hírhedt „Gangster Squad”-ról, igen nagy várakozásokkal tekintettem eme alkotás elé. A Mickey Cohennel szembe szálló rendőri alakulat története egy igazi klasszikust és egy óriási fiaskó lehetőségét is magában hordozta. A bejelentett rendező és színészgárdája sem oszlatott el számomra minden fekete felhőt, ám mivel mindig pozitívan állok egy-egy film elé, így előítéletek nélkül ültem le a Gengszterosztag elé is. Lássuk hát, hogy muzsikálnak az öltönyös bűnözők és a keményöklű zsaruk XXI. századi „kiszerelésben”.

Szereplők
John O’Mara – Josh Brolin, a karakteres arcú, kiváló színész alakítja a történet főhősét. O’Mara klasszikus hőstípus, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen, becsületes és tisztességes, és nem ijed meg a saját árnyékától. Nem egy összetett figura, Brolin pedig csuklóból megoldja, hozzáteszem, nagyon jól áll neki a figura. Természetes a szerepben, nem játssza azt túl, nem próbál meg tökösebb lenni annál, mint amit a karakter megkövetel, ennél fogva pedig tökéletes John O’Mara szerepében.

Jerry Wooters – Ryan Gosling, napjaink egyik legfelkapottabb fiatal sztárja alakítja a film második számú hősét. Wooters a fiatal és jóképű szoknyavadász, aki ezzel együtt persze kemény srác. Nos, be kell valljam, hogy sosem rajongtam Goslingért, ez a film pedig össze is foglalja miért. Az egy dolog, hogy abszolút nem illik rá a szerep, de még csak meg sem kísérli, hogy valahogy életre keltse a karaktert. Gosling alakításában Wooters egy egydimenziós valaki, aki Steven Seagal arcmimikai készségével rendelkezik, emellé jön még, hogy tenyérbemászó a stílusa, a vékony, szinte már kisfiús hangja pedig totálisan nevetségessé is teszi. Amekkora telitalálat volt Brolin, akkora baklövés Gosling.

Mickey Cohen – Sean Penn, az Oscar-díjas, kiváló színész formálja meg Mickey Cohent a nyugati part rettegett gengszterfőnökét. Amennyire nem szeretem Pennt emberileg, annyira elismerem színészi kvalitásait. Mickey Cohen szerepében azonban valahogy mégsem áll össze valami. Penn keményen próbálkozik, de alakítása mégis inkább ripacskodó mint hiteles. Ez persze a szkript hibája is, valamint a szerintem nevetséges sminkké, amitől Penn olyan, mintha a Dick Tracyre gyúrna. A karakterre majd a későbbiekben majd visszatérek, a lényeg, hogy színészünk hiába próbálkozik, alakítása eléggé erőtlen.

Grace Faraday – Emma Stone, a bájos kis vörös komika látható a film női főszerepében. Grace Faraday Mickey barátnője a történetben, aki beleszeret Wootersbe, ez pedig kissé összekuszálja a dolgokat. Mennyire eredeti. Persze lehetne ez jó is, de mégsem lesz az, mert egyrészt a figura totál sablon és egysíkú, másrészt akármennyire is imádom Stone-t totálisan mellé lőttek, mikor őt szerződtették erre szerepre. Nagyon szerettek volna egy Femme Fatale-t a filmbe, de Stone annyira kislányos és annyira mai, hogy esélye nincs rá, hogy hitelesen formálja ezt meg. Sem külső, sem belső tulajdonságai nem teszik erre alkalmassá, így gyenge alakítása nem az ő hibája, hanem a szereposztóké.

Max Kennard – Robert Patrick, mindenki kedvenc T-1000-ese is itt van, hogy villámkezével igazságot osszon. A Patrick által megformált Kennard kicsit ódivatú fickó, olyan, mintha a vadnyugatról maradt volna itt, a beszédstílusa, meg a Colt Peacemakere is ezt sugallja. Azon kívül, hogy gyorsan lő és nem jártatja feleslegesen a száját, sok érdekeset nem csinál, a tipikus sokat megélt vén róka szerep jutott neki, amit egyébként színészünk hiba nélkül meg is old

Conwell Keeler – Giovanni Ribisi, a rendkívül tehetséges színész a csapat technikai zsenijét alakítja, egyben a film legszimpatikusabb figuráját is. A Ribisi által alakított Keeler okos és rendes fazon, szerető férj és családapa. Hisz a törvényben és a törvényességben, ezért ő a csapat amolyan erkölcsi iránytűje is. Persze sokat nem tud moralizálni, mert egyrészt nagy teret nem kap, meg gondolom nem meglepő ha azt írom, hogy az ő figurája sincs valami hű de összetettre megírva. Ribisi is hozza a kötelezőt, amit ennyiből tudott.

Coleman Harris – Anthony Mackey, a fiatal fekete színész egyre felkapottabb lett az elmúlt években, ami nem csoda, hiszen nincs híján a tehetségnek ő sem. Viszont erről nem a Gengszterosztag kapcsán fog valaki meggyőződni. Coleman Harris figurája ugyanis nem több, mint egy kőkemény ám becsületes fekete zsaru, aki rendíthetetlenül megy előre, üt és lő. Mackey szerepe nagyjából ennyiben ki is merül, jellemvonásokkal nagyon az ő figurája sem gazdagodik.

Navidad Ramirez – Michael Pena, a mexikói felmenőkkel bíró emberünk tipikusan az a színész, akit hiába látsz kismillió filmben, valahogy sosem jegyzed meg, annyira jelentéktelen mint színész. A Gengszterosztagban is tanúbizonyságát teszi mindennek, hiszen az általa alakított Ramirez egy igazi huszadrangú figura, a csapat legjelentéktelenebb tagja, aki se nem mond, se nem tesz semmi érdekeset. Pena amúgy sem valami nagy tálentum, de totál egydimenziós karaktere esélyt sem ad neki a próbálkozásra.

Bill Parker – Nick Nolte, a hatalmas színészlegenda is itt van, hogy összesen körülbelül öt percet szerepeljen (na jó, talán hetet). Bár még ennyi idő is elég neki, hogy Brolin kivételével az egész szereplőgárdát lemossa a vászonról. A Nolte által megformált, hírhedt Bill Parker rendőrfőnök igazi keménykezű és erkölcsileg feddhetetlen zsaru, ő az, aki kitalálja a titkos rendőri alakulatot is. Bár a filmben alig szerepel, a valóságban igen meghatározó figura volt, de azért nem pont úgy, mint ahogy a vásznon láthatjuk, de erre majd később visszatérek.

Jack Dragna – Jon Polito, a kiváló karakterszínész is itt van, hogy Los Angeles egykori legendás maffiafőnökét megformálja. Politonak gyakorlatilag csak percei vannak, de még így is képes színt vinni az egészbe, különösen jó a Cohen és Dragna közti vitajelenetben. Nagy kár, hogy a film teljesen mellékesen kezeli Dragnát, mert Polito alakításában emlékezetes szereplő válhatott volna belőle, így azonban nem több mint egy minőségi cameo.

Connie O’Mara – Mireille Enos, a rendkívül bájos, többnyire tévésorozatokból és a Broadwayről ismert tehetséges színésznő alakítja a főhős állapotos feleségét. Ő az aki jelképezi a történetben mindazt, amiért John O’Mara képes a végsőkig küzdeni. Noha megannyi karakternél leírtam, hogy egysíkú és egydimenziós, a film kellemes meglepetése Enos karaktere, aki rendkívül életszerűen hozza a férjéért aggódó hitvest, ám ezzel együtt talpraesett és bátor asszony, aki segít férjének összeválogatni a különleges csapatot. Üdítő színfolt a Gengszterosztag palettáján, Mireille Enos pedig szép és szerethető a szerepében.

Látvány és Zene
A film költségvetése mindössze 60 millió dollár volt, ami manapság aprópénznek számít, ám a rendező Ruben Fleischer és csapata nagyon ügyesen gazdálkodtak vele. A Gengszterosztag képi világa nagyon szép, a jelmezek és a díszletek mind a helyükön vannak, tökéletesen hozzák a ’40-es évek hangulatát. Az operatőr, a kiváló Dion Beebe is kitett magáért, ami probléma van a film vizualitásával az nem az ő hibája, de erről majd később. A vágók, James Herbert és Alan Baumgarten is tisztességes munkát végeztek, a filmnek megvan a maga ritmusa, a cselekmény nem ül le, de nem is válik kapkodóvá, valamint az akciójelenetek is dinamikusak.

Sajnos a zenéről már korántsem tudok ilyen pozitívan beszélni. Egyrészt nem tudom kinek az ötlete volt, hogy szerződtessék le Hans Zimmer 128. klónját, azaz Steve Jablonskyt, de ez a kisebbik baj, mert ettől még lehetne jó a score. De nem az, mert Jablonsky közepes tehetségű komponista, akinek talán van érzéke a városrombóló, alakváltó robotok harcának aláfestéséhez, de lövése nincs, hogy egy ilyen gengsztermozi hangulatát hogy kapja el. Persze van itt egy-két jobb pillanat, jazzes futamok, vagy heroikus témák, de összességében a zenének se íze, se bűze. Teljesen jellegtelen az egész, semmi hangulat és atmoszférateremtő nincs benne.

Történet
A film alapját egy kiváló újságíró, a Los Angeles Times zsurnalisztájának, Paul Liebermannek azonos című könyve szolgálta. Lieberman magát a könyvet egy 2008-as hét részből álló újságcikk alapján írta meg. Mindig is lenyűgözte a korszak, az öltönyös bűnözők világa és a velük szembeszálló rendőri alakulat története. Elképesztő kutatásokat végzett, hogy a könyve hitelesen jelenítse meg az érát, ám Fleischer filmje ebből vajmi keveset tartott meg. Persze nyilván, nem is Hollywood lenne, ha nem írná át a valóságot, de ilyen formában teljesen felesleges volt.

Will Beal forgatókönyve ugyanis amellett, hogy szinte teljesen fiktív történetet mesél el, mindezt úgy teszi, hogy szinte maga alá temeti a megannyi klisé és sablon. Én magam sosem voltam ellene a jól bevált panelek használatának, hiszen nem használnák őket, ha nem lennének jól beváltak. De azért van különbség, hogy ki és hogyan használja ezeket. Beal szkriptje tulajdonképpen az összes műfaji elemet felvonultatja, mindenféle meglepetés nélkül.

Itt vannak mindjárt a Gengszterosztag tagjai: van köztük keményöklű, becsületes zsaru, van nőcsábász szépfiú, van öreg veterán, van lángész zseni, meg a politikai korrektség kedvéért egy fekete és egy latin is. Na most vannak olyan karakterek, mint O’Mara, Wooters, Keeler, Cohen, Dragna vagy Jack Whalen, akik valóban létező figurák voltak és ilyen a hírhedt rendőrfőnök, Bill Parker is. Amiről a film viszont hallgat, hogy Parker uralma alatt a Los Angeles-i rendőrséget nem egyszer érte vád, hogy emberei rasszista módon bánnak a feketékkel és a latinokkal.

Ezek után azért elég vicces azt látni, hogy a titkos rendőri alakulatában van egy ilyen meg egy olyan is. Nem ismerem behatóan a korszakot, de azért necces a dolog és akkor még nem is említettem, hogy a sztori ugye 1949-ben játszódik, pont nem a nagy liberalizmusról volt híres ez a korszak. Aztán itt van Mickey Cohen akit annyira sablonosra írtak meg, hogy nem is lehet igaz. Inkább Warren Beatty 1990-es Dick Tracy-mozijában, vagy Tim Burton valamelyik Batman-filmjében lenne jó főgonosznak. Cohen csak üvöltözik, fenyegetőzik, vagy parancsot ad valaki megöletésére, nagyjából ennyiből áll az egész figura.

Faraday figurája is csak azért van benne, hogy Cohent végül letartóztathassák, amúgy teljesen érdektelen az egész karakter. Adva van egy sztori, amiben a Mission: Impossible módjára összerántanak egy csapatot, aztán jön a kötelező bénázás, aztán az összecsiszólódás, aztán a konfliktus, végül a nagy leszámolás, mindez úgy felmondva, mintha a „Gengszterfilmek Nagy Közhelyszótára” segítségével írta volna meg Beal. Sokszor azért választják az alkotók a fikciót a konkrét valóság helyett, hogy izgalmasabbá tegyék a történetet, jelen esetben azonban talán, üdvözítőbb lett volna, ha jobban ragaszkodnak a valósághoz.

Rendezés
Zombieland, 30 perc vagy annyi se. Ez a két film az, amivel Ruben Fleischer a Gengszterosztagot megelőzően büszkélkedhetett. Nem tudom, a Warnernél ki gondolta úgy, hogy Fleischer lesz a megfelelő ember ehhez a filmhez, de utólag talán már ő is bánhatja a döntést. A megannyi klisé és ezerszer látott sablon is valószínűleg azért uralkodik ennyire el a filmen, mert direktorunk sem volt biztos benne, hogyan is kellene belefognia ebbe az egészbe, ezért próbált biztonsági játékot játszani.

Sajnos, ezt még képes volt egyéb hibákkal is tetézni. Mert a sok klisé mellett azért a noiros hangulat még elvihetné az egészet, ám túldramatizált jelenetek és a trendi vizualitás már megöli az egészet. És akkor itt térnék ki a film képi világának gyengeségeire. Mert lehet, hogy 2013-at írunk, de attól még egy Thompson géppisztolyokkal lődöző gengszter ne a Mátrix-filmeket megidéző lassított felvételben vágjon keresztül egy termen és lődözzön, mint valami Terminátor.

Aztán ott van az is, hogy Fleischernek semmi érzéke a drámai töltetű jelenetekhez. Jó példa erre a Grace és Jerry közti vita, ami teljesen lapos és érdektelen. De persze mit várhatunk, hiszen ő szerződtette le ezt a két színészt is, akik abszolút nem alkalmasak az általuk életre keltett figurák eljátszására. Fleischer igazán csak a film nagy autós üldözési jelenetében van otthon, valamint a film végén az alaposan túldramatizált Cohen kontra O’Mara nagy bunyójeleneténél. Utóbbit hiába kritizálják sokan, valójában a film egyik legjobban eltalált jelenete.

Filmjének legnagyobb hibája azonban minden bizonnyal a stílustalansága. Komoly gengszterfilmnek egész egyszerűen túl sablonos, túl felszínes, mindez párosul képregényes látványelemekkel és Penn esetében Dick Tracy-típusú sminkkel. Műfajparódiának, vagy „have fun” kalandnak viszont túlságosan komolykodós, túlságosan próbál nagy eposznak tűnni és ez a kettő sehogy sem akar összeállni. A „két szék közt a padlóra” tipikus esetével van dolgunk. Sajnos az egész film közepes iparosmunka.

Összegzés
Mindent összegezve azt kell mondanom, hogy Ruben Fleischer Gengszterosztag című filmje, bizony meglehetősen mellé ment, igazi kihagyott ziccer. Gyenge rendezés, rosszul megírt karakterek és kiszámítható cselekmény jellemzi. Ezzel együtt, a sok negatívum ellenére közel sem nézhetetlen a film, ez főként a látványvilágnak, néhány jól eltalált akciójelenetnek, valamint Brolinnak, Nolte-nak, Politónak és Enosnak köszönhető. Aki pedig igazán klassz filmet akar látni hasonló stílusban, annak továbbra is ott az Aki legyőzte Al Caponét és a Szigorúan Bizalmas. Vagy akár a Mulholland Falls, mert még az is erőteljesebb mozi, mint a Gengszterosztag.

Gangster Squad 2013.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr665070399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.