Mozgókép Blog

Csillagok Háborúja IX. Rész: Skywalker Kora (Star Wars Episode IX: The Rise of Skywalker)

Bevezetés
A Birodalom Visszavág beuszó sárga szövegében van egy mondat: „Nehéz idők járnak a lázadókra”. Nagyjából ebben az állapotban találta magát a Disney szűk fél év alatt, hiszen a 2017 decemberében bemutatott Az Utolsó Jedi, valamint a következő év májusában mozikba került Solo című spin-off tett róla, hogy ne legyen felhőtlen az egeres cég hangulata. Rian Johnson moziját bár imádták a kritikusok, a rajongók ízekre szedték, míg a Ron Howard rendezte sztori-filmet méla érdektelenség fogadta és először a franchise történetében anyagilag földbe is állt.

Alighanem sem Bob Iger, a Disney fejese, sem Kathleen Kennedy nem így gondolták a dolgokat, mikor a Lucasfilm jogait felvásárolva nekikezdtek újkori Star Wars filmjeik gyártásának. Nem szeretném nagyon hosszan felvezetni a dolgokat, de igazából saját maguknak köszönhették azt a helyzetet, amibe kerültek. Az önteltségük, az arroganciájuk, a kéretlen politikai propagandájuk és a kapzsiságuk következményeként gyakorlatilag öt év alatt sikerült olyan helyzetbe hozni ezt a legendás szériát, mit el sem tudott volna képzelni senki.

Így érkezünk el a 2019 decemberére ígért, a folytatás trilógiát és egyben az egész Skywalker sagát lezáró filmhez, mely az előzmények ismeretében igen komoly kihívásokkal találta szemben magát. A diktátort játszó Kennedy „kreatív nézetkülönbségek” miatt már jó előre kirúgta Colin Trevorrowt az írói és rendezői székből, bár ennek valódi okait nagyon nem taglalták. A helyére kinézett Johnsont viszont a VIII. rész utáni népharag tartotta távol. Így került képe Az Ébredő Erőt jegyző J. J. Abrams, akire nem kisebb feladat hárult, mint normálisan lezárni ezt a kaotikus katyvaszt és lényegében tűzoltást végezni.

Az elmúlt bő másfél évben nem kevés pletyka és híresztelés került napvilágra a film elkészültéről, a háttérben folyó hatalmi harcokról, az ezerféle vágásról, a végeérhetetlen utóforgatásokról, melyeket mindenki csak rémhíreknek gondolt. Ám mikor a bemutató után az előre kiszivárogtatott sztori szinte minden egyes pillanata visszaköszönt a vászonról, így sokakban felmerült a kérdés, hogy talán a többi híresztelés is igaz. Hogy mik is ezek, azokra ki fogok térni a kritikában és igyekszem nem csak a Skywalker Korát, de az egész trilógiát, sőt az egész Disney érát is értékelni. Lássuk hát!

Szereplők
Leia Organa – Carrie Fisher, a tragikusan hirtelen elhunyt színésznő halála után három évvel újra leghíresebb szerepében látható. Hogy mégis hogyan lehetséges ez? Nos, Abrams és stábja a VII. rész kivágott és digitálisan manipulált jeleneteivel oldotta meg a feladatot. Ennél fogva pedig a végeredmény nehezen értékelhető, ráadásul többször érződik, hogy Fisher utólagosan van „betoldva” a jelenetbe és emiatt az egész nagyon furcsán hat. És noha örül a rajongó, hogy még egyszer láthatja Leiát a vásznon, valahol mégiscsak bizarr a helyzet, mert végtére egy három esztendeje eltávozott embert látok. Mennyivel értelmesebb lett volna némi átírással az előző filmben elbúcsúzni a karaktertől, de hát annak a filmnek az ésszerűség nem volt éppen erős oldala.

Rey – Daisy Ridley, a fiatal angol színésznő harmadszor bújik a rejtélyes roncsvadász bőrébe, hogy időközben felfedezett erejével ismét szembeszálljon a sötét oldallal és követőivel. Már a kezdetektől nagyon sok kritika érte a figurát annak túltolt képességei és igen, mondjuk ki, feminista propagandája miatt. A folytatásra ezek a kritikus hangok még inkább felerősödtek, így talán joggal várhatta a néző, hogy most kicsit visszavesznek. Hát nem vettek, sőt. Később ezt majd kifejtem, annyit mindenesetre elmondhatok, hogy Ridley kisasszony a rábízott feladatot most is megoldja, ami működik a karakterben, az neki köszönhető, ami meg nem, az inkább az írók és a rendező sara.

Kylo Ren – Adam Driver, a kissé aszimmetrikus arcú, ám rendkívül tehetséges színész is visszatért a világos és a sötét oldal közt örlődő Skywalker leszármazott Ben Solo, azaz Kylo Ren szerepében. Bár alapvetően igen nagy potenciál rejlett a figurában, már Az Ébredő Erő is kudarcot vallott annak kiaknázásában, hiszen többnyire egy hisztiző hülyegyereket kaptunk csak. Az Utolsó Jedire sem javult a helyzet, a karakter semmilyen további mélységet nem kapott, sokkal inkább csak vérlázítóan ostoba mondatokat. Driver hiába nagyon jó színész, akiről ordít, hogy szeretne valamit nagyon hozzáadni ehhez a trilógiához, egész egyszerűen nincs miből dolgoznia. Most kicsit több teret kap, árnyalódik a karaktere, de sajnos ez már nagyon későn történik meg, így a végeredmény rendkívül összecsapott. Az ő karakteréért a leginkább kár.

Finn – John Boyega, nigériai felmenőkkel büszkélkedő angol színész is a visszatérők táborát erősíti. Finn szintén nagyon érdekes karakternek indult, lévén dezertált rohamosztagos és ez egészen újszerűnek hatott, legalábbis koncepció szinten. Azért csak ott, mert Abramsék anno semmit sem kezdtek vele, csak egy folyton izzadó hiperaktív csávót kaptunk, aki menekülni akar az Első Rend elől. A folytatásban a végére átmehetett volna egy emlékezetes jellemfejlődésen, de Rian Johnson nem hazudtolta meg önmagát és sikeresen elcseszte azt is. Erre filmre fejlődhetett volna a karakter, de az igazság az, hogy totál egy helyben toporog, pusztán annyi a szerepe, hogy hűséges kutyaként koslasson Rey után. Érte is kár, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni a figurából.

Poe Dameron – Oscar Isaac, a manapság egyre inkább felkapott színész is tiszteletét teszi a trilógia ász pilótájának szerepében. A VII. részben még nem volt több egy feldúsított játékidejű Wedge Antillesnél, amivel nagy baj nem is volt, ám a folytatásra sikerült komplett idiótát csinálni a karakterből. Az Utolsó Jedinek köszönhetően Poe egy felelőtlen, „ki ha én nem” hülyegyerekké vált, akinek a lelkén több ember élete száradt a film tízedik percére, mint a teljes Első Rendén összesen. A Skywalker Kora szerencsére javít az összképen, itt már gyakorlatilag klasszikus űropera hősként jelenik meg, szimpatikus is a figurája, így a karakter, ellentétben társaival, pozitív irányba tolódott el.

Lando Calrissian – Billy Dee Williams, a Star Wars eddig méltatlanul mellőzött nagy öregje is tiszteletét teszi! Lando visszatérésére már 2015 óta vártak a rajongók, érthetetlen, hogy csak most jött el a pillanat, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy főleg azért rángatták elő, mert a nagy hármas egyikével sem tudott már Abrams mit kezdeni, hiszen Ford és Hamill esetében a karaktereik, Fisher esetében pedig maga a színésznő távozott az élők sorából. Nos, Lando igazából a fan service okán van jelen, nagyon fontos dolgok nem kötődnek hozzá, de a jelenléte mégis óriásit dob a filmen, Williamsen pedig látszik, hogy minden pillanatát élvezte a munkának, ráadásul gond nélkül rázódott vissza a ’83-ban szögre akasztott köpenyébe.

Enric Pryde – Richard E. Grant, a kiváló veterán angol színész alakítja a minden eddiginél hatalmasabb Végső Rend névre hallgató flotta főparancsnokát. Bár Grant nem kap nagy játékidőt, neki köszönhetően végre kapunk a negatív oldalon egy olyan karaktert, aki tiszteletet parancsoló és nem olyan, mint egy diliházból szabadult idióta. Grant a kevésből is kihozza a maximumot és a játékát látva csak sajnálhatjuk, hogy nem a kezdetektől fogva ő volt a rosszarcúak egyik vezéralakja, mert akkor talán az Első Rendet kicsit komolyabban is lehetett volna venni.

Zorii Bliss – Keri Russell, a gyönyörű és tehetséges színésznő a 2006-os Mission: Impossible III után ismét együtt dolgozhatott Abramsszel. Russell egy egykori fűszercsepészt alakít, akinek van némi közös múltja Poe-val. Erről sokat nem tudunk meg, mert sajnos Zorii karaktere jó, ha 8-10 percet szerepel, ráadásul azt is végig sisakban. Igazából nem is értem, minek kellett erre a szerepre egy nevesebb színésznő, kb. akármelyik statiszta eljátszhatta volna, annyira nem kezd vele semmit a film. Bizonyos értelemben ő ennek a résznek a Phasma kapitánya, mert mindkettőt nagyon promózták előzetesen, valami hű, de fontos karakternek beállítva, hogy aztán egy tök huszadrangú figura legyen.

Armitage Hux – Domhnall Gleeson, a fiatal kora ellenére már igencsak tapasztalt ír színész is harmadszor ölti magára az Első Rend első számú húgyagyújának szerepét. Sajnos nem tudok mást mondani, mert mind Abrams, mind Johnson egy folyton grimaszoló és ordibáló totál ostoba náci karikatúrát tudtak csak kihozni belőle, plusz Johnson még rúgott is bele egy jó nagyot, hiszen Az Utolsó Jediben már végképp önmaga paródiájává vált a karakter. Jelen filmünkben jóval kevesebbet szerepel, de abban sincs köszönet. Lehetne, hiszen most nem óbégat ész nélkül, ellenben kapott a karaktere egy olyan csavart, ami totálisan karakteridegen és ebből kifolyólag teljesen nevetséges is. Nagyon sajnálom Gleesont, mert sokkal többet érdemelt volna ennél. Főleg ha Huxot párhuzamba állítjuk a fentebb tárgyalt Pryde-dal.

Luke Skywalker – Mark Hamill, a Csillagok Háborúja széria ikonikus alakjának életre keltője sajnos dicstelen véget ért az előző epizód végén. Az, amit Johnson a karakterrel művelt ékesen bizonyította, hogy a Disney-nek lövése nem volt arról, hogyan is kellene kezelnie ezt az egész Star Wars jelenséget, ellenben rajongók millióit haragították magukra vele. Luke így ezúttal egyetlen jelenetben Erő-szellemként tér vissza, abban a jelenetben pedig kapunk hideget-meleget. Jó, mert Abrams finoman beint vele a VIII. résznek és rossz, mert emellé Luke csak hülye mondatokat lök, illetve villant egy olyan kunsztot, ami totál illogikus mindennel, amit korábban láttunk a szériában, és ha az Erő-szellemek tudtak volna ezelőtt is ilyet, totál máshogy alakul az egész. Mindegy, a lényeg, hogy még egyszer láthattuk Mark Hamillt leghíresebb szerepében és én leginkább csak erre szeretnék emlékezni.

Palpatine/Darth Sidious – Ian McDiarmid, a túlzás nélkül zseniális skót Shakespeare-színész is visszatért, méghozzá óriási meglepetést okozva ezzel. Mégpedig azért, mert karaktere meghalt A Jedi Visszatér végén. Hogy akkor mégis hogy lehet itt? Hát úgy, hogy miután Johnson sikeresen hazavágta a trilógia főgonoszának szánt Snoke-ot, mindenképp elő kellett húzni valakit a kalapból. Így nem maradt más ötlete Abramsnek, mint megerőszakolva mindazt, amit George Lucas hat filmen át felépített, visszahozni a széria mesteri bábjátékosát. McDiarmid ezúttal is lubickol a szerepben, bár ő sem kapott túl sok játékidőt, minden egyes pillanatban, amikor felbukkan, uralja a vásznat. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Sidious egyike minden idők legikonikusabb gonoszainak és ezen még az sem változtat, hogy a Skywalker Kora belőle is hülyét csinál, de erről majd később.

Látvány
Egy Star Wars film sosem volt olcsó mulatság, de a Disney érában még a szokásosnál is vaskosabb csekkeket írtak a készítőknek. A Skywalker Kora mind közül a legdrágább, hiszen tokkal-vonóval együtt a büdzsé eléri a 300 millió dollárt és ebben a marketingköltség még benne sincs. Ennyi pénzért joggal várhatja a néző, hogy a látvány valósággal földbe döngölje, ami meg is történik, meg nem is. Megtörténik, mert a trilógia legmonumentálisabb képi világát kapjuk óriási üldözésekkel, hatalmas csatákkal, a legprofesszionálisabb trükkökkel. A baj csak az, hogy amit látunk megint nem izgalmas, vagy eredeti. Abrams és a Disney továbbra sem tudja levedleni a begyepesedett remake-koncepciójukat, így mi mást kapnánk ezúttal is, mint sivatagbolygót (Pasaana), erdőbolygót (Ajan Kloss), havas bolygót (Kijimi). Ami újdonság lehetne a helyszínekben az a Kef Bir nevű világ, csak semmit nem kapunk belőle egy tengerparton kívül (itt van a Halálcsillag roncsa) meg a nagyon darkos és hangulatos Exegol nevű tiltott Sith világot, ami baromi pöpec, csak itt is van egy darab helyszín. Mondjuk ezzel együtt ez nagyon tetszett.

Emellé kapunk néhány visszatérő helyszínt (Ahch-To, Mustafar, Tatooine), de csak rövid időkre, ráadásul utóbbi kettő megint csak fan service-nek van benne. Ami a többit (jelmezek, díszletek) illeti, megkapjuk a szokásos eredeti trilógia másolatot, ismét van egy rakás korai Ralph McQuarrie concept art felhasználás, szóval semmi eredeti. Ezzel együtt a látványtervezők (Rick Carter és Kevin Jenkins) megoldották a házi feladatot. Az operatőrt (Dan Mindel) is csak dicsérni tudom, nagyon jó munkát végzett. A vágók viszont nyugodtan bevéshetnek maguknak egy karót. Persze tudom, hogy ez Abrams sara elsősorban, de a két nyesegető (Maryann Brandon és Stefan Grube) keze is benne van abban, hogy a Skywalker Kora egy fejetlenül rohanó kaotikus és összecsapott film, amiben sosincs semmire elég idő, már ugrunk is a következő helyszínre és karakterekre. Erről is beszélek majd később, a lényeg, hogy ezen a fronton a mozi bizony csúnyán elhasalt.

Zene
A zenét mindig kiemelem, mint a filmek sikerének egyik fő kulcsát, hiszen a hangulathoz talán semmi sem tesz hozzá annyit, mint egy jól megkomponált score. A Star Wars esetében ez hatványozottan igaz, hiszen anno az volt Lucas elképzelése, hogy írjanak „saját klasszikus zenét”. John Williams pedig eleget is tett ennek. Minden idők talán legnagyobb filmzeneszerzője nem csak hat Csillagok Háborúja muzsikával, de számtalan egyéb alkotásával is beírta magát a karmesterek történetébe. Mikor a Disney belevágott a folytatás trilógia elkészítésébe egy dolgot biztosra vettem, méghozzá azt, hogy a zene hozni fogja a korábbi színvonalat. Nos, az igazság az, hogy némiképp csalódnom kellett. Az Ébredő Erő esetében még egészen kreatív volt a végeredmény, éreztem, hogy a mester derekasan odatette magát. Alkotott néhány remek új témát és sikeresen simította hozzá a korábbi részek zenei hangulatához, még ha az összkép nem is volt olyan makulátlan. Az Utolsó Jedi esetében viszont nagyon durván érezni lehetett az ihlettelenséget. Nem nagyon volt olyan új téma, ami megragadta volna az embert, noha kétségtelen, hogy Williams még rutinból is minőségi zenét hozott össze, csak éppen a frissesség és az átütő erő hiányzott. A mester már jó előre bejelentette, hogy a Skywalker Kora lesz az utolsó Star Wars muzsikája, így bíztam benne, hogy valami igazán nagyot kapunk.

Nos, azt kell mondanom, hogy ha fel nem is ér legjobb pillanatokhoz, búcsúnak mindenképpen méltó lett a végeredmény. Nehéz lesz most összeszednem a különböző tételeket, mert az albumon nem sorrendben hallhatóak a darabok és sajátos módon össze is vannak fűzve, de azért megpróbálom. A kezdés rögtön megadja az alaphangot. Kylo mustafari mészárlása és az Exegolra történő utazás erőteljes és sötét hangulatú (Fanfare and Prologue, valamint Journey to Exegol), ahol a mester ügyesen szőtte bele a Birodalmi indulót is. Egyébiránt ez a baljós hangulat jellemzi a legtöbb tételt és jól is áll a zenének. Ilyen a The Old Death Star, az Anthem of Evil (ez fantasztikus, különösen a kórus hátborzongató), vagy éppen a Join Me. Megkapjuk a remek akciódarabokat is (The Speeder Chase, Fleeing from Kijimi, Battle of the Resistance). De drámaibb, igazán szép pillanatok is helyet kaptak (The Rise of Skywalker, Destiny of a Jedi, We Go Together, Farewell). A lényeg, hogy Williams igazán sokszínű score-t hozott össze, többször megidézi a korábbi filmek zenéit, ezzel is próbál valami fajta egységet megteremteni, erre legjobb példa az albumot záró Finale. Önmagában is megállja a helyét, és ha nem is nő fel a régiekhez, akkor is nagyszerű. Nem tudom, a mester éltes kora ellenére meddig tud még alkotni, de az biztos, hogy (remélhetőleg minél későbbi) távozása betölthetetlen űrt hagy majd maga mögött.

Történet
És ezzel el is érkeztünk a legfontosabb részhez. Minden film történetet mesél el, így akármilyen is a körítés, ebben kell a legerősebbnek lennie. Nos, a Skywalker Kora jött, látott és elbukott. Hogy miért, annak számtalan oka van, amikről muszáj beszélni, mielőtt rátérnénk a film konkrét sztorijára. Kezdjük is azzal, hogy mikor George Lucas eladta a jogokat a Disney-nek, ő egyben átnyújtott az egész trilógiára vonatkozó igen részletes, úgynevezett story treatmentet. Ebben Lucas kidolgozta, hogy a VII., VIII. és IX. részeknek alapvetően miről kell szólnia, és mik mentén kell a történetnek előre haladnia. És mit tett a Disney? Abban a pillanatban, hogy a jogok hozzájuk kerültek, dobták is a szemétbe Lucas sztoriját, hogy majd ők azt jobban tudják. Egyszerűen döbbenetes az arroganciának és az önteltségnek ez a foka. Hogy ők jobban tudják miről szól a Star Wars, mint az az ember, aki ezt az egészet kitalálta.

Ezek után jött J.J. Abrams és összehozta Az Ébredő Erőt, ami nem volt több egy minden eredetiséget és kreativitást nélkülöző Új Remény remake-nél. Innentől kezdve pedig már bizonyos volt, hogy a Disney semmi mást nem akar, mint folytatás címén bújtatott feldolgozásokat készíteni, amik nem fognak másról szólni, mint a legendás eredeti trilógia teljes kiszipolyozásáról. Abrams pedig semmi mást nem tudott hozzátenni, mint a nevetséges „mystery box” (rejtély doboz) koncepcióját, ez pedig már alapvetően is hibás lépésnek bizonyult. Hogy ki az új trilógia főhőse, Rey. Hogy miért szólítja őt Anakin Skywalker fénykardja, hogy ki ez a Snoke, hogy kik a Ren lovagok, mind lógtak a levegőben. Millió kérdés és nulla válasz. És nem csak, hogy nem kapjuk meg a válaszokat, hanem azok nem is léteztek, hiszen Abrams a fent említett koncepciója nyomán abban hisz, hogy ezek a rejtélyek addig érdekesek, amíg rejtélyek is maradnak (magyarul rohadt nagy blöff az egész). Másrészt mivel a Disney alapvelve az volt, hogy a trilógia mindhárom részét más ember írja és rendezi, így direktorunk magasról tett is arra, hogy bárminemű válasza legyen.

Majd jött Rian Johnson, aki csinált egy Birodalom remake-et (akárki akármit állít, ugyanúgy másolat az egész film), aki szintén egy darab saját ötletet adott hozzá a filmjéhez. Ez az ötlet pedig még Abramsénél is nagyobb baklövés volt. Ez nem volt más, mint a „subverting expectations” koncepciója, ami tükörfordításban annyit tesz, mint a várakozások felforgatása. Magyarul csináld a szöges ellentétét annak, amire a közönség számítana. Ennek köszönhetően kaptunk egy olyan Luke Skywalkert, aki mindenben szöges ellentéte annak, akinek lennie kellene. Ezért írta ki Snoke-ot csak úgy sitty-sutty, ezért lettek Rey szülei senkik és ezért nem volt az egész rohadt filmnek se füle se farka. Mert Abrams a maga hányaveti módján elindult egy irányba, Johnson meg fogta, röhögve leszarta azt és elindult teljesen másfelé, miközben magasról tett arra, hogy a sztori tele van illogikus és karakteridegen baromságokkal. Sebaj, hiszen az a fő, hogy erre senki nem számított.

Arra meg a Disney nem, hogy a rajongók többsége rühelleni fogja ezt és hiába zengtek ódákat a kritikusok róla (ezt főleg annak köszönhette Johnson, hogy telenyomta filmjét propagandával: tovább erősítette a feminista vonalat, kaptunk egy kis PETA-üzenetet, meg hát gonosz white supremacy és savazzuk egy kicsit a „hadiipari komplexum” témáját is). Ezek után a második spin off film, a Solo anyagi bukása rendesen feladta a leckét a készülő IX. résznek. Tovább terhelte a helyzetet, hogy a Lucasfilm feje, Kathleen Kennedy gyakorlatilag diktátort játszva azonnal kirúg bárkit, aki ellentmond neki (így járt Colin Trevorrow is, aki eredetileg rendezte volna jelen filmünket), valamint azzal sem szereztek jó pontot, hogy folyamatosan sértegették és gúnyolták azokat a rajongókat, akik mertek kritikus hangot megütni a filmjeikkel kapcsolatban. Végül is nincs jobb annál, mint, hogy vegzáld azokat, akiknek a pénzét meg akarod szerezni.

Végül visszahívták Abramst, aki maga mellé vette társírónak Chris Terriót. Nem kisebb feladat állt előttük, mint összehozni egy olyan történetet, ami begyógyítja Az Utolsó Jedi okozta sebeket, értelmesen folytatja a trilógia első két részét és egyben korrekt lezárást ad az egész kilenc részes sagának. A probléma annyi volt, hogy ez nagyjából teljesíthetetlen feladat, hiszen mostanra már annak is nyilvánvalóvá vált, hogy az egész trilógia koncepció nélkül készült, aki a fejét eddig homokba dugta, másrészt ezt tetézte, hogy Johnson vigyorogva barmolta szét azt is, amivel talán kezdeni lehetett volna valamit. Ezek után Terrio és Abrams összehoztak egy olyan sztorit, ami persze, hogy a klasszikus trilógia záró darabjára, A Jedi Visszatérre hajaz leginkább és a rajongók visszaédesgetése érdekében teletolták a filmet annyi fan service-zel, amennyit nem sajnáltak.

Nézzük először is tömören a film sztoriját. Már a beuszó szövegből megtudjuk, hogy Palpatine visszatért a halálból és ismét készül leigázni a galaxist. Kylo ezért felkutatja, hogy megölje, de az Uralkodó mindent neki ígér, ha megöli Reyt. Hősnőnk és társai is rájönnek közben, hogy a Sith Sötét Nagyura feltámadt hamvaiból, ezért fel akarnak kutatni ők is egy Útkeresőt (ahogy korábban Kylo), hogy végezzenek vele. Hőseink ezek után kincskeresésbe kezdenek, előbb egy tőrhöz jutnak el, aztán az Útkeresőhöz, miközben Kylo és Rey az Erőn keresztül folyamatosan egymást győzködik, hogy csatlakozzon a másikhoz. Megtudjuk, hogy Rey Palpatine unokája és ezért olyan erős, aztán a végső párbajuk végén Kylo-t megszólítja Leia az Erőn keresztül. Ennek következményeként előbbi visszatér a világos oldalra, utóbbi meghal. Némi önmarcangolás után Rey felkerekedik leszámolni az Uralkodóval, amiben segít neki Kylo is, miközben az Ellenállás végső csatát vív a Végső Rend csillagrombolói ellen. Palpatine meghal, Kylo feláldozza magát Rey-ért. Ő lesz az utolsó Jedi és felveszi a Skywalker nevet.

Ennyi, amit Abrams és Terrio ki tudott izzadni magából. Most az egy dolog, hogy Palpatine visszahozása már alapból szembe köpi mindazt, amit George Lucas hat filmen át elmesélt, beleértve a próféciát, Anakin és Luke áldozatát és végeredményében a Birodalom felett aratott győzelmet. Ez utóbbit már megtette Az Ébredő Erővel, hiszen már ott semmibe vette az egészet, tekintve, hogy harminc évvel később is a Lázadás harcol a Birodalom ellen, csak új név mögé bújtatva. Ezek után pedig nem kapunk mást, mint a film háromnegyedében tárgyakat hajkurászunk, afféle kincsvadászat az egész, de ez nem is áll távol ugye Abramstől, aki még Luke Skywalkerből is képes volt megtalálásra váró McGuffint kreálni. A kergetőzést meg semmi nem dobja fel, pusztán Kylo és Rey végeérhetetlen civakodása, kicsit sem meglepő fordulatok, áldrámázás, hogy a végére eljussunk egy végtelenül kiszámítható összecsapáshoz.

A film pedig fénysebességgel robog előre, bejárunk millió helyszínt, kapunk egy rakás új karaktert, miközben az eddigiekkel sem tudnak mit kezdeni, visszarángatnak egy gonoszt, akinek a jelenléte teljes mértékben megmagyarázhatatlan, tárgyakat kergetünk a főhősökkel és végül mindez megszül annyi kérdést és logikai bukfencet, ami tíz másik filmben nincs együttvéve. Nem túlzok, mikor azt írom, nagyjából harminc darab olyan pontot találtam a sztoriban, amire nincs normális válasz, illetve semmilyen módon nincs megmagyarázva/kibontva. Itt pedig már az is egyértelmű, hogy azért száguld a film ilyen őrületes tempóban, hogy a nézőnek nehogy esélye legyen gondolkodni a megannyi kérdésen és logikai bakin. Ordít az egészről, hogy még maguk a készítők is magasról tettek arra, hogy bármilyen szempontból is értelmes történetet hozzanak össze. De hát hogyan is tudtak volna, ennyire önellentmondásos előzmények után? De végül is miért ne, szemezgessünk a felmerülő kérdések közül.

Hogyan tért vissza Palpatine? Hogy épített titokban egy ekkora flottát? Ha az Uralkodó teremtette Snoke-ot klónozással, kiből klónozta? Hogyan klónozott egy Erő-használó személyt, mikor a Star Wars univerzumának egyik alapszabálya, hogy Erő-használókat nem lehet klónozni? Miért kéri a film elején, majd utána még egyszer Kylo Rent arra, hogy ölje meg Rey-t, ha a film végére már élve kell neki? Ha ő állt végig minden, így az Első Rend mögött is, akkor egyáltalán minek van Végső Rend? Ha Thripionak csak lefordítani tilos a Sith szöveget, miért nem viszi el őket egyszerűen az Útkeresőhöz? Kik a Ren lovagok, mire jók, honnan jöttek? Hogy a francba áll az orgyilkos Ochi hajója 30 éve érintetlenül egy bolygón? Ha Rey képes bármit érzékelni az Erőn keresztül, miért nem érzi, hogy Csubi nincs a szállítóhajón? Mióta lehet egy szimpla századosi medállal bejutni bárhová? Akkor most egy darab érmével akármilyen hajó feljuthat egy szupertitkos rombolóra is, vagy akár egy bázisra, meg se nézik ki az? Kylo szerint ő és Rey diád az Erőben. Erre az Uralkodó csak a végén jön rá, de ez hogy lehetséges, ha a sztori szerint ő teremtette Snoke-ot is és ugye Snoke kapcsolja őket össze az Erőn keresztül?

Miért képes Kylo Ren és Rey tárgyakat teleportálni az Erőn keresztül? Miért képesek ilyen szintű gyógyításra, miközben ezzel teljesen ellentmondanak mindennek? Ha képesek a halálból visszahozni csak úgy bárkit, akkor ezt korábban miért nem csinálta egy Jedi sem? Luke szelleme csak úgy elkapja a fénykardot. Ha ilyen mértékben képesek interakcióba lépni a valódi világgal, miért nem mennek és harcolnak ők maguk? Luke víz alatt rohadó X-szárnyúja hogy képes még repülni, mikor ő maga tette tönkre, hogy soha ne hagyhassa el a szigetet? Tényleg nem tudja az Uralkodó félelmetes flottája egy jeladó torony nélkül elhagyni egy bolygó légkörét, mert nem tudják, merre van a felfelé? Ki az a sok kántáló csuhás az Exegolon? Tényleg arra akarja rávenni Reyt az Uralkodó, hogy ölje meg őt, mert akkor beléköltözik a szelleme, ő lesz az az új Uralkodónő és akkor hatalma lesz megmenteni a barátait, akiket különben megöl Palpatine?

De az ugye megvan, hogy ha megöli őt Rey és beléköltözik az összes Sith szelleme (ez mekkora baromság), ergo ő is Sith lesz, akkor már nem fogja érdekelni többé a barátai élete, így nettó értelmetlen a dolog? Tényleg volt bőr a pofájukon 2017 után még egyszer remake-elni A Jedi Visszatér tróntermi jelenetét? Palpatine tényleg képes életerő-elszívásra? Ezt miért nem használta korábban? Csak én kezdem a Harry Potterben érezni magam? Zorii Bliss hogy jutott ki a Kijimiről annak elpusztulása előtt, miközben ő maga mondta el, hogy a Poe-nak adott századosi érem az egyetlen kiút? Az Uralkodó most már egy flottát is le tud villámozni az égről, de Rey visszaveri azokat kettő darab fénykarddal? Tényleg megbuherált Finn és Jannah egy lövegágyút úgy, hogy sehol nem voltak a Végső Rend katonái pedig percekkel korábban még visszaverték hőseinket? Finn tényleg a semmiből most Erő-érzékeny lett? Minek megy Rey a Tatooine-ra a Lars-farmra, mikor ő nem is kötődik ahhoz a helyhez? Tényleg csak úgy ott ál érintetlenül? Rey most már Skywalkernek hívja magát. Hogy zárja ez le a Skywalkerek történetét?

És ezek csak a legérdekesebbek, mert lett volna még mit felhozni. Egész egyszerűen teljesen inkonzisztens a történet és nem csak önmagával, hanem a trilógia két korábbi epizódjával és mindenekelőtt a saga korábbi hat filmjével szemben is. Abramst és Terriót láthatóan nem érdekelték olyan apróságok, mint logika, következetesség, ésszerűség. És itt most nem ilyenekre gondolok, mint a „miért van hang az űrben” típusú marhaságok, mert ez egy space fantasy. Hanem arra, hogy mint sok jól felépített fantáziavilágnak, úgy a Star Warsnak is meg vannak a maga szabályai, illetve a történetből adódó következményei. Ezeknek szinte már sportból mondanak ellent. Miért? Mert minden hazudozás ellenére, Kathleen Kennedynek és a sameszainak lövésük nem volt arról, hogy mit és hogyan akarnak elmesélni. Nem volt egy épkézláb koncepciójuk, ezt meg még tetézte az is, hogy farokméregetésből kifolyólag Abrams és Johnson folyamatosan egymásnak mondtak ellent.

De beszéljünk kicsit a karakterekről is. Itt vannak az új trilógiás arcok, Rey, Finn, Poe és Kylo. Előbbi lehetett volna jó karakter, ha nem írják meg a kezdettől fogva feminista propagadnának, afféle „Mary Sue”-karakternek, akinek nem kell semmit tanulnia, nem kell semmit megismernie, rögtön mindig mindent tud. Erre a filmre a képességei már határtalanok, soha egyetlen összecsapást nem veszít el. Egy ilyen hőssel nem lehet azonosulni. Finn is papíron tök érdekes figura, dezertőr rohamosztagos. Kár, hogy három film nem volt elég, hogy ezzel kezdjenek is valamit, mostanra annyi a szerepe, hogy Rey nevét kiabálja, és hűséges kiskutyaként loholjon utána. Poe szimpla Wedge Antilles pótléknak indult, hogy mostanra középszintű Han Solo pótlék legyen. Még a fűszercsempész hátteret is hozzáerőszakolták, pedig ezzel ellent mond a Disney által teremtett új kánonnak is.

És itt van nekünk Kylo Ren, született Ben Solo, aki ezer sebből vérző marhaságaival együtt is ennek a trilógiának a legjobb, legérdekesebb karaktere. A fény és sötétség közt őrlődő Skywalker-leszármazott sztorijából annyira klassz dolgokat ki lehetett volna hozni, hogy az nem is igaz. Ráadásul Adam Driver személyében ehhez volt egy kiváló színészük is, de mégsem tudtak mit kezdeni ezzel. Az első filmben csak hisztizik, és folyton azt hajtogatja, kell neki a térkép. A másodikban hirtelen Rey megszállottjává válik és állandóan vegzálja, hogy álljon át a sötét oldalra. De miért? Mostanra erősebb lett ő is, eltökélten hatalomvágyó, egy ponton még meg is ölné Reyt, de csak mert megszólítja anyu az Erőn keresztül és felidézi magában aput, már vissza is tér a jó oldalra? Na ne már. Most az egy dolog, hogy alapkoncepciójában ő sem volt több Darth Vader koppintásnál, de mennyivel érdekesebb lett volna, ha az egész trilógia középpontjában ő áll.

Aztán itt vannak a visszatérő karakterek, Palpatine, Luke, Leia, Lando és igen, Han. Ezek mindegyike kapott valamennyi játékidőt. Han visszatérése a legmeglepőbb, valahol jó húzás is (kíváncsi lennék, hogy ezért az egy percért mennyit fizetett Fordnak a Disney), csak ilyenekből kellett volna még pár a trilógia során. Luke is visszatér egy jelenet erejéig Erő-szellemként, ahol már végre önmaga, ellentétben a Rian Johnson által megírt borzalommal, de ez már édeskevés és túl későn történik meg. Leia olyan amilyen. Fisher állapota már alapból is limitálta a lehetőségeit a trilógia során, most pedig archív anyagokat vágtak össze úgy, hogy hellyel-közzel illeszkedjenek, ez nem mindig sikerül. Mondjuk nem is lóg ki az eddigiek közül, mert a trilógia során alapvetően sem csinált mást, mint coelhói mélységű álbölcsességeket motyogott. Lando sem kap kb. tíz percnél többet, róla meg ordít, hogy a fan service miatt hozták vissza, ezzel együtt legalább ő megmaradt annak aki volt, így az összképet nézve vele volt ez a trilógia a leghálásabb.

És végül itt van nekünk Palpatine, azaz Darth Sidious a Sith Sötét Nagyura. A karakter, aki a VI. rész végén meghalt. Beledobták egy reaktorba a Halálcsillagon, ami aztán atomjaira robbant. Ez a karakter pedig most itt van. Már írtam, hogy ez szembe köpi az előzményeket, hiszen filmeken át építettek egy próféciát, miszerint a Kiválasztott fogja egyensúlyba hozni az Erőt. Ez pedig a VI. rész végén megtörtént, mikor a fia által megváltott Anakin Skwyalker megöli az utolsó Sith Nagyurat. Pont. Hat filmen át építették nem csak két Skywalker, a Köztársoság bukásának és a Birodalom felemelkedésének, majd bukásának történetét, de annak a karakternek a történetét is, aki mesteri bábjátékosként a háttérből mozgatott szinte minden szálat. Palpatine, különösen az előzménytrilógiának köszönhetően olyan zseniális gonosszá vált, amilyen csak nagyon kevés van.

És akkor most kapunk egy magyarázat nélkül visszahozott Uralkodót, aki folyton önellentmondásba keveredik azzal kapcsolatban, hogy mit is akar. Aki saját elmondása szerint megint csak mindent és mindenkit manipulált a háttérből, de ehhez képest meglepődik dolgokon, hogy végül a Jedi után ismét alábecsülje az ellenfelét, márpedig ő sosem volt ennyire hülye. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a karakter is csak árnyéka önmagának, szinte nyoma sincs benne annak az ördögi zsenialitásnak, ami korábban jellemezte. Hogy a karakter mégis működik, azt az őt életre keltő fantasztikus színésznek, Ian McDiarmidnek köszönhetjük, aki ezúttal is hátborzongató alakítást nyújt, minden másodpercében uralja a vásznat. Ezzel együtt ordít, hogy a karakter csak azért lett visszahozva, mert Johnson olyan „fantasztikus” stílusérzékkel nyírta ki a trilógia főgonoszának szánt Snoke-ot az előző részben, kamuzzanak ezzel kapcsolatban is akármit.

Mindegy, már így is rengeteg időt fecséreltem ennek a nem létező történetnek az elemezgetésére, pedig a felét sem érdemelte volna meg. Lényegében annyi történt, hogy egy kezdetektől elhibázott és koncepció nélkül útjára engedett trilógia végül oda futott ki, ami az egyetlen lehetséges végkifejlet volt: a nagy büdös semmibe. Karakterek, akik sehová nem fejlődtek három részen keresztül, csak történnek velük dolgok, karakterek, akiket felvezetnek, mint rejtélyes és fontos szereplők, hogy aztán vagy eltűnjenek, vagy a háttérbe szoruljanak. Egy alapvetően semmiről sem szóló történet, ami végig egyebet sem tesz, csak majmolja a klasszikus trilógiát és mindezt átszövi megannyi önellentmondás és logikátlanság, hogy az már egészen művészi.

Rendezés
J.J. Abrams sosem arról volt híres, hogy világmegváltó víziói lennének, de sok éves tévés múlt végül elvezette őt a Mission: Impossible III rendezői székébe, ahol, ha nem is alkotott klasszikust, de azért összehozott egy olyan filmet, ami nem hoz szégyent a szériára. A 2009-es Star Trek talán a legnépszerűbb filmje, a XXI. század számára felturbózott űrkalandja óriási anyagi és kritikai sikert aratott, noha már itt kezdett kiütközni, hogy a történetvezetés logikája nem igazán lebeg a szeme előtt. A 2011-es Super 8 a legjobb, legszerethetőbb alkotása, amellett, hogy óriási szíve van, tisztelettel hajt fejet Steven Spielberg és John Carpenter korai filmjei előtt. A 2013-as második Trek-mozija viszont már előfutára Az Ébredő Erőnek: önismétlés, folytatásnak álcázott feldolgozás, ahol a történet tök másodlagos, a lényeg, hogy száguldjon a film.

Mikor a Disney megvette a jogokat és bejelentették, hogy jön az új trilógia még én magam is Abramst neveztem meg az egyik legjobb opciónak a rendezői székbe. Utólag ezt már inkább szégyellem. Direktorunknak ugyan is esze ágában sem volt semmit hozzátenni a Star Wars világához, inkább csak másolni akarta kedvenc filmje, az Egy Új Remény minden képkocáját, valamint a két folytatásából is átemelni ezt-azt, létrehozva így egy olyan mozit, amiben sem a látvány, sem a hangulat, sem a történet vagy a szereplők szempontjából nincs semmi újszerű, vagy eredeti. Most visszatért a záró epizódra és bőszen hangoztatta, hogy vége a biztonsági játéknak, most majd nagyon megmutatja.

Hát nem mutatta meg. Ugye nyilván, mint a film írója, már alapvetően ő a felelős azért, hogy ez az egész trilógia nem tartott sehonnan sehová, de mint rendező sem lépett szintet. Persze abszolút profi az emberünk, technikailag mindent tud a filmkészítésről, nagyon jól ért az akciójelenetek levezényléséhez, csak éppen egyrészt borzalmasan száguld előre a film, mert annyi mindent belesűrít, hogy alig van idő bármire, másrészt az egész tök gépies, úgy értem semmi lélek vagy elhivatottság nincs abban, ahogyan a filmet megrendezte. És akkor még nem beszéltük a már korábban említett „farokméregetésről” sem.

Mert ugye Johnson külön mániája volt Az Utolsó Jedinél, hogy szinte mindenben ellentmondjon Abramsnek, mert azon majd milyen jól meglepődik a néző. Hát igen, ha belefingik valaki az arcodba azon is meglepődik, de attól még nem fog örülni neki. Na, mindegy. Lényeg a lényeg, hogy akármit is mondott előzetesen Abrams arról, hogy ő mennyire tiszteli elődje munkáját, most ő szórakozik azzal, hogy lehetőleg figyelmen kívül hagyja, vagy átírja annak elemeit. Gondolok itt pl. Luke fénykardhoz való viszonyáról, ami nagyon elegáns szúrás volt Johnson felé, vagy éppen az előző részben behozott és ott fontos szerepet kapó Rose Tico nevű karakter totális semmibevétele, amin amúgy hisztizik is nem kevés tengerentúli feminista.

Szóval igazából, mint rendező van pár jó húzása, meg lehet értékelni, hogy bizonyos dolgokat jól akart ő csinálni, csak közben ordenáré nagy marhaságokat követ el. Egyrészt az előzetes ígérgetéseivel szemben most is rogyásig van a film „idézgetésekkel”: pl. ugyanúgy fojtogat Kylo egy meetingen egy tisztet, mint anno Vader, Poe-nak fűszercsempész múltat akar adni, mint Han Solónak, van egy fogolyszabadítós jelenet, mint anno Leia esetében, csak most Csubakkával, ő is lemásolja A Jedi Visszatér tróntermi jelenetét, satöbbi. Az eredetiség ezzel kilőve. A visszahozott gonoszára képtelen magyarázatot adni, csak előcitál egy mondatot A Sith Bosszújából és olyan Erő-képességeket ad a karaktereinek, amik a legrosszabb fan fiction sztorikban bukkannak csak fel.

Az a baj, hogy Abrams hiába tartja magát hatalmas nagy rajongónak, ha egyrészt képtelen egységesen látni a Skywalker sagát és képtelen megérteni annak vezérmotívumait. Ezért hagyja figyelmen kívül pl. Anakin Skywalker szellemét, pedig mennyire érdekes lett volna, ha a folyton a két oldal közt őrlődő Kylo beszél annak Erő-kivetülésével. És ha már szóba került az Erő. Ugye vannak karakterek, akik megtanulták magukat fenntartani a halál után. Ilyen Qui-Gon, aki megtanította azt Yodának és Obi-Wannak, illetve Anakin, aki nem tanulta, de mivel őt az Erő hozta létre, így Erőből lett Erővé vált. Itt meg a film végén olyan Jedik hangját halljuk az említettekén kívül, mint Ahsoka Tano, Mace Windu, Aalya Secura, Kanan Jarrus, Luminara Unduli. Hogy ők miért tudnak ilyet, az rejtély, de Abramst miért is érdekelnék ilyen apróságok ugyebár.

Az pedig már senkinek nem meglepetés, hogy a film vizuálisan is maradi. Megint van erdőbolygó (Ajan Kloss), van sivatagbolygó (Pasaana) és van havas bolygó (Kijimi). Egész egyszerűen képtelen ettől elszakadni. Abrams elképzelésében a Star Warsnak nincs is civilizált világa. Nem foglalkozik olyan dolgokkal, hogy mi van az Új Köztársasággal, meg miért van Ellenállás, ha egyszer az előbb említett államforma az uralkodó politikai rendszer. Honnan van az Első Rendnek, meg a még hülyébb nevű Végső Rendnek ilyen szintű hadserege, egész egyszerűen pár csávó csatározásait látjuk, a galaxisról meg nem tudunk meg semmit. Nem akarom a századik kört is lefutni ebben a témában, de tényleg nem ad nekünk ez a trilógia semmit. Semmi olyat, amit korábban már ne láttunk volna és annak is csak a halvány, felvizezett változatát.

Végül még annyit mindenképp megjegyeznék érdekességképp, hogy a kiszivárgott pletykák szerint Abrams felkérte George Lucast, hogy segítsen neki megírni a IX. rész sztoriját, amibe az öreg bele is ment. Ezen pletykák szerint a főgonosz A Fiú lett volna, egy karakter A Klónok Háborúja című kiváló animációs sorozatból, a szerepre pedig Matt Smith volt leszerződtetve. Bob Iger és Kathleen Kennedy viszont paráztak, hogy ez a karakter a nagyközönségnek nem mond majd sokat, így kukázták ezt a sztorit már forgatás közben (Lucast immáron másodszor) és újraforgattatták Abramsszel a film kb. 70%-át. Hogy mi az igazság, azt talán sosem tudjuk meg, viszont ismerve Iger és Kennedy arroganciáját és kontrollmániáját simán el tudom képzelni, hogy mindez igaz. Ez mentene valamennyit Abrams azon döntésén, hogy visszahozta végül Palpatine-t, viszont annak módján és a történet önellentmondásai,valamint a borzalmas vágás továbbra is az ő lelkén száradnak.

Összegzés
Összességében nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a két évvel ezelőtti VIII. rész után az elvárásaim a föld alatt voltak és a Skywalker Kora még ezt sem tudta megugrani. Ez a film végül is méltó a trilógiához, mert ugyanazt a folytatásnak hazudott remake-szagot árasztja, mint elődei, megspékelve kismillió olyan elemmel, amik szembe mennek a George Lucas által megteremtett univerzummal és annak történetével. Bár önmagában nézve nem olyan rossz film, mint Az Utolsó Jedi, hiszen annak vontatott és unalmas cselekményvezetését simán felülmúlja, de semmiképpen sem nevezhető méltó lezárásnak egy kilenc részes eposzi történethez, főleg, hogy a vége le sem zár semmit. Ez a trilógia ebben a formában minden szempontból teljesen felesleges, semmit sem adott hozzá a nagy egészhez, inkább csak elvett belőle. Olyan, mint a legrosszabb rajongói fantáziálgatás és ebből kifolyólag nem ismerem el kánonnak, nem ismerem el a korábbi hat film folytatásaként, és ahogy elnéztem, ezzel nem vagyok egyedül. Szomorú ez, mert Lucas univerzuma térben és időben is végtelen, amiből kreatív és az alapanyagot tiszteletben tartó filmkészítők fantasztikus dolgokat tudnának kihozni, de nem így. Ez inkább az elrettentő példa. Nem akarom már ragozni, jelen pillanatban úgy érzem, a Disney kivéreztette ezt a franchise-t és kétlem, hogy van innen visszaút.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.