Mozgókép Blog

Alien: Romulus (Alien: Romulus)

Bevezetés
A mozitörténet során számtalan műfaj kitermelte a maga klasszikusait. Legyen szó drámáról, vígjátékról, akciófilmekről, mindenhol megtaláljuk azokat az alkotásokat, amelyek akár azonnal, akár idővel, de halhatatlanná váltak. Nincs ez másként a horror műfajával sem, melynek egyik megkerülhetetlen ékköve Ridley Scott 1979-ben bemutatott A Nyolcadik Utas a Halál című filmje.

Nem gondolom, hogy Scott eme korai klasszikusa bármilyen szempontból is bemutatásra szorulna, így én is eltekintenék tőle, anno a Prométheusz kritikámban úgyis részletesen foglalkoztam vele. Lényeg a lényeg, hogy az első Alien-mozi életre keltett egy olyan rémálmot, amely azóta is hivatkozási alap és útjára indított egy azóta is működő franchise-t.

A nagyvásznon nyolc évvel később, 1986-ban találkozhattunk ismét a valaha volt legfélelmetesebb űrszörnnyel. James Cameron A Bolygó Neve: Halál című mozija méltó folytatása volt az eredetinek, sőt, sok rajongó szemében felül is múlja azt. A második rész a folytatások szellemében fogant, így nagyobb, gyorsabb, lehengerlőbb volt, így hangulatában is inkább akcióközpontú darab lett.

Az óriási siker hatására persze tovább kellett ütni a vasat, így született meg 1992-ben, az akkor még elsőfilmes rendező, David Fincher irányítása alatt A Végső Megoldás a Halál címet viselő harmadik rész, ami igencsak nehéz szülés volt, maga a rendező is összerúgta a port a stúdióval és máig elégedetlen a végeredménnyel, noha szerintem remekül sikerült ez a felvonás is.

Azonban nem annyira, mint az 1997-es negyedik rész, a Feltámad a Halál, melyet a sajátos látásmóddal bíró francia filmes, Jean-Pierre Jeunet rendezett. Ez lett a legmegosztóbb film a szériában, én viszont imádom. Olyan, mint egy sötét és beteg, szürreális látomás, amely képes volt visszahozni az eredeti film rémálomszerű atmoszféráját. Szerintem rendkívül alulértékelt film.

Ezzel azonban véget értek a Sigourney Weaver által alakított főhősnő, Ellen Ripley kalandjai, a sokáig tervezett ötödik rész ugyanis végül sosem készült el. A xenomorphnak keresztel idegen lény azonban nem merülhetett feledésbe, így számtalan regény, képregény és videojáték foglalkozott velük a továbbiakban és ezek inspirálták az ezredforduló után filmeket is.

Egészen pontosan az Alien vs. Predator képregények, amelyek összeeresztették az Idegent a másik legendás filmes űrszörnnyel, a Ragadozóval. Paul W. S. Anderson 2004-es, azonos című mozija nagyon sok sárdobálást kapott, pedig, ha eltekintünk az alacsony korhatárbesorolástól, akkor egy rendkívül ötletes, kreatív és végtelenül szórakoztató sci-fi akcióhorrort kapunk.

Nyilván nem lett klasszikus, pedig, ha összevetjük a 2007-es folytatásával, amely a Requiem alcímet kapta, akkor még akár így is hivatkozhatnánk rá. Ezt a filmet rendkívül alacsony költségvetésből dobta össze a testvérpár Colin és Greg Strause, akik semmilyen rendezői tapasztalattal nem bírtak. Az AVP:R így elkerülhetetlenül bukás lett, ami örökre eltemethette volna az idegeneket.

Hogy nem így alakult arról az eredeti film rendezője, az azóta legendás státuszba emelkedett Ridley Scott tehetett, aki úgy érezte, hogy van még mit elmesélni ebben az univerzumban. A csavar a dologban az volt, hogy ő előzményfilmben gondolkodott, amely nem is a xenomorphokra koncentrál, hanem egy, az első filmben egy pillanatra látható másik idegenre, az úgynevezett Űrutasra.

Sok rajongó megütközött ezen és ekkor még nem is sejtette senki, hogy Scott valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy az Alien univerzuma a megfelelő környezet arra, hogy ő valami nagyon mélynek és elgondolkodtatónak szánt filozofikus sci-fit készítsen Istenhitről, teremtéselméletről, evolúcióról. A végeredmény bár anyagilag siker volt, de soha nem látott mértékben osztotta meg a rajongókat.

Mert bár képi világában sok helyütt idézte a nagy klasszikust és itt-ott még a hangulat is visszaköszönt, de minden más tekintetben teljesen elütött a korábbiaktól. Mindezt pedig csak tetézte, hogy a rendkívül okosnak és filozofikusnak szánt mozi valójában rettenetesen buta és felszínes lett, rendkívül ostoba forgatókönyvvel és még annál is ostobább karakterekkel.

Scott nem akarta elengedni az Űrutasok sztoriszálát és mindenképp folytatást akart, ám a Prométheusz megosztó mivolta miatt a következő felvonást teljesen átdolgozták, hogy sok szempontból hagyományosabb mozi legyen. Az Alien: Covenant viszont még rosszabb és ostobább lett, mint elődje és ezúttal már a bevételek terén sem tudta hozni az elvárhatót.

Közben a gyártóstúdió, a 20th Century Fox is beleolvadt a Disney-be, így kérdésessé vált a franchise jövője. Először a rendkívül túlértékelt dél-afrikai rendező, Neill Blomkamp akart egy új, Ripley-központú folytatást, ami csak az első két, klasszikusnak számító filmet vette volna figyelembe, de szerencsére ebből nem lett semmi, hiszen maga Ridley Scott torpedózta meg a produkciót.

Miközben Scott fáradhatatlanul folytatná a Prométheusz/Covenant vonalat, a stúdió egy új, a korábbiakhoz „nem kapcsolódó” Alien-mozit szeretne. A remek Uruguay-i rendező, Fede Alvarez, aki a Gonosz Halott remake-jével és a Vaksötéttel már bizonyított, kapta a feladatot, hogy az első két mozi között játszódó új filmet levezényelje, mely az Alien: Romulus címet kapta.

Eredetileg a Hulun mutatták volna be, ám a stúdió jó érzékkel látta meg benne a mozis lehetőséget. Fede Alvarez és állandó alkotótársa, Rodo Sayagues ugyanis egy olyan sztorival álltak elő, amely többet érdemelt annál, minthogy csak streamingen hozzák ki. Következzék hát a Romulus alcímet viselő új rész kritikája és hogy Alvarez felül tudta-e múlni a legutóbbi két, igen megosztó filmet.

Szereplők
Rain – Cailee Spaeny, a fiatal és tehetséges amerikai színésznő 2018-ban robbant be a Tűzgyűrű című szörnyes/robotos film folytatásával, azóta pedig egyre-másra tűnik fel kisebb-nagyobb szerepekben. A nagy áttörést a tavalyi Priscilla című film hozta el neki, amelyben a legendás énekes, Elvis Presley feleségét játszotta el. A Romulusban övé a központi szerep. Az általa megformált Rain egy bányászkolónián dolgozik, és nem néz túl fényes jövő elé, amíg a barátaival úgy nem dönt, hogy egy, a holdjuk körül keringő, elhagyatott űrállomás létfenntartó kapszuláit lenyúlva végre lehetősége legyen elrepülni egy élhetőbb világba. Rain karaktere szerencsére remekül lett megírva, személyében egy teljesen átlagos fiatal nőt kapunk, aki nem produkálja magát, nem akar „girlbosst” játszani, hanem igazi hús-vér karakter. Spaeny pedig remekül hozza a figurát, neki köszönhetően olyan főhőst kapunk, akiért valóban képes a néző aggódni.

Andy – David Jonsson, a feltörekvő fekete színész nem sok tapasztalattal bír, hiszen ezt megelőzően mindössze egy filmben és néhány tévésorozat epizódjában bukkant fel. Ezzel együtt nagy jövő elé nézhet, hiszen a Romulusszal bizonyítja, hogy nem kevés tehetség szorult belé. Ő alakítja Andy-t, aki egy android, vagy másik nevén szintetikus. Ez a karakter ugye az Alien-filmek elengedhetetlen kelléke. Korábban ott volt Ash, Bishop, Call és ugye David. Andy személyében ezúttal kapunk egy új megközelítésű andoridot. Őt még Rain apja kaparta össze a szeméttelepről és azért aktiválta, hogy a szülők halála után is legyen valaki, aki vigyáz Rainre, így a lánnyal való kapcsolata már-már testvéri. Ezzel együtt Andy eleinte olyan, mint egy naiv kisfiú némi autista beütéssel, majd az űrbázison egyre inkább változik a személyisége. Jonssonnak tehát összetett feladata volt, de remekül megoldotta és szerintem az egyik legemlékezetesebb szintetikus karaktert hozza a szériában.

Tyler – Archie Renaux, az angol és indiai felmenőkkel bíró fiatal brit színész is csak néhány éve van a pályán, aki talán néhány feledhető romantikus filmből lehet ismerős pár nézőnek. Én talán egy-két mellékszerepben láthattam, de emlékem nincs róla. Ez nem is csoda, mert sajnos emberünk meglehetősen szürke és karizma nélküli színész benyomását kelti. Az általa megformált Tyler a roncsvadász csapat afféle vezetője, aki közben szerelmes Rainbe (szerencsére romantikus szálat nem kapunk), ám Renaux valahogy nem találja a fonalat. Ott van, alapvetően még csak azt sem mondanám, hogy rosszul játszik, de valahogy még sincs igazi jelenléte a vásznon. Persze ebben a szkript is ludas, mert nem sok támpontot kap a színész, amivel dolgozhatna. Nagyjából ő a jófej, kedvelhető férfi főhős és igazából ennyi.

Kay – Isabela Merced, a félig perui származású amerikai színésznő a legfiatalabb a szereplőgárdában a maga 23 évével, de egyben a legtöbb tapasztalattal is ő bír, hiszen már több mint egy évtizede a pályán van. Játszott tévésorozatokban, drámákban, családi filmekben, még Michael Bay egyik TransFormers mozijában is. Merced alakítja Kay-t, aki Tyler húga és annyit tudunk meg a karakterről, hogy terhes a bányászkolónia egyik dolgozójától. Ennyi. Nem kap több hátteret, így a karakter annyira működik, amennyit a színésznő bele tud tenni és Mercednek köszönhetően kapunk egy átlagos, fiatal nőt, aki állapotos és már csak ezért is szurkol neki az ember. Nagyon alap karakter, aki csak azért tud működni mert az őt életre keltő színésznő bele tudja magát vinni.

Bjorn – Spike Fearn, a szintén angol, szintén fiatal és szintén kevés múlttal bíró fiatal színész ugyancsak pár mellékszerep és sorozatepizód után kapta meg a Romulus egyik szerepét. Ő alakítja Bjornt, aki Tyler és Kay unokatestvére, egyben a csapat ügyeletes seggfeje is. Ugyanis a szerepe főként abból áll, hogy próbál baromi laza lenni és folyamatosan cseszteti a szintetikus Andyt. Ennek az okát is megtudjuk, ami egyébként remek húzás az írók részéről, csak nem igazán kezdenek vele semmit, pedig ki lehetett volna hozni valamit ebből a drámai vonalból. Így azonban Bjorn megmarad az izgága, néha gyökér srác szerepében, akinek a személyiségén szintén lett volna még mit dolgozni.

Navarro – Aileen Wu, a fiatal ázsiai származású színésznő alakítja a csapat utolsó tagját. A színésznőről szinte semmit sem tudni, ezt megelőzően pusztán két rövidfilmet készített. A karaktere, Navarro pedig annyiból áll, hogy jó pilóta és Bjorn barátnője, bár ez utóbbira csak egy apró utalás van. Az ő karaktere a legkidolgozatlanabb, lényegében tényleg csak egy egy mondattal felskiccelt kartonpapír figura. A színésznő ezzel együtt hozza a kötelezőt, sőt, övé az egyik legemlékezetesebb jelenet, a hajviseletére pedig még visszatérek.

Látvány
Az eredeti Alien költségvetése nem volt éppen égbekiáltóan magas, hiszen mindössze 11 millió dollárba került. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy a film 1979-es, akkor nyilván nem beszélhetünk alacsony büdzséről sem. Az alkotók mindenesetre a maximumot hozták ki a rendelkezésükre álló anyagi lehetőségekből. A film amúgy teljesen szándékosan a klausztrofób hangulat megteremtésére törekedett. Néhány beállítástól eltekintve szűk belső tereket kapunk és a kiváló látványtervezésnek köszönhetően a kellő hatás sem marad el. A Nyolcadik Utas a Halál végig képes fenntartani egy rendkívül nyomasztó atmoszférát, ahol késsel lehet vágni a feszültséget.

Persze mit sem ért volna mindez, ha nincs a svájci művész, a fantasztikus H.R. Giger által megálmodott xenomorph, ez a biomechanikus hatásokat mutató eleven rémálom. Bizton kijelenthető, hogy sem előtte, sem után nem alkottak ennyire emlékezetes és vérfagyasztó lényt a mozitörténelemben. Az Alienről tehát elmondható, hogy kihozta a látványvilágból, amit csak ki lehetett. A folytatások sem adták alább, sőt, a költségvetés filmről-filmre csak nőtt. A második rész már 18 millióból készült, ami szintén nem volt kiugró összeg ’86-ban, de Cameron már akkor nagyon tudta, hogyan kell csúcsminőségű látványt összehozni.

Az 1992-es harmadik rész esetében a büdzsé látványosan megugrott, itt már 50 millió dollárról beszélünk, ám nem csoda ez a költségnövekedés, ha figyelembe vesszük a produkció hányatott sorsát. A két évvel későbbi negyedik rész pedig már 70 millióba fájt, ám mondjon a filmre bárki bármit, a képi világa önmagáért beszél, valami egészen zseniális, amit Jeunet és csapata összehozott. Anderson sem adta alább az első AvP esetében. A 2004-ben bemutatott filmje fantasztikus díszleteket vonultatott fel és a szintén 70 millióra rúgó költségvetés akkor már egyáltalán nem számított magasnak, ezzel együtt a képi világ esetében szó nem érheti a ház elejét.

A három évvel későbbi második AvP film esetében viszont erősen megvágták a költségvetést, mindössze 40 milliót szántak a produkcióra, ami meg is látszott a végeredményen. Egy huszadrangú kisvárosban rohangálnak a karakterek és annyira sötét az egész film, hogy szinte látni sem lehet belőle semmit. Ridley Scott azonban más kategória, ezért amikor belevágott a Prométheusz című előzményfilm elkészítésébe, akkor a stúdió megszavazott neki egy 130 milliós költségvetést. Mivel a film Charlize Theront leszámítva olyan nagy neveket nem vonultatott fel, ezért a költségvetés nyugodtan mehetett a látványra és ez meg is látszott a végeredményen.

Akármekkora baromság is volt a sztori, a látványvilág csodálatosan sikerült, ahogy ez a 110 milliós Covenantról is elmondható. Utóbbi anyagi bukása viszont nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a Romulus esetében is faragtak kicsit a büdzsén, így Fede Alvareznek „mindössze” 80 millió dollár állt a rendelkezésére. Emberünk azonban pontosan tudta mit akar, így az összeg a lehető legjobban lett felhasználva. Sőt, ha nem tudnám, hogy mennyibe került, a filmet elnézve simán rávágtam volna, hogy vagy 200 millát eltapsoltak rá, annyira rendben van a képi világ. A látványtervező és az effektes csapat is odatette magát, a végeredmény pedig abszolút felsőkategóriás lett.

Az űrbéli jeleneteknél nyilván használtak a filmesek nem kevés CGI-t, ami nagyon jól néz ki, ám a hangsúly a lényeken van, amelyeket túlnyomó részt hagyományos, úgynevezett „practical” effektekkel és jelmezekkel oldottak meg. Ez az old school megközelítés pedig abszolút a film javára vált, de a jelmezek és az eszközök, űrhajók kidolgozásánál is arra törekedtek, hogy a klasszikus részeket sikerrel tudják megidézni. Felesleges túlragoznom, a képi világ az első két film nyomvonalán halad és néhány modern effekt ellenére is simán elhiteti velem, hogy abban a korban járunk. A látványvilág tehát csodálatos, az operatőr Galo Olivaresnek pedig külön jár a gratuláció.

Zene
A zene esetében mindig kiemelem, hogy mennyire fontos alkotóelemről beszélünk és hát aki ismeri az Alien-filmeket, az pontosan tudja, hogy ennél a franchise-nál aztán főleg rengeteget ad a végeredményhez a score. Az eredeti film esetében a kiváló zeneszerző, Jerry Goldsmith felelt a dallamokért és bizony zseniális munkát végzett. A folytatásnál a nem kevésbé legendás James Horner volt az elkövető, akivel Cameron amúgy össze is rúgta a port és csak a ’97-es Titanic kapcsán békültek ki. A harmadik filmnél az egyik személyes kedvencem, Elliot Goldenthal komponálta a zenét és az ő sajátos stílusa szinte egy másik szintre emeli a filmet. A negyedik esetében pedig a kevésbé ismert John Frizzell felelt a score-ért és szintén nagyon erőteljes és karakteres zenével tudott előrukkolni.

Zenei fronton pedig a két AvP mozi sem vallott szégyent, hiszen mind Harald Kloser, mind Brian Tyler képes volt rá, hogy minőség munkát tegyen le az asztalra, még ha nem is vált klasszikussá az, amit megkomponáltak. A Prométheusz esetében a német Marc Streitenfeld kapta a feladatot, akinek ez volt zsinórban az ötödik közös filmje Ridley Scottal és a 2010-es Robin Hood score-jával bizonyította is, hogy remek komponista. A Prométheusz esetében pedig ki merem jelenteni, hogy a zene tökéletesen megy a film hangulatához és látványvilággal egyetemben messze felülmúlja az alkotás tartalmi részét. Komolyan mondom, hogy maga film nem méltó a zenéhez. Végül pedig ott a Covenant, ahol az ausztrál zenész, Jed Kurzel volt az elkövető.

A végeredményt rossznak semmiképp sem nevezném, sőt, igazából elég hangulatos, de a korábbi filmek zenéjével összevetve bizony azért jóval haloványabb benyomást kelt. A film alatt remekül működik, ám önállóan meghallgatva már nincs benne kellő erő. A Romulus esetében biztos voltam benne, hogy a spanyol Roque Banos lesz a komponista, hiszen a rendező valamennyi korábbi filmjén ő dolgozott. Fede Alvarez azonban húzott egy váratlant és a feladattal azt a Benjamin Wallfisch-t bízta meg, aki több filmnél is Hans Zimmernek dolgozott be, többek közt a Ridley Scott produceri felügyelete alatt készült Szárnyas Fejvadász 2049 esetében is. Hogy végül ő lett a zeneszerző, az talán nem csak Fede Alvarez döntése volt, hanem Ridley Scottnak is volt némi ráhatása.

A Wallfisch által komponált score pedig lényegében teljesíti a feladatot, mert a film alatt tökéletesen működik. Önállóan hallgatva viszont nem ér el akkora hatást, mint mondjuk Goldsmith, Horner, vagy éppen Goldenthal zenéje. Persze valahol nem fair dolog ekkora zsenikhez hasonlítani őt, de mégiscsak egy Alien film zenéjéért felelt és hát a név kötelez. Pedig a felütés nagyon ígéretes. A baljósan építkező nyitótétel a belépő kórussal iszonyúan erős és ezt a nyomasztó hangulatot képviseli a következő néhány darab is. Azonban, ahogy a dolgok elszabadulnak, úgy lesz Wallfisch score-ja is egyre önismétlőbb. Ez pedig főként abból áll, hogy sok-sok elektronikus hanggal és zörejjel igyekszik zaklatottá tenni az egyes tételeket. Ez hol működik, hol meg kevésbé.

Külön ki kell emelnem az XX121 címre keresztelt darabot, amiben felcsendül Goldenthal első filmhez írt főtémája, illetve a Marc Streitenfeld által szerzett Prométheusz főtéma is. Kiemelkedő pillanat a Prometheus Fire című tétel is, ami ismét a hagyományos hangszerekre támaszkodik és rendkívül sötét hangulatúra sikeredett. A pörgősebb akciótételek közül ki kell emelnem a Guns V Acid Blood, illetve az Elevator Shaft Attack című darabokat, amelyek remekül sikerültek. Az album vége felé pedig kapunk még néhány remek zenét. Ilyen az epikus Get Away From Her, valamint a rendkívül gonosz hangulatú The Offspring. A főhősnő nevét viselő Rain is csodálatos és a zárótétel, a Sleep is jól sikerült. A score tehát abszolút megállja a helyét, pusztán a klasszikusokkal szemben marad alul.

Történet
Mielőtt belemennénk a részletekbe, azért szögezzük le gyorsan: az eredeti Alien sztorja azért nem volt agysebészet. Van egy bolygóközi nagyvállalatnak dolgozó melós brigád, akik az űrhajójukkal éppen hazafelé tartanak, ám fognak egy vészjelzést egy holdról. Annak felszínén pedig belebotlanak egy létformába, amit a fedélzetre hozva magukra szabadítanak egy eleven rémálmot. Szögegyenesen haladó sztorit, amit a kedvelhető karakterek, a remek hangulat és persze egy ötletes csavar is feldob. Mindezek ellenére azonban akkor is egy zsigeri élményre építő sci-fi horrorról beszélünk.

A folytatás mellőzi az első rész suspense-re építő hangulatát és sokkal inkább az akciót helyezi az előtérbe és Cameron még a legendás űrszörnyet is némiképp demisztifikálta. Ezzel együtt ez is klasszikus cselekményvezetést használ, ahol a lények elszabadulnak egy kolónián, a főhős pedig egy csapat katonával odamegy, hogy kiderítse mi is történt. Ehhez jön, hogy a katonák legtöbbje nagyjából egydimenziós sablonkarakter, de ezzel együtt is emlékezetes figurák, így a folytatást is eladja a hangulat, a látvány és persze a „nagyobb, epikusabb” felfogás.

A harmadik résznél már eléggé szenvedtek, hogy kitaláljanak valami értelmeset és hát vagy kismilliószor át lett írva szkript. Nem nagyon mennék bele, mert sem hely, sem idő nincs rá. Lényeg a lényeg, hogy rengeteg átdolgozáson esett át a sztori, a végső változat pedig egy érdekes hibrid lett, ahol egy börtönbolygót kapunk, rajta egy rakás vallásos elítélttel. Ebbe csöppen bele Ripley és az Idegen, hogy aztán két és fél órán keresztül játszanak egymással macska-egér játékot. Működik a film? Igen, de egyértelműen ez a leggyengébb sztori az eredeti tetralógiából.

A negyedik résszel megint igyekeztek valamit frissíteni a dolgokon, így kapunk egy, a xenomorphokkal kísérletező őrült tudóscsapatot, nekik dolgozó katonákat, na meg egy baromi szórakoztató karaktereket felvonultató csempészcsapatot is. Jeunet filmje így sokkal több emlékezetes elemmel és pillanattal bír, mint a harmadik rész, a fináléban pedig felvállal egy annyira őrült ötletet, amivel rendkívüli módon megosztotta a rajongókat, viszont általa vissza is hozta az eredeti film rémálomszerű koncepcióját is. Így pedig igazából szellemiségében tökéletesen hű folytatás.

Az első Alien vs. Predator mozi anno kapott hideget-meleget, de történetileg ez is kreatív talapzaton nyugszik. Paul W. S. Anderson koncepciója az volt, hogy alapul vette Erich von Daniken ősi idegenekre épülő elméletét, miszerint földönkívüliek jártak évezredekkel ezelőtt a bolygónkon és a primitív embernek ők adták a tudást. Az AvP-ben pedig a Ragadozók azok, akik hatalmas piramisokat építtettek az emberekkel, hogy azokban vadászhassanak a tökéletes prédára, a xenomorphokra. Anderson filmje így minden köpködés ellenére is kellően kreatív alapsztorival bír.

Nem úgy a második film, ami valami nevetséges marhaság lett. Ugyan közvetlen folytatása elődjének, de mégis azonnal kicsinálja a hangulatot, amikor az egész cselekményt, egy coloradói kisvárosba helyezi. Értem én, hogy nem nagyon volt pénz, de ez akkor is hazavágta az egészet. Mindezt pedig tetézi, hogy nevetségesen rosszul megírt karaktereket kapunk, akiket többnyire rossz színészei próbálnak meg eljátszani és csak egy-két olyan szereplő van, amelyik meghaladja a Barátok Közt színvonalát. Igazából kész csoda, hogy ez a film nem tette végleg sírba mindkét franchise-t.

Mindezek után jött Ridley Scott, aki a 2012-es Prométheusszal kitalálta, hogy ő Alienek nélküli Alien filmet akar csinálni, amiben az Űrutasokra, azaz most már a Tervezőkre akar koncentrálni. Tisztázzuk gyorsan: nem az volt a baj a filmmel, hogy ezt a megközelítést választotta. Hanem az, ahogyan ezt megtette. Scott és a forgatókönyvírója, Damon Lindelof a premiert megelőzően olyan nagy szavakkal dobálóztak, mint evolúció, Istenhit, teremtéstörténet és valami soha nem látott filozófiai mélységet akartak eladni nekünk. Én meg úgy voltam vele, hogy akkor tegyük magasra a lécet.

Csak hát a végeredmény minden volt, csak filozófia mélységű nem. Ostobábbnál ostobább karakterek rohangáltak a filmben fel-alá, miközben egyik hülyeséget csinálták a másik után. A főszereplő nőn kívül kb. mindenki életképtelen volt a sztoriban. Abban a sztoriban, ami nem, hogy nem volt mélyenszántó, de még a konyhafilozófiai álbölcsességek szintjét sem érte el. Látványában, hangulatában nagyon ott volt, de ezen kívül semmit nem tudott adni. A Prométheusz olyan volt, mint egy nagyon szép csomagolópapírba csavart nagy büdös semmi.

Scott aztán folytatni kívánta ezt a megkezdett új utat, azonban a nézői elégedetlenkedés miatt egy kockázatkerülőbb utat akart választani. A Tervezők, meg a teremtéstörténet nyomokban megmaradt a Covenant alcímet viselő folytatásban, de a film sokkal inkább az elősző részben megismert David nevű androidra koncentrált, meg az idegenekkel való kísérletezésre. Hülye és gyáva ötlet volt, mindezt pedig tetézte, hogy a karakterek még a korábbiaknál is agyhalottabbak voltak, a sztori még nevetségesebb és itt már a látvány sem segített a tömény unalom leküzdésében.

Mindezek után nem csoda, ha a stúdió nem annyira Scott Isten-komplexusos lázálmát kívánta folytatni, hanem egy jóval kisebb keretek közé szorított produkciót képzeltek el. Ez az oka, hogy eredetileg Hulura ment volna a film, csakúgy, mint a legutóbbi Predator mozi, a Préda. Azonban Fede Alvarez képbe kerülésével egy olyan alkotó került a projekt élére, aki egyrészt tehetséges, másrészt érti a horror műfaját, harmadrészt pedig imádja az Alien univerzumát és képes arra, hogy úgy készítsen szerzői filmet, hogy közben teljes mértékben tiszteletben tartja az alapanyagot.

Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues egy olyan sztorival rukkoltak elő, ami alapvetően képes megállni a saját lábán, de megvannak a kapcsolódási pontjai is a korábbi filmekkel. Mindezek mellé felismerték, hogy nem kell mindenféle álintellektuális kreténséggel fűszerezni a filmet, hanem sokkal jobb lesz, ha egy jóval egyszerűbb és letisztultabb cselekményvezetést alkalmaznak. Mielőtt nagyon részletezném a sztorit (spoileres leszek), el kell mondani, hogy a film, noha tényleg megáll a saját lábán, de sok dolog akkor fog igazán „átmenni” a nézőknek, ha képben vannak a korábbi filmeket illetően is.

Az első és legfontosabb dolog, hogy időben az első két film, tehát a Nyolcadik Utas és a Bolygó Neve között vagyunk, nagyjából 20 évvel az első rész után. A Weyland-Yutani társaság kutatói felfedezik a Nostromo roncsait, köztük az első filmből megismert idegen megkövesedett testével. Valamivel később megismerjük a hőseinket, egy öt fiatalból és egy androidból álló kis csapatot, akik egy Jackson Csillaga nevű bányászkolónián robotolnak. Nagy jövőjük ott nincs: elmenni nem tudnak, szóval inkább szépen lassan megbetegszenek és meghalnak, mint mindenki.

Ők ennél azért többre vágynak és úgy döntene, hogy a naprendszerükbe sodródott űrállomásra repülnek a hajójukkal, a Corbelannal és megszerzik róluk a létfenntartó kamrákat, hiszen azok segítségével el tudnának jutni a 9 évnyi távolban lévő, sokkal élhetőbb kolóniára az Yvagára. El is indulnak, hogy felfedezzék a hatalmas kutatóállomást, ami két nagy részből áll: az egyik a Remus, a másik a Romulus. Eleinte minden simán is megy, amíg véletlenül aktiválódik az egész állomás és elszabadulnak a fedélzeten lévő létformák, köztük a jól ismert arctámadókkal.

Ennyi volna az alaphelyzet. Nem túl bonyolult? Nem. Túl van cifrázva? Nem. Mégis működik? Igen. Pont úgy, ahogy működött a Ripley-tetralógia esetében is. Ettől függetlenül hibátlan a film sztorija? Sajnos korántsem. Rengeteg dolog van, amivel Alvarez és Sayagues egyáltalán nem foglalkozik. Olyan dolgok, mint pl. hogyan kövesedett meg és maradt életben (!!!) az eredeti Idegen annyi éven át az űrben, vagy, hogy ha megtalálta a Nostromo roncsait a Társaság és pontosan tudják, hogy mivel van dolguk, akkor miért nem mentek egyenesen az LV-426-ra.?

Az sem világos, hogy ha ennyire fontos kutatások folytak azon az állomáson, akkor, hogy a frászba keringhet ott teljesen elhagyatottan, amit csak egy csapat fiatal keres föl, senki más. Mondjuk ezt még ki lehet magyarázni azzal, hogy a Társaságon belül is titok, amit a felső körökben csinálnak, így nincs nagydobra verve, illetve alapjáraton senki nem mer a Wayland-Yutani tulajdonával szórakozni, így néhány kétségbe esett, kilátástalan jövővel bíró emberen kívül senki nem próbálná meg lenyúlni a Társaság cuccait. Nem olyan nagy problémák ezek, de láthatóan az írók nem a részletekre figyeltek.

Sokkal nagyobb probléma számomra, hogy a karakterek durván alul vannak írva. Van hat szereplőnk és ebből a főhős Rain az, aki közel tud kerülni a nézőhöz, illetve a „testvére”, a szintetikus Andy, aki szerintem az egész Alien univerzum egyik legérdekesebb android karaktere. Ők ketten nagyon jól működnek a filmben, a baj a többi szereplővel van. A maradék karakter ugyanis nagyjából egyszavas jellemábrázolást kapott: Tyler a jófej hősszerelmes, Bjorn a szintetikusokat utáló tahó, Kay aranyos és terhes, Navarro meg jó pilóta. Nem túlzom el, tényleg ennyit tudunk meg róluk.

Andyről külön kell szólnom, mert a film szintetikusa eleinte olyan, mint egy naiv kisgyerek, akinek fogni kell a kezét, nehogy elessen. Aztán a Romuluson, hogy hozzáférhessen a kutatóállomás rendszereihez, kap egy frissítést, aminek hatására az egész személyisége megváltozik és az addig rendkívül barátságos android, hirtelen egy rideg logikával gondolkodó figurává válik. Ez a kettősség korábban nem látott egyediséggel ruházza fel ezt a karaktertípust, az őt alakító David Jonsson pedig remekül hozza a szereplő mindkét személyiségét. Sokkal érdekesebb, mint Fassbender Davidje.

Az egészről ordít, hogy Alvarez és Sayagues csak a két fő karakterrel törődött, illetve maga a film is az egyéb komponensekre épít, míg a szereplőgárda többi része teljesen nyilvánvalóan csak azért van, hogy meglegyen a hús a darálóba. Nem is akármilyen ez a daráló, de erről majd később. Amit még meg kell említeni, hogy a filmnek van még egy karaktere, akit nem említettem meg korábban, viszont most meg kell, hogy tegyem, ez pedig nem más, mint a Romulus szintetikus elsőtisztje, Rook. A meglehetősen leharcolt állapotú android pedig egy az egyben Ash „ikertesója” az első filmből!

A karaktert amúgy egy Daniel Betts nevű angol színész alakítja úgy, hogy imitálja Ian Holm hangját, illetve a filmesek CGI-jal alkották újra az eredeti színész arcát. Ez talán néhány embert kizökkent majd, de mivel amúgy is egy szintetikus karakterről van szó, szerintem remekül működött a dolog. Sokkal érdekesebb viszont, hogy miután aktiválják, ő Ash-hez hasonlóan elkezdi kavarni a szart és a túlélőket aszerint manipulálni, hogy csak akkor segít nekik kijutni, ha ők segítenek kimenteni a Társaság számára felbecsülhetetlen kutatási anyagot.

És ez lesz a másik pont, ami sokaknál kiverheti a biztosítékot, mert a laborban megtudjuk, hogy a kutatási anyag nem más, mint az a fekete szmötyi, amit először a Prométheuszban láthattunk. Ezt a kutatócsapat az eredeti Idegenből nyerte ki és Rook arról beszél, hogy azért betegszenek meg annyian a kolóniákon, mert az emberi lények nem arra születtek, hogy meghódítsák a világűrt, ez a fekete anyag viszont a testbe injektálva segíthet abban, hogy az ember regenerációs képessége felgyorsuljon. Talán nem mondok meglepőt, hogy ennek lesz következménye a film során.

Ez nyilván megint felvet logikai kérdéseket a sztorival kapcsolatban, meg hát, hogy egyáltalán szükség volt-e ennek a dolognak a behozatalára, de mivel Ridley Scott a producer és nyilvánvalóan volt beleszólása a dolgokba, így nem lepődnék meg, ha igazából ő erőltette volna ennek a sztorielemnek a szerepeltetését. Én személy szerint nem érzem azt, hogy ez annyira kellett oda, de számomra korántsem volt zavaró, sőt, igazából nekem ez a lötty itt sokkal értelmesebben működik, mint a két korábbi filmben tette. Kihagyható lett volna ez a dolog, de nem vágja haza a filmet.

Ezeket leszámítva viszont az írók tényleg arra törekedtek, hogy ne bonyolítsák túl a sztorit és igazából egy zsigeri élményt nyújtó szörnyes űrhorrort csináljanak. Megvannak a sorozat kötelező elemei, a bujkálástól kezdve, a begubózott embereken át a mindent átmaró savig, így az Alien rajongók megkapják azt, amire vágynak. Alapvetően működik tehát a történet, aminek van néhány buktatója, illetve a karaktereket sem árnyalták kellőképpen, de ezektől eltekintve a Romulus sztorija szerintem ezerszer jobban működik, mint a Prométheusz és a Covenant okosnak szánt marhaságai.

Rendezés
Az Uruguay-i születésű rendező, Fede Alvarez 2013-ban hívta fel magára a figyelmet, mikor remake-elte Sam Raimi legendás Gonosz Halott című horrorklasszikusát. Rögtön az első rendezésével bizonyította, hogy kiválóan ért a sokkoló jelenetekhez, a végtelenül sötét és nyomasztó hangulat megteremtéséhez és pontosan tudja azt is, hogy miként hozza a frászt a nézőközönségére. Komolyan mondom, hogy szerintem a 2013-as Gonosz Halott messze felülmúlja az eredeti filmet és nem csak azért, mert több pénzből készült, profibb stábbal és sokkal jobb színészekkel, hanem azért is, mert egész egyszerűen Fede Alvarez sokkal jobb rendező, mint Sam Raimi.

Második filmje, a 2016-os Vaksötét pedig csak még inkább megerősített abban, hogy van egy rendezőnk, aki bizony érti és magas fokon műveli is a horror műfaját. Ebben a filmben egy csapat fiatal dönt úgy, hogy betör egy házba, ahol csak egy magányos vak fazon él, így könnyű lesz kirabolni. Ismerős az alapszitu? Igen, sokban emlékeztet a Romuluséra. A vak fószer viszont kicsit sem ártalmatlan, sőt, a meglehetősen pszichopata személyiségjegyeket mutató figura szépen lassan hidegre teszi a meggondolatlan csapat tagjait. Manapság már nem könnyű jó filmet alkotni, főleg nem a horror műfajában, de Alvareznek kétszer egymás után sikerült.

Következő filmjével viszont megbotlani látszott. A 2018-as Ami Nem Öl Meg, a svéd író, Stieg Larsson híres karakterét, Lisbeth Salandert állítja a középpontba. Ha ismerős a név, az nem meglepő, mert ős a hőse A Tetovált Lány című filmnek, ahol a zseniális Noomi Rapace játszotta a karaktert, majd később az amerikai remake-ben Rooney Mara. Alvarez filmje nem az eredeti író egyik regényén alapul és nyilván a gyengébb alapanyag is közre játszott abban, hogy a rendező ezen filmje nagyon messze van a jótól, sőt, még a középszert is csak jóindulattal éri el. Alighanem ő is úgy gondolta, hogy ez most félrement és többéves szünetet tartott, hiszen ezután a Romulus lett a következő filmje.

A hat év pihenés pedig igen jót tett neki, mert emberünk újult erővel tért vissza. A sztorit már nagyjából kiveséztem, az új Alien mozi nem tör intellektuális babérokra, hanem jó érzékkel épít a vegytiszta horror elemekre. Ez pedig már nem írói, hanem főként rendezői feladat. A Gonosz Halott és a Vaksötét is bebizonyította, hogy emberünk kiválóan ért a hangulatteremtéshez és ez most is bebizonyosodik. Alvarez rendezésében a Romulus nevű űrbázis egy pokolbéli kísértetház, ahol az eleven borzalommal kell szembenézned, a túlélésre való esélyed pedig nagyjából egyenlő a nullával. Ezt a kilátástalan, végtelenül nyomasztó atmoszférát pedig tökéletesen teremti meg a rendező.

Már az remek húzás tőle, hogy ebben a felgyorsult korban, ő rendkívül lassú tempóban építi a filmjét. Az első negyven percben igazából csak a feszültséget kívánja növelni lépésről lépésre. A film ezen szakaszában amúgy lehetett volna árnyalni a karaktereket, ez mindenképpen kihagyott ziccer a részéről. Azonban a látvány- és hangulati elemek általi világépítés valami egészen bravúros. Hiába 2024-es a film, egy pillanat alatt elhiszem, hogy az eredeti film idővonalában vagyunk. Alvarez rettentő sok energiát fektetett abba, hogy az eredeti film által megismert formavilágot kapjuk és a díszletek egytől-egyig kézzelfoghatók legyenek és visszahelyezze a nézőket ebbe a világba.

Ugyanezt a koncepciót követte a lények megalkotásánál is. Ahol csak lehetett ott mellőzte a CGI használatát és hagyományos jelmezekkel és bábos trükkökkel oldották meg mind az arctámadók, mind a xenomorphok megjelenítését. Ez nem csak, hogy ismételten old school hatást ad a filmnek, de általuk ezek az űrszörnyek is sokkal félelmetesebb benyomást keltenek. Fontos kiemelni azt is, hogy Fede Alvarez láthatóan valóban óriási rajongója ennek a világnak, hiszen a filmje végig törekszik arra, hogy valamilyen vizuális utalással megidézze a széria valamennyi korábbi részét, így a rajongók érezhetik, hogy ténylegesen tisztelettel bánnak az általuk annyira kedvelt univerzummal.

Az első rész nyilván tetten érhető a Nostromo roncsaival, az első Idegennel, vagy az Ash arcát viselő Rookkal. Cameron filmje előtt tiszteleg az impulzusfegyverekkel, aminek még a hangját is a ’86-os klasszikusból emelték át, illetve egy ponton még a csapatban támadó Alienek is visszaköszönnek onnan. A harmadik rész Navarro karakterében kap főhajtást, hiszen a női pilóta kopaszra nyírt feje egy az egyben megidézi a börtönbolygó elítéltjeinek hajviseletét. A negyedik film pedig egyértelműen visszaköszön a laboratóriumos jelenetben, ahol látjuk a borzalmas kísérletek eredményeit. Illetve ott van a finálé, ami szintén a ’97-es mozit idézi, valamint még a két Scott-féle előzményfilmet is.

És igen, ott lesz a film fináléja, egy utolsó nagy leszámolás, ahol az első két klasszikus film megint megkapja a maga vizuális utalását, ám ezzel együtt is ki fogja verni a biztosítékot sok rajongónál. Mert ugye van nekünk egy terhes karakterünk, aki egy ponton csúnyán megsebesül, be is gubózzák és bár sikerül megmenteni, esélyes, hogy a vérveszteség miatt nem fogja megúszni. Ezért egy ponton a karakter magába injektálja a fekete löttyöt, hogy az segítsen regenerálni őt. Igen ám, csak ez a szmötyi bizony nem lesz túl kedvező hatással a magzatára és a végén kikel belőle valami, ami egyszerre idézi a Feltámad a Halál újszülöttjét és a Prométheusz hullafehér Tervezőit is.

Bátor húzás ez Alvarezék részéről, alighanem számoltak is vele, hogy rendkívül megosztó lesz ennek a groteszk lénynek a szerepeltetése, de valahol szükségszerű is. Mert Scottnak anno igaza volt abban, hogy mára a xenomorph elveszítette azt a misztikumát, melyet egykor birtokolt. Ma már, sokadjára látva, közel sem annyira félelmetes, mint egykoron. A ’97-es film az újszülöttel viszont visszahozta a rémálmot és a borzalmat az Alien-filmekbe, ahogy megteszi most ezt ez a lény is. Ezt magamon éreztem a legjobban, hisz bár az egész film kiváló horrorhangulatot teremt, de mégis a finálé volt az, ahol azt éreztem, hogy most valami egészen hátborzongató horrort kapok.

Persze a film horrorelemei nem merülnek ki a finálé torzszülöttjében. Alvarez baromi jól használja a csapatban támadó arctámadókat, ahogy a lehető legtöbbet hozza ki a xenomorphokból is. Ha már nem is tudják ugyanazt a hatást kelteni, mint évtizedekkel ezelőtt, attől még a rendező remek beállításokkal, a fény/árnyék játékkal és remek kameramunkával csak eléri, hogy meglegyen a para-faktor. A karakterek pedig a lehető legkegyetlenebb módon hullanak el. Van itt sav általi szétmaratás, mellkasrobbantás, az Idegen előugró szájával való koponyalékelés, meg mikor a saját förtelmes és torz újszülötted dönt úgy, hogy akkor most megcsócsálja kicsit anyut.

Alvarez tehát minden tudását és tapasztalatát beletette a moziba, hogy egyrészt méltó Alien mozit tudjon alkotni, másrészt kellő tisztelettel bánjon az egész szériával úgy, hogy közben a filmje a saját lábán is meg tud állni, harmadrészt pedig képes legyen a frászt hozni a nézőjére egy olyan korban, amikor a horrorfilmek legtöbbje kimerül a jump scare ijesztgetésekben, meg mindenféle, valódi hatás nélküli gusztustalankodásban. Nem tudom, hogy hány évet kéne visszamennem az időben, hogy olyan horrorfilmet találjak, ami jobb, mint Fede Alvarez Alien: Romulusa. Nem hibátlan, nem tökéletes, de minden tekintetben méltó az eredeti filmekhez.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy az Alien: Romulus, ha nem is hibátlan, de remekül sikerült darabja a franchise-nak. Nem lesz belőle klasszikus, de minden tekintetben méltó folytatás (előzmény), amelyet bátran oda lehet rakni régi tetralógia mellé. Szerintem messze jobb film, mint a két legutóbbi rész. Sokkal letisztultabb, sokkal inkább hű a széria szellemiségéhez, miközben nem próbál meg konyhafilozófiai színvonalú „bölcsességeket” lenyomni a nézők torkán, de közben megannyi utalásával az egész sorozat, így a Prométheusz és a Covenant által elindított történeti szálat is tisztelettel kezeli és a cselekmény szerves részévé teszi. Mindemellett pedig, bár a karakterei nem igazán kidolgozottak, de egyikük sem egy életképtelen, értelmi fogyatékos. Mellőz minden progresszív és woke baromságot, amiért külön jár a pirospont Fede Alvareznek. A Romulus egy tisztességesen megírt, de közel sem tökéletes sztorival bíró Alien-mozi, ami audiovizuális hatásaival és remek rendezői húzásainak köszönhetően hatásos horrorfilmmé válik. Ellentétben Ridley Scott két előzményfilmjével, ezt csak ajánlani tudom a rajongóknak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.