Mozgókép Blog

Top 2024 I. Rész: A Tíz Legjobb Film

Ismét eltelt egy év, így újra itt az idő, hogy számot vessünk az idei filmterméssel. Rengeteg filmet összeírtam magamnak 2024-re, amiből 74-et sikerült is megnéznem, igaz van pár olyan alkotás, amit bizonyos okokból végül nem tudtam megtekinteni. Ilyen fim Coppola sokévtizedes álma, a Megalopolis, az év egyik nagy szenzációjának kikiáltott A Szer, a jövő év elejére halasztott Nosferatu, vagy éppen a nálunk be nem mutatott új Robert Zemeckis film, a Here (ez az angol cím, mielőtt még valaki rosszra gondolna). Összességében tehát elég széles volt a választék, ám sajnos idén sem kényeztettek el minket remek filmekkel, noha a végeredmény annyira nem is katasztrofális szerintem, mint az elmúlt egy-két évben. Volt jó pár film, ami tetszett, ezúttal is volt sok csalódás és még annál is több pocsék alkotás. Ahogy korábban, úgy ezúttal is jön az év végi toplistázás, ahol először a tíz legjobb filmet sorakoztatom fel, majd ezt követi a tíz legnagyobb csalódás, majd a tíz legrosszabb film, hogy aztán bizakodva tekintsek az újév elé és összeírjam az általam legjobban várt tíz filmet 2025-ben. De ne is húzzuk az időt, íme a tíz legjobb!

10. Helyezett
Monster Summer
Mel Gibson az elmúlt években ontja magából a filmeket, amikben főként mellékszerepekben tündököl, de ezeknek a nagyrésze finoman szólva is irtózatosan gyenge eresztés. A legtöbbre szót sem érdemes vesztegetni, noha időről-időre előrukkol valami egészen vállalhatóval. Idén két filmmel jelentkezett, amiből a Csonttemető címűt legszívesebben kitörölném az agyamból. Az év végén bemutatott Monster Summer viszont nagyon kellemes meglepetés volt. A film leginkább a Super 8 és a Stranger Things koncepcióját próbálja megidézni. A ’90-es években járunk az idilli Martha’s Wineyardon, ahol is egy rejtélyes entitás gyerekeket támad meg és mintha elszívná belőlük az életet. Főhősünk egy tinédzser srác, aki csak baseballozna a nyári ligában, ám mikor a legjobb barátját éri támadás, úgy dönt, hogy utánajár a dolgoknak. Mikor aztán minden jel arra mutat, hogy egy ősi boszorkány áll a háttérben, még a barátai is hülyének nézik, segítséget pedig csak egy tragikus múltú, egykori rendőrtől várhat. A Monster Summer nem világmegváltó darab, de rendkívül szerethető, végig leköti a nézőt, a főszerepet alakító Mason Thames és a rendőrt játszó Mel Gibson párosa pedig nagyon jól működik. Ha kicsit jobban ki van dolgozva a finálé és valamivel nagyobb büdzséből tudtak volna gazdálkodni, ez a film akár feljebb is végezhetett volna a listán.

9. Helyezett
Horizont: Egy Amerikai Eposz (Horizon: An American Saga)
A dédelgetett projetk, amiért Kevin Costner otthagyta a jól menő Yellowstone sorozatát is. Costner igazi régivágású filmsztár egy olyan korból, amikor még tehetséges emberek készítettek igazi filmeket. Belőlük manapság már egyre kevesebb van, így nagyon meg kell becsülni őket. Emberünk a nagy álmát már 1988 óta tervezi elkészíteni. Ez nem más, mint egy négy, egyenként háromórás filmből álló hatalmas eposz, mely a Polgárháború utáni Amerikát, a telepesek nyugatra való terjeszkedését és az indiánokkal való összecsapásokat hívatott bemutatni. Costner eredetileg egyszerre akarta leforgatni a négy filmet, de a covid közbe szólt, így egyben „csak” az első két részt sikerült elkészítenie, melyeket idén, pár hónap különbséggel akartak bemutatni. Igen ám, de az első film annyira gyengén muzsikált, hogy a második felvonást már csak fesztiválokon láthatták az emberek, a széleskörű bemutatása továbbra is várat magára. Ez epdig azért is sajnálatos számomra, mert Costner nagy eposzának első felvonása bár lassú és kicsit sem akcióorientált, de mégis minden képkockájában igazi western. Csodálatos az operatőri munka, ahogy John Debney zenéje is, a karakterek mindegyike pedig hús-vér figurának tűnik. Egyáltalán nem hajol meg annak a felfogásnak, hogy a fehér embereket kegyetlenkedő, aljas módon ábrázolja, az indiánokat pedig valamiféle szentnek, ráadásul az egész szereplőgárda totál autentikusnak hat. Nem tökéletes, nem lesz belőle halhatatlan klasszikus, de kimagaslik a jelenkor filmjeinek sorából. Őszintén remélem, hogy Kevin Costner be tudja teljesíteni a nagy álmát és a sztori harmadik és negyedik felvonása is elkészülhet.

8. Helyezett
A Kaszkadőr (The Fall Guy)
David Leitch, a kaszkadőrből lett filmrendező eddigi munkássága nem igazán indokolta a bizalmat, de ezt a filmet tavaly beraktam 2024 legjobban várt alkotásai közé is. Ebben nem kis szerepe volt a zseniálisan megcsinált trailereknek, amik egy fantasztikus hangulatú „feel-good” romantikus akciófilmet ígértek. Nos, az azonos című, ’80-as évekbeli tévésorozat filmes adaptációja bár nem tudott teljes mértékben felnőni a várakozásaimhoz, de minden hibájával együtt is rendkívül szórakoztató mozi kerekedett ki belőle. Egyrészt a rendező korábbi munkáival (Atomszőke, Deadpool 2, Hobbs és Shaw, Gyilkos Járat) ellentétben itt nem éreztem sem az álmenő pozőrködést, sem a masszív agyhalált, ráadásul Ryan Gosling és Emily Blunt párosa valami hihetetlenül jól működött. Néhol kicsit talán leül a cselekmény, néha talán kicsit túl sok a romantika és kevesebb az akció, ahogy találunk azért keményen logikátlan dolgokat is a sztoriban, de egész egyszerűen pokoli szórakoztató az összkép, ami egyrészt vicces képet fest a hollywoodi filmiparról és benne dolgozókról, másrészt pedig óda a rendkívül alulértékelt kaszkadőrökhöz, akiknek a munkáját sokkal jobban meg kellene becsülni.

7. Helyezett
Beverly Hills-i Zsaru: Axel Foley (Beverly Hills Cop: Axel F)
A Beverly Hills-i Zsaru széria egyike a legnagyobb gyerekkori kedvenceimnek. Az első két rész abszolút klasszikus, de én még a jóval gyengébb harmadik részt is nagyon szeretem. Egy esetleges negyedik rész már nagyjából 20 éve terítéken volt, de hiába több rendező és író, a projekt valahogy sosem akart összeállni. Végül csodák-csodájára csak összerakták a filmet, a kérdés csupán az volt, hogy bármilyen értelemben fel tud-e nőni a nagy elődökhöz. A projektnek alighanem igen nagy lökést adott a Top Gun: Maverick sikere, így a producer Jerry Bruckheimer joggal remélhette, hogy Axel Foley karakterét is hasonló módon támaszthatja fel. És, hogy milyen lett a végeredmény? Kicsit lassabb, kicsit öregesebb, pont úgy, mint a karakterek, de valahogy mégis működik a dolog. A negyedik felvonás bár nem ér fel az első kettőhöz, de sokkal jobb, mint a harmadik, így semmilyen szempontból sem vall szégyent 40 évvel az eredeti és 30 évvel az utolsó rész után. Eddie Murphy hozza magát, ahogy az összes visszatérő szereplő is, a Lorne Balfe által komponált, szintialapú score-t pedig külön ki kell emelnem, mert döbbenetes nosztalgiafaktort ad a filmnek. Ha hozzám hasonlóan szeretted a korábbi filmeket, akkor ebben sem fogsz csalódni.

6. Helyezett
Mária (Mary)
A vallás minden civilizációnak egyik legfontosabb alapköve, így a kereszténység is az a mi nyugati civilizációnk számára. Hollywoodot finoman szólva se lehetne azonban a hit elkötelezett bajnokának nevezni, mivel viszont többmilliárd keresztény él a világon, ezért bizony nem kevés vallási tartalmú film és tévésorozat készül. Idén a Netflix rukkolt elő a Mária című alkotással, mely Szűz Máriára és a születendő Megváltóra fókuszál. A rendező DJ Caruso pályafutása során készített már néhány remek filmet és volt már korábban keresztény témájú filmje, lévén ő maga is gyakorló katolikus. A Máriát a tengerentúlon többen kritizálták, hogy nem hű az Evangéliumokhoz és eléggé szabadon kezeli a Bibliában leírtakat. Mivel nem mostanában volt a kezemben a Szent Könyv, így nem is vitatnám ezeket a felvetéseket, de számomra ezekkel együtt is remekül működött a film. Nagyon szép a képi világa, remek a hangulata, a kiválasztott színészek is autentikusnak hatnak, akik közül ki kell emelnem kettőt. Az egyikük a legenda Anthony Hopkins, aki 86 évesen is elképesztő energiával és átéléssel hozza a zsarnoki Heródes király szerepét. A másik a fiatal és nagyon szép izraeli színésznő Noa Cohen, aki Mária szerepében tündököl és lesz ezáltal az egész film szíve és lelke. A Mária sem tökéletes film, vannak érdekes kreatív döntései, de összességében mégis nagyon szép alkotás.

5. Helyezett
Dűne: Második Rész (Dune: Part Two)
Frank Herbert regénye a sci-fi irodalom egyik alapköve, amiből már 1984-ben készített David Lynch egy elég megosztó adaptációt. Az ezredfordulón aztán a SyFy Channel csinált belőle alacsony költségvetésű, de könyvhű átiratot a kisképernyőre, viszont egy igazi, nagyszabású mozifilm nagyon sokáig váratott magára. Végül aztán a jelenkor egyik legelismertebb rendezője, a francia-kanadai Denis Villeneuve vette kezébe a dolgokat és készített egy kétfelvonásos, összesen nagyjából ötórányi játékidővel bíró, eposzi méretű adaptációt. A második felvonás, hasonlóan az elsőhöz, pedig nem lett más, mint egy zseniális képi világgal és elképesztően jó zenével megtámogatott moziélmény, amely hangulatában tökéletesen idézi meg a regényt, de mint adaptáció eléggé távol áll a tökéletestől. Ahogy a monstre méretű duplakritikámban is írtam, Villeneuve lényeges dolgokat hagyott ki, miközben lényegteleneket nem, hogy megtartott, de még fel is dúsított. Nagyon sok mindent nem magyaráz meg és bizonyos karaktereket pedig félre is értelmezett. Miközben a szereplőgárda java kiváló, addig érthetetlen Jason Momoa és Zendaya jelenléte, hiszen egyikük haloványabb, mint a másik. A Dűne második felvonása tehát audiovizuális értelemben lehengerlő élmény, csak éppen tartalmában marad felemás, így a film mindenképpen a 2024-es év egyik kimagasló darabja, de sajnos távolról sem hibátlan alkotás.

4. Helyezett
Motorosok (The Bikeriders)
Danny Lyon fényképész a ’60-as években az Outlaws nevű motorosbandával lógott, mely máig egyike a négy nagy klubnak (a másik három a Bandidos, a Pagans és a leghíresebb a Hells Angels). 1968-ban meg is jelentette a képeket egy könyvben, melynek a The Bikeriders címet adta. 2004-ben egy Lucero nevű zenekar a könyv által ihletve írt egy azonos című dalt és ez a kettő volt, amely nyomán Jeff Nichols rendező megálmodta filmjét. Lyon képei, valamint a dalban szereplő karakterek összeálltak egy történetté, amelyben egy Kathy nevű lány belebotlik egy Vandálok nevű motorosbanda egyik tagjába, Benny-be és azonnal beleszeret. Kettejük kapcsolata, valamint a filmen is felbukkanó fényképész által ismerjük meg ezt a sajátos világot, amelynek megvannak a saját törvényei. Nichols filmje kiválóan kapja el a korszak hangulatát és motorosklub zárt világát is. Nagyszerű hangulat, kiváló operatőri munka és karizmatikus alakítások jellemzik a filmet olyan színészek tolmácsolásában, mint Tom Hardy, Austin Butler, Jodie Comer, Michael Shannon, Boyd Holbrook, vagy éppen Norman Reedus. A film legnagyobb erénye mégis az, hogy miközben láthatóan csodálja ezeket a modern nomádokat, mégsem akarja idealizálni őket. Árnyalt és realisztikus képet fest róluk, így pedig nagyon is őszinte alkotást kaptunk, melyet csak ajánlani tudok.

3. Helyezett
Artúr a Király (Arthur the King)
A Simon Cellan Jones által megrendezett film egy hihetetlen, de valós történetet dolgoz fel Mark Wahlberg főszereplésével. Bár a sztori egy svéd kalandversenyzővel, Mikael Lindnorddal történt meg Ecuadorban, a filmesek amerikaira (Michael Light) írták át központi karaktert és átették a helyszínt a Dominikai Köztársaságba, így az alkotók éltek a kreatív szabadság jogával, a lényeg megmaradt. Egy kalandversenyen résztvevő csapat többszáz kilométert tett meg embert próbáló körülmények között a dzsungelben, ám egy kóbor kutya, akit Artúrnak neveztek el, végig velük tartott, közben pedig nagyon erős kötelék alakult ki a csapat és a kutya között. Olyannyira, hogy a kutya a végére már a csapat tagjának számított, Lindnord pedig örökbe is fogadta a rossz állapotban lévő állatot és hazavitte magával Svédországba. Ezt a felemelő és szívmelengető történetet meséli el az Artúr a Király, melyet minden néző értékelni fog, aki csak kicsit is szereti a kutyákat. Remekül megcsinált alkotás, Wahlbergnek remekül áll a szerep, de a legfontosabb, hogy ennek a filmnek óriási szíve van. Ha volt mozi, ami érzelmileg megérintett az idei évben, akkor ez volt az.

2. Helyezett
Cabrini: A Szent (Cabrini)
A mexikói filmes, Alejandro Monteverde tavaly nagyot robbantott A Szabadság Hangja című filmjével, amely nem csak óriási kasszasiker lett, de számomra a 2023-as év legfontosabb filmje is volt. A rendező idén máris új alkotással jelentkezett, melynek középpontjában szintén egy valós személy áll. Az 1800-as évek végén egy olasz apáca, Frances Cabrini többről álmodott annál, hogy egy zárda padlóját söprögesse. Ő a „remény birodalmáról” álmodott és egészen Kínáig ment volna, hogy segíthessen az ottani szegényeken. Hogy álmát beteljesítse, egészen a pápáig ment, ám XIII. Leó nem Kínába küldte, hanem Amerikába. Egészen pontosan alsó Manhattan Five Points nevű negyedébe, amely a nyomor és a szegénység legalja volt. Cabrini és rendtársai leküzdhetetlennek tűnő falakba ütköztek, miközben mindent megtettek annak érdekében, hogy a sárban és a mocsokban éhező árva gyerekeken segíthessenek. A tuberkulózisban szenvedő Cabrini hite azonban kitartott és végül leküzdve minden akadályt létrehozta árvaházát. Betegsége ellenére 67 éves koráig élt és világszerte elterjedt az általa képviselt rend. Mivel az állampolgárságot is felvette, ő lett az első amerikai szent, akit kanonizáltak. Ő a bevándorlók védőszentje. Monteverde filmje lassú és próbára teszi a nézőt, ám végig hatásosan mutatja be ennek a nem mindennapi nőnek a történetét, a címszerepet alakító Cristiana Dell’Anna pedig csodálatos alakítást nyújt. Számomra a 2024-es év egyik legerősebb alkotása lett a Cabrini, ezek után pedig kíváncsian várom Monteverde soron következő filmjét is.

1. Helyezett
Alien: Romulus (Alien: Romulus)
Számomra Hollywood elsősorban mindig is a szórakoztatásról szólt és éppen ezért jónéven veszem, ha alapvetően a filmjeik ezt a célt is szolgálják. Az elmúlt években azonban egyre kevesebb olyan blockbuster jött ki az álomgyárból mely valódi minőséget képviselt, elég csak az olyan franchise-okra gondolni, mint a Star Wars, az Indiana Jones, vagy éppen a képregényfilmek. Az Alien egyike a leghíresebb filmes szériáknak, azonban az elmúlt években Ridley Scott módszeresen rombolta a legendát a Prométheusszal és a Covenant alcímet viselő folytatásával. A Gonosz Halott remake és a Vaksötét rendezője, az Uruguay-i Fede Álvarez viszont érezte magában az erőt, hogy valami emlékezeteset alkosson. És jól érezte, mert a Romulus bizony köröket ver Scott két, legutóbbi próbálkozására. Álvarez hanyagolta az álintellektuális nagyotmondást és visszatért a franchise horror-gyökereihez. Ordít a filmről, hogy hatalmas rajongó, hiszen filmje tiszteleg a széria valamennyi része előtt. Látványában és hangulatában hibátlan, a zenéje is rendben van, a két főszereplő, Cailee Spaeny és David Jonsson egyaránt kiváló. Ha van hibája a filmnek akkor talán csak a maradék négy szereplő papírvékony karaktere, illetve a CGI-jal „életre keltett” Ian Holm, hiszen egyedül nála érezni a felesleges fan service-t. Mindezeken túl a Romulus fantasztikusan sikerült és hosszú idő után nagyon várom a folytatást.

Hát ez lett volna a 2024-es év tíz legjobb filmje, természetesen szigorúan az én, szubjektív véleményem szerint. Persze, ezeken kívül is volt még néhány film, ami tetszett. Ilyen volt a listáról épp csak lemaradó Kettes Számú Esküdt Clint Eastwood rendezésében, vagy éppen a Twisters című tornádós film, a Bettlejuice Beetlejuice Tim Burton-től, az Abigail című vámpírfilm, de mint látványfilm, én jól elvoltam a Godzilla és Kong: Az Új Birodalommal is. Igazán emlékezetes, vagy éppen jó évünk most sem volt, de kétségtelenül kevésbé éreztem tragikusnak, mint az elmúlt egy-két évet. A reményt persze továbbra sem adom fel, így bízom benne, hogy a 2025-ös esztendő több jó filmet hoz majd.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.