Mozgókép Blog

Ready Player One (Ready Player One)

Bevezetés
Az elmúlt években (na jó, évtizedben) gyakorlatilag totálisan egészségtelen szintre jutott el Hollywoodban (meg amúgy mindenhol) a nosztalgiahullám. Mást sem csinálnak, csak próbálják ilyen-olyan módon meglovagolni az egykori dicső múltat, legyen szó a feminista Szellemirtók feldolgozásról, vagy folytatásoknak hazudott újkori Star Wars és Jurassic World-filmekről. Említhetném azonnal J.J. Abrams nevét is, aki teljes mozis karrierjét nagyjából ennek köszönheti (újrahasznosított Star Trek és Star Wars filmek, de még a legeredetibb alkotása, a Super 8 is egy totális Spielberg „omázs”, de ő csak egyike a számtalan „művésznek”, aki semmi újat és eredetit nem képes letenni az asztalra.

És ez volt az a szellemiség, ami Ernest Cline eddigi két regényéhez vezetett (Ready Player One, Armada). Cline, aki korábban csak a Fanboys című Star Wars témájú vígjáték forgatókönyvéről volt ismert, 2011-ben jelentette meg Ready Player One című sci-fi regényét, ami néhány évtizeddel a jövőben játszódik és ahol mindenki egy Oasisnek nevezett elképesztő virtuális valóságban él, mert a valódi világ túl elcseszett. Egy fantáziavilág, ami vállaltan semmi másból nem áll, mint a ’80-as évek popkultúrális utalásainak egymásra halmozásából. Cline megrögzött kockaként gyakorlatilag több száz oldalon keresztül szemérmetlenül sorol fel és mutat be szekérderéknyi videojátékot, filmet, zenét, mindent, amin valaha ő maga felnőtt.

A könyv instant sikert aratott és nagyon hamar lecsaptak rá filmstúdiók (a Warner Bros. lett a befutó). Ez önmagában nem meglepő, az már annál inkább, hogy a rendezést az a Steven Spielberg vállalta magára, aki igen nagy szerepet játszott Cline megihletésében, és akinek a neve és művei ott sorakoznak a regényben és akiről igazán nem gondoltam volna, hogy kicsit is érdekli egy ilyen jellegű sztori. Bár maga az alapsztori nagyon távol áll tőlem, a mester miatt elkezdett érdekelni a film és így a megtekintés előtt a regényt is kivégeztem (sőt, még az író másik könyvét is). Az alábbiakban jöjjön a film kivesézése és a regénnyel való összehasonlítása.

Szereplők
Wade Watts/Parzival – Tye Sheridan, a tehetséges fiatal texasi színész már a karrierje kezdetén olyan produkciókban bizonyította tehetségét, mint Az élet fája, vagy olyan független produkciókban, mint a Mud és a Joe. Sheridan ezúttal a történet főhősét, Wade-t, alias Parzivalt formálja meg, aki csóró srácként tengődik a Rakások nevű lakókocsiparkban. Elcseszett életébe az Oasis nevű virtuális valóság hoz csak némi fényt, ám egy napon a világ legismertebb embere lesz, amikor elsőként lép közelebb a mérhetetlen vagyonhoz és az Oasis feletti uralom megszerzéséhez. Innentől kezdve pedig hősünk szó szerint célpont lesz. A szerep nem túl nagy kihívás, Sheridan csuklóból megoldja, szimpatikus, laza módon megformálva a karaktert.

Samantha Cook/Art3mis – Olivia Cooke, a fiatal angol színésznő még csak négy éve van a pályán, de már több filmben bizonyította tehetségét. Ő alakítja Arte3mist, az Oasis egyik közismert alakját, aki nagy eséllyel indul a győzelemért, majd szövetségre lép Wade-del és a többiekkel, hogy együtt vegyék fel a harcot az IOI nevű kapzsi nagyvállalattal. Cooke nagyon cuki csaj, igazi szomszéd lány típus, szerethető személyisége pedig a vásznon is átüt, így az általa megforált Art3mis egy belevaló, de mégis hétköznapi lány benyomását kelti, akivel azonnal tud azonosulni a néző.

Nolan Sorrento – Ben Mendelsohn, a nagyszerű ausztrál színész mostanában előszeretettel alakít negatív karaktereket és hát szó mi szó, jól is áll neki a dolog. Ő alakítja Nolan Sorrentót, az IOI nevű szervezet gátlástalan alkalmazottját, aki semmitől sem riad vissza, hogy célját elérje és rátehesse kezét az Oasisre. Mendelsohn látható élvezettel lubickol szerepében, alakításának köszönhetően Sorrento egy rendkívül stílusos és szórakoztató főgonosz, aki bármekkora seggfej is, nem tudtam utálni. Hogy ez most jó vagy rossz a film szempontjából, később visszatérek, mindenesetre nagyon élveztem a játékát.

Helen Harris/Aech – Lena Waithe, a számomra ismeretlen fekete színésznő kelti életre Wade legjobb barátjának, Aech-nek a karakterét (a név kiejtve az angol H betű). Hús-vér alakban igazából csak a film utolsó harmadában láthatjuk, addig végig csak az Oasisben létező avatárját láthatjuk. A karakter nem nagy durranás, igazából a tipikus vicces legjobb cimbi figura. Nem kap sok teret, így esélye sincs emlékezetessé vagy csak szimplán igazán megkedvelhetővé válni.

Ogden Morrow/The Curator – Simon Pegg, a számomra rendkívül antimpatikus és túlértékelt angol komikus kelti életre az Oasist létrehozó James Halliday legjobb barátját és üzlettársát. Pegg szerencsére csak keveset szerepel és akkor sem ripacskodja szét a vásznat (csodák csodája), így megmarad átlagos és felejthető mellékszereplőnek, de azért Morrow még így is fontos szereplője a történetnek.

James Halliday/Anorak – Mark Rylance, aki mostanában Steven Spielberg új kedvence, szintén itt van, hogy James Halliday, az Oasist megálmodó különc zseni bőrébe bújjon. Az ő halála és az ezzel napvilágra kerülő végakarata indítja el az egész cselekményt, amit a síron túlról is folyamatosan képes befolyásolni. Rylance kiváló színész, a szerepet lazán megoldja és karizmájának köszönhetően kevés játékideje ellenére is megszereti a néző.

i-R0K – T. J. Miller, a kissé irritáló, de valamiért mégiscsak vicces komikus kelti életre az Oasis rettegett fejvadászát, akit csak digitális formában láthatunk, az emberi alakja sosem lép színre. Az ő feladata, hogy Sorrento megbízásából levadássza Parzivalt. i-R0K jelentősen eltér a regénybeli figurától (igazából mondjuk mindegyik), de a vásznon egy roppant szórakoztató mellékszereplőt kapunk, aki minden jelenetében ellopja a showt.

F’Nale Zandor – Hannah John-Kamen, a többnyire televíziós sorozatokon edződött egzotikus szépségú angol színésznő játssza Sorrento végrehajtóját, aki a valódi világban próbálja meg elkapni hőseinket. Zandor karaktere nem szerepel a regényben, a karaktert a film kedvéért hozták létre. Sok teret ő sem kap, de John-Kamen nagyon szép és van néhány emlékezetes pillanata (a főnöke leoltása például). Nem túl maradandó, de még így is felfelé lóg ki a mellékszereplők közül.

Látvány és Zene
Manapság egy ilyen jellegű gigászi produkció esetében alapvető, hogy álleejtős látványvilággal kell előrukkolni, a Ready Player One esetében pedig ez hatványozottan is igaz, hiszen alapvetően maga a történetben megjelenített Oasis nevű VR világ is a mindent képzeletet felülmúló vizualitásra épít. A produkcióra eltapsolt 175 millió dollár minden egyes centje pedig meg is látszik a vásznon. Spielberg és csapata nem spórolt semmin. Legyen szó a nem túl szép jövő lerohadt valóságáról, vagy az Oasis túltolt csiricsáré világairól. Az effektesek mellett pedig ki kell emelnem a mester két állandó munkatársát, Janusz Kaminski operatőrt és Michael Kahn vágót, aki szakmájuk legnagyobbjaiként ezúttal is lehengerlő munkát végeztek. A képi világ tehát fantasztikus, és annak ellenére, hogy az Oasis-beli univerzum nem olyan mint a regényben (realisztikus), teljes mértékben magával ragadó, mind az animáció minősége, mind a látványtervezők kreatív munkájának köszönhetően.

Spielberg állandó zeneszerzője, a nagyszerű John Williams idős kora miatt már nem bír olyan tempót, mint egykoron, ezért sajnos manapság már szelektálnia kell a munkák között. Így eshetett meg, hogy két, szorosan egymás után elkészült Spielberg-mozi közül ő inkább A Pentagon Titkait választotta. A Ready Player One esetében tehát a mesternek új zeneszerző után kellett néznie, a választása pedig nem kevésbé zseniális Alan Silvestrire esett. Nem akarom nagyon bő lére ereszteni, de Silvestri hosszú évek után (egészen pontosan a 2011-es első Amerika Kapitány-mozi) ismét maradandót alkotott. Itt-ott modern hatásokkal, de túlnyomó részt igazi régi vágású, klasszikus filmzenét alkotott, ahol (gondolom én) szándékoltan idézi meg a Vissza a jövőbe, a Ragadozó, de még a G.I. Joe taktusait is. A zene tehát erős pontja a filmnek, sokat hozzáad az alkotás értékéhez. Meg kell még említenem a rengeteg retró hangulatú betétdalt is, amit felhasználtak a hangulat fokozása érdekében: van itt Prince, Bee Gees, Twisted Sister, Van Halen, vagy éppen Tears For Fears. Nagy szívfájdalmam viszont, hogy az előzetesekben hallható A-HA dal, a Take On Me nagyzenekari verziója nem kapott helyet.

Történet
Ernest Cline vérbeli „kocka”. Ezt már a 2009-es Fanboys (Rajongók Háborúja) című film forgatókönyvével is bizonyította, amiben pár barát úgy dönt, hogy betör a Skywalker Ranch-re és ellopják a készülőben lévő új Star Wars-film, a Baljós Árnyak félkész kópiáját, mert egyikük halálos beteg és már nem fogja megérni a premiert. A film tobzódik az utalgatásokban és óriási szeretettel hódol a történet tárgyának, a Star Wars univerzumnak. Cline ebben a szellemiségben írta meg 2011-ben megjelent első regényét, a Ready Player One-t is, ami óriási sikert aratott.

A történet 2045-ben kezdődik, egy olyan korban, amikor elképesztő a túlnépesedés, az energiahiány, óriási a szegénység és mindenki egy Oasis nevű virtuális valóságba menekül, melyet évtizedekkel korábban egy James Halliday nevű zseni (valamint szociálisan visszamaradott kocka) alkotott meg legjobb barátjával, Ogden Morrow-val közösen. Az Oasis gyakorlatilag már helyettesíti a valódi világot: mindenki ott dolgozik, barátkozik, ott jár iskolába, sőt, még a szerelmi életét is ott éli.

Ám mikor egy napon Halliday meghal, végrendeletével dob még egy nagyot: elrejtett az Oasisben egy Easter Egg-et (Húsvéti Tojást), amit ha valaki megtalál, övé lesz a teljes vagyona (több százmilliárd dollár) és az Oasis feletti totális kontroll. Igen ám, de ahhoz, hogy valaki megtalálja, elképesztő csavaros próbákat kell teljesítenie, amikkel három kulcsot megszerezve (és újabb rejtvényeket megfejtve) végül eljuthat a győzelemhez.

A játék annyira nehéz, hogy a Tojásra vadászó Nyestek (így hívják a játékosokat) öt éven át nem találnak semmit, míg egy napon egy igazi nímand, Wade Watts (az Oasisben Parzival) meg nem leli az első kulcsot. Innentől újra beindul a vadászat, amiben egy IOI nevű mindenható nagyvállalat bármit megtenne, hogy megszerezze az Oasist, még a gyilkosságtól sem riadnak vissza, így Wade-nek kényszerszövetséget kell kötnie pár másik Nyesttel a túlélésért és a győzelemért.

Elsőször is leszögezném: alig van egyezés a könyv és film között. Ez az alapsztori még stimmel, de gyakorlatilag minden más különbözik. A célhoz vezető úton teljesen más feladatokat kell megoldani, nincsenek bonyolult fejtörők és a popkultúrális utalások is teljesen mások. A könyv alapvetően egy old school videojáték best of, gyakorlatilag a győzelemhez régi játékokat kell kijátszani ezerszer nehezebb változatban és kétszer van filmes feladat is, míg a mozis változatban ez épp fordítva történik.

A karaktereket is teljesen átírták: a könyvben mindenki egy ellenszenves, gyakorlatilag életképtelen seggfej, akikkel lehetetlen akár csak egy percig is azonosulni. A filmben viszont laza, közvetlen és szerethető hősöket kapunk. Nem kívánom az egészet töviről-hegyire átvenni, de itt az a helyzet áll fenn, hogy a film sokkal jobb, mint az alapjául szolgáló regény, ennek pedig több oka is van. Az egyik, hogy Cline tehetségtelen író. Nincs stílusa, nincs saját hangja, csak egymás után dobál szavakat és mondatokat.

A karaktereit is kb. a nevek különböztetik meg egymástól mert személyiségük az nincs sok. A felépített világa totál ellentmondás (pl. ha mindenki az Oasisben él, akkor hogy lehet a túlnépesedés probléma) ráadásul mindezt tetézi, hogy Cline videojáték fetisizmusának köszönhetően teljesen száraz és élvezhetetlen a könyv olyasvalakinek, aki nem „gamer”. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint mikor egy haverod éppen játszik, te meg a válla fölött nézed. Nem túl izgalmas. Na, itt pont ez történik, csak olvasod, ahogy játszik.

Aztán azok akik elaléltak a filmben látott szekérderéknyi filmes és képregényes utalástól azok csalódni fognak a könyvet olvasva mert ott alig akad olyan. A forgatókönyv első verzióját egyébként maga Cline írta meg, azt azonban Spielberg átdolgoztatta Zak Penn-nel. Ennek köszönhetően pedig sokkal inkább felhasználó-barátabbá (ha-ha) vált az egész, jóval könnyebben fogadja be olyasvalaki is, aki nem totál kocka.

Ráadásul mindezt megspékeli még, hogy a történetet teljesen áthatja (sokszor könnyedén, néha viszont tolakodóan) a jelenkor, úgynevezett „snowflake” nemzedékének szellemisége és a SJW (Social Justice Warrior) agybetegség. A történet alapvetően tök életképtelen emberekről szól, akik nem csak, hogy nem tudnak, de nem is akarnak szembesülni a valósággal, ezért inkább elmenekülnek egy biztonságos helyre (safe space), ahol a világ mindig olyan, amilyennek éppen elképzelik.

Aztán persze van fekete leszbikus nő, de ennek a ténynek nincs semmi szerepe a történetben, csak azért van, hogy a liberális ajvékolás ebben a témában is jelen legyen. A gonosz IOI minden alkalmazottja, aki a Tojást vadássza, egyen-avatárt „visel”, ami persze fehér bőrű férfi, szőke és kékszemű (akkor is, ha az azt irányító személy éppenséggel ázsiai, fekete, vagy nő). És az egész természetellenes világgal szemben az író nem nagyon fogalmaz meg kritikát, néha finoman utal rá, hogy ez nem éppen így a legjobb, de összességében Cline ódzkodik attól, hogy valami értelmeset is próbáljon kihozni a regényéből.

A film ezzel szemben nem merül bele sem társadalmi, sem politikai kérdésekbe. Az első perctől az utolsóig vállalja, hogy ez egy szórakoztató mozi és nem akar a torkunkon lenyomni semmilyen hazug ideológiát. A hibája, hogy teljesen leegyszerűsíti a történetet, rohan előre sík egyenesen és így nem kap semmiféle mélységet sem a sztori sem a karakterek, de legalább a film végén hatásosabban mond oda az egész digitális világ-függőségnek. Mert az Oasis lényegében az okostelefon-nemzedékről is szól, azokról akik le nem tennék a kezükből azt a szart és egy pillanatra nem figyelnének az őket körülvevő valóságra.

Összességében tehát a regényről sok pozitívumot nem tudok elmondani (van benne pár kétségtelenül jó ötlet és egy-két fejtörője tényleg kreatív) azonban egész egyszerűen rossz könyv. A tartalma sem érint meg, a világa is hidegen hagy, de stílusra és szellemiségre is rendkívül távol áll tőlem. És még egyszer mondom, Ernest Cline egész egyszerűen nem jó író. Csak egy rajongó, aki több száz oldalon keresztül hódol a szenvedélyének. A film története viszont ezzel szemben egyszerű, mint a bot, de nem is szándékozik megváltani a világot egyszerűen csak érdekes akar lenni és ez nagyjából sikerül is neki.

Rendezés
Steven Spielberg a mozgókép egyik legnagyobb mágusa. Lassan öt évtizedes pályafutása során sikert sikerre halmozott, gyakorlatilag nincs műfaj, amiben ne alkotott volna maradandót és idős korára is rendkívül termékeny maradt. Az viszont, hogy elvállalta a Ready Player One megrendezését több szempontból is meglepő. Egyrészt rohadtul nem Spielberg világa ez a videojátékos, virtuális valóság kockulás (érdekesség, hogy először a Warner a munkát konkrétan felajánlotta Christopher Nolan-nek, aki viszont köszönte, nagyon nem izgatta), másrészt pedig ugye ő Cline egyik legnagyobb hőse és ihletforrása, így baromi vicces, hogy gyakorlatilag magára kéne utalgatnia.

Ezt Spielberg úgy oldotta meg, hogy sok rá vonatkozó részt szimplán kihagyott (a háttérben van tán egy Indiana Jones-poszter, meg ugye ott a DeLorean) és ráment arra, hogy ő is tisztelegjen a hősei előtt. Legjobb példa erre a Ragyogást megelevenítő pálya, ami egyáltalán nem szerepel a könyvben, a filmnek viszont az egyik abszolút csúcspontja. Az is nagy húzás, hogy bár tényleg rengeteg a popkultúrális utalás, ezeket ügyesen helyezik el a háttérben, elképesztő mennyisége ellenére sem annyira irritáló, mint a regényben.

A mester ezen kívül ügyesen választotta ki a színészeit is, mindegyük alapvetően jól megoldja a szerepét (külön jár a pacsi Ben Mendelsohnnak), 70 felett is nagyon érzi a bugit, iszonyú lendülettel és energiával vezényli le az egész produkciót, az akciójeleneteiből süt, hogy a rendező még idős korára is megmaradt önfeledt gyereknek. Persze nem érhet fel a nagy klasszikusaihoz (Indiana Jones, Vissza a jövőbe, Jurassic Park), de ebből az alapanyagból a lehető legtöbbet hozta ki. Jó érzékkel szűrte ki azt, ami felesleges, oda nem illő, vagy éppen gagyi, és ha le is egyszerűsítette, de feszesebbé, összeszedettebbé, befogadhatóbbá tette az egészet. A manapság egy kaptafára elkészült Marvel-filmekre, meg Disney Star Wars-okra pedig még így is köröket ver.

Összegzés
Mindent egybevéve azt mondhatom, hogy Steven Spielberg, ha várat nem is, de egy takaros vityillót azért összehozott a melléktermékből. Ernest Cline gyakorlatilag borzalmas regényéből képes volt egy középszerű, ám szerethető, igazán látványos és sodró lendületű blockbustert készíteni, ami klasszikussá sosem fog válni, de a maihoz hasonló ínséges időkben még ez is megbecsülendő. Két megjegyzés még a végére: az egyik, hogy Spielberg szerint Cline egy látnok, és az általa megjósolt Oasis gyakorlatilag a mi jövőnk. Ha ez így van, akkor inkább dobjanak ránk atombombát. A másik, hogy a napokban már írót is találtak Cline második regényének, az Armadának a megfilmesítéséhez. Hát azt már tényleg nem ajánlom jó szívvel senkinek.

„Megöltem a Licskinget, mama!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.