07/20253
Superman (Superman)
Bevezetés
A szuperhősképregények alapján már sok-sok évtizede készít Hollywood mozgóképes feldolgozásokat, akár élőszereplős, akár animációs formában. Az első és egyben leghíresebb szuperhős, Superman, 1938-ban született meg Joe Shuster és Jerry Siegel alkotásaként. Pillanatok alatt óriási népszerűségre tett szert és már 1941-ben feldolgozták rajzfilmes formában. Az élőszereplős debütálására sem kellett sokat várni, hiszen 1948-ban Kirk Alyn alakításában mutatkozott be két mozis serialban, majd a tragikus sorsú George Reeves alakította az Acélembert egy hasonló produkcióban. Az igazi áttörés azonban 1978-ban jött el.
Ekkor került a vásznakra Richard Donner mára legendássá vált alkotása a kriptoni szuperhősről, ami egyben az első igazi, nagyköltségvetésű képregényfilm is volt egyben. Christopher Reeve tökéletes választásnak bizonyult a szerepre és sokaknak máig ő a tökéletes Superman, ahogy John Williams zenéje is mindörökre halhatatlanná vált. Ezek mellett a film az adott kor szintjén vizuális szempontból is csúcskategóriásnak számított és az alkotók rendkívüli módon törekedtek arra, hogy a hős megszületését és annak eredetét is részletesen bemutassák. A film óriási sikert aratott minden fronton és máig a műfaj egyik legmeghatározóbb darabja.
A folytatást még az első résszel együtt kezdték el forgatni és igazából már szinte csak az utómunkálatok voltak hátra, mikor Donner és a producerek között annyira elmérgesedett a viszony, hogy kirúgták a rendezőt és helyére egy jóbarátjukat, a brit Richard Lestert hozták. Ő rengeteg jelenetet újraforgatott és a producerek kívánalmainak megfelelően sokkal viccesebbre vette a hangulatot is. Bár az első rész minőségét nem közelítette meg, a Superman II ezzel együtt jó film és anyagilag is sikert aratott. Nem úgy a harmadik rész, ami már a kezdetektől fogva Lester irányítása alatt készült és teljes egészében a producerek elképzeléseit tükrözte.
A Superman III már inkább volt valamiféle komédia, ami nem is csoda, hiszen a korszak egyik nagy nevettetője, Richard Pryor is azért lett leszerződtetve, hogy tovább erősítse a humoros vonalat. A film pedig nagy csalódás is volt a rajongók számára és a kritikusoknál sem talált kedvező fogadtatásra. A jogokat el is adták a Cannon Films-nek, akik szokásukhoz mérten olcsójános módon álltak hozzá a negyedik részhez, ami egyben a Reeve-korszak hattyúdala is lett. A Superman IV minden idők egyik legrosszabb és legbutább képregényfilmje lett, ami még látványában is megmosolyogtatóan rosszul sikerült. Úgy tűnt, a kriptoni hősnek végleg leáldozott.
Persze a karakter túl híres ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják, ezért a stúdió mindenféleképpen szeretett volna összehozni egy újabb filmet. Ezt először szintén Christopher Reeve-vel képzelték el egy ötödik felvonás formájában, de egyrészt a sztori sem akart összeállni, másrészt Reeve tragikus lovasbalesete is közbe szólt. Innentől pedig kezdetét vette egy majd húsz évig tartó fejlesztési pokol, aminek során számtalan filmes és színész neve került szóba egy új Superman mozi kapcsán. Nem szeretnék rajta végig menni, mert egyrészt már korábban megtettem, másrészt sosem érnének a végére, de akit érdekel, annak érdemes utánaolvasnia.
Megannyi vakvágány és még több feleslegesen elköltött dollármilliók után végül Bryan Singer volt az, aki újra nagyvászonra vitte a hőst. 2006-ban mutatták be a Superman Visszatér című filmet, mely szellemiségében és történetében is a két első filmet kívánta folytatni. Singer óriási rajongója volt Donner alkotásainak és mindent megtett, hogy az ő verziója hű legyen hozzájuk. A címszereplőt alakító Brendan Routh is remek választás volt, hiszen még külsőre is rendkívüli módon idézte Reeve-et. A film minden igyekezete és a jó kritikák ellenére is csak közepes sikert aratott, ezért a stúdió nem nagyon erőltette, hogy elkészüljön a folytatás.
Aztán amikor Christopher Nolan a Sötét Lovag trilógia záródarabján dolgozott, írótársa, David S. Goyer kezdett felvázolni neki egy új Superman eredetsztorit. Nolant nagyon megragadta az ötlet és ketten együtt elkezdték kidolgozni a sztorit, amiből Goyer írt végül kész forgatókönyvet. Ez a stúdiót is meggyőzte, így elkezdődhetett egy teljesen új megközelítésű Superman film elkészítése, melynek megrendezésére Nolan Zack Snydert választotta. A 300-zal és a Watchmennel sikert arató rendező pedig egy, a korábbiaknál jóval komplexebb, komorabb és nagyívűbb filmet álmodott meg. A 2013-ban bemutatott új film, Az Acélember, azonban megosztóbb lett, min azt várták.
Sok néző és kritikus képtelen volt elfogadni a sötétebb tónust és a komolyabb hangvételt, ahogy bizonyos jelenetek sem nyerték el többek tetszését. A film viszont ezzel együtt anyagilag nagy sikert aratott, számomra pedig ezzel megszületett a tökéletes Superman mozi. Pedig én aztán ódzkodtam ettől előzetesen, mert korábban képtelen voltam elképzelni, hogy Superman lehet másmilyen is, mint a Christopher Reeve-verzió, hiszen még a Superman Visszatér is azt folytatta. A stúdió azonban a megosztó kritikák ellenére is úgy döntött, hogy van potenciál Az Acélemberben és Snyder irányítása alatt egy egész DC-s moziverzumot készültek építeni.
Ennek az univerzumnak a második filmje, a szintén Zack Snyder által rendezett Batman Superman Ellen: Az Igazság Hajnala, viszont még az elődjénél is megosztóbb lett. Ez volt az a pont, ahol a stúdió már nem volt annyira biztos az irányvonalban, ezért Az Igazság Ligája film készítése során Snydert le is váltották, az univerzum pedig mindenféle egységes irányvonal nélkül tíz év alatt ki is lehelte a lelkét. Henry Cavill személyében Snyderék lényegében a tökéletes Supermant találták meg, akit még azok is imádtak a szerepben, akik a filmeket annyira nem. A színészt éveken át hitegették, hogy három film után visszatérhet a szerephez, ám 2023-ra ez a remény szertefoszlott.
Még javában haldoklott a DC Moziverzum, mikor a Warner vezetése James Gunnt bízta meg azzal, hogy vegye át az univerzum irányítását, ő pedig úgy döntött, hogy a leforgatott filmek mozikba kerülése után kukázzák az egészet és elölről kezdenek mindent. Első lépésként pedig egy új Superman film elkészítését tűzték ki célul, amit aztán számtalan egyéb filmes és tévés projekt követ majd. Gunn egészen másfajta stílust képvisel, mint Snyder és őszintén szólva tőlem az előbbi úriember filmjei egyszer sem győztek meg. Aztán elkészült a film és sem a poszterek, sem a kihozott előzetesek nem keltettek bennem nagyobb reményt.
Mivel azonban Batman mellett Superman volt mindig is az a képregényhős, akit igazán szerettem, ezért úgy voltam vele, hogy ha törik, ha szakad, de adok neki egy esélyt. Nem volt egyetlen egy momentum sem a bemutatót megelőzően, ami amellett szólt volna, hogy ez az én filmem lesz, de mivel anno Az Acélember előtt is szkeptikus voltam, ezért próbáltam nyitottan állni a dologhoz. Azt a taktikát választottam, mint az elmúlt években oly sokszor, miszerint leviszem az elvárásaimat nagyon mélyre, így a filmnek nem kell majd megugrania semmiféle, különösebben magasra rakott lécet. Hát akkor, következzen James Gunn 2025-ös Superman filmjének kritikája!
Szereplők
Clark Kent/Superman – David Corenswet, a relatíve ismeretlen amerikai színész kapta a megtisztelő lehetőséget, hogy magára ölthesse Kripton utolsó fiának köpenyét. Más kérdés, hogy milyen az a köpeny, de erről majd később. Corenswetnek nem volt egyszerű dolga, mert egyrészt fizikálisan is el kell hitetnie, hogy ő Superman, másrészt a megfelelő „jelenlétnek” is meg kell lennie, hogy felvehesse a versenyt elődeivel. Nos, a végeredményt látva ez nem sikerült, de erről a legkevésbé Corenswet tehet. Emberünk ugyanis egyáltalán nem rossz színész, de a forgatókönyv és a film hangulata végig ellene dolgozik. Itt Superman igazából sokkal inkább csak Superboy, aki egyfolytában hisztizik, vagy kiakad valamin és lépten-nyomon elveri valaki. Szinte semmit nem képes önerőből megoldani, mindig valaki másnak kell kihúznia a szarból. Nincs egy igazán jó jelenete, vagy szövege és így esélye sincs Christopher Reeve, vagy Henry Cavill örökébe lépni.
Lois Lane – Rachel Brosnahan, az ír és angol ősökkel bíró amerikai színésznő kapta a feladatot, hogy Superman szerelmét életre kelthesse. A hölgy az elmúlt 15 évben rengeteget szerepelt mind a nagyvásznon, mind a tévében, ám én mindösszesen két film apró mellékszerepében láttam korábban, az is majd tíz éve volt. Előzetesen így nem tudtam mire számítsak tőle, de igazából ő az, aki egyrészt jól megoldja a feladatát, másrészt olyan, amilyennek lennie kell. Lois okos, talpraesett újságírónő, aki persze néha tud idegesítően fontoskodó is lenni. Igazi minden lében kanál típus, Brosnahannak pedig nagyon jól áll a szerep. A színésznő emellett nagyon szép is, így ezért is jár a pluszpont. Fontos volt, hogy a címszerepet alakító David Corenswettel működjön a kémia közöttük és igazából ez is rendben van. Az a helyzet, hogy Lois Lane valahogy karakteresebb lett, mint maga Superman.
Lex Luthor – Nicholas Hoult, a fiatal kora ellenére igen nagy múlttal rendelkező, rendkívül tehetséges angol színész kapta Superman főellenségének szerepét. Lex Luthor olyan nemezise a főhősnek, mint Batmannek Joker, és a filmadaptációkban igazából kicsit túl is használták. Supermannek nem kevés jól eltalált ellenfele van, de a vásznakon szinte mindig csak Luthorral kerül szembe. A karaktert korábban olyan színészek keltették életre, mint Gene Hackman, Kevin Spacey, vagy éppen a sokat kritizált Jesse Eisenberg. Hoult, aki korábban még Superman szerepére is jelentkezett, alapvetően jó választás egy fiatal Luthor megformálására, ám a forgatókönyv neki sem kegyelmez. Hiába próbál meg mindent, a szerepe annyiból áll, hogy arrogánsan pózol, miszerint ő a világ legokosabb embere és néha grimaszol. A motivációja annyi, hogy irigyli Superman erejét. Sajnálom Houltot, mert ennél sokkal, de sokkal többet érdemelt volna.
Michael Holt/Mr. Terrific – Edi Gathegi, a kenyai születésű színész már jó 20 éve a pályán van, ám őt is többnyire mellékszerepekből ismerhetjük. Nem ez az első képregényfilmes szereplése, hiszen korábban játszott az X-Men: Az Elsők című moziban, éppen Nicholas Hoult oldalán. Ezúttal ő alakítja a rendkívül hülye nevű Igazság Banda nevű hőscsapat legértelmesebbjét, aki nem rendelkezik szupererővel, hanem high-tech cuccok segítségét veszi igénybe. A Mr. Terrific néven futó karakter igazából a leginkább képregényhű karakter a filmben és legjobban eltalált is. Gathegi remek választás volt a szerepre és igazából az összes szuperhős közül messze ő legkompetensebb a filmben.
Guy Gardner/Green Lantern – Nathan Fillion, a számomra érthetetlen módon túlrajongott és túldimenzionált színész kapta a második Zöld Lámpás szerepét (az első és leghíresebb ugye Hal Jordan). Fillion anno nagy népszerűségre tett szert Joss Whedon olyan tévésorozatainak köszönhetően, mint a Buffy és a Firefly. Én sosem kedveltem ő különösebben és színészileg is totál középszernek tartom. Ezen a véleményemen pedig nem ez a film fog változtatni, persze nyilván ebben szerepe van Gunn írásának is. Guy Gardner egy kissé elhízott, nevetségesen idióta frizurával rendelkező karakterként jelenik meg, aki úgy 50 körül lehet, de a személyisége nagyjából egy 15 éves kamaszé. Maximum. Erőltetetten vicceskedő, irritáló seggfej, akit az első pillanattól ki nem állhattam, Fillion jelenléte pedig nem sokat segít ezen.
Kendra Saunders/Hawkgirl – Isabela Merced, a mostanában rendkívül felkapott, részben perui származású színésznő kapta az Igazság Banda nevű csapat női hősének szerepét. Nos, nem mennék bele a karakter képregényes múltjába, mert nem is igazán vagyok képben. A Hawkgirl nevű karakternek többféle verziója létezik, az egyik pl. egy Thanagar nevű bolygóról származó idegen, csak Supermanhez hasonlóan teljesen embernek néz ki. A Merced alakította karakter már egy későbbi verzió, aki ember, és ha jól emlékszem, akkor az a háttérsztorija, hogy meghal és valami ősi lélek kerül bele. A képregényekben tán halhatatlan és emberfeletti ereje is van. Hogy itt ki, vagy mi ő, azt nehéz lenne megmondani, ugyanis semmiféle háttere, vagy személyisége nincs a karakternek. Csak ott van, hogy legyen egy női hős is, aki néha akciózik egyet és ennyi.
Angela Spica/The Engineer – María Gabriela de Faría, a számomra teljesen ismeretlen venezuelai színésznő alakítja Luthor egyik elsőszámú végrehajtóját a filmben. Hogy neki mi a képregényes alapja arról fogalmam sincs. A filmben sem derül ki semmi a karakterről, vagy a múltjáról, pusztán annyit látunk, hogy az egész teste nanotechnológiai cuccokkal van tele és azzá alakítja, amivé akarja. Teljesen sokadrangú karakter, aki pusztán azért van, hogy egyszer meghackelje Superman számítógépét, meg legyen valaki, akivel a hős tud harcolni. A színésznő alakítását se nagyon tudom véleményezni, mert annyira semmilyen a karakter, hogy ezt igazából bárki el tudja így játszani.
Eve Teschmacher – Sara Sampaio, a rendkívül szép portugál modell szerepelt már néhány filmben korábban, de kötve hiszem, hogy bárki is ismerné. Itt ő alakítja Luthor barátnőjét, akinek amúgy nincs képregényes alapja. Eve Teschmacher karakterét anno Richard Donnerék találták ki még az 1978-as filmhez, ahol a tipikus, buta szőke nő archetípusaként jelent meg, aki amúgy nem rossz ember, csak könnyen kihasználható. Ott amúgy Valerie Perrine formálta meg a karaktert rendkívül szerethető módon. Az új filmben a karakter főbb jegyei megmaradtak és Sampaiónak is jól áll a szerep. Nem igényel nagy színészi tehetséget az eljátszása, elég, hogy szép és naivan buta. A sztori során amúgy kapcsolódik hozzá egy csavar, ami inkább nevetséges és erőltetett, mint jó, de erre még visszatérek.
Jonathan Kent – Pruitt Taylor Vince, a veterán karakterszínész a ’80-as évek van a pályán és a közönség kismillió film, illetve tévésorozatból ismerheti. Ezúttal ő formálja meg Superman adoptív apját. Jonathan Kent figurája mindig is nagyon fontos szerepet töltött be a Superman mitológiában, hiszen a karakter erkölcsi fejlődésének egyik kulcsfigurája. A biológiai apa, Jor-El mellett mindig is ő volt a másik morális iránytűje. Elég a karakter legutóbbi filmes verziójára gondolni, ahol a legendás Kevin Costner formálta meg Jonathan Kentet. Mindig is mellékszereplő volt, de itt döbbenetesen háttérbe van szorítva. Két-három alkalommal bukkan fel összesen és egy jelenete van, ahol érdemi szerepet kap. Ott a Vince nagy átéléssel mond el egy végtelenül közhelyes monológot és ennyi. Fájdalmasan rosszul van használva a karakter.
Jor-El – Bradley Cooper, aki az elmúlt 25 év alatt küzdötte fel magát szimpla poszterfiúból elismert színésszé, kapta Superman biológiai apjának szerepét. Ebben a filmben az ő felbukkanása afféle meglepetés cameo lett volna, csak hát már előre kiszivárgott a szereplése. Nagyon kevés játékidőt kap, lényegében talán egy-két percet és az alatt is kriptoni nyelven beszél, azonban elengedhetetlen, hogy megemlítsem. Ennek oka pedig az, hogy mint fentebb írtam, Jonathan Kent mellett mindig is ő volt Superman számára az erkölcsi iránytű, itt viszont James Gunn belevisz egy olyan fordulatot a karakterbe, ami egészen felháborító. Erre később fogok kitérni, azonban előzetesen annyit elmondanék, hogy Jor-El karaktere kapcsán a Superman legenda egy olyan arculköpésben részesül, ami felér egy mítoszrombolással.
Kara Zor-El/Supergirl – Milly Alcock, a fiatal ausztrál színésznő alighanem az új Trónok Harca sorozatból, A Sárkányok Házából lehet ismerős mindenkinek, ahol Rhaenyra Targaryent formálja meg. Alighanem ennek köszönhette kiválasztását Supergirl szerepére is. A karakter 1959-ben mutatkozott be a képregényekben és azóta többféle eredetsztorit is kapott, az adott kortól függően. Ami közös pont, hogy ő is a Kripton pusztulása előtt menekült el, csak valami oknál fogva eltolódott neki az idő, így mire megérkezik a Földre, addigra Kal-El már felnőtt és Superman lett belőle, holott eredetileg ő volt az idősebb. A karaktert korábban már több színésznő is megformálta, főként a tévében. A mozivásznon anno Helen Slater alakította az 1984-es Supergirlben. Itt a karakter csak cameózik egyet a film végén, amivel a jövőre érkező saját filmjét vezetik fel. Ami miatt külön meg akartam említeni, hogy Jor-Elhez hasonlóan gusztustalanul arculköpik a karatert, de erre is visszatérek majd a későbbiekben.
Látvány
A film hivatalos költségvetése 225 millió dollár, ám az igazság az, hogy a végösszeg közelebb van a 300 millió dollárhoz (és akkor a 100 milliós marketingről még nem beszéltünk). Ilyen irtózatos költségek mellett pedig elvárható, hogy a film képi világa igazán lenyűgöző legyen. Nos, a Superman meglepő módon igencsak felemás végeredményt produkál. Egy vizuális értelemben (is) rendkívül zsúfolt produkcióról beszélünk, ahol szinte minden képkockán van valami effekt. És hát van, ami jól néz ki és van, ami nagyon nem. Vannak jelenetek, ahol a költségvetésének megfelelően csúcskategóriás a látvány, máskor viszont rettentően rajzoltnak tűnik, elég csak a Metamorpho nevű karakter CGI-jal megrajzolt gyerekére gondolni, amitől napokig lesznek még rémálmaim.
Magával az operatőri munkával sem vagyok kibékülve, mert az egész film egy nagyon színes, fröccsöntött műanyag hatást kelt. Olyan, mintha csak a CW csatorna gagyi DC-sorozatait nézném. És ha már szóba kerültek ezek a sorozatok, akkor nem mehetünk el szó nélkül a jelmezek mellett sem. Ott van mindjárt az Igazság Banda, aminek a megjelenítése egy az egyben olyan, mintha a fent említett sorozatokból lenne. Mindenki ilyen olcsó, bőrdzsekis szerelésben tolja, ami rettentő gagyin fest. Ami viszont bűnrosszul sikerült, az maga Superman jelmeze. Anno Christopher Reeve egy nagyon minimalista, de képregényhű sztreccsruhát viselt, míg Henry Cavill szinte már királyi megjelenést kapott.
James Gunn Supermanje viszont olyan hatást kelt, mintha valami pufikabát lenne rajta és az újra előkerült, kívül hordott alsónadrág sem segít. Annyira gyenge a jelmez, hogy szerintem még a képregényes találkozókon felbukkanó lelkes rajongók is jobbat készítenek. A ruha egyetlen értékelhető pontja a Kingdom Come képregényből ismert S logó, de az meg nem Gunnék érdeme. Supergirl jelmezét csak nagyon rövid időre látjuk, de úgy tűnik követi kidolgozásban Supermanét és hát nagyon nem fest jól. Meg kell még említenem, a Magány Erődjét, ami szinte egy az egyben idézi A Donner-filmek kristályalapú koncepcióját. Technikailag jól néz ki, csak hát megint nem saját ötlet. Összességében a látvány tehát felemás. Van, ahol nagyon jó és van, ahol totál műanyagnak hat.
Zene
A zenét minden alkalommal kiemelem, azt pedig ugye nem is kell mondanom, hogy Superman esetében micsoda fontossággal bír. Ott van a Christopher Reeve nevével fémjelzett klasszikus film, amihez a legendás John Williams komponálta a score-t, megkoronázva azt egy olyan főtémával, ami minden idők leghíresebb filmzenéi között van és nem véletlenül. A Superman Visszatér a klasszikus filmet folytatta, így zenei fronton is azt próbálta követni. John Ottman pedig méltó score-t hozott össze, ahol felhasználta Williams klasszikus témáit és nem egy remekbeszabott saját szerzeményt is komponált. Aztán jött Az Acélember, ami ugye teljesen önálló, új Superman film volt.
A filmhez szerződtetett Hans Zimmer pedig ehhez mérten igyekezett eltávolodni John Williams stílusától és a filmnek saját, egyedi hangzásvilágot adni. Erőfeszítéseit pedig siker koronázta, mert Az Acélember zenéje valami egészen zseniális lett. Nem csak saját, jól felismerhető, karakteres főtémát kapott, de az egész zenei anyagból áradt ugyanaz az erő, ami Snyder filmjének minden képkockáját is áthatotta. Az új film zeneszerzőjének éppen ezért nem akármilyen elődökkel kellett felvennie a versenyt. Gunn azt a John Murphy-t szerződtette le, aki több mint harminc éve a pályán van, de ha aljas akarok lenni, akkor azt mondom, hogy mindenki nagyjából öt percnyi zene miatt emlékszik rá.
Ez ugye nem más, mint a Napfény című Danny Boyle sci-fi egyik témája. Azon kívül soha, semmi maradandót nem alkotott. Az utómunkálatok során aztán az alkotók sem lehettek vele megelégedve, mert az utolsó pillanatban érkezett egy másik zeneszerző is. David Fleming a Hans Zimmer-féle Remote Control Productionsből érkezett és nagyjából bő egy évtizede dolgozik komponistaként. Ő olyan mértékben formálta át a score-t, hogy a zenealbum 33 tételéből 24-nél van feltűntetve az ő neve, a legtöbbnél egyedüli szerzőként. És, hogy milyen lett maga a zene? Hát, sajnos meg sem közelíti az elődeit és akkor még nagyon finoman fogalmaztam.
Az első problémám rögtön az, hogy pofátlanul felhasználja a John Williams által írt legendás főtéma bizonyos elemeit, miközben ugye az nem ennek a filmnek a sajátja. Az a téma a Christopher Reeve filmekhez és a Brendan Routh főszereplésével készült folytatáshoz tartozik. Teljesen röhejes már maga a gondolat is, hogy egy teljesen más Supermanhez használják azt a zenét. Mintha csak a Tim Burton-féle Batman zenéjét használta volna Christopher Nolan, vagy Matt Reeves. Persze, az összképet nézve nem csodálom, hogy a nagy elődbe kapaszkodtak, mert saját jogon nem sok mindent tudtak hozzátenni a zeneszerzők.
Már az előzetes alatt lehetett hallani egy új főtémát, ami önmagában is Williamsére hajazott, ám megdöbbenésemre, a filmben egyetlen egyszer használják azt a zenét és ott sem túl hosszan. Ezt még ugye John Murphy alkotta. Majd jött David Fleming, aki szintén írt egy afféle főtémát a karakterhez és igazából ez sokkal jobb. Egyedibb, hangulatosabb és igazából nagyon is jó. Ez fel is csendül négy-öt alkalommal a film során és nem véletlenül. Ám ezeket leszámítva az egész zene szinte egybefolyik. Egy-két nyugodtabb pillanatot leszámítva a score végig hangulattalan és stílustalan akciódübörgés, semmi több. Igazi, mai, modern tucatzene lett, ami még aláfestésként is elég gyengécske.
Történet
James Gunn ezzel a filmmel lényegében a legelejéről indít egy új filmes univerzumot. Nyilván adta magát a dolog, hogy akkor nem csak a DC Comics, de úgy egyben a világ első szuperhősével, Supermannel fog indítani és akkor elsőként vászonra viszi a karakter eredettörténetét. Nos, nem így tett. Alighanem azért, mert ezt már ketten is megtették előtte. Ridhard Donner 1978-as klasszikusa nagyon szépen alapozott meg a hősnek egészen a Földre érkezésétől kezdődően. Igazából ilyen jól kidolgozott eredettörténetet talán egyetlen hős sem kapott Christopher Nolan Batman: Kezdődik című filmjéig. Aztán jött Zack Snyder, aki egy sötétebb és nyomasztóbb hangulatú vízióban mesélte el újra Superman első lépéseit, miközben megtartotta a sztori legfontosabb, alapvető elemeit.
James Gunn tehát ezzel szemben úgy döntött, hogy rögtön belecsap a dolgok közepébe. Ez egyébként abszolúte járható út, hiszen anno már Tim Bruton 1989-es Batmanje is sikerrel oldotta meg a feladatot, hogy így mutasson be egy karaktert. Tehát működőképes ez a koncepció, csak nem úgy, ahogyan azt végül Gunn megvalósította. Az új Superman ugyanis egy végtelenül túlzsúfolt katyvasz lett, amiben egymásra vannak dobálva történeti elemek és semmi másra nem jók, csak, hogy halmozzák az eseményeket. Mindezt úgy, hogy raklapnyi karaktert mozgat, miközben egyik sincsen normálisan kidolgozva. Nagyot akar mondani, de közben felszínes az egész és semmiféle valódi tartalommal nem bír a film története. De akkor lássuk is, hogy miről van szó.
A film rögtön egy Star Wars-t idéző megoldással indít, azaz egy gyors felirattal mondja fel az alapot, csak, ami működött Lucas űroperájánál, az itt nem. Mert itt annyi információt kapunk, hogy 300 éve léteznek metahumánok, a címszereplő hős 30 éve érkezett a Földre és a világ 3 éve ismeri őt Supermanként. Ennyi. Ennyi, amit univerzumépítéshez alapkőletételként James Gunn felhasznált. Ja, és hát most először szenved vereséget, amikor is a nyitójelenetben fejjel beleáll az Antarktiszba, hogy mindjárt jöjjön is Krypto, a szuperkutya és megmentse. Majd ezt követően ismét szétrúgják a főhős seggét és kérem szépen ez az új Superman első, tíz perces bemutatkozása. El nem tudom képzelni, hogy ennél mégis hogyan lehetne elhibázottabb módon elindítani egy Superman filmet.
Ezután jön a film nagyon összetettnek szánt cselekménye, miszerint van két fantáziaország, Borávia és Dzsarhanpúr (úgy kellett utánanéznem, mert annyira lényegtelenek), majd az egyik megtámadja a másikat, mire Superman önhatalmúlag beavatkozik az invázióba. Erre volt válasz a film eleji küzdelem, amelynek során egy ismeretlen metahumán elveri Supermant. Ezek után sokadrangú mellékaraktereket kapunk, akik azon agyalnak, hogy Supermannek vajon joga van-e csak úgy beavatkoznia világhatalmi kérdésekbe, pláne úgy, hogy arról nem kérdezi meg az USA vezetését, illetve a közösségi médiában is folyamatosan vita tárgyát képezi a hős személye, akit sokan gyaláznak. Azt pedig mondanom sem kell, hogy Lex Luthor valamilyen módon a háttérből manipulál.
Bármilyen furcsa, de ezen a ponton még mindig működhetne a történet, a rettentően kínos bevezetés ellenére is. Igen ám, csak jönnek az olyan jelenetek, mint a Lois és Clark közti párbeszéd, melynek során utóbbi Supermanként ad interjút a riporternőnek. Itt jegyezném meg, hogy ebben a filmben már rögtön szerelmespárként kapjuk meg őket, így a kapcsolatuk sem kap semmiféle alapozást. Az interjú során pedig látszólag nagyon fontos kérdéseket tesz fel Lois a háborúba való beavatkozással kapcsolatban, amikre amúgy Superman igen érdekes válaszokat ad. Például, hogy az agresszor ország helikoptereit meg tankjait összetörte, az elnöküket pedig felkapta és a sivatagban egy kaktuszhoz nyomva figyelmeztette, hogy komolyabb következményekre is számíthat.
A film ezen ponton lett volna tökös, ha Lois felteszi a kérdést a hősnek, hogy vajon akkor is így avatkozna-e be, ha mondjuk az Egyesült Államok rohanna le egy másik országot, meg akkor az USA elnökével is ezt csinálná vajon? Ám Gunn filmje közel sem mer ilyen szinten bátor, vagy mély lenni. Az egész, fontosnak szánt párbeszéd valójában üres lufi, amit csak tetéz az a rész, amikor Lois azzal jön, hogy az interneten mennyien kritizálják Supermant, mire az azzal reagál, hogy az egyetlen dolog, amit nem bír elviselni, ha valaki azt írja rá, hogy „#Szuperkamu”. Igen, ennek a Supermannek igazából ez a legnagyobb kriptonitja. Ez volt az a pont, ahol kezdtem érezni, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Na és mi a helyzet Lex Luthorral, aki a másik sztoriszálon kavarja a szart?
Azt már az elején megtudjuk, hogy az invázió mögött valamiképpen ő áll, hogy a Supermant elverő rejtélyes metahumánt (Ultraman álcázva) szintén ő küldte és mindent meg akar tenni annak érdekében is, hogy a kriptioni hőst a nyilvánosság előtt negatívan tűntesse fel. Ennek érdekében ráereszt egy szörnyet Metropolisra, hogy azzal foglalja le Supermant, amíg ő az embereivel betör a Magány Erődjébe, ahonnan információkat lop, na meg Kryptót is. És ekkor jön a pont, amikor a már eddig is eléggé idióta sztori számomra végleg elássa magát. Merthogy Luthor fog egy régi, töredékes üzenetet, amit a hős szülei, Jor-El és Lara hagytak hátra. Superman számára nagyon fontos volt ez az üzenet, mert ebben arra buzdítják, hogy védelmezze a Földet.
Csak Luthor képes az egészet helyreállítani, amiből az derül ki, hogy Superman szülei valójában alsóbbrendű lényeknek tekintik az embereket és Kal-Elnek uralkodnia kell felettük, elpusztítva bárkit, aki ellene mer szegülni. Ezen kívül meg tartson háremet és ejtsen teherbe annyi földi nőt, amennyit csak tud, hogy tovább örökítse a felsőbbrendű kriptoni génjeit. Hogy ezt Gunn meg merte lépni, az egészen pofátlan. Superman ugyanis lényegében valóban egy isten erejével bír, aki uralkodhatna felettünk. De mégsem teszi. Ő nem akar mást, mint szolgálni minket és egy lenni közülünk. Ez pedig azért van, mert két anya feltétlen és odaadó szeretete és két apa elképesztő magasságokban lévő erkölcsi és morális tanítása azzá teszi a hőst, ami. Ettől lesz Superman valójában szuper.
Ezzel a húzással pedig James Gunn szimplán arculköpte a hős mitológiáját és annak hátterét. Van, hogy egy filmes valamit változtat egy karakter eredettörténetén, de ilyen undorító húzást talán még sosem láttam. Mindezt arra használja fel, hogy a karakter ellen fordítsa a közvéleményt, akit így Luthor simán bezár egy zsebdimenzióban lévő magánbörtönbe, ahol kriptonittal kínozza. Miközben pedig ő egy másik fogoly segítségével megszökik, addig odakint csak Lois és a Daily Planet újságíróinak segítségére számíthat, illet a szörny elleni küzdelemben felbukkant Igazság Banda nevű háromfős csapatra, de közülük is inkább csak Mr. Terrific-re. Ezek után még ott van a két ország közti háborús helyzet, illetve Luthor még Metropolist is elpusztítaná, hogy a hőssel leszámoljon.
Mit is kéne még írnom… Ja, igen. Ott van a fényképész Jimmy Olsen, akinek van egy informátora Luthor csapatában, aki nem más, mint a főgonosz csaja, Eve Teschmacher, aki totál bele van zúgva Jimmybe és emiatt titkos infókat ad át a srácnak. Na most, az egy dolog, hogy egy percig nem hisszük el, hogy ez a csaj erre a csávóra gerjedne, de az konkrétan röhejes, hogy a világ legokosabb embere nem veszi észre, hogy a nője mindig úgy készít fényképeket magáról, hogy a háttérben titkos dokumentumok vannak. Hogy ha valaki most elolvassa mindazt, amit ide írtam, akkor egy rohadtul túlzsúfolt és összeszedetlen film sztorija bontakozhat ki előtte. Itt James Gunnak nem volt határozott koncepciója, csak ötletei, amiket válogatás nélkül egymásra dobált.
Kismillió karaktert kapunk, aminek nincs személyisége, háttere és igazából szerepe sem. A szereplőknél megemlítettem az Engineer nevű gonoszt, akiről fogalmunk sincs kicsoda, csak azért van, hogy feltörje Superman számítógépét az üzenetért és harcolhasson vele a hős. Ultraman itt egy agyilag zokni, lebutított klónja a főhősnek, míg a képregényekben ő Superman gonosz változata egy alternatív univerzumból. Aztán ott van a Frank Grillo alakította Rick Flag, aki felbukkan talán öt percre, hogy ne csináljon, vagy mondjon semmi érdekeset. És ott van a teljes Daily Planet stáb is, ahol Lois és Jimmy mellett megkapjuk Perry White-ot, Cat Grantet és Steve Lombardot is. Semmiféle valódi szerepük nincs, ha teljesen kihagyják őket a filmből, a sztori akkor is ugyanaz marad.
Ugyanez elmondható az Igazság Banda karaktereiről. Hármójuk közül egyedül Mr. Terrific-nek van igazi szerepe, míg a végtelenül irritáló Zöld Lámpás, Guy Gardner egy ötvenéves ember testében megrekedt tizenéves kamasznak tűnik, akinek viccesnek kéne lennie, de kurvára nem az. Hawkgirl pedig aztán tényleg teljesen felesleges, mert rohadtul nem csinál semmit. Végül pedig ott vannak a Kent szülők, akik szórakozott nyuggereknek tűnnek, valódi szerep nélkül. A vége felé Jonathan kap egy jelenetet, amiben előad egy végtelenül közhelyes beszédet Clarknak arról, hogy az embert a döntései és a tettei határozzák meg. Köszönjük, Mr. Gunn, ezt még soha, sehol nem hallhattuk. Ennyi az, amit az író-rendező hozzá tudott tenni mélységként az általa írt cselekményhez.
Ezen kívül vannak még konkrét jelenetek, illetve dialógusok, amik olyan szinten debilek, hogy képtelen vagyok megérteni, ha bárki tíz éves kor felett képes azt benyelni. Ha valaki megnézi a Donner-féle Supermant, vagy Zack Snyder Acélemberét, akkor mindkét esetben fókuszált sztorit kap, aminek a középpontjában a kriptoni hős áll. Gunn sztorija csak címében Superman, mert ez igazából egy koncepció nélküli csapatfilm, amibe beledobált minden karaktert, akit csak kedvelt. A cselekmény látszólagos, valójában csak események láncolata, mindez amúgy igen gyors tempóban, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyire nem szól semmiről az egész. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez az egyik legrosszabbul megírt film, amit valaha láttam. Tanítani kellene, olyan rossz.
Rendezés
Mint írtam, Gunn valami nagyon nagyot mondó sztorit akart, de az erejéből egy túlzsúfolt, kínosan buta gyerekfilmre futotta. És ez nem csak az írására vonatkozik, hanem a rendezésére is. Próbáltam én Superman rajongóként pozitívan hozzáállni előzetesen, de őszintén szólva, mire is számítottam? Gunn forgatókönyvíróként kezdte a pályafutását és a legjobb teljesítményét rögtön a legelején már le is tudta, mikör összehozta Zack Snyder zombifilmjének, a Holtak Hajnala remake-jének a szkriptjét. Ebből a korai időszakból még a két, élőszereplős Scooby-Doo film sztorijával büszkélkedhet, ami valljuk be, hogy nem túl acélos teljesítmény.
2006-ban debütált rendezőként a Slither című sci-fi/horror/komédia mixszel, ami nem volt egy rossz film, de igazán kiemelkedő sem. Olyan klasszikusok nyomvonalán haladt, mint A Dolog, vagy A Massza, ám maximum csak gusztustalanságban tudta felvenni velük a versenyt, hangulatban, vagy minőségben viszont semmiképp. Második filmje a 2010-es Super volt, ami egy szuperhőssztoriba oltott fekte komédia. Hát, erről már nem igazán tudnék jókat mondani, mert se vicces, se érdekes nem volt, leginkább a Kick/Ass b-kateógirás verziójának érződik. Ezután jött az áttörés, amikor 2014-ben ő rendezhette meg A Galaxis Őrzői című Marvel filmet.
Ezt a mozit egyöntetű rajongás övezi, de ha meghalok sem fogom megérteni, hogy miért. Álvagánykodó és irritáló karakterek ripacskodnak egy közepesen megírt sci-fi/vígjátékban, ahol Gunn elképesztően gyerekes humora már nagyon keményen kezdett kiütközni. Volt itt beszélő mosómedve, egy értelmi fogyatékos hegyomlás és igen, ez volt az a film, aminek a végén, miközben egy egész világ invázió alatt áll, a főhős táncpárbajra hívja a gonoszt. Nem igazán tudnék ehhez mit hozzáfűzni. Személy szerint ki nem állhatom ezt a filmet, amit még a főszerepre kiválasztott Chris Pratt szerethető személye sem tud megmenteni.
A három évvel későbbi folytatás számomra még semmitmondóbb volt, aminek az egyetlen említésre méltó pontja, hogy a legendás Kurt Russell jó pénzért égeti magát benne, mint Ego, az élő bolygó. Ezek után történt, hogy egy időre Gunn kiesett a pixisből, mikor előhalászták néhány régi twitter bejegyzését, amikben pedofil poénokat tolt, a Marvel pedig parkolópályára tette a rendezőt. A rivális DC viszont így lecsapott rá és így született meg a 2021-es második Öngyilkos osztag film. Gunn filmje részét képezte a Snyder-féle univerzumnak, amit azért emelek ennyire ki, mert Gunn személyisége szempontjából lesz még jelentősége.
Nemrég írtam egy DC Moziverzumos toplistát, ahol már kifejtettem a véleményemet erről a filmről, így nem igazán részletezném újra. Röviden: hülyét kaptam ettől is a végtelenül debil története és karakterei okán. Ja, meg a humortalan viccei miatt. Ezek után a Marvel visszaédesgette magához a rendezőt, aki így befejezte A Galaxis Őrzői trilógiát egy olyan filmmel, ami bizonyos pontjain egészen jó, ám azonnal agyoncsapja azt valami elmebeteg szintű vicceskedéssel. Ez a film még mozikba sem került, amikor már tudni lehetett, hogy a Warner vezetése neki és Peter Safrannek ajánlja fel, hogy építsék újra a DC mozis univerzumát, csak hát volt ezzel némi probléma.
Volt ugyanis egy frakció a stúdión belül, akik folytatni szerették volna a korábbiakat és ők meg is egyeztek Henry Cavillel, hogy visszatér Supermanként, így a színész cameózott is egyet a 2022-es Black Adam filmben. Nem sokra rá azonban kiderült, hogy ez volt a végső felbukkanása, mert Gunnék úgy döntöttek, hogy nem tartanak rá igényt és szépen, udvariasan közölték vele, hogy ennyi volt. Ezen a rajongók pedig totál kiakadtak, ugyanis Cavillt még az is szerette Supermanként, aki amúgy Snyder filmjeiért nem volt különösképpen oda. Ez azonban nem gátolta meg Gunnt, hogy a nagy terveit szövögesse, aminek első lépcsőfoka egy új Superman film lesz.
Ő pedig már az elején leszögezte, hogy nem akar eredetsztorit csinálni, nála a hős már egy ideje ismert a világ előtt és más karaktereket is be akar vezetni az univerzumba rögtön a legelején. A projektnek ekkor még Superman Legacy (azaz Örökség) volt a címe. Aztán szépen lassan jöttek a hírek, hogy kiket választ ki az adott szerepekre és a film elkezdett körvonalazódni. Az első előzetes pedig anno meg is kongatta a fejemben a vészharangokat. Ekkor ugyanis egy végtelenül csiricsáré, műanyag hatású valami rémképe kezdett kibontakozni előttem, ami a CW tévécsatorna sorozatait idézte, csak hát ez a film 300 millió dollárból készült.
Ennek ellenére végig próbáltam úgy hozzáállni, hogy ha minimálisra viszem le az elvárásaimat, akkor csak nem lesz olyan nagy pofára esés ez a mozi. Hát, nem jött be. James Gunn Supermanje ugyanis számomra a valaha volt egyik legrosszabb film, amihez csak szerencsém volt. Én értem, hogy ez egy képregényfilm, meg, hogy csak szórakoztató popcornmoziként kéne rá tekintenem, de mindennek van egy határa és ez nálam most jött el. A történetet ugye már boncolgattam és nem is akarok nagyon belemenni, de mindent elmond erről a filmről, hogy van az a szál, hogy Supermant online támadások érik. Nos, egy ponton kiderül, hogy ezeket a kommenteket majmok írják…
Igen, szó szerint kell érteni. Mikor Luthor bebörtönzi Supermant, akkor látjuk, hogy a hőst támadó kommenteket egytől-egyig csimpánzok írják az interneten. Mert Gunn szerint ez vicces. Nem sokkal ezután Luthor információkat akar kiszedni Supermanből úgy, hogy orosz rulettet játszik egy ártatlan civillel, majd második próbálkozásra fejbe lövi, mire a főgonoszunk úgy reagál, hogy hopp, erre nem számított. És itt ordít az egészről, hogy Gunn azt várja, hogy a közönség majd felröhög ezen. De nem teszi, ahogy anno az sem volt vicces senkinek, mikor Taika Waititi a Thor: Szerelem és Mennydörgés című filmjében Natalie Portman karakterének rákbetegségén akart viccelődni.
Nem tudok röhögni a Zöld Lámpáson, aki egy ötvenes éveiben járó fazon, de mikor az erejét manifesztálja, akkor az kéne, hogy legyen a poén, hogy az erejével nagy, a középső ujjukat felmutató kezekkel rombol szét tankokat. Ez egy 16 éves kamasznak az álvagánykodó szellemi szintje. És valószínűleg nem velem van a baj, mert a moziteremben, ahol néztem rajtam kívül sem röhögött senki egyetlen egy, úgynevezett poénon sem. Ez a film elviszi az agyhalott infantilizmust egy olyan szintre, ahol a már említett Thor filmen kívül talán semmi más nincs. Nem, még Joel Schumacher Batman és Robinja sem. Az ehhez képest egy teljesen szórakoztató blőd marhaság.
És ez csak az agyatlan „humora” a filmnek. Ezen kívül ott van még a teljes tétnélküliség is. A szuperhős filmek sajátos tulajdonsága, hogy isteni erejű lények harcolnak benne, ahol sokszor világok vagy civilizációk sorsa a tét. A Marvel volt az, ami elkezdett azzal szórakozni, hogy mikor pusztul egy egész város és százezrek halnak meg, akkor berepül egy hős, azzal a szöveggel, hogy „itt jön a buli, haver”. Meg mikor elpusztul az univerzum lényeinek a fele, de röhögjünk a dagadt, részeg Thoron. Mert úgysem számít. Itt hasad a világunk szövete és elnyelheti egy fekete lyuk, de sebaj, minden színes, habkönnyű és vidám. Szörnyek pusztítanak, de anyagi káron kívül senkinek semmi baja.
Egy percig nem tud a néző sem a főhőssel, sem bármelyik másik karakterrel azonosulni, mert nincs tétje semminek. Védhetné azzal valaki, hogy biztos gyerekfilmnek szánták, csak akkor mi van a már említett orosz rulettel? Nem, ezt nem gyerekfilmnek szánták, csak ennyi lett a szellemi szintje. Ott van Krypto is. Egy palástban… repülő… kutya. Én imádom a kutyákat, nekem is van, de ez olyan szinten agyhalott dolog, hogy nem is tudom mit kéne kezdeni vele. És akkor még egy szót sem írtam róla, hogy milyen rohadtul irritáló módon használják az ebet a filmben, amelyik csak azért van, hogy mindenkit cibáljon, meg a semmit érő Supermant mindig kimentse valamiből.
Mert Superman itt egy örökké hisztiző és picsogó kisfiú, aki önerőből semmire sem képes. Gunn úgy képzeli el a hősét, hogy lényegében nem tud megoldani semmit, ha valaki nem segít rajta. A Disney kezdett sportot űzni abból, hogy szisztematikusan kiherélte a férfi hőseit, mint Han Solo, Indiana Jones, Thor, vagy éppen Nick Fury és ezt most James Gunn is megteszi sikerrel. Hogy a rendező miért gondolta azt, hogy ezen felül a hős mítoszát is meggyalázza a már említett Jor-Elhez kapcsolódó csavarral, szerintem ő sem tudná megmondani. Sőt, élnék a gyanúperrel, hogy ha bármit kérdeznénk tőle a fimmel kapcsolatban, akkor csak vigyorogva annyit válaszolna, hogy szerinte ez vicces.
De engedjük is el végre a film szellemi szintjét, elég, ha csak a film belső logikai elemeit nézzük. Egyiknek sincs semmi értelme. Luthor itt a Superman-klón Ultramant úgy irányítja a harcban, hogy betű- és számkombinációs parancsokat ad a számítógépek előtt ülő kockáinak, majd azok beírva adják azt tovább az agyatlan klónnak, aki így legyőzi Supermant a harcban, mert Luthor előre tudja, mit fog az csinálni és gyorsabban reagál rá. Mégis hogyan? Hogyan tudna már így előbb reagálni bármire, mint a konkrétan harcoló Superman? Ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nem az, mert az egész film ilyen értelmetlen és logikátlan elemekből épül fel.
Ott van az, hogy lézert tud lőni a szeméből. Egyetlen egyszer sem használja, mikor óriási erejű ellenfelekkel kerül szembe. Nem, csakis akkor, mikor szimpla emberi katonákat kell legyakni. Ne kérdezze senki, hogy miért. Vagy a film végi poén, mikor Supergirl seggrészegen beesik a Magány Erődjébe. Elment más bolygókra bulizni, ahol nincs a mi napunk, mert itt nem tudna bepiálni az ereje miatt. Viszont, ha részeg, akkor mégis, hogy tudott visszarepülni, hiszen nincs ereje. Ha pedig van, akkor, hogy lehet berúgva? Megint csak sokadrangú kérdés amúgy, csak itt feláldozza a karakterhez köthető alapvető szabályrendszert egy szimplán humortalan poénért.
Ilyenekből áll az egész film, nem fogom az összeset felsorolni. Tét nélküli, logikátlan, buta, infantilis, nincs egyetlen egy pillanata, ahol ne azt érezném, hogy egész egyszerűen teljesen hülyének akar nézni a rendező. Márpedig kevés dolog van, amit jobban utálok ennél. Itt James Gunn totálisan hülyének nézi a teljes nézőközönséget és a tragédia az, hogy bizonyos mértékben ezt sikerrel teszi, hiszen rengeteg ember vevő erre a celluloidszemétre. Pedig még ezeken túl, technikai értelemben sem nyújt maradandót. Az akciójelenetei középszerűek, az effektjei felemásak, műanyag hatást kelt az egész, még Superman repülésénél is olyan filmes megközelítést használ, ami hülyén néz ki.
Akárhogy nézem, nem tudok benne találni semmit, amit értékelni tudnék azon kívül, hogy Rachel Brosnahan szép, Mr. Terrific karaktere meg alapvetően nem rossz. Ennyi. Én nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi Jurassic Worldöt alul lehet múlni, de ehhez képest az a film valami Oscar-szintű mesterműnek hat. És akkor térjünk még ki arra is, hogy mint filmkészítő, James Gunn mennyire egy arrogáns és önimádó valakinek hat. Ugye említettem a Snyder-féle DC Moziverzumot, hogy abba Gunn készített egy Öngyilkos Osztag filmet. Nos, ott bevezetett egy Peacemaker nevű karaktert, akit John Cena alakított, majd ennek a karakternek adott egy saját sorozatot is.
Majd eltörölte a teljes korábbi univerzumot, hogy elölről kezdjen mindent, ám valami varázslatos módon a Peacemaker sorozat megmaradt, sőt, a karakter cameózik egyet az új Superman filmben is. Abban a filmben, aminek semmi köze a korábbiakhoz. Mégis, hogy lehet ez? Úgy, hogy ez a rendező arrogáns megközelítése a dolgokhoz. A szemétbe dobok mindent, amit mások csináltak, de a sajátomat, azt megtartom. Nincs benne logika? Értelmetlen az egész? Kit érdekel? Csak az számít, hogy én csináltam. Az enyém! És ez a megközelítése áthatja ezt a filmet is. Ez igazából nem is Superman film, hanem ez James Gunn Supermanje. Itt James Gunn fontosabb, mint Superman.
Végezetül pedig szeretnék kitérni a mérhetetlen szintű képmutatásra is, ami egyes filmkritikusokat és nézőket jellemez. Anno Zack Snydert sok minden miatt támadták. Például, hogy ő nem érti Batman karakterét, mert nála Batman öl és hát már jó ideje az a szabály a képregényekben, hogy ilyet nem tesz. Igen ám, de még a kezdet kezdetén megtette, ahogy Tim Burton filmjeiben is hidegvérrel végzett nem egy emberrel, ám érdekes módon ott még senkinek nem volt problémája ezzel. Aztán ugye Snyder Supermant sem érti, mert Superman sem öl, Az Acélember fináléjában pedig ugye nincs más választása, mint megölni Zodot, hogy így megmentsen egy családot.
Hogy anno szintén végzett Zoddal Superman a Christopher Reeve főszereplésével készült Superman II-ben, az valahogy nem tűnt fel senkinek, ahogy csodás módon azt sem hozza fel senki, hogy bizony ebben a filmben is öl Superman, mert a végső harc során kinyírja Ultramant. Érdekes. De Snyder ugye ott is hibázott, hogy „siettette” az univerzumépítést, mert a második filmjében pillanatokra cameózott a Villám, Aquaman és Cyborg, no meg mellékszerepben feltűnt Wonder Woman. Itt azonnal kismillió karaktert kapunk mindenféle alapozás nélkül, itt egy három mondatos bevezető szöveggel el van intézve minden, de hirtelen ez már nem probléma.
Zack Snyder anno fogta ezt a karaktert és az alapoktól elkezdte felépíteni egy jól megírt történetben, ahol minden karakternek megvolt a maga szerepe. Itt egy egymásra dobált, gyerekes ötletekkel és humorral tarkított kaotikus katyvaszt kapunk, amelyben nincs kidolgozva semmi. Sem a karakterek, sem a sztori, sem az azt alkotó cselekményelemek. Nincs logika benne, nincs is valójában rendes történeti íve, pusztán egymásra dobált ötletek halmozása. Láttam már nem egy borzalmasan megcsinált szuperhősfilmet, de ez mindennek az alja. Ez pontosan ugyanott van, mint a legutóbbi Thor film. Ugyanaz a szellemi pusztaság, ami teljesen hülyének tartja a nézőt.
Összegzés
Pár éve Martin Scorsese sok embert felháborított, mikor azt mondta, hogy szerinte a Marvel filmek nem is igazi filmek. Én nem értettem vele egyet, mert egy szuperhősmozi is képviselhet valódi művészi értéket, lásd Nolan trilógiája. Scorsese igazából az olyan filmekről beszélt, mint ez, pedig ezt akkor még nem is ismerhette. Ez az infantilizmus piedesztálra emelése. Egy olyan masszív agyhalál közeli élmény, amihez nem sok minden fogható. És szomorú, hogy sok embernek ez színvonal. Itt konkrétan belefosnak az ember pofájába és szépen kondicionálták mára a nézők agyát, hogy az mosolyogva nyalja meg a szája szélét azt érezve, hogy ez nutella. De kurvára nem az. Ha elmúltál tíz éves és az értelmi szinted mondjuk 20 IQ fölött van, akkor óva intelek ettől a celluloidholokauszttól. Én legalábbis nem kérek belőle. Mert, ha ez a DC, a szuperhősfilmek, vagy úgy en bloc a szórakoztató mozi jövője, akkor én inkább maradok otthon, de ezért nem vagyok hajlandó fizetni. Rég szurkoltam azért, hogy egy film bukjon meg, itt viszont ez a helyzet. És nem azért, mert rosszindulatú vagyok. Hanem azért, mert szeretném látni, hogy a nézőknek sem lehet minden utolsó szemetet eladni. Hogy Hollywood végre észrevegye, hogy a fos nem nutella és nem fogják az emberek jóízűen megenni. Úgy érzem, hogy én rögtön az indulásnál végeztem is ezzel az új DC univerzummal. Én ezért a szemétre nem fogok sem pénzt, sem időt áldozni a jövőben. 2026-ban érkezik az önálló Supergirl film ezzel a részeges partipicsával, amihez jó szórakozást kívánok mindenkinek, aki szerint ez színvonal. Nekik meg azt kívánom, hogy soha ne kapjanak ennél jobbat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SZSZFilm 2025.07.22. 21:31:52
SZSZFilm 2025.07.22. 21:34:35
"...Superman karakterének és a képregényeinek..."
Axlkenobi 2025.08.01. 14:12:27
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
