21
10/2013
0

Az Elnök Végveszélyben (White House Down)

White House Down.jpg

Bevezetés
Az akciófilmek manapság reneszánszukat élik. A ’80-as évek uralkodó műfaja jó ideig tetszhalott állapotban volt, ám az utóbbi években az álomgyár ismét kezd fantáziát látni a legférfiasabb zsánerben. Jelen bejegyzésben tárgyalt filmünk rendezője, Roland Emmerich is egy kőkemény akciófilmmel alapozta meg hollywoodi karrierjét. Emmerich a ’92-es Tökéletes Katonával nem csak sikeres amerikai pályafutását indította el, de máig ez Jean-Claude Van Damme és Dolph Lundgren legjobb filmje. A német csodagyerek ezután egyre nagyobb volumenű filmekben kezdett el gondolkodni (A függetlenség napja, Godzilla, A hazafi, Holnapután, I.E. 10.000, 2012), ám idén visszatért az akciófilm műfajához, egy olyan darabbal, mely a zsáner egyik legnagyobb klasszikusának elemeit használja fel.

Igen, az 1988-as Drágán add az életed volt azt, ami átlagember főhősével, zárt térben zajló cselekményével, és emlékezetes negatív figuráival máig az egyik legjobb darab az akciófilmek palettáján. Az évtizedek alatt nem egy film próbálta meg az alapkoncepciót lemásolni: fogj egy magányos főhőst, helyezd zárt térbe, és vedd körül mindenre elszánt terroristákkal. Olyan alkotások készültek a Die Hard nyomdokain, mint Steven Seagal-tól az Úszó erőd, a Száguldó erőd, vagy éppen a Tűzparancs, de ott van A terror iskolája, a Michael Bay rendezte A szikla, Keanu Reeves egyik legjobb mozija, a Féktelenül, a Jean-Claude Van Damme főszereplésével készült Hirtelen halál, és természetesen a Harrison Ford fémjelezte Az elnök különgépe, mely a kritika során még elő fog kerülni.

Ezek mellett meg kell még említeni egy idei darabot is, méghozzá Antoine Fuqua Támadás a Fehér Ház ellen című filmjét, melynek alaphelyzete és cselekménye kísérteties hasonlóságokat mutat a német direktor mozijával. Mindkettőben adott egy magánéleti gondokkal küzdő főhős, akinek az amerikai elnök életére törő, a Fehér Házat elfoglaló ádáz terroristákkal kell egymagában szembe szállnia. Hollywood nem egyszer játszotta már el azt, hogy egyazon évben két, témájában teljesen azonos filmet küldött moziba és ilyenkor elkerülhetetlen az összehasonlítás. Fuqua filmjéről nem írtam kritikát, de adott pontokon igyekszem majd kitérni arra a mozira is, párhuzamba állítva Roland Emmerich alkotásával. Lássuk tehát a német rendező hogyan teljesített az akciófilmes visszatérésénél!

Szereplők
John Cale – Channing Tatum, napjaink egyik legfelkapottabb fiatal csillaga alakítja a film főhősét. Cale egy magánéleti gondokkal küzdő kapitóliumi rendőr, aki szeretne bekerülni az elnök testőrségébe, mindeközben pedig elhidegült kislányához is szeretne közelebb kerülni. Tatum lelkes, ám korlátozott kvalitásokkal rendelkező színész, aki egy összetettebb szerepben talán kudarcot vallana, de akcióhősként bizony megállja a helyét. Az általa megformált John Cale emberileg szimpatikus, belevaló fickó és Tatum a poszterfiú imázsa ellenére is képes hétköznapi emberként megjelenni a vásznon, ezek mellett pedig az akciójelenetekben is hiteles.

James Sawyer – Jamie Foxx, az Oscar-díjas fekete színész formálja meg az USA első emberét. Alakítása és szerepe azonban egyáltalán nem megfelelő, több okból sem. Egyrészt maga a karakter, amit megformál nem más, mint egy ízléstelen Barack Obama utánzat, afféle jópofáskodó, laza kiadásban. A figura gusztustalanul próbálja eladni az USA jelenlegi elnökét, de erre majd még később visszatérek. A mási probléma maga Foxx, aki teljesen hiteltelen, mint az Egyesült Államok elnöke. Egyszerűen ránéz az ember és egy brooklyni gettófekát lát, nem egy politikust. Ha már mindenképpen fekete elnököt akartak, akkor ide minimum egy Laurence Fishburne, vagy egy Morgan Freeman intellektusú színész kellett volna. Foxx viszont elég nagy mellélövés.

Carol Finnerty – Maggie Gyllenhaal, a kevésbé attraktív, ám elképesztően tehetséges színésznő látható a Titkosszolgálat egyik vezető ügynökének szerepében. Finnerty amellett, hogy személyesen ismeri Cale-t, valóságos munkamániás, a karakter jellemábrázolása pedig ki is fogy ebben. Gyllenhaal éppen ezért a minimumból kénytelen dolgozni és ezzel együtt is remek munkát végez. Karaktere ugyan kissé szürke és súlytalan, de mindenképpen szimpatikus és szerethető. Ő hősünk egyetlen külső segítsége, a köztük lassan kialakuló bizalomra viszont jobban is ráfeküdhettek volna.

Emil Stenz – Jason Clarke, a színész, akit már nem kevés filmben láthattunk, de az arcát alighanem senki nem jegyezte meg, annyira átlagos kinézettel bír. Jelen helyzetben ez még jól is jön, hiszen ő alakítja a Fehér Házat megszálló terroristák vezetőjét, ez a tucatarc pedig éppen ezért hitelessé teszi a figuráját. Stenz karaktere szintén felvonultatja az akciófilmes gonoszok klisé-tárházát, de legalább adtak neki valamiféle motivációt, nem csak annyiból áll, hogy ő most nagyon gonosz. Clarke mindennel együtt jól hozza a kissé kattant ex-katonát, alakításában van valami fenyegető, így megfelelő ellenpont a Tatum által alakított jófiúhoz.

Martin Walker – James Woods, a legendás színész is itt van, hogy megformálja az elnök testi épségére vigyázó Titkosszolgálat vezetőjének szerepét. Woods egyike Hollywood legjobb színészeinek, így ez a szerep a kisujjában van, ő pedig gond nélkül meg is oldja a figurát. Karaktere egyébként az egyik legérdekesebb és az egyik legbosszantóbb is a filmben. Igen, Woods valójában negatív figurát alakít, de erre később térnék vissza. A karakternek megvannak a maga motivációi, csak alapvetően gázul lett megírva, Woods viszont ezzel együtt a film legjobb figuráját hozza.

Eli Raphelson – Richard Jenkins, a kiváló veterán színész alakítja a házelnököt, azaz az USA harmadik emberét, egyben Cale felettesét és pártfogóját. Ha Foxx Obama utánzat, akkor Jenkins karakterét John Boehnerről mintázták, ami megint nevetséges húzás az alkotók részéről. Erre is visszatérek majd később, most elég annyi, hogy Jenkins, mint mindig, úgy ezúttal is hibátlanul oldja meg rutin feladatát. Leginkább azt sajnálhatjuk, hogy kevés játékidőt kapott, így nem élvezhetjük a játékát, pedig inkább őt néznénk, mint Jamie Foxx erőlködését.

Emily Cale – Joey King, a 14 éves kora ellenére tekintélyes filmográfiával rendelkező színészpalánta alakítja főhősünk lányát. A King által megformált Emily a szimpatikus és az irritáló gyerekkarakterek közti vékony határmezsgyén egyensúlyozik. Számtalan okból, főleg King miatt szerethető a karakter, pedig a forgatókönyvíró mindent megtett, hogy a néző rühellje a karaktert, annyi tipikus hülye klisével rakta körbe. Ezzel együtt inkább a pozitív irányba billen a mérleg, így Emmerich már sokadjára képes szimpi gyerekkaraktert filmvászonra varázsolni.

Látvány
Roland Emmerich sosem aprózta el, ha látványról volt szó és most is kapott 150 millió dollárt, így volt miből hengerelnie. A német mester pedig úgy csinált bombasztikus látványt, hogy közben visszafogottnak hat az egész. Kapunk itt nem egy emlékezetes vizuális megoldást, mint a Kapitólium felrobbantása, a Fehér Ház helikopteres megtámadása, vagy az autósüldözés, de az egész emmerichi mércével mérve mégis szokatlanul „nyugis”. Ezt pedig mindenképpen pozitívan értékelem. Az effektek is jól sikerültek, még ha egy-két esetben ki is lóg a lóláb. Akit viszont mindenképpen kiemelnék, az az operatőr, Anna Foerster. A hölgy már ’96 óta dolgozik Emmerich-hel különböző minőségben, mint vezető operatőr, ez a második filmje és kiváló munkát végzett. Se kamerarángatás, se semmi trendi hülyeség, minden szépen és jól látható, a jelenetek pedig végig dinamikusak és látványosak. Ez utóbbiért pedig a vágónak, Adam Wolfe-nak is jár azért a pacsi.

Zene
A Harald Kloser/Thomas Wander páros nem először dolgozik Emmerich-hel. Együtt szerezték az I.E. 10.000, a 2012 zenéjét, valamint Kloser korábban dolgozott a Holnapután és az Anonymus score-ján is. Ezek mindegyikében találunk emlékezetes dallamokat, sőt, szerintem az I.E. 10.000 score-ja igazán kiemelkedő, mind a mai napig sokat hallgatom. Az elnök végveszélyben zenéje viszont igazából akciófilmes tucatáru. Felvonultat ugyan mindent, amit csak kell, hiszen van itt pátoszos, hősamerikai darab, van feszes akciótétel, lassú, drámai pillanatok, ahogy néhány sejtelmesebb rész is. Nem egy esetben egyébként a Holnaputánra és a már említett ősemberes eposzra kísértetiesen hajaz néhány tétel, de ezzel együtt aláfestő zeneként tökéletesen megállja a helyét, csak önmagában hallgatva lesz elég langyos. Kapunk még egy kissé fura popdalt is a végére a He Met Her előadásában, a címe Chevy Knights, a szám egyébként totál nem illik a filmhez.

Történet
El is érkeztünk a „legérdekesebb” részhez, hiszen amellett, hogy a film történetét önmagában megvizsgáljuk, egyben össze is hasonlíthatjuk Az elnök különgépe és a Támadás a Fehér Ház ellen sztorijaival. Az elnök végveszélyben szkriptjét James Vanderbilt írta, akinek olyan korábbi filmek fűződnek a nevéhez, mint A sötétség leple, Az Amazonas kincse, a Kiképzőtábor, a Zodiákus, vagy A Csodálatos Pókember. Ebből is látszik, hogy hősünk azért elég szélsőséges, ha a minőségről van szó. Sőt, ha végignézek veretes filmográfiáján, akkor azt láthatjuk, hogy igazán, csak a Zodiákus az, ami kimagasló, a többi vagy gyenge, vagy maximum korrekt.

Az elnök végveszélyben esetében sejteni lehetett, hogy azért nem lesz agysebészet a forgatókönyv. Egyrészt Roland Emmerich filmjei többnyire nem is erről híresek, másrészt egy olyan mozitól, ami arról szól, hogy ádáz terroristák elfoglalják a Fehér Házat, és csak egy ember veheti fel velük a harcot, azért ez nem is elvárható. Ezt a két nem elhanyagolható tényt észben tartva ültem le megnézni Emmerich mester legújabb romboldáját és történeti szempontból a legnagyobb jóindulattal is csak azt mondhatom, hogy maximum gyenge közepes. No, de ha már alapvetően nem lőttem be magasra a mércét, akkor mi lehet ennek az oka?

Az okok pedig egyszerűek, de ha már a közepes jelzőt ráaggattam a sztorira, akkor kezdjük inkább a pozitívumokkal. Egyrészt tetszik, hogy a történet és a karakterek nem veszik túl komolyan magukat, vagyis van némi „buddy movie” beütése is a dolognak, ami mindenképpen jól áll neki. Persze, meg lehetett volna ezt csinálni komolyabban is, csak az nem Emmerich asztala. Ami tetszik még, hogy a főhős valóban szerethető figura, mégha ordító kliséhalmaz is az egész. Tetszik, hogy igyekeztett Vanderbilt néhány helyen csavarni egyet-kettőt a sztorin, még akkor is, ha erőfeszítései roppant gyenge és kiszámítható fordulatokat is eredményeztek.

Az is értékelhető, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen című filmmel szemben, itt gyakorlatilag úgy foglalják el az épületet, hogy befolyásos belső ember munkája az egész, ami minden meseszerű eleme ellenére is jóval hihetőbb, mint a fent említett „testvérfilm” frontális támadása, ami a „sírva röhögős” kategória. Ezen kívül még James Woods karakterét lehet méltatni annyiban, hogy az összes negatív figura közül neki adtak valamiféle motivációt. Amit tesz, azt indokkal teszi, akkor is, ha ezek vitathatóak. Persze sablonos ez is, de még ezzel együtt is legalább ő rendelkezik ilyesmivel.

És hát akkor jöjjenek a negatívumok. Kezdjük azzal, hogy Tatum és Woods karakterén kívül a többi totál nulldimenziós semmi. Oké, hogy a fent említett két színész figurája sem a komplexitás magasiskolája, de maradék szereplőhöz képest fényévekkel jobbak, mert ők egy szóval felvázolt skiccek. Van itt kőagyú tábornok, simulékony politikus, szuperpatrióta ügynök, de ami igazán beteszi a kaput, azok a negatív karakterek. Ezen a ponton pedig jön egy másik óriási negatívum, ami nem más, mint a gusztustalan balliberális propaganda. A film ugyanis, ahogy már korábban említettem, egy „szavazz Barack Obamára, lény demokrata” kiáltvány.

Ennek tükrében a gonosz terroristák természetesen háború-imádó republikánus rohadékok, akik ebből következően is természetesen rasszisták. Merthogy Vanderbilt bizony ezzel a három tulajdonsággal ruházza fel őket. Még ’80-as évekbeli zs-kategóriás gonosznak is kevés lenne ez, ráadásul bicska nyitogatóan sértő az egész. És akkor ott van még a Jamie Foxx által alakított Sawyer elnök, aki Air Jordanben csapatja, lazán rágózik és természetesen annyira jófej, hogy simán videó-interjút ad egy 11 éves kislánynak. Szóval hihetetlenül röhejes reklámja ez a jelenlegi elnöknek, miközben megy a konzervatív/republikánus fikázás.

Gerard Butler filmje ezen a ponton milliószor szimpatikusabb, hiszen nincs ilyen hazug és manipulatív játék benne, az Aaron Eckhart alakította elnök pedig teljesen semleges, nem tudjuk meg bal, vagy jobboldali, valamint nagyságrendekkel szerethetőbb karakter, sokkal hihetőbb is, az meg csak hab a tortán, hogy neki el is hiszem, hogy politikus, nem úgy, mint Foxx-nak. Korábban még említettem a Harrison Ford főszereplésével készült 1997-es Az elnök különgépe című akciófilmet is, ami bizonyos szempontból inkább testvérfilmje Emmerich mozijának, mint a Támadás a Fehér Ház ellen.

Mindkettőt német rendező készítette el (az Air Force One-t ugye Wolfgang Petersen), mindkettőből csak úgy árad az amerikai pátosz és mindkettő egy aktuális elnök afféle „reklámfilmje”, hiszen Petersen alkotása Bill Clinton kampányfilmjének is beillene. A különbség csak annyi, hogy Fordék nem akarták szembe hugyozni a saját nézőit és hazug, képmutató propagandával kiszúrni a szemüket. Mondjuk ez is a különbség a ’90-es évek és a jelenlegi évtized között, a liberalizmus akkor még nem volt ennyire agresszíven szélsőséges és manipulatív.

Alapvetően ez a film legnagyobb, megbocsáthatatlan hibája, mert az ordító kliséken és sablonokon én bármikor túl tudok lépni, ha egy film önmagában szórakoztató és leköt. Az elnök végveszélyben pedig képes lehetne erre, de szinte megmérgezi a filmet a fent említett libsi propaganda, amiért James Vanderbiltnek járna egy akkora saller, hogy megemlegesse. A sztorival nem kívánok többet foglalkozni, egyrészt mert nincs mit, másrészt, mert a legfontosabbakat ennyiben is el lehetett mondani, nem érdemel többet az egész.

Rendezés
A német Roland Emmerich szinte pályafutása elejétől mindig nagy filmekben gondolkodott. Persze megjárta a maga szamárlétráját, hiszen lassú út vezetett fel Hollywoodba, de onnantól kezdve nem volt megállás. Nem sorolnám fel a német mester filmjeit a bevezető után még egyszer, azonban azt érdemes megemlíteni, hogy Emmerich egyike a legbiztosabb kezű látványfilmeseknek, ráadásul egyáltalán nem tehetségtelen akkor sem, ha drámai részekről van szó. Tudom, hogy sikk őt savazni, de az olyan filmek, mint A hazafi, vagy az Anonymus (ez utóbbiról senki nem mondaná meg, hogy az ő filmje, ha nem lenne kiírva a neve) vitán felül bebizonyították, hogy tud ő, ha akar.

Ezek után mindig meglepő, mikor előáll a leginfantilisebb marhaságaival egy következő produkcióban. Vegyük például rögtön Az elnök végveszélyben nyitányát: mérhetetlenül giccses főtémára az elnök körberepüli Washington legfontosabb építményeit, miközben megható monológot ad elő a Nagy Amerikai Demokráciáról, biztonsági emberei pedig mosolyogva, áhítattal hallgatják, hogy aztán leszállás után megállapítsák, övék a világ legjobb munkája. itt már az ember komolyan elgondolkodik, hogy hagyja az egész filmet a fenébe, de azért na, adjunk Emmerichnek esélyt.

Ami ezután jön, abba technikailag nehéz lenne belekötni. Végtelenül profin levezényelt akciójeleneteket kapunk, elképesztően jó dinamikával, kiválóan ütemezve az egész film cselekménye, mert itt egy percre sem ül le a produkció, ez pedig Emmerich érdeme, aki ebből a szempontból szó szerint mindent tud a filmkészítésről. PG-13 besorolás mellett az akciói jobbak, szórakoztatóbbak és grandiózusabbak, mint a rivális filmben látottak, ráadásul meglepő módon Emmerich nem esik át a ló túloldalára, akciójelenetei nem akarják egymást überelni.

Minden, amibe bele lehet kötni, a már említett politikai propaganda, mert abban bizony az ő keze is vastagon benne van, illetőleg a filmben többször felbukkanó nyálgiccs, a már említett bevezetőtől, amit persze a film legvégén is eljátszanak, de említhetném még a „kedvencemet” is, a 11 éves, politika-imádó kislányt, aki simán vágja a Közel-keleti témát, a film végén pedig hős zászlólengetőként lesz Amerika új kiskedvence. A fullgáz, Miss World versenyek intellektuális szintjét megütő „világbéke” jelenet a végén pedig masszív röhögő-görcsöt idéz majd elő a nézőnél. Hihetetlen, hogy Roland Emmerich mennyire döbbenetesen naiv.

Alapvetően tehát egy technikailag végtelenül profi akciófilmet kapunk, amit viszont a hősamerikai giccs, az infantilis ál-patriotizmus, valamint a libsi-propaganda sikerrel mérgez meg. Egy tulajdonképpen abszolút szórakoztatónak és szerethetőnek szánt akciófilmet így kell hazavágni. Amikor a Csillagkaput, A hazafit, vagy az Anonymust nézem, nehezen értem meg, hogy ugyanez az ember, hogy képes ilyen hihetetlenül hülye elemeket használni, mikor tud ő ennél ezerszer jobban is. Ja igen, és az olyan filmekből lopkodott ötleteket, mint a Die Hard, A szikla, vagy a Mission: Impossible, már meg sem említem.

Összegzés
Összességében azt kell mondjam, hogy egyszeri megtekintésre mindenképpen ajánlom a filmet, mert mint mondtam, a látványra, a tempóra nem lehet panasz, ahogy Channing Tatum és James Woods is jók. A végtelenül ostoba történetre, az egydimenziós karakterekre, valamint a dühítően buta és korlátolt politikai propagandára mindenki készüljön fel, aki úgy dönt, hogy megnézi ezt a filmet. Roland Emmerich legközelebb, ha minden jól megy, akkor A függetlenség napja második és harmadik részével készül visszatérni, amikben van potenciál, de nagyon észnél kell lennie. A két gyakran említett filmmel való összehasonlításban azt mondhatom, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen szintjén van, noha mások a hibái és mások az erényei. Az elnök különgépe viszont minden szempontból köröket ver erre a filmre, ami egy 16 éves filmtől nem gyenge, Emmerichéknek viszont ciki.

White House Down 2013.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr695591641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.