31
12/2015
1

Csillagok Háborúja VII. Rész: Az Ébredő Erő (Star Wars Episode VII: The Force Awakens)

sw-tfa.png

Bevezetés
„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…” Ezzel a mondattal indult hódító útjára 38 évvel ezelőtt minden idők legnagyobb mozgóképes legendája, a Csillagok Háborúja. George Lucas halhatatlan legendájának gyártás szerinti első fejezete (IV. Rész: Egy Új Remény) 1977. május 25-én debütált és a mozi, aminek sikerében senki nem hitt még az alkotója sem, minden várakozást és elképzelést felülmúló sikertörténetté nőtte ki magát. Az addig hullámzó pályát (THX 1138, American Graffiti) befutó fiatal rendező egy csapásra a csúcson találta magát, aki eszének, tehetségének és briliáns üzleti húzásának köszönhetően 33 éves korára olyan alkotói szabadságot vívott ki magának, ami miatt máig rengeteg irigye és utálója van az álomgyárban.

Lucas nagyban gondolkodott és a Star Wars által több felvonásos, hatalmas és epikus őroperát szeretett volna elmesélni. A trilógia második epizódja (V. Rész: A Birodalom Visszavág) 1980-ban került a mozikba, a film kolosszális sikere pedig lehetővé tette, hogy ne csak a Csillagok Háborúja legendáját vihesse végig, de felépíthesse saját, Hollywoodtól független filmes birodalmát. A Lucasfilm Ltd. mellé megszületett az Industrial Light & Magic nevű vizuális effektus cég, a hangeffekteket gyártó Skywalker Sound, a könyvekért felelős LucasBooks, valamint a videojátékokat készítő LucasArts. Mire 1983-ban a trilógia záró darabja (VI. Rész: A Jedi Visszatér) mozikba került, a Star Wars nem csak minden idők legnagyobb filmes szériája volt, de a Lucasfilm a legnagyobb független szórakoztatóipari vállalkozássá nőtte ki magát.

George Lucas megtehette volna, hogy hátralévő életében nem csinál semmit, de ő nem akarta semmittevéssel tengetni napjait a mesés Skywalker Ranch-en. Legjobb barátja, Steven Spielberg közreműködésével megteremtette másik halhatatlan klasszikusát, Indiana Jones figuráját, mellyel szintén elképesztő sikereket ért el. Bár a ’80-as évek végére ők ketten voltak Hollywood királyai, Spielberggel ellentétben Lucas egyre inkább eltávolodott a rendezéstől (a Star Wars trilógia második és harmadik részének levezénylését is a háttérből irányította) és sokkal inkább íróként, valamint producerként kívánt működni (Howard a Kacsa, Fantasztikus Labirintus, Willow, Tucker az Autóbolond), a Star Wars története pedig regények, képregények lapjain folytatódott.

A ’90-es évekre pedig sokkal inkább gyermekei felnevelése vált számára első számú feladatává, ekkoriban mindössze egy film (Gyilkosság Egyenes Adásban) és egy remek tévésorozat (Az Ifjú Indiana Jones Kalandjai) munkálatait irányította. Látszólag tehát minden csendes és nyugodt mederben folyt, ám a háttérben Lucas már valami igazán nagy dobásra készült: elkészíteni a Csillagok Háborúja történetének első három felvonását, elmesélni a történetet, ami a klasszikus trilógia eseményeinek alapoz meg. 1994-ben kezdte írni a forgatókönyvet, a forgatásra pedig 1997-ben került sor. Soha nem tapasztalt várakozás előzte meg a filmet, ép ésszel ma már felfoghatatlan az az őrület, ami körüllengte az új felvonás munkálatait, majd a bemutatóját.

Az 1999-ben bemutatott I. Rész (Baljós Árnyak) éppen ezért nem is felelhetett meg a valóságtól teljesen elrugaszkodott várakozásoknak. Anyagilag irdatlan méretű sikert aratott, a rajongókat azonban megosztotta a film, noha a filmet ért kritikák 95%-a egész egyszerűen nevetséges és komolyan vehetetlen, de erre majd a később még úgyis visszatérek. A Csillagok Háborúja tehát több mint másfél évtized után visszatért a nagyvászonra, a II. Rész pedig 2002-ben érkezett (A Klónok Támadása), mellyel Lucas tovább folytatta újító törekvéseit és még tovább feszítette a húrt a begyepesedett rajongóknál. Noha a film megítélése összességében pozitívabb volt elődjénél, sokan belekötöttek az effektusok mennyiségébe, valamint a digitális kamera használata is kicsapta a biztosítékot sokaknál.

A film ezzel együtt nagy siker volt, noha a bevételek elmaradtak elődje eredményeitől, ebben alighanem óriási szerepe volt a hihetetlen mértékű előzetes lehúzásnak is: számtalan negatív kritika és vélemény jelent meg a filmről mielőtt egyáltalán bemutatták volna. Lucas azonban nem nagyon foglalkozott ezzel és gőzerővel készült a történet teljessé tételére. 2005-ben aztán a kör bezárult és az előzménytrilógia záró darabja (III. Rész: A Sith Bosszúja) már nem csak anyagi, de kritikai sikert is elkönyvelhetett, miközben az egész filmsorozat legkomorabb, legsötétebb darabjává nőtte ki magát. A mester ezek után folyamatosan hangoztatta, hogy a Star Wars története a nagyvásznon lezárult, az éveken át emlegetett harmadik trilógia (a Jedi után játszódó három rész), sosem fog elkészülni, mert úgy alakított a történetet, hogy arra már nincs szükség.

Ezek után még 2008-ban összehozta Spielberggel közösen az Indiana Jones széria közel két évtizede halogatott negyedik részét, mely újító megközelítése miatt szintén negatív kritikák özönét hozta magával, valamint A Klónok Háborúja című animációs sorozatot, mely nem csak remek történeti kiegészítője lett az előzmény trilógiának, de képes volt új rétegekkel is gazdagítani azt. Star Wars fronton ezt leszámítva minden csendes volt, majd 2012 őszén robbant a bomba, amitől mindenkinek tátva maradt a szája: a Disney bejelentette, hogy négy milliárd dollárért felvásárolta a Lucasfilmet, a Csillagok Háborúja harmadik trilógiájának első felvonása 2015-ben kerül majd mozikba és onnantól kezdve évente legalább egy filmre lehet majd számítani, George Lucas pedig innentől kezdve csak, mint „kreatív konzultáns” vesz majd részt a munkálatokban.

A rajongók csak kapkodták a fejüket a hírek hallatán, hogy vajon szeretett univerzumuk jövője hogyan alakul. Óriási találgatás és várakozás előzte meg a rendező személyének bejelentését, jómagam is összeraktam egy listát, hogy kiket szeretnék látni a direktori székben. A befutó J.J. Abrams személye igazából nem okozott meglepetést senkinek, én is az egyik legalkalmasabb embernek találtam a feladatra, főleg, hogy még az általa levezényelt két újkori Star Trek filmet is képes volt „starwarsosítani”. Az elmúlt három év során számtalan pletyka és találgatás látott napvilágot, a kép azonban még az előzetesekkel se nagyon tisztult. Noha több okból kifolyólag volt bennem kétség előzetesen az új résszel kapcsolatban, de igyekeztem előítéletektől mentesen és nagy elvárásokkal beülni a filmre. Jöjjön hát Az Ébredő Erő, az ismertető során pedig igyekszem folyamatosan kitérni a korábbi részekre, illetve az azokat ért kritikákra is. Előre szólok, spoileres lesz!

Szereplők
Han Solo – Harrison Ford, a legendás sztár éppen a legelső Star Wars filmmel robbant be a köztudatba, hogy aztán rövid időn belül az egyik legkeresettebb színésszé váljon. Noha Ford sosem kedvelte különösebben a karaktert (mindig is unalmasnak tartotta), ettől még mindent beleadott a szerepbe, Han figurája pedig nem csak a széria egyik legjobbja, de a filmtörténelemben is igencsak előkelő helyet foglal el. Most, 32 évvel azután, hogy utoljára eljátszotta mindenki kedvenc csempészét és pilótáját, Ford gond nélkül rázódik vissza a szerepbe! A fickó 73 évesen a hátán viszi a filmet és minden akadály ellenére képes élettel megtölteni a karaktert. Hogy mik ezek az akadályok, majd visszatérek, a lényeg, hogy az írók nem a legjobban kezelték a figurát.

Rey – Daisy Ridley, az imádnivalóan cuki fiatal angol színésznő kapta az új trilógia egyik főszerepét. Minden trilógiának megvan a maga generációja, melyeken keresztül megszólítja a nézőket, ebben az esetben Rey tölti be azt a szerepet, amit korábban Luke és Anakin. Jópofa és klassz ötlet, hogy ezúttal egy lány áll a középpontban, ő az, akinek végig kell vinnie a „hős utazását”. A Ridley által megformált Rey a film elején roncsvadász egy sivatagbolygón, majd a történet során ő is elkezdi felismerni valódi erejét, csakúgy, mint elődei. Ford mellett Ridley a film legerősebb pontja, telitalálat volt a szerepre.

Finn – John Boyega, a nigériai felmenőkkel rendelkező fiatal angol színész is folytatja azt a hagyományt, hogy relatíve ismeretlen arcokat lássunk a főszerepekben. Boyegát én előzetesen csak az Idegen Arcok című kisköltségvetésű angol sci-fiben láttam és nem tett rám különösebb benyomást. Az előzetesek sem segítettek sokat, mert amit mutattak belőle csak izzadt meg lihegett. A filmben szerencsére jobb a helyzet, ám az alapvetően érdekes karaktere szinte teljesen el lett baltázva. Az egy dolog, hogy a figura totál ellentétes mindennel, mint amit háttérként megtudunk róla, de emellé valóban rengeteget izzad és liheg, de alapvetően sokkal pozitívabb az összkép, mint amit előzőleg remélni mertem. Összességében jó alapokkal rendelkező karakter, akiből sokkal többet ki lehetett volna hozni, mint amire a film képes volt.

Kylo Ren – Adam Driver, a kissé aszimmetrikus arcú színészről a legérdekesebb információ az, hogy mielőtt színészi pályára lépett volna, katona volt az amerikai tengerészgyalogságnál. Noha láthattuk már pár ismertebb film mellékszerepében, alighanem Az Ébredő Erő lesz számára az áttörés. Még úgy is, hogy színészileg semmi emlékezeteset nem nyújt, de erre lehetősége sincs sok. Kylo Ren karaktere ugyanis a film legnagyobb csalódása. Előzetesen, noha kiszámítható volt a kiléte, tőle vártam a legtöbbet, de a végeredmény nem több mint egy percenként hisztiző emós gyerek, aki tör-zúz, ha éppen valami nem úgy van, ahogy elképzelte. A karakter amúgy döbbenetesen alul van írva, hihetetlen, hogy mennyire rosszul használja a forgatókönyv.

Poe Dameron – Oscar Isaac, az elmúlt években egyre felkapottabb guatemalai származású amerikai színész szintén az új nemzedéket hívatott fémjelezni, ám az ő szerepeltetése is csalódást keltő. Ennek nem a színész az oka, hanem az, hogy egyrészt a karakter egy Wedge Antilles 2.0, másrészt pedig, hogy nevetségesen keveset szerepel. Sőt, szerintem hozzá kapcsolódik az egyik legnagyobb forgatókönyvírói trehányság is, de majd később ezt is megmagyarázom. Isaac amúgy abszolút megoldja a szerepét, ami kimerül abban, hogy iszonyú laza és baromi jó pilóta, szóval alapvetően se volt nagy kihívás a figura.

Armitage Hux – Domhnall Gleeson, a kiváló ír színész, Brendan Gleeson fia szintén nem fukarkodik, ha tehetségről van szó, noha sajnos ez sem ebből a filmből derülne ki egy olyan nézőnek, aki korábban netán nem látta őt semmiben. A Gleeson által megformált Hux tábornok ugyanis szintén egy korábbi figura (Tarkin) „klónozott” verziója, másrészt nagyjából két darab jellemvonással rendelkezik (arrogáns és szeret ordibálni), ezen kívül sok mindent sajnos nem lehet elmondani róla. Előzetesen ettől a karaktertől is sokkal többet vártam, de az alkotók szemmel láthatólag nem tudtak mit kezdeni a figurával.

Maz Kanata – Lupita Nyong’o, a 12 Év Rabszolgaságért Oscar-díjjal kitüntetett színésznő alakítja a film egyik legérdekesebb karakterét. Főleg azért érdekes, mert hihetetlen, hogy megint egy olyan figuráról kell beszélnünk, amit előzetesen nagyon rejtélyesnek akartak nekünk feltüntetni, a végeredmény pedig tök közhelyes, érdektelen és felszínes. Maz Kanatát úgy lengették be nekünk az előzetesek, mint valami ősi bölcsességekkel felruházott Yoda-szerű szereplőt, ám a figura nem több mint egy coelhói mélységű kocsmatulaj. A performance capture-ral előjátszott figura CGI megvalósítása pedig ráadásul csúnya. És nem csak maga az effekt, hanem a dizájn. A karakterben ezzel együtt van még lehetőség, talán a folytatások kihoznak belőle valamit.

Leia Organa – Carrie Fisher, az eredeti trilógia hősnője is visszatért. Egykoron minden férfi vágyálma volt a vasbikinis kis előadása miatt, az idő azonban nagyon nem volt kegyes hozzá. Persze nem csak az évek látszanak meg rajta, hanem a kemény élet (drogok, pia), no meg a botox is. A karakter ráadásul szintén alul van használva, a film szinte sportot űz ebből. Azt meg már nem is említem, hogy teljesen rosszul is van megírva, ez később szintén kifejtésre kerül. Fisher alakításával is vannak gondok, tekintve, hogy nem csinál semmit azt leszámítva, hogy szomorkásan néz maga elé. A hercegnőből tábornokká átvedlett karakter így az egyik legnagyobb csalódás volt számomra.

Phasma – Gwendoline Christie, a Trónok Harca közel két méteres színésznője is itt van, hogy tovább növelje a film marketingstratégiájának hazugságait. Az általa megformált Phasma kapitány ugyanis jó, ha három percet látható a filmben és akkor sem csinál semmit, de úgy adták el előzetesen nekünk, mint fajsúlyos szereplőt. A dögös krómpáncélján kívül így nem tud nyújtani semmit, talán majd ő is a folytatásban, de egyre inkább kételkedem benne, hogy tudnak kezdeni vele valamit.

Snoke – Andy Serkis, Peter Jackson kedvenc házi színésze is itt van, hogy pályafutása ezredik performance capture-rel előadott CGI karakterét eljátssza. Az általa megformált Snoke hívatott helyettesíteni a korábbi részek sátáni gonoszát és manipulátorát, Palpatine-t. Nos, Snoke, a legfőbb vezér karakterében nagy lehetőség rejlik, de szerintem hiba volt már most megmutatni, főleg, hogy a filmben igazából csak úgy van. Nem tudunk meg róla semmit, csak el kéne fogadnunk, hogy ő nagyon erős és befolyásos valaki, aki az Erő sötét oldalát jelképezi. A baj az, hogy ez az erő és fenyegető hangulat valahogy nem jön át, pedig mondom, van lehetőség a karakterben. Az viszont rejtély, hogy a pár perces, homályban látható CGI-karakterhez minek kellett Serkis.

Lor San Tekka – Max von Sydow, a legendás svéd színész is itt van, hogy jelenlétével emelje a színvonalat, azaz inkább csak emelné, ha lenne rá lehetősége. Előzetesen nagyon sokat vártam az ő szerepeltetésétől, hiszen egy kimagasló kvalitásokkal bíró aktorról van szó, azonban a korábbiak után mondanom sem kell, hogy döbbenetesen alulhasznált és felszínes a karaktere. Kap nagyjából hárompercnyi játékidőt és öt mondatot és ezzel talán sokat is mondtam. Egyszerűen nem értem Abramséket, hogy miért hagyják ilyen kihasználatlanul azokat a karaktereket, akikben sokkal több lehetőség rejlene. Nem is igazán tudok mit hozzáfűzni, Tekka karaktere öreg, bölcs, jóságos és ennyi. Von Sydow pedig kisujjból kirázza az egészet.

Látvány
A Star Wars filmek sosem voltak olcsó mulatságok, de Az Ébredő Erő a maga 200 millió dolláros költségvetésével messze túltesz bármelyik korábbi epizódon. Gyakorlatilag közel kétszer annyiba került, mint az előzménytrilógia bármelyik epizódja. Ekkora összeg hallatán joggal várhatja a néző, hogy valami elementáris erejű látványvilággal fog szembesülni és bár az effekteket, vagy a jelmezeket és díszleteket szó nem érheti, azért a kész filmet elnézve elgondolkodtam, hogy hova ment el ez a rengeteg pénz. Amit mindenképpen dicsérnék, az a jelmez- és látványtervezők munkája. Semmi extra, hozták a kötelezőt, ami gond van vele, az nem az ő hibájuk. Az operatőr Daniel Mindel és a vágók is korrekt munkát végeztek, teljesítményük abszolút professzinális, tehet ezen a fronton is rendben van a mozi.

Aztán itt van az effektek kérdése. Az első perctől fogva Abrams és csapata fennen hangoztatta, hogy ők bizony mennyire régi vágásúak lesznek ezen a téren, nem lesz sok CGI, főleg hagyományos trükkökkel, maszkokkal, jelmezekkel akarnak operálni. Most amellett, hogy tipikus marketingduma az egész, furcsán hat egy olyan ember szájából, aki kilométeres zöld és kék vásznak előtt forgatta korábbi filmjeit (a két Star Trek ugye, vagy akár a Mission: Impossible III). A végeredmény tekintetében ez a megközelítés pedig meg is mutatja minden gyengeségét: Az Ébredő Erő képi világa olyan semmilyen, olyan fantáziátlan, hogy arra nehéz szavakat találni. Amikor pedig digitális effektusokat használ a film (megnyugtatok mindenkit, rogyásig van velük a film), akkor vagy ragyogóan teljesít a film, pl. űrcsaták, üldözéses jelenetek, és van, amikor bántóan gyengék, főleg Snoke és Maz Kanata megvalósítása. Komolyan mondom, hogy az 1999-es Baljós Árnyakban látható Jar Jar Binks és Watto semmiben nem marad el tőlük.

Ott vannak a jelmezek, az űrhajók, a fegyverek, amik ugyan Star Wars hatást keltenek (mondom, a jelmez- és látványtervezők hozták a kötelezőt), de a kreativitás, az újító, alkotó hozzáállás nyomait sem lehet felfedezni bennük. Ugyanaz az X-Szárnyú pilótaszerelés, Kylo Ren kereszteslovagokra emlékeztető megjelenése is nagyon fasza, csak kár, hogy az Expanded Universe-ből nyúlták és még lehetne folytatni. De a legdurvábban ez a helyszíneken érhető tetten. Kapunk jó néhány bolygót, mint pl. a Jakku, a Takodana, a D’Qar, vagy éppen a Starkiller Bázis (merthogy az is egy bolygó), de mindegyik teljesen sivár és jellegtelen. Egy átlagnézőnek a sivatagos Jakku simán a Tatooine lesz, a Takodana és a D’Qar erdős bolygója teljesen egy forma, tényleg nincs köztük semmi különbség, míg a Starkiller egy az egyben a Hoth csak van rajta néhány fa meg erdős rész. Hihetetlen csalódás ez, főleg úgy, hogy a Star Wars az egyik leggazdagabb, legsokrétűbb fantáziabirodalom.

George Lucas korábban mindig ügyelt rá, hogy a helyszínek erős kontrasztban álljanak egymással, az első hat film temérdek bolygót felvonultat, de egy pillanat alatt képes a néző különbséget tenni közöttük, mert rendelkeznek egyedi stílusjegyekkel. Az Ébredő Erő esetében erre esély sincs, sőt, igazából ezek pusztán a „parasztvakítás” iskolapéldái, hogy a nézőknek úgy próbáljuk meg eladni, mintha itt valami újdonságot látnánk, pedig erről szó sincs. Ha ez most zavarosnak tűnik, majd később világos lesz, mert a történeti résznél erre is kitérek majd. Egy szó, mint száz, a film látványvilága hozza a kötelezőt, de semmi pluszt nem tud felmutatni, ami igazán szomorú.

Zene
A zene mindig kiemelt szerepet játszik egy film esetében, hiszen érzelmileg nagyon sokat hozzá tud adni (vagy éppen elvenni) az aktuális cselekményhez, vagy a karakterekhez. A Star Wars esetében ez hatványozottan is igaz, annak idején Lucas és a legendás zeneszerző, John Williams koncepciója az volt, hogy alkossanak „saját klasszikus zenét”, ami azért rendkívül fontos, mert ha a nézőt bedobjuk egy számára teljesen idegen környezetbe, kelleni fog neki valami, ami ismerős, amibe kapaszkodni tud. Jelen esetben ez a zene. Kár lenne felesleges szavakat fecsérelni, hogy istenítsem Williams munkásságát, különösen a Csillagok Háborúja széria esetében.

Gyakorlatilag zsákszámra találunk mind a hat korábbi film score-jában emlékezetes és halhatatlan dallamokat. Az Erő témája, a Birodalmi Induló, az Uralkodó főtémája, vagy az előzménytrilógia esetében mást ne említsek, mint pl. a Végzetek Párbaja, a II. rész romantikus főtémája, de akár említhetném a harmadik filmből Anakin árulása alatt hallható drámai taktusokat is, vagy akár ott a Hősök Csatája. Lényeg a lényeg, a zene volt az, ami elé a legnagyobb várakozásokkal tekintettem, úgy voltam vele, akár tetszik majd a film, akár nem, a zene lesz az, amiben egészen biztosan nem fogok csalódni.

Az elvárásaim azonban itt is nagyon magasan voltak, a score pedig legnagyobb meglepetésemre, nem is tudta azt, hozni, amit reméltem tőle. A kezdés ugyan bíztató (Main Title and the Attack on the Jakku Village), azonban nagyon gyorsan világossá válik, hogy ez alkalommal John Williams valahogy nem találta meg azt, amiből ihletet meríthetett volna. Egymás után sorakoznak az aláfestő zeneként remekül funkcionáló, de önmagukban inkább középszerű darabok (The Scavenger, I Can Fly Anything, Follow Me). És bár azért természetesen vannak kiemelkedőbb pillanatok (Rey’s Theme, The Falcon, Finn’s Confession, Snoke, Torn Apart, The Jedi Steps and Finale), az összkép nem mérhető a korábbi hat film zenei élményéhez.

Sőt, igazából több helyen is önismétlővé válik. Ezt nem úgy értem, hogy visszaidéz korábbi dallamokat a sorozatból, mert az teljesen rendben van. Hanem úgy értem, hogy itt több dallamnak is Harry Potterre, vagy Indiana Jones-ra hajazó hangulata, hangzásvilága van. Az előzménytrilógia utálói is kapnak még egy taslit, mert a teljes zenei élmény, még a legkiemelkedőbb pillanatok is sokkal inkább a legutóbbi részeket idézik, semmint az eredeti hármast. Szóval akárhogy nézem, a zene nem rossz, sőt, csak azt az igazi átütő erőt nem fogjuk megtalálni benne, amit előzetesen várhattunk, ráadásul, ha valaki a klasszikus, urambocsá’ régi hangzásvilágot keresné benne, az csalódni fog.

Történet
És ezzel elérkeztünk a legkritikusabb ponthoz. Mielőtt belekezdenék, azért érdemes visszatekinteni egy kicsit, hogy honnan is indult, miből is nőtt ki és milyen ihletforrásai voltak a Csillagok Háborúja sorozatnak. George Lucas még főiskolás korában, szociológiai és pszichológiai tanulmányai során találkozott először a szociológus Joseph Campbell könyvével, melynek címe Az Ezerarcú Hős volt. Ebben a könyvében Campbell arról ír, hogy az ősi mítoszok, legendák, vallások és népmesék közt mennyi párhuzam fedezhető fel és, hogy ezek a történetek mind az ember kollektív tudatalattijában meglévő archetípusokból táplálkoznak. Campbell kidolgozott egy modellt, egy többlépcsős körfolyamatot, amelyet ő Monomítosznak, vagy a Hős Utazásának nevezett el.

Lucast lenyűgözte az elmélet, és innentől kezdve nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Campbell modelljét felhasználva vajon képes lehet-e tudatosan modern mítoszt alkotni. Persze ennél összetettebb a képlet, mert ő a mitológiai és vallásos elemeket vegyíteni kívánta egyéb popkultúrális elemekkel. Ezen ihletforrások közt megtaláljuk Akira Kuroszava szamuráj filmjeit, az ’50-es, ’60-as évek klasszikus westernjeit, valamint a XX. század elejének olyan space fantasy könyveit és képregényeit, mint a John Carter történetek, vagy a Flash Gordon. Ezeket az újra felhasznált elemeket Lucas nem is tagadta soha, sőt, különböző dokumentumfilmekben büszkén mutatta be őket, hol, hogyan és milyen formában hatottak rá.

Hogy a Star Wars mennyire nehéz szülés volt, semmi sem mutatja jobban, mint az évek alatt kiszivárgott számtalan korai treatment és forgatókönyv vázlat. 1973 elejétől egészen az 1976-os végső szkriptig hihetetlen változásokon ment át a sztori. Ahogy Lucas haladt előre nem csak az adott film története formálódott, hanem folytatások és előzmények egész sora. Hirtelen rádöbbent, hogy nem egy, nem három, hanem mindjárt kilenc alapsztori van előtte. Nem mennék most bele részletesebben, hogy milyen formákat öltött a sztori az írás során (megérne egy külön posztot, az is biztos), hanem azt emelném ki, hogy alapvetően mennyire tisztán látta a főcsapást már a legelején.

Az előzménytrilógia idején sokan károgtak, hogy egy csomó elem mennyire nem „starwarsos”, pedig az a vicc, hogy a Kereskedelmi Szövetség embargója, a midi-chloriánok, a klónháborúk ötlete és a politikai szál, már mind megvoltak akkoriban. Jelen filmünk fényében sokkal érdekesebb, hogy mi a helyzet az utolsó három felvonással, a VII., VIII. és IX. részekkel. Nos, Lucas még a ’90-es évek elején is bőszen hajtogatta, hogy ha lesz elég ereje, akkor elkészíti őket, de fontos megjegyezni, hogy az utolsó három felvonás már semmiképpen nem lehetett volna az, mint amit először elképzelt. Az eredeti trilógia készítése során ugyanis rengeteget változtatott a koncepción és összesűrítette a történéseket: eredetileg az Uralkodó csak a IX. részben bukkant volna fel, Luke Han keresése közben érik Jedivé, Leia pedig az utolsó rész végén a Galaxis királynője lesz.

Mivel mindezek az elemek feszesebbre lettek véve és A Jedi Visszatér történéseivel tisztán lezárul a cselekmény, ezért az utolsó három történet alakulása nagyon is kérdéses, már ami Lucas elképzeléseit illeti. Jött aztán az előzménytrilógia, ahol világossá vált számára, hogy a Star Wars alapvetően Anakin Skywalker/Darth Vader története. Az ő felemelkedése, bukása és megváltása áll a középpontban, a hat film pedig szoros egységet alkotva mond el egy kerek egész történetet elejétől a végéig. A Sith Bosszúja mozikba kerülésével már folyton arról beszélt, hogy a sztori lezárult, nem lesz több rész és akkor egész biztos, hogy ezt őszintén így is gondolta. Azonban van ez a furcsa, életnek nevezett érdekes folyamat, amit ő sem tudott figyelmen kívül hagyni.

Ráébredt arra, hogy ő sem fog örökké köztünk lenni, a Csillagok Háborúja pedig az ő főműve, és ha van bármi, amit megalkotott és messze túlélheti őt, akkor ez az. Gondoskodnia kellett tehát teremtménye jövőjéről. Így jött a Disney-nek történő eladás ötlete, előtte azonban mindenképpen meg akarta tenni a szükséges lépéseket: először is megírta a folytatás trilógia treatmentjeit, kijelölve az utat, melynek mentén a sztorinak majd haladnia kell, valamint a legnagyobb titokban leült tárgyalni a klasszikus trilógia három főszereplőjével, Mark Hamill-el, Carrie Fisher-rel, valamint Harrison Ford-dal. Miután mindent sínre tett, hosszas tárgyalások után megszületett az egyezség a Disney-vel és megindulhatott a Star Wars újkori története.

A Lucas által kinevezett új Lucasfilm főnök, Kathleen Kennedy és a Disney elnöke, Bob Iger a hírek szerint oda voltak a kapott treatmentekért, és a megbízott forgatókönyvíró, Michael Arndt még ezek alapján kezdte el kidolgozni a sztorit. A rendező megtalálása iszonyú hosszú folyamat volt, de miután J.J. Abrams képbe került, Arndt rövid időn belül már nem volt része a projektnek. Abrams maga vette a kezébe a gyeplőt, írótársnak pedig felkérte azt a Lawrence Kasdant, aki annak idején Lucasszal együtt hozta össze A Birodalom Visszavág, A Jedi Visszatér és a legelső Indiana Jones mozi, Az Elveszett Frigyláda Fosztogatói forgatókönyvét.

Ekkor jöttek egymás után meglepő és kevésbé meglepő hírek. A kevésbé meglepő az volt, hogy a Disney eltörölte az úgynevezett Expanded Universe (Kitágult Univerzum) néven illetett sztorikat. Ez érintette az összes regényt, képregényt, videojátékot. Minden, ami a legelső EU-történettől, az 1978-as, Alan Dean Foster által írt Erőpróba című regénytől kezdve 2013-ig bezárólag megszületett semmissé tették. A Disney szemében semmi más nem maradt kánon, mint a hat meglévő film, valamint A Klónok Háborúja című animációs sorozat. A rajongókban az EU eltörlése igen nagy felháborodást váltott ki, amit bizonyos szemszögből meg is értek, de ugyanígy megértem a Disney döntését is: négymilliárd dollárért ne kelljen már kötniük magukat tengernyi sztorihoz és teljesen behatárolni magukat. A sokkal megdöbbentőbb azonban az, hogy az új jogtulaj még George Lucas sztori vázlatait is a szemétbe dobta.

Abrams az interjúkban állítja, ez a lépés már azelőtt megtörtént, hogy ő a fedélzetre lépett volna, de nem nagyon hiszek neki. Meggyőződésem, hogy az ő keze vastagon benne van ebben a döntésben. Akár így van akár nem, mélyen megdöbbentő és mérhetetlenül arrogáns lépés volt ez Kennedy, Iger és Abrams részéről. Felülírni annak az embernek az ötleteit, aki ezt az egészet megalkotta elképesztő önteltségről tanúskodik, melyről süt, hogy semmi más nem vezérelte, mint az, hogy anyagilag megpróbáljanak a legbiztosabb módon kijönni az egészből. Jöttek aztán egyre-másra a megszellőztetett hírek, és minél jobban beleástam magam a történetet körüllengő pletykákba (amikről az ember egy idő után úgyis tudja, hogy jó részük alighanem megfelel majd az igazságnak), egyre kevésbé bíztam a filmben.

Tengernyi hosszú felvezetés után pedig jöjjön ténylegesen Az Ébredő Erő sztorijának kivesézése. Nos, ugye azt fontos megjegyezni, hogy az előzménytrilógiát egy bizonyos réteg, főleg a késő harmincas, kora negyvenes generáció úton-útszélen mocskolta, csak mert nem a gyermekkori kis vágyálmaik kerültek megfilmesítésre. Siránkozásaik ellenére azonban a prequel filmek történetileg nem csak kiegészítik és teljessé teszik a klasszikus hármast, hanem jóval komplexebbek is, új rétegeket, nagyobb mélységet adnak mind a sztorinak, mind a karaktereknek és végig arra törekszenek, hogy az elvárásokkal és vágyálmokkal szemben bátran merjenek kreatív, újító módon közelíteni a Star Wars univerzumához.

Ezzel szemben a VII. Rész semmit sem tud felmutatni, ami csak kicsit is merész vagy eredeti lenne. Minél jobban halad előre a történet, azzal kell szembesülnünk, hogy itt úgy 90%-ban az Egy Új Remény feldolgozását látjuk, megspékelve leheletnyi Birodalommal és Jedivel. Mondanám, hogy vigyázat spoilerveszély (ahogy a bevezetőben írtam is), de igazából tényleg felmelegített sztorit kapunk, csak parasztvakítós köntösben: a gonosz üldöz egy küldöncöt, aki létfontosságú információt akar megszerezni a jófiúk számára. Megtámadják, ő pedig hű droidjába rejti az értékes információt. A robot a kietlen sivatagba menekül, ahol elfogják, de szerencsére befut a főhős, aki megmenti, és együtt bonyolódnak kalandokba, melynek során összefutnak egy nem várt segítőtárssal és egy mentorfigurával, hogy aztán egy ismerős űrhajó fedélzetén meneküljenek el üldözőik elől és ez így folytatódik tovább és tovább.

És, hogy mi a parasztvakítás mindebben? Hogy Abrams úgy akarja nekünk eredetinek eladni a sztorit, hogy a sivatagbolygót nem a Tatooine „alakítja”, hanem itt Jakku a neve, a Yavin 4-re hajazó planéta itt a Takodana és a D’Qar egyben, de a Hoth is megkapja az alig különböző „ikertestvérét” Starkiller néven. Aztán újra itt a Birodalom, csak Első Rend néven, de a Lázadás is tök ugyanaz, csak Ellenállás néven futnak. Ügyesnek szánt húzás, csak az a baj, hogy ha Józsikát elkezdjük Pistikének hívni, ő attól még Józsika marad. De a cselekmény elemei, ahogy fentebb már említettem ugyanígy másolatok, szinte egy az egyben. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a Halálcsillag 3.0-ás verziója, a Starkiller bázis ellen ugyanúgy maroknyi X-Szárnyú indul támadásra és ugyanúgy felrobbantják, ahogy belekeverik a Jedi végét is: itt a vonósugár helyett, ki kell kapcsolni a pajzsgenerátort, majd fel is robbantják az oszcillátort, pont úgy, mint a VI. Részben az Endorról vezérelt pajzsot. Mondom, itt minden a klasszikus trilógia valamelyik elemének újrahasznosított változata. Rémesen eredeti.

Aztán itt vannak a karakterek, vegyük először az újakat. Rey még a legjobb. Luke lányban, de ezzel nincs gond. Alapvetően, ahogy már írtam korábban, most ő az, aki végigviszi a Hős Utazását, a néző vele együtt lép be a világba és alapvetően elég ügyesen meg is van oldva a figura. Aztán ott van Finn, a dezertáló rohamosztagos, aki lelkiismereti okokból átáll a jó oldalra. Ez frankó kis ötlet, csak az a baj, hogy totál el van baltázva. Mert ugye nem lenne baj, ha a film a saját maga által előadott információkhoz hű lenne. Elmondják, hogy ezeket a katonákat születésüktől fogva nevelik és kondicionálják, így viszont teljesen érthetetlen a karakter első bevetésén való pálfordulása, az meg főleg, hogy egy születésétől katonának nevelt valaki, hogy a fenébe lesz ennyire szocializált, normális, és viccesen jópofa.

Ebből a karakterből ki lehetett volna hozni valami totál újszerű dolgot, valami drámaibbat is, de Abramsék megelégedtek annyival, hogy tolja a menőgyerek humort. Aztán ott van még Poe Dameron, aki egy Wedge Antilles klón. A film elején úgy tíz percig a középpontban van, aztán eltűnik a sztoriból, hogy az utolsó harmadra varázslatos módon újra felbukkanjon. Ragyogó példája ez a forgatókönyvírói lustaságnak, mikor nem tudok mit kezdeni egy szereplővel, hát úgy teszek, mintha nem lenne, aztán hopp, előkapom, mikor megint kell. De Kylo Ren se járt sokkal jobban, aki a sztori szerint rémesen szeretné másolni a drága nagyapját, Darth Vadert! Ugye senkit nem ért sokként, hogy ő harmadik generációs Skywalker. Egyszerűen ordított a karakterről már a képek alapján is, de az előzetesek teljesen nyilvánvalóvá tették, pedig jaj, de rejtélyesnek akarták Abramsék beállítani.

De az sem okozott döbbenetet, mikor leleplezik nekünk (totál elszúrt módon egyébként), hogy ő Han és Leia gyereke, az igazi neve pedig Ben Solo. Na, most az egy dolog, hogy ezt egyébként az EU-ból nyúlták le (a Legacy of the Force regényfolyamban Leia és Han fia, Jacen átáll a Sötét Oldalra és Darth Caedus lesz belőle), de olyan egyéb elemeket is, mint a Starkiller Bázis naprendszerpusztító képességét is (Kevin J. Anderson Napzúzója volt az „ihletforrás”). Szóval külön poén, hogy az eltörölt expanded universe azért arra jó, hogy pofátlanul lemásoljunk belőle jobb/rosszabb ötleteket, mondom ezt egyébként úgy, hogy sosem rajongtam az EU túlnyomó részéért. Ja, azt említettem már, hogy Kylo Ren megjelenése egy az egyben az EU-ból ismert Darth Revant másolja? Meg egyébként miért is nevezte el őt Han és Leia Bennek, mikor Han csak egyszer, Leia pedig sosem találkozott Kenobival? Ha Luke gyerekét hívnák így totál megérteném, de az ő esetükben teljesen logikátlan.

De vissza a karakterekhez. Kylo egyébként egyáltalán nem fenyegető jelenség. Többnyire hisztizve csapkod a fénykarddal, ha nem tetszik neki valami, és nagyjából egy mondatot hajtogat egész film alatt („hol van a térkép”, „kell a térkép”, „szerezzük meg a térképet”). Ja, meg megtudjuk róla, hogy ő a „Ren lovagjainak mestere”, jelentsen ez bármit. Aztán ott van még a Tarkin-klón Hux tábornok, vagy a Boba Fett-pótlék Phasma kapitány, akik annyira súlytalanok és felszínesek, hogy szavak nincsenek rá. Az utolsó mélyütés pedig Snoke, a legfőbb vezér, akit úgy hoznak be a sztoriba, mint Palpatine-t az V. Részben: hatalmas hologram formájában tornyosul fölénk, csak még az hatásos és fenyegető volt, Snoke semmilyen hasonló erősségekkel nem bír. Sem a megjelenése, sem a manírjai, de az sem segít, hogy az „alárendeltjei” is folyamatosan visszapofáznak neki, így nehéz őt valami hatalmas gonoszként elfogadni.

Az új karakterek tehát nem valami fényesek, de hátha a régiek majd mentik a menthetőt! Itt van nekünk pillanatokra C-3PO és még kisebb pillanatokra R2-D2 is, de gyakorlatilag semmi szerepük a történetben azon kívül, hogy vannak. Itt van nekünk Leia, aki a film utolsó harmadára bukkan fel, és karakterét képesek voltak Abramsék teljesen ellenszenvessé tenni. Az eredeti trilógia bátor és kezdeményező hercegnője itt egy unott és kifejezéstelen arcú tábornok, aki sír elvesztett fia után, de két szalmát keresztbe nem tenne azért, hogy visszakapja, inkább csak Hant küldi el, hogy hozza haza. És ha már itt tartunk, harminc év után azért ennyire súlytalanra és erőtlenre megírni kettejük találkozását (még a sztori szerint is rohadt rég óta nem látták egymást) szinte már művészet.

Na meg, ha már Han Solo. Ahogy korábban írtam, ő továbbra is fenomenális, a hátán cipeli ezt a folytatásnak nevezett feldolgozást, de ez megint nem az írók érdeme, hanem egyedül Harrison Ford érdemel érte dicséretet. Az írók „sikeresen” butították vissza a karaktert csempésszé és örökké vándorló kalandorrá, mindezt csak azért, hogy olyan legyen, mint a régi filmekben. Mindaz a karakterfejlődés, amin keresztül ment a IV. Rész elejétől a VI. Rész végéig, semmivé lett. Ami plusz van benne, az megint csak Fordnak köszönhető. Drámai találkozása fiával a sztori végén még a film erősebb, jobb pillanatai közé tartozik, ezt nem lehet elvitatni a VII. Résztől, de mivel nincs rendesen felvezetve, ezért az érzelmi mélysége sincs meg igazán.

És akkor jöjjön a végső sokk, mégpedig az, hogy Han Solo bizony meghal! De ugye igazából ezen sem lepődik meg senki, hiszen ordított az egészről, hogy ez bizony Ford utolsó felbukkanása lesz a karakter bőrében. Sosem rajongott a figuráért, ezt is Lucas kedvéért (na meg jó sok lóvéért) vállalta. A karakter halála tehát korántsem alkotói bátorság következménye, hanem a szükségszerűség szülte. Ami pedig a halálát illeti, még most sem tudom eldönteni, hogy méltó volt-e vagy sem. Bizonyos szempontból igen, hiszen a fia lelkéért küzdve, az ő keze által hal meg, de én személy szerint sokkal inkább úgy búcsúztattam volna el a karaktert, hogy egy önfeláldozós, epikus és hősies jelenetben a Falconnal repülve mutatja meg miért is ő a legjobb pilóta a galaxisban.

Ott van Maz Kanata is, aki nagyon rejtélyes és misztikus karakternek lett beállítva, de nagyjából facebook-bölcsességeket tol csak és szerepel úgy öt-hat percet, aztán látványosan eltűnik a filmből (újabb példája a trehány forgatókönyvírásnak). No meg megkapjuk még a rajongók kedvencét, Csubakkát is, akinek a sorozatban ez az ötödik felbukkanása és jó szokásához híven ezúttal sem csinál semmit, azon kívül, hogy ott van. A film tehát a karakterek és a történet terén roppant halványan teljesít, ami szomorú, mert a Star Wars mindig is attól volt különleges, hogy az elképesztő látványvilágon és csodásan felépített mesebirodalmán kívül végig érdekes történetet mesélt el érdekes karaktereken keresztül.

Rendezés
A New York-i születésű J.J. Abrams producer szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, így a show-biznisz világa számára adott volt. Karrierje elején még forgatókönyvíróként tevékenykedett olyan filmeknél, mint a Filofax, a Csak Egy Lövés, a Halhatatlan Szerelem, a Csalimadarak, az Armageddon, vagy éppen a Kéjutazás. Nem túl veretes lista, de ismerve Hollywoodot, nem lenne fair dolog vele szemben, ha ez alapján ítélnénk őt meg. Ezek után a televízió felé kezdett kacsintgatni és olyan népszerű és sikeres sorozatok szülőatyja lett, mint az Alias, a Lost, vagy éppen A Rejtély.

Mozifilmes pályája a 2006-os Mission: Impossibe III-mal kezdődött, mely bár kétséget kizáróan roppant szórakoztató film, de a mára öt részessé duzzadt akciósorozat messze legötlettelenebb és legsótlanabb darabja. A nagy áttörés 2009-ben jött el, mikor ő kapta a lehetőséget, hogy levezényelje az újra életre keltett Star Trek franchise legújabb darabját. Furcsa mód itt Abrams mert tökös és újító lenni, bátran szembe ment az elvárásokkal, és friss, új lendülettel közelített a szériához. Noha történetileg alaposan bele lehetne kötni, azonban kétséget kizáróan iszonyú látványos és szórakoztató sci-fi kalandfilmet kapott a közönség.

Ami Abrams újító megközelítését illeti, alighanem annak is betudható, hogy sosem rajongott a Star Trekért, ő sokkal inkább Star Wars hívőnek tartja magát, viszont az is érdekes, hogy már itt nagyon durva áthallások voltak az Új Reménnyel kapcsolatban. Következő filmje a 2011-es Super 8 volt, amit máig Abrams legjobb filmjének tartok. Óriási tisztelgés Spielberg E.T. és Harmadik Típusú Találkozások című alkotásai előtt, de attól még csodálatosan szép és megindító film, miközben iszonyú szórakoztató is felnövés-történet is.

A 2013-as második Star Trek filmje, a Sötétségben alcímet viselő fejezet viszont már magán hordoz minden gyengeséget, ami sajnos Az Ébredő Erőt is jellemzi: gyakorlatilag felmelegített ötlet az egész, a Khan Haragjának csilli-villibb, de jóval súlytalanabb változata. Ezzel együtt, mikor felröppent a hír, hogy készül egy új Star Wars film, én magam is Abramst neveztem meg az egyik legoptimálisabb jelöltnek és ezt bizonyos szempontból még most is tartom. Abrams ugyanis vérprofi, technikailag mindent tud, de van érzéke ahhoz, hogy látványos és lendületes módon vezényeljen le egy történetet.

A baj akkor van, amikor teljesen elönti agyát a köd és élete szerelmét a lens flare-t (fény tükröződése a kameralencsén) jelenetenként kétszázszor erőlteti, vagy, hogy képtelen adott pillanatokban nyugodtan kezelni a film tempóját. Ékes példa erre a két Star Trek, ahol úgy akar feszültséget teremteni, hogy még a párbeszédeket is hadarva mondatja a karakterekkel, de ezzel sem tudja leplezni, hogy valamennyi filmjének története (a Super 8-at kivéve) teljesen súlytalan és tét nélküli.

Az Ébredő Erő esetében ezen hibáit igyekezett kordában tartani, így jóval kevesebb a lencsecsillogás (azért teljesen elszakadni most sem tudott tőlük), ahogy kapunk néhány nyugodtabb jelenetet is, de sajnos a szokásos tétnélküliség most is megmaradt. Egy percig nem izgulunk egyetlen karakterét sem, nem érezzük a Starkiller Bázis, Kylo Ren, Snoke, vagy az Első Rend erejét vagy fenyegető hatalmát, de a legkékesebb példa, a Han és fia közti „drámai” jelenet, mely valóban a film egyik kiemelkedő pillanata, de nem a mesteri rendezés, hanem csak a puszta tény miatt, hogy Solo távozik az élők sorából.

Aztán ott vannak azok az idegesítő húzások, hogy bár jó érzékkel hozza vissza Anakin kardját, de arra már nincs fantáziája, hogy meg is magyarázza hogyan volt erre képes. Az egészet elintézi azzal, hogy „jó kérdés, de most nincs erre idő”. Ez azt jelenti, hogy „fogalmam sincs, majd a következő rendező kitalálja”. És ha már kard, ott a kardpárbaj is. A koreográfiával, a stílussal, önmagában a jelenettel technikailag nincs semmi baj, nagyon is látványos és lenyűgöző. A probléma az, hogy Abrams nem mert itt sem bátor lenni, így nem veszhetett oda sem Rey sem Finn, ráadásul többször megsebzik és le is győzik Kylo Ren-t, egy náluk sokkal képzettebb harcost.

Újabb példája annak, hogy nem érezzük, hogy bárminek is lenne tétje, illetve még a saját gonoszát is még inkább erőtlenné teszi a rendező. Mindezt pedig tetézi a párbaj lezárása, mikor egy óriás hasadék pont a kritikus pillanatban, pont Rey és Kylo két karakter között jön létre, elvágva őket egymástól, ezzel oldva fel a konfliktust. Aztán ott van, hogy folyamatosan ostobának tekinti a nézőt. Több alkalommal bedob valami utalást, vagy poént, ami egyébként teljesen egyértelmű, de ő úgy érzi, hogy meg kell magyarázni (pl. a szemétledobós/hulladékzúzós utalás-poén). Iszonyúan túltolja, már-már kínos szinten a nosztalgikus kis utalgatásokat is: a Falcon fedélzetén Finn belebotlik a gyakorlógömbbe, amit Luke használt, véletlenül bekapcsolja a holosakkot, a semmiért felkapják a légzőmaszkot, hogy a Birodalom is megkapja az újabb vizuális utalást.

De leginkább megbocsáthatatlan húzásai azok, ahogyan a karaktereket kezeli. Han jellemfejlődésének visszabutításáról már írtam, ahogy Leia személyiségének is sárba tiprásáról. De még nem szóltam Luke Skywalkerről, az eredeti trilógia központi hőséről, aki szembeszáll az Uralkodóval, az egész Birodalommal és apja lelkéért még a saját életét is feláldozná. Ő a Felkelés hőse, aki mint ebből a filmből megtudjuk, egy hibája miatt gyáván megfutamodik és száműzetésbe vonul. Totálisan karakteridegen húzás ez tőle és ordít róla, hogy az egész mögött pusztán annyi áll, hogy Abramsék Solo-centrikus filmet akartak forgatni, ahol az új karaktereket is be kell vezetni, viszont Luke és Leia figuráival már nem tudott és nem is akart mit kezdeni.

Mindezen rendezői és alkotói döntéseit pedig nem tudja elfeledtetni, hogy remek a film tempója, hogy dinamikusak az akciójelenet (noha a Jakkun látható Falconos/TIE-vadászos üldözésen és a fénykardpárbajon kívül nem igazán emlékezetes egyik sem), hogy a Han/Rey/Finn hármas egészen remekül működik, vagy azt, hogy számtalan ponton szépen simul a korábbi filmek eszmeiségéhez. Csak mindezt Abrams és csapata gépiesen teszi. Így csinálják, mert tudják, hogy így kell, de azt már nem értik, hogy miért. Lucas mindent tud a mítoszokról, legendákról, vallásokról, ami kell a Star Warshoz, Abrams pedig nem. Ami marad nem más, mint egy látványos és sokszor szórakoztató, de lélektelen és szolgai másolat, ami ráadásul egy-két jeleneten kívül a Star Wars csodálatos, mesei hangulatát sem tudja visszaadni.

Összegzés
Végigolvasva mindazt, amit leírtam, talán túlságosan is negatív a hangvétel. Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, hogy megnézze ezt a filmet és egy pillanatig nem állítom, hogy nem tud majd rajta remekül szórakozni. A baj az, hogy ezen kívül semmilyen más erénye nincs. Nem gondolkodtat el, érzelmileg nem érint meg, sokkal inkább a Marvel-filmek felfogása tükröződik benne: gyáva, kreativitást nélkülöző biztonsági játék, a legkisebb kockázatvállalás nélkül. Ehhez jön még a negyvenes generáció, már bocsánat, de szánalmas, gyermekkori emlékeit elengedni képtelen nosztalgia és retró mániája. Ami főleg azért érdekes, mert vég nélkül megy a sírás, hogy Hollywood mennyire önismétlő, minden ugyanaz a bevált sablon és klisé, de ilyen esetekben meg azért sírnak, hogy minden legyen pontosan ugyanolyan, mint a kicsi kis gyermekkoruk emlékeiben.

Abrams tökéletes megtestesítője ennek a gondolkodásmódnak, ezek eredményeként pedig Az Ébredő Erő nem a Csillagok Háborúja saga VII. Része, hanem a IV. feldolgozása és ezáltal minden idők legdrágább rajongói filmje. A vicc az, hogy a történetben Kylo Ren és Snoke pont úgy viszonyulnak Vaderhez és az Uralkodóhoz, mint Abrams Lucashoz: halvány árnyéka, erőtlen visszhangja csak mindannak, amit annyira szeretne elérni. A szomorú az, hogy ez a film mérhetetlen sikerre van ítélve, így a folytatások valószínűleg ugyanebben az elhibázott szellemben készülnek majd, bár ne legyen igazam. Az előzménytrilógiát mocskolók, és ezt a filmet istenítők számára pedig zárásként feltennék egy költői kérdést. Vajon ki az igazi művész? Aki nem törődik az elvárásokkal és mer kreatív módon új utakat keresni és mindig úttörő módon közelíteni alkotásához, vagy pedig az, aki a nézők kegyeit keresve nem tesz mást, csak újraismétli azt, amit már valaki más sikerre vitt őelőtte. A számára megfelelő választ a kedves olvasóra bízom.

the_force_awakens_1.bmp

 

 

Joeperry: Pelenkás 30-asként talán nem épp én képviselem azt a generációt, akit Gunner oly élesen ekéz a fenti kritikában (a klasszikus trilógiát még nem láthattam moziban, az újkori hármast pedig egyszerűen nem volt hol megnéznem - kisvárosból származom), ennek ellenére példás SW-rajongónak vallom magam. Végigjártam a Lucas-tól megszokott moziverzió - felújított moziverzió -  felújított változat - végleges (BD)-változat szamárlétrát, igyekeztem megszeretni azokat a bizonyos előzményfilmeket is (nem sikerült); mi több, az évek során a sikeresebb Lucasarts-játékok zömét is végigjátszottam (Jedi Knights-sorozat, KotOR, Republic Commando).

George Lucas életművét mindig is felemás szájízzel kezeltem: egyrészt imádtam azokért a klasszikus jelenetekért és látványvilágért - és persze a kimagasló zenéért -, amit megteremtett, másrészt unalmasnak tartottam az egészet a borzasztóan túllihegett körítés miatt, ami főleg a Baljós Árnyak bemutatója után hágott a tetőpontra. Bár ez utóbbi az évek múltával kissé lecsengett, a Disney-manőver színre lépésével szépen új erőre kapott az egész, aminek eredményeképpen ma gyakorlatilag újra megpróbálnak eladni mindent a SW-márkanév alatt, a csirkemellsonkától kezdve a zsírkrétán át egészen a műszálas zokniig, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva mindazt, amit maga az új rész, a VII. epizód képvisel. Abrams filmje viszont nekünk, rajongóknak maga a SW Szent Grálja, hisz tegye fel a kezét, akit annak idején a Jedi Visszatér bemutatója után nem Han, Luke, Leia és a többiek további sorsa tartott lázban, hanem pont egy szájbarágós történelemórát (pontosabban: hármat) képzelt el az ifjú Darth Vader és Obi-Wan főszereplésével arról, mégis hogyan hasonlott meg a messzi-messzi galaxis politikai játszmája addig a pontig, hogy végül eljussunk "A" történetig.

Egy Star Wars film lényege a kalandokban, a kimagasló látványban és hanghatásokban rejlik, miközben egy olyan klasszikus mesének lehetünk szem- és fültanúi, amit egy átlagos mozifilmtől nem kaphatunk meg. Lucas helyesen ismerte fel a 70-es évek közepén, hogy Hollywood (és a világ) közönsége egy új generációs látványvilágra szomjazik, amit klasszikus népmesei köntösben tálalt fel nekik, létrehozva a mozi első frachise-márkanevét. Az 1999-ben útjára indított előzmény trilógia legnagyobb hibája, hogy épp ezt a faktort, a mesét felejtette ki a történetből, így legyen az bármilyen látványos (nem az), fordulatos (az sem), vagy épp emlékezetes (bahh) egy-egy jelenete, nemhogy a klasszikus filmek hatásához nem tud felnőni, de a még a saját korszakában bemutatott kimagasló látványmozik (Mátrix, Gyűrűk Ura) szintjére sem képes felnőni.

Abrams és a Disney előtt nem kisebb feladat állt, mint visszahozni ezt a varázst nagyjából két óra játékidő erejéig, méghozzá azzal a kitétellel, hogy egyszerre feleljenek meg a klasszikus trilógia rajongóinak (akik vannak pár millióan) és az újkori látványfilmek közönségének egyaránt. A siker felemás. Anyagi szempontból nem lehet ok a panaszra (szerintem erre a folytatások még rá fognak tenni néhány lapáttal), és szerény véleményem szerint a látványt és a hangulatot sem érheti panasz; összességében talán mégsem sikerült maradéktalanul lefedni a rajongók elvárásait. A történet folytonossága erősen sántít (Kasdan-t talán ideje lenne nyugdíjazni), a klasszikus karakterek összhangja az új szereplőkkel nem az igazi (kivéve Han Solót, aki viszont - Gunnerrel egyetértve - semmiféle jellemfejlődésen nem ment keresztül, na nem mintha mások ezt megtették volna), Rey és újdonsült társai pedig közel sem olyan emlékezetesek, mint a régi mozik esetében.

Mégis, az Ébredő Erő működik, méghozzá annak a rég elfeledettnek hitt hangulatnak köszönhetően, amit Lucas sikeresen nyugdíjazott a Baljós Árnyak esetében: a SW világa ismét él, lélegzik. Kedvenc csempészünk élete formájában sakkozza ki ellenfeleit, a Birodalom újra testet ölt, még ha az összecsapásra várnunk is kell a további részekig; Luke és Leia is visszatér, a katarzis pedig felér egy mellbevágással, még akkor is, ha a korosabb rajongók 30 éve várják már ezt a végkifejletet.

Önismétlő? Igen. Szórakoztató? Még szép! Ez az ötven százalék pedig épp ötvennel több, mint bármi, amit SW-márkanév alatt láthattunk moziban az elmúlt 30 évben. Várom a folytatást!

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr278217226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RoyS 2016.01.07. 12:30:11

Egyetértek Gunnerrel. Az Ébredő Erő szimpla parasztvakítás. Én az "ekézett" korosztályhoz tartozom (nyolcévesen láttam a Csillagok háborúját a moziban) - ahhoz a korosztályhoz, amelyik már A Jedi visszatér bemutatója idején tudta (merthogy Lucas elmondta), hogy legközelebb az előzmények jönnek (és a vége egy nagy párbaj lesz Obi-wan és Anakin között egy lávabolygón). És igenis kíváncsiak voltunk rá.
A többit Gunner szépen összefoglalta. Az értékelésnél viszont nagyvonalú volt. Az Ébredő Erő azoknak a rajongóknak, akik nem csupán az "új generációs látványvilágot" szerették a Star Warsban, ez a film felér egy gyomorszájon rúgással.
Az egyetlen, ami értékelhető benne, a szimbolizmus: Kylo Ren, a hisztis fanboy, aki szánalmasan másolja Vadert, miközben az örökségéből semmit nem ért = az előzménytrilógiára fújó rajongók. Az apja (alkotója) Han Solo = George "egykor az voltam", "az Erő nem így működik!" Lucas, akivel a saját gyermeke végez.
Ha az eredeti trilógia 10, akkor nálam az előzménytrilógia 7/8, az Ébredő erő pedig jóindulattal 1.
süti beállítások módosítása