01
06/2013
0

Star Trek: Sötétségben (Star Trek Into Darkness)

Star Trek Into Darkness 2013.jpg

Bevezetés
Az űr a legvégső határ. Ezzel a jellegzetes mondattal indult hódító útjára 1966-ban Gene Roddenberry Űrszekerek című sorozata, mely elsőre nem aratott elsöprő sikert, ám Neil Armstrong 1969-es Holdra lépése után a közönség újult erővel találta meg magának Kirk kapitány és legénységének vakmerő kalandjait. A többit mindenki tudja: öt sorozat és kereken tíz filmet élt meg a Star Trek öröksége, mikor 2002-ben a tizedik mozifilmmel végleg kifulladni látszott a legendás széria.

Igen ám, de jött egy velejéig Star Wars rajongó úriember, név szerint J.J. Abrams, hogy ő és csapata a sírból hozzák vissza a legendás franchise-t. Az egyszerre előzmény/folytatás/reboot/remake filmjük, mely 2009 nyarán került a mozikba és szimplán a Star Trek címre lett keresztelve, sokáig igen nagy ellenszélben hajózott, hiszen a készítése során a fanatikus rajongók meglehetősen rossz szemmel nézték egy Csillagok Háborúja rajongó „kontárkodásait”.

A film azonban minden várakozásokat felülmúlt, éltere hívta a Star Treket az új évezredben és a rajongók egész új generációját ismertette meg Kirk kapitányék kalandjaival. Az óriási anyagi és kritikai siker egyértelművé tette, hogy jön a folytatás, csak idő kérdése. Miközben Abrams még nagyobb népszerűségre tört az évek során a Super 8 című kiváló filmjével, a közönség tűkön ülve várt, ám ennek most vége, hiszen a Star Trek: Sötétségben (a film elején így hangzik el) végre megérkezett!

Szereplők
James T. Kirk – Chris Pine, a fiatal tehetség hamarosan már Jack Ryanként fog küzdeni a mozikban, de előtte ismételten kedvenc Csillagflotta kapitányunk egyenruháját öltötte magára, hogy megmentse a Földet a veszélyektől. Pine négy évvel ezelőtt a film legnagyobb erényei közé tartozott és ez most sincs másként, hihetetlen élvezettel és beleéléssel formálja meg Kirk laza, a szabályokat bármikor felrúgni kész űrcowboy szerepét. Amikor kell, vicces, amikor kell, akkor drámai és természetesen az akciójelenetekben is hiba nélkül teljesít. Jellemre sokat nem változott, talán valamennyivel felelősségteljesebb lett az elmúlt kalandok óta.

Spock – Zachary Quinto, az idő közben „coming outolt” tehetséges színész is ismételten itt van. Quinto az előző részben zseniálisan vette át a stafétabotot Leonard Nimoy-tól, mind külsőleg, mind jellemre tökéletesen hozta a félig ember, félig vulkáni elsőtisztet. Hősünk ezt a jó tulajdonságát most is megtartotta, az általa játszott Spock remek karakter, zseniális, ahogy ő és Kirk egymást osztják, vagy éppen kisegítik. Nagyon jó a „chemistry” a két főszereplő között, az ő dinamizmusuk adja a film alappillérét. Az egyetlen vele kapcsolatos negatívum talán az Uhurához fűződő teljesen felesleges romantikus szál.

Leonard „Bones” McCoy – Karl Urban, a mostanában Dredd bíróként nevet szerző ausztrál is visszatért a mindig zsörtölődő orvos szerepében. Annak idején nagyon aggódtam, hogy Urban nem lesz képes visszaidézni DeForest Kelley jellegzetes figuráját, de hamar eloszlatta kételyeimet és most sem okoz csalódást. Sajnos nem kap nagyobb játékidőt most sem, pedig mikor a színen van, képes ellopni a show-t a többiek elől. Baromi jók a teljesen hülye hasonlatai, a kihagyhatatlan nyűglődései, de fenomenális az is, mikor udvarolni próbál. Egy szó, mint száz, Urban most is nagyszerű.

Nyota Uhura – Zoe Saldana, az egzotikus szépségű színésznő is újra a fedélzeten! Az első filmnél nagyon dicsértem Saldanát és az általa játszott figurát. Nos, igazából a hölgy ezúttal is jól teljesít, a személyisége szeretni való, míg külsőleg továbbra is hengerel, ám ezúttal kevéssé van súlya a karakternek. Igazából akkor kerül csak előtérbe, mikor ő és Spock éppen drámáznak a kapcsolatukon, ami valljuk meg nem túl sok és, ahogy fentebb írtam is, szerintem tökre nem illik ide ez a szál. Ezzel együtt Saldana most is jó, csak szürkébb lett.

Hikaru Sulu – John Cho, a mindig vicces koreai komikus az első résszel engem meglepett. A Harold & Kumar filmek után nem vártam tőle, hogy ennyire jó lesz egy jóval akciódúsabb szerepben is, de sikerrel cáfolt rám. A 2009-es moziban Sulu nem csak mint kiváló tiszt bizonyított a hídon, de a közelharcokból is kivette a részét. Sajnos, ezúttal ő is kissé háttérbe szorult, hiszen nem sok emlékezetes pillanata adódik, ami nagy kár, mert Cho remek választás volt erre a szerepre. Továbbra is remekül idézi meg az eredeti karaktert, csak jóval maszkulinabb formában.

Pavel Chekov – Anton Yelchin, a fiatal orosz származású tehetség az első rész nagy humorfaktora volt. Mindig tettre kész, buzgómócsing karaktere és vicces akcentusa az első film nagy kedvencévé avatta, így ismét nagy várakozásokkal tekintettem Chekov zászlós jelenése elé. Azonban ha azt írtam Uhuránál és Sulunál, hogy háttérbe vannak szorulva, akkor sajnos ez Chekovra hatványozottan igaz. Ha összeadjuk a játékidejét, szerintem max. 10 percet van jelen és akkor is csak rohangál a gépházban. Yelchin továbbra is jó, csak éppen se nem mond, se nem tesz semmi érdekeset.

Montgomery „Scotty” Scott – Simon Pegg, a skót származású viccmester az elmúlt években egyre népszerűbb lett a Vaskabátok és a Paul című filmekkel. Az első filmben Scotty igen későn kapcsolódik be az eseményekbe, ám Pegg így is képes volt emlékezeteset nyújtani. Ezúttal fordul a kocka. Jóval többet szerepel, Kirk és Spock után neki van a legfontosabb szerepe a csapatból, ám Pegg ezúttal kicsit túlökörködi. Néha már-már Scotty karikatúrájának tűnik semmint Scotty-nak. Továbbra is jó választásnak tartom, de legközelebb kicsit visszább kellene venni belőle.

John Harrison – Benedict Cumberbatch, a rendkívül egyedi arcszerkezettel rendelkező, kiváló angol színész kapta az új film főgonoszának szerepét. Sokat nem szeretnék elárulni a figuráról, hátha valaki, aki ezt olvassa még nem tudja, így fedje jótékony homály a kilétét. Ami fontosabb, hogy Cumberbatch valami zseniális! Noha nem a legösszetettebb figura, amit valaha láttunk, de Cumberbatch rosszfiúja elképesztően hatásos és emlékezetes gonosz, minden szava, arcrezdülése lenyűgöző, egymaga kenterbe veri az egész színészgárdát erőteljes és fenyegető kisugárzásával.

Dr. Carol Marcus – Alice Eve, a gyönyörű szép fiatal angol színésznő kapta számos tévésorozatból és néhány nagyobb volumenű film mellékszerepéből lehet ismerős. Ezúttal ő alakítja Dr. Carol Marcust, azt a karaktert, aki annak idején a legendás második mozifilmben, a Khan Haragjában tűnt fel. Igen, ő lesz Kirk kapitány egyetlen fiának majd az anyja. Most viszont még apuci lánya, aki meghamisítva a „papírjait”, feloson az Enterprise-ra, hogy utána nézzen néhány gyanús dolognak. Eve nem egy kimondott tehetség, de szépségével és cuki kisugárzásával gond nélkül hozza a figurát, sőt, meg kell hagyni, hogy igen nagy átéléssel tud rettegni és sikítani.

Christopher Pike – Bruce Greenwood, a kiváló karakterszínész is visszatért Kirk mentorának szerepében. Pike a Star Trek „történelme” szerint a hajó első kapitánya, itt már mint Föderációs főmufti jelenik meg. Ahogy elnézem a két filmet, nélküle Kirk már rég leselejtezte volna magát, de Pike-nak köszönhetően még mindig megvan a helye. Greenwood egyébiránt továbbra is remek a mentorszerepben. Ezúttal nem kap annyi szerepet, mint az előző részben, azonban többet nem szeretnék elárulni a karakterrel kapcsolatban.

Alexander Marcus – Peter Weller, az egykori Robotzsaru, most a Föderáció főparancsnokát formálja meg, egyben az Alice Eve alakította karakter apját. Wellert sem mostanában láthattuk ilyen nagy filmben, főként csak tévésorozatokban vállat szerepet, így az ő felbukkanása külön üdítően hat. Az általa megformált Marcus admirális kiváló, szabálytisztelő katonaként jelenik meg előttünk, igazi vezetőként hat, ám ennél azért összetettebb karaktert kapunk a végére. Weller remek a szerepben, hiba nélkül hozza a karizmatikus vezetőt, remélem a jövőben több lehetőséget kap majd az ilyen nagyobb filmekben is.

Öreg Spock – Leonard Nimoy, a legendás eredeti széria hegyesfülűje is ismételten tiszteletét teszi, ezúttal egy kisebb és kevésbé fontos szerepben. Nimoy felbukkanása igazából csak egy rövid cameo, hangulatfokozónak Cumberbatch karakteréhez, ám annak ellenére, hogy igazi funkciója nincs, a jelenet atmoszférája mégis elképesztően erős. Nimoy már nagyon öreg és mindig öröm őt látni, még ha ilyen rövid időre is. Remélem, hogy láthatjuk őt még a jövőben Spock szerepében!

Látvány
A 2009-es első rész anno 150 millióba került és minden egyes cent meglátszott a vásznon. Az óriási siker hozadékaként természetesen a Paramount Pictures ezúttal még nagyobb költségvetést szavazott meg, így a Sötétségben már 190 millióból készülhetett el. Mondanom sem kell, Abrams és stábja pedig most sem viccelt. A film képi világa valami frenetikus. Legyen szó a díszletekről, a jelmezekről, vagy a digitális trükkökről, egytől-egyig lélegzetelállítóak.

A jelmezeknél visszatér a klasszikus sárga-kék-vörös egyenruha, de a ’79-es mozifilm uniformisa is kapott egy modernizált kiadást. Az űrhajóbelsők, valamint a két idegen világ, a Nibiru és a Kronos is kiválóan sikerült, azonnal beszippantják a nézőt, aki érzi, hogy egy új, idegen világ részese lett. Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az a klingonok maszkja, sajnos szerintem nem sikerültek a legjobban, remélhetőleg a jövőben majd változtatnak a dizájnon.

Az ILM-et mindig jó dicsérni és szerencsére ezt most is megtehetem. Az effektek lehengerlőek, az összecsapás a USS Enterprise és a USS Vengeance között lélegzetelállító, de a klingon vészmadarak felbukkanása is óriási, amellett, hogy elképesztő nosztalgia faktor már önmagában. Ehhez jön még Daniel Minden zseniális operatőri munkája, neki köszönhetően a film minden jelenetéből csak úgy árad az epikusság. Egy szó mint száz, a Sötétségben képi világa tökéletes!

Zene
Manapság bizonyos szempontból nézve a filmzene igen nagy válságát éli. Gondolok itt arra, hogy az igazi, kreatív, nagyívű zeneszerzők kezdenek kimenni a divatból és Hans Zimmer sokadik klónja kezd el komponálni a filmek alá, mindenféle egyéniség nélküli, hangulat nélküli, összefolyó masszát. Most hadd ne soroljam fel ismételten Ramin Djawadit, Steve Jablonsky-t és társait, mert ekéztem már őket eleget. Szerencsére azonban néha feldereng egy reményteli fénysugár, mint amilyen Michael Giacchino is.

J.J. Abrams házi komponistája videojátékok zenei aláfestésével kezdte, majd kisebb filmek után jöttek a tévésorozatok, hogy mára az egyik legkeresettebb zeneszerző legyen. A négy évvel ezelőtti Star Trek mozi kapcsán még nagyon szigorúan bántam vele, pedig utólag hallgatva a zenéjét csak jobb és jobb lett. Azóta bizonyított a Super 8-cal és a John Carterrel is, mára pedig kijelenthetem, hogy egyedül ő benne látom azt, hogy John Williams szellemi örökösévé lépjen elő.

Természetesen nem volt kérdéses, hogy a Sötétségben zenéjét is ő szerzi majd, a score pedig nem okozott csalódást. A nyitódarab, a Pranking the Natives a főtéma lassú verziójával vezeti fel a hangulatot, hogy aztán pörgős és önfeledt akciózásba csapjon át. A Sub Prime Directive is lassan indít, hogy aztán a főtéma heroikus változata passzírozzon minket a székbe. A Meld-Merized drámaian szép hangulattal bír, aztán jön az egyik csúcspont, a klingon kórussal megtámogatott The Kronos Wartet.

A Ship to Ship és az Earthbound and Down a zaklatott vonósokkal kelt feszültséget, míg az ezt követő Warp Core Values igazi hamisítatlan heroikus tétel. A végén még a hős visszatér a Kirk Enterprises című tételben és zárásként kiváló a Star Trek Main Theme is, ami himnusz-szerűen, kórussal hozza a főtémát. Itt sem szeretném nagyon sokat ragozni, Giacchino mester ezúttal is kitett magáért, a zene fantasztikusan simul a filmhez, de önmagában is megállja a helyét. Több kiemelkedő darabb is található a lemezen, meghallgatását mindenkinek csak ajánlani tudom.

Történet
A sztori mindig is a legfontosabb elem egy filmnél, a Star Treknél sincs ez másként. Sőt, itt külön problémát okoz, hogy mi is számít igazán „űrszekeresnek”. Nos, való igaz, hogy sok rajongó számára az Új Nemzedékes/Voyageres techno-blabla, én azonban (hangsúlyoznám, nem vagyok kimondott trekker) úgy gondolom, hogy mindig is azok voltak a legjobb darabok, amik a moralizálás mellett azért főleg tudtak szórakoztatni is. Nem véletlen, hogy nagy rajongója vagy a 2009-es filmnek és a régiek közül is a Khan Haragja/A Nem Ismert Tartomány típusú filmek jönnek be a legjobban.

Persze azt is le kell szögezni, hogy Abrams filmjei nagyságrendekkel pörgősebbek és akciódúsabbak, mint a régi verziók, de szerintem az alapvető szellemiséget meg tudták őrizni. Mindezt úgy, hogy a négy évvel ezelőtti filmnél a Roberto Orci/Alex Kurtzman írópáros az időutazással gyakorlatilag egy új, alternatív idősíkot hozott létre, aminek következtében itt megismétlődnek bizonyos események, csak meglehetősen eltérő formában. Így volt ez az előző filmnél Kirk születésével, a találkozásával Spock-kal, vagy az, ahogyan az Enterprise kapitánya lett.

Az Orci/Kurtzman páros mellé most betársult az a Damon Lindelof is, aki főleg a nagy arcáról híres, no meg arról, hogy tavaly kapott hideget-meleget a Prométheusz forgatókönyvéért. Őszintén megmondom, féltem is, hogy ezúttal mit fog tönkrevágni, de a végeredményt látva szerencsére nem tudott nagyon érvényesülni. A szkriptről legalábbis ordít Orci és Kurtzman stílusa: pörgős, friss, fiatalos, minden szempontból korrekt, noha nem is mély, vagy emlékezetes.

Ami nekem nagyon nagy pozitívum, hogy a Star Trek univerzum egyik legemlékezetesebb pillanatához nyúlnak vissza, hogy megidézzék azt. Már ezzel is talán túl sokat mondtam, de remélem, hogy nem lövöm le a poént. Mindenesetre remek a választás, szerintem érdekes a történet, noha nem is dobja magát tőle hanyatt az ember. Továbbra is remek Kirk és Spock karaktere, nagyszerű a kettejük összhangja. A főgonoszt is méltattam már, illetve az írók ezúttal is elő tudtak rukkolni néhány valóban vicces, jól eltalált szöveggel és jelenettel.

Amit viszont kritikaként kell megemlítenem, az a legénység többi tagjának fájó elhanyagolása. Igen, a Star Trek sok karaktert mozgat és kellene nekik is teret engedni, de Uhura, Chekov, Sulu és sajnos a remek Bones is túlságosan a háttérbe szorul. Ez a film még az előzőnél is Kirk/Spock központúbb. Illetve ha már karakterek és emlékezetes a főgonosz, akkor a háttérsztoriját neki is jobban kibonthatták volna, mert az csak tovább növelné a karakter hatását.

Ha egyben nézem, akkor elmondható, hogy a Sötétségben sztorija korrekt, abszolút vállalható, amely megfelelő mennyiségben tartalmaz akciódús és vicces pillanatokat is. A tét se nem túl nagy, se nem túl kicsi, viszont bizonyos erények érdekében feláldoz a film olyanokat, amiket nem szabadna így elhanyagolni. Így végül azt kell mondanom, hogy a Sötétségben sztorija összességében nem olyan jó, mint az első részé, ellenben fel tud mutatni egy sokkal izgalmasabb gonoszt.

Rendezés
J.J. Abrams megannyi televíziós projekt és jópár forgatókönyv után 2006-ban debütált mozifilm rendezőként. A lehetőséget Tom Cruise-nak köszönhette, aki rábízta a Mission: Impossible széria harmadik részének levezénylését. A film, noha sikeres volt, még csak bemelegítésként szolgált direktorunk számára, aki három évvel később az első Star Trekkel végérvényesen letette a névjegyét. Pörgős, fiatalos stílusa, sajátos, lens flare-megszállott képi világa hamar megmaradt a nézőkben.

A 2011-es Super 8, melyet nem csak ő rendezett, hanem írt is, már egy teljesen kiforrott rendezőt mutat nekünk. A ’70es, ’80-as évek Spielberg filmjeit megidéző mozi nem csupán vizuálisan lenyűgöző élmény, de óriási szíve és lelke is van neki. Abrams ezzel végleg sztár rendezővé avanzsált, így már igazi eseményfilmként várta mindenki a Star Trek: Sötétségben mozikba kerülését, ami egyben azt is jelenti, hogy ebből a pozícióból csak bukni lehet.

Rendezőnk viszont azt kell mondjam, hogy hiba nélkül oldotta meg a feladatot. Egész egyszerűen fogta a szkriptet és a legkisebb erőlködés nélkül összehozott belőle egy maximálisan vállalható, rendkívül szórakoztató nyári blockbustert, ami a TransFormersek korában abszolút kiemelkedő minőséget képvisel. Ha magának a sztorinak vannak is gyengeségei, azt Abrams elképesztően ügyesen leplezi el a film megállíthatatlan tempójával, az ügyes vágásokkal, a kiváló beállításokkal.

Akárhogy is nézem, nem igazán lehet fogást találni Abrams rendezői munkáján. Igazából még a lens flare-ből is visszább vett, így többedik alkalomra nem válik annyira zavaróvá, mint válhatott volna. Mint rendező, egy harmadik résznél viszont jobban ügyelhetne a karakterek közti egyensúlyra és kicsit hanyagolhatná az Uhura-Spock vonalat is, mert tényleg semmi szükség rá. Más hibát viszont tényleg nem tudnék mondani, így ötös jár a rendező úrnak.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, mint azt, hogy a Star Trek, ahogyan négy éve, úgy ezúttal is az év egyik kiemelkedő popcorn mozija, amire év végén is szívesen fogunk visszaemlékezni. Bátran ajánlom mindazoknak, akik inkább a Star Wars oldaláról közelítenék meg az űrbéli kalandokat, azoknak, akik egyszerűen csak minőségi kikapcsolódásra vágynak, viszont a keményvonalas Star Trek rajongók messziről kerüljék, mert ha a négy évvel ezelőtti mozi nem tetszett, akkor ettől garantáltan agyérgörcsöt kapnak majd. J.J. Abrams pedig készülhet a Star Wars VII. Részére, amitől én megmondom őszintén, nagyon tartok, hiszen George Lucas a nagy történetet már elmondta, így nem tudom, mit hoznak majd össze, mindenesetre a két ST-film miatt Abrams-ben tökéletesen bízom.

Star Trek Into Darkness.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr925339634

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.