Mozgókép Blog

Gladiátor II (Gladiator II)

Bevezetés
Egykoron óriási népszerűségnek örvendtek a kosztümös történelmi filmek. Lényegében az ’50-es és ’60-as évek egyik uralkodó műfaja volt. Számtalan alkotás készült, amely az ókori világ nagy birodalmainak egyikébe kalauzolta el a nézőt. Ezek közül és élen jártak a Római Birodalom idején játszódó alkotások. Olaszország szinte ipari mennyiségben ontotta magából az úgynevezett szandálos filmeket, ám az álomgyár is kitermelte a klasszikusait. Talán a mai közönség számára már kissé a múlt homályába vesznek ezek a filmek, de valóban legendás alkotásokról van szó.

Olyan filmekről, mint a Quo Vadis (1951), a Ben-Hur (1959), a Spartacus (1960), vagy éppen a Kleopátra (1963), hogy csak a legnagyobbakat említsem. Persze ezeken felül is készült még nem kevés ismert alkotás, de a ’60-as évek végével a műfaj kezdett lecsengeni. A közönség egyrészt más típusú filmekre vágyott, másrészt pedig ezek nagyon drága produkciók voltak és a stúdiók is az olcsóbb mozik elkészítése felé tolódott el, ráadásul a tévé is kezdett egyre nagyobb teret nyerni. A következő évtizedekben nem is nagyon készült nagyívű történelmi film egy-két produkciót leszámítva.

Mígnem aztán jön az 1995-ös esztendő, amikor Mel Gibson saját főszereplésével megrendezi A Rettenthetetlen című klasszikust, mely amellett, hogy igazi mestermű, 10 Oscar-jelöléséből 5-öt díjra is vált. Meggyőződésem, hogy e film sikere nélkül a stúdió soha nem bólintott volna rá a Gladiátor elkészítésére. David Franzoni még a ’70-es évek elején írta meg szkript korai változatát, ami aztán évtizedeken át a fiókjában hevert. Később Steven Spielberggel dolgozott az 1997-es Amistadon, neki mondta el először az ókori Rómában játszódó sztoriját, aki arra bíztatta Franzonit, hogy dolgozza ki a sztorit.

A DreamWorks stúdiónál rá is bólintottak a projektre, rendezőnek pedig Ridley Scottot nézték ki, aki a forgatókönyv elolvasása nélkül vállalta a feladatot. A szkript egyébként nem nyerte el teljes mértékben a tetszését, ezért John Logannel többször is átíratta. A sztori amúgy legendásan nehezen állt össze, még forgatás közben is alakítottak rajta William Nicholson író segítségével és szinte a hihetetlen kategóriába esik, hogy a Gladiátor a nehéz körülmények ellenére ilyen kiválóan összeállt és modern klasszikussá tudott válni.

Nyilván nem kell és nem is akarom részletezni a film elkészítését, lényeg a lényeg, hogy a Gladiátor jött, látott és győzött. Bebikázta Ridley Scott akkoriban nem túl fényes karrierjét, világsztárrá tette a főszerepet alakító Russell Crowe-t és amellett, hogy kasszasiker lett, 12 Oscar-jelöléséből 5-öt díjra is váltott. A Gladiátor sikere pedig megnyitotta az utat új, nagyszabású kosztümös filmek elkészítése előtt. Ahogy A Rettenthetetlen kellett a Gladiátorhoz, úgy a Gladiátor nélkül soha nem készül el Az Utolsó Szamuráj (2003), a Trója (2004), vagy éppen a Nagy Sándor, a Hódító (2004).

A történelmi kalandfilmek iránti érdeklődés tehát megnőtt, ám hamar le is csillapodott. Ezek a filmek ugyanis iszonyú mennyiségű pénzt emésztettek fel és nem mindig termelték vissza azt. Az Utolsó Szamuráj és a 2000-ben bemutatott A Hazafi még sikeresek voltak, ám a Trója költségvetése iszonyúan elszállt és nagyjából nullszaldóra jött ki az egész, míg a Nagy Sándor mozi óriásit bukott. Maga Ridley Scott is ekkoriban rukkolt elő új, nagyszabású mozijával, ám a 2005-ös Mennyei Királyság szintén nagyot hasalt a mozikasszáknál.

Hollywood szépen lassan le is állt az ilyen típusú filmek készítésével és igazi sikert valójában csak a 2007-es Zack Snyder film, a 300 című képregényadaptáció tudott aratni, ahol a történelmi tényeket fantasy elemekkel vegyítettek és sajátos hangulatú akciómozit alkottak. Scott azonban nem tudott elszakadni a műfajtól és bizonyos időközönként újra és újra megpróbálkozott összehozni egy nagyszabású eposzt. Így jött 2010-ben a Robin Hood, 2014-ben az Exodus: Istenek és Királyok, 2021-ben Az Utolsó Párbaj és tavaly a Napóleon.

A Robin Hoodot leszámítva ezek mindegyike megbukott és még a sherwoodi bandita sztorija is csak mérsékelt siker volt. Mindezek mellett Scott a Gladiátor „kezét” sem tudta soha elengedni, hiszen már szinte az első rész bemutatója után gondolkodni kezdett egy folytatáson, ami aztán évtizedeken át tartó szenvedéssé vált. Meredekebbnél meredekebb ötletekkel rukkoltak elő, amiket a stúdiók érthető módon visszautasítottak, de erre még a későbbiekben visszatérek. Közel két és fél évtizednyi szenvedés után aztán mégiscsak elkészült a második rész.

Az előjelek ezzel együtt nem voltak túl bíztatóak, mert, ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor bizony Scott 2015 óta nem csinált igazán jó filmet, a forgatókönyvet jegyző David Scarpa pedig olyan mozik szkriptjét jegyzi, mint a bénítóan unalmas A Világ Összes Pénze, vagy a szégyenteljes Napóleon. Mindezek mellé a költségvetés is durván elszállt, a film büdzséje elérte a 310 millió dollárt és akkor a marketingről még szót sem ejtettünk. Mivel az első rész az egyik örök kedvencem, a baljós előjelek ellenére is bíztam benne, hogy Scott ezúttal valami nagyszerűvel rukkol elő. Lássuk hát a végeredményt!

Szereplők
Lucius – Paul Mescal, a fiatal ír színész kapta a film főszerepét. Ő játssza Luciust, akit már az első filmben is láthattunk kisfiúként, ott Spencer Treat Clark alakításában. Lucius Hanno néven él Numidiában, eredeti származását titkokban tartva. Egy napon aztán a római seregek lerohanják otthonát, ő pedig rabszolga lesz, majd gladiátor. A szerepre korábban esélyes volt Austin Butler, Miles Teller és Richard Madden is. Akármilyen indokok is szóltak Mescal mellett (állítólag az volt a döntő, hogy nagyon hasonlít a fiatal Richard Harrisre, aki ugye Marcus Aurelisut játszotta az első filmben), igen nehéz feladatot kellett megoldania. Neki ugyanis egy Russell Crowe örökébe kellett lépnie, ez pedig a filmet elnézve megoldhatatlan feladat volt a számára. Mescal nem tehetségtelen, de egész egyszerűen hiányzik belőle az a karizma, az a jelenlét, ami Crowe-ban megvolt. Próbálkozik ugyan, de alakítása összességében erőtlen.

Acacius – Pedro Pascal, napjaink egyik leginkább túlértékelt és leginkább túlhasznált színésze annak idején a Trónok Harca című sorozattal szerzett magának hírnevet. Azóta Hollywood szinte mindenbe benyomja ezt az embert, ami számomra teljes mértékben érhetetlen. Az egy dolog, hogy emberileg bizonyos okok miatt nem kedvelem őt, de ha ettől eltekintek, akkor is egy totális szürke és unalmas színészt kapok. Soha, semmi kiemelkedőt nem láttam tőle és ez most sincs másként. Az általa megformált Acacius tábornok, Róma egyik hőse, aki a film elején elfoglalja Lucius otthonát és hősünk vérbosszút esküszik ellene. Közben persze kiderül, hogy nem rossz ember ő, pusztán parancsokat követ, ráadásul Lucius anyjának, Lucillának is a szerelme egyben. Pascal nem sok mindent csinál a filmben, igaz nem is ad neki a sztori túl sok teret. Ezzel együtt szerintem benne sincs elég karizma, egy Gerard Butlert inkább néztem volna meg ebben a szerepben.

Geta – Joseph Quinn, a Stranger Things legutóbbi évadával berobbant fiatal színész igencsak fel lett kapva az utóbbi időben. Idén már a Hang Nélkül című franchise legújabb darabjában is láthattuk, most pedig ő alakítja Getát, a két császár közül a normálisabbat. Geta testvérével, Caracallával együtt ül Róma trónján és amolyan igazi, seggfej uralkodó. A népére magasról tesz, a csak a fényűzés, a szórakozás, no meg a hódítás érdekli. Ezzel együtt kevésbé kattant, mint a testvére, de azért messze nem százas. Meg kell hagyni, Quinn mindent megpróbál, alakítása pedig nem rossz, csak nincs sok lehetősége kibontakozni. Ezzel együtt sehol sincs Joaquin Phoenix Commodusához képest, de ez nem elsősorban az ő hibája. A kinézete viszont kicsit vicces volt, mert bizonyos szögekből pöccre úgy nézett ki, mint Robert Downey Jr. fiatalon.

Caracalla – Fred Hechinger, a rendkívül fiatal amerikai színész már feltűnt jó pár filmben, láttam is néhányban, de nem tett rám túl nagy benyomást. A Gladiátor II-ben ő alakítja Caracallát, a társcsászárok őrültebbik felét. Caracallába még annyi józan ész sem szorult, mint a testvérébe, Hechinger pedig ehhez mérten be is dobta a gyeplőt a lovak közé. Gyakorlatilag fullba nyomja a kretént és az utolsó cseppet is kiripacskodja a karakteréből. A figura olyan hatást kelt, mintha csak valami túltolt képregényes gonoszt néznék. A csúcs a majma, akit a film egy pontján konzulnak is megtesz. Viszont, ha Quinn kapcsán azt írtam, hogy a kanyarban sincs Phoenixhez képest, akkor nála ez hatványozottan igaz. Nem ijesztő, nem félelmetes, sokkal inkább csak egy idegesítő bohóc.

Macrinus – Denzel Washington, az elmúlt 30 év egyik legkiemelkedőbb színésze is itt van, hogy jelenlétével emelje a színvonalat. Szükség is lenne rá, csak hát a forgatókönyv neki sem kegyelmez. Előzetesen egyébként forgattam a szememet az ő szerepeltetése kapcsán, mert az általa megformált Macrinus egy valós történelmi személyen alapul, aki meg baromira nem volt szubszaharai fekete. A filmben látott Macrinus viszont igazából a nevén és császárok elleni mesterkedésén kívül semmiben sem egyezik a valós személlyel, így igazából egy újonnan kitalált karaktert kapunk. Macrinus egyébként itt fegyverkereskedő és gladiátorokkal is üzletel, miközben titokban jóval nagyobb terveket szövöget. Egy Washington kaliberű színésznek egy ilyen szerep jutalomjáték kellene, hogy legyen, de olyan gagyi dialógusokat kap, hogy egy ponton szerintem ő is elengedte az egészet. Ráadásul úgy formálja meg a karaktert, mintha valami gettógengszter lenne, de élek a gyanúval, hogy ez inkább Ridley Scott hibája, de később még visszatérek erre. Viszont ezzel együtt még mindig ő a legerősebb pontja a filmnek.

Lucilla – Connie Nielsen, a csodaszép dán színésznőt sem kell bemutatni senkinek. Anno már Az Ördög Ügyvédjével is mély nyomot hagyott az emberben, azóta pedig igen szép karriert futott be. Ő anno szerepelt ugye az első részben is, ahol Lucillát, Marcus Aurelius császár lányát és Commodus húgát alakította, aki reménytelenül szerelmes Maximusba és a fián kívül nincs igazából semmije. Nielsen nem egy világverő színésznő, ám a szerepeit bármikor korrekten megoldja. Így van ez most is, noha talán kicsit kevesebb lehetősége van erre, mint az első részben. Lucilla egyrészt összeesküvést sző a császárok megdöntésére, másrészt pedig sokként érit a tény, mikor másfél évtized után a Colosseumban látja újra fiát. Van néhány jelenet, ahol lehetősége van kibontakozni és igazából övé a film egyetlen igazán szerethető karaktere.

Thraex – Tim McInnerny, a veterán angol színész már a ’80-as évek eleje óta a pályán van, ám csupán néhány film mellékszerepében láttam őt korábban. Ezúttal egy római szenátort formál meg, aki egyben szenvedélyes szerencsejátékos is. A fogadásaival azonban rendre mellényúl, amiért neki és sok más szereplőnek is súlyos árat kell fizetnie. McInnery is tisztességgel megoldja a kissé alulírt figuráját, ráadásul totál sablon a karakter, már az első pillanatban sejtjük, hogy mi is lesz a szerepe a sztoriban. Scott egyik örök mániája, hogy szeret modern elemeket belevinni a történelmi filmjeibe és Thraex szenátor lényegében a mai korrupt politikus archetípusát testesíti meg. Gyenge jellem, aki hazug és csak a saját érdekeit tartja szem előtt, azért pedig bárkit elárul és hátba döf.

Gracchus – Derek Jacobi, a brit színészlegenda is újra tiszteletét teszi, hiszen Nielsen mellett ő másik, aki elmondhatja magáról, hogy szerepelt az első részben. Az általa megformált Gracchus szenátor ott a kezdetektől fogva rossz szemmel nézi Commodus rémuralmát és Maximusban látja meg a lehetőséget, hogy megdöntse annak hatalmát. A folytatásban pedig… Nos, hát ugyanez a szerepe. Ezúttal is egy összeesküvés fő szervezője, csak most Caracallát és Getát akarja megbuktatni. Jacobi nagyon keveset szerepel, talán, ha 10 perc játékidőt ha kapott és igazából annyira súlytalan a figura, hogy nyugodtan ki is lehetett volna hagyni, semmi nem indokolja a jelenlétét. Szerintem sok nézőnek fel sem tűnik majd, hogy ezt szereplőt látta anno az első részben is.

Látvány
Amikor az első Gladiátor kijött az ezredfordulón még nem éltük ilyen szinten a látványfilmek korát. Az elmúlt negyedszázadban azonban sok minden változott. Előbb jöttek a trilógiák, majd a franchise-ok, ma pedig már filmes univerzumokról beszélünk. A mozikban szinte már mást sem találunk csak látványfilmeket, gyakorlatilag minden más produkció kezd teljesen kiszorulni. Ez azért lényeges, mert mikor 2000-ben berobbant Ridley Scott filmje, akkor az, mint moziélmény is a földbe döngölte a nézőt. Az ember tátott szájjal beámulta a tömegjeleneteket, a digitálisan életre keltett ókori Rómát és persze a hatalmas Colosseumot. Lenyűgöző volt a film minden elemében, legyen szó az effektekről, a jelmezekről, vagy éppen a díszletekről.

Ma viszont már 2024-et írunk és éves szinten annyi és olyan szintű audiovizuális szőnyegbombázással vagyunk beterítve, hogy egy új filmnek igencsak kreatív dologgal kell előrukkolnia, hogy lenyűgözze a nagyérdeműt. Ez a legritkább esetben sikerül, pl. ha olyan kivételes tehetségek ülnek a kamera mögött, mint Christopher Nolan, vagy Denis Villeneuve, vagy ha minden olyan tökéletesen és hibátlanul áll össze, mint két évvel ezelőtt a Top Gun: Maverick esetében. Ridley Scott filmjeit azért a temérdek hibái ellenére is szoktam dicsérni a látvány és a hangulat kapcsán, ezért előzetesen lehetett reménykedni abban, hogy ezen a téren a Gladiátor II sem okoz majd csalódást.

Nos, a végeredmény pedig úgy lett nagyszabású, hogy közben valahogy mégsem az. Fontos megemlíteni, hogy a hangulat és látványvilág kialakításában törekedett az előd megidézésére, ezért most is együtt dolgozott Arthur Max gyártásvezetővel, Janty Yates jelmeztervezővel, valamint John Mathieson operatőrrel, akik amúgy mind kiváló munkát végeztek (ha a történelmi anakronizmustól persze eltekintünk). A film tehát abszolút minőségi látvánnyal bír, csak hát, ahogy ezt korábban említettem, ma már ez kevés. Attól, hogy vonul egy nagyobb sereg (javarészt CGI katonákkal) még nem lesz álleejtő élmény a dolog, ahogy a Colosseumban látható ütközeteket sem az dobja fel, ha mindenféle CGI állatokat erőltetünk oda.

Apropó CGI állatok. Az előzetesben látható rinocérosztól ódzkodtam, de még az lóg ki a legkevésbé. Van egy vízi harcjelenet is, ahol még cápákkal is fel akarták dobni a dolgokat Scotték és elég bénán festenek, de a mélypont egy olyan jelenet, amelyben a főhős és a többi rabszolga megvadult vérmajmokkal küzdenek és valami olyan botrányosan néz ki, hogy nem akartam elhinni. Mindezt 310 millió dolláros költségvetéssel! Nyilván, mint mondtam, a látvány teljesen rendben van, a történet elején van egy ostromjelenet, ami egészen klassz, de a film egészét elnézve egyszerűen nem tudom megmondani, hogy mire tapsolták el ezt az eszelős mennyiségű pénzt. Már a tavalyi Napóleonnál se jött át a gigászi költségvetés és bár most nem annyira rossz a helyzet, de ennél azért, őszintén szólva, lehengerlőbb élményre számítottam.

Zene
A zene a másik olyan kulcsfontosságú elem, amit nem győzök eléggé kiemelni. A hangulat megteremtésében ugyanis kimagasló szerepe van. Ha megnézzük az első részt, akkor ezt nem is kell nagyon magyaráznom. Hans Zimmer zenéje (Lisa Gerrard csodálatos hangjával megtámogatva) valami egészen csodálatos, egyike a valaha volt legjobb filmzenéknek, ezt bátran merem állítani. Minden egyes megkomponált tétele zseniális, nincs egyetlen olyan pillanat, ami ne lenne kiemelkedő, a filmet záró „Now We Are Free” című darab pedig egyenesen klasszikus, megszámlálhatatlan mennyiségben és módon dolgozták már fel.

Zimmer ezúttal nem tért vissza, helyét az a Harry Gregson-Williams foglalta el, aki sokévtizedes tapasztalattal bír, hiszen a most 61 éves zeneszerző 29 éve dolgozik a filmiparban. Ha áttekintjük a munkásságát, akkor láthatjuk, hogy igen nagy tapasztalattal bír és nem kevés szuperprodukció score-jáért felelt korábban. Magával Scottal először a Mennyei Királyságon dolgozott, majd később a Mentőexpedíció, Az Utolsó Párbaj és A Gucci-Ház zenéjéért is ő felelet, de még két újkori Alien film, a Prométheusz és a Covenant kapcsán is besegített. Régről ismerik hát egymást, így igazából nem volt meglepő, hogy a rendező ezúttal is őt kérte fel.

A végeredményt hallva viszont ugyanazt kell elmondanom, mint a látványvilág kapcsán. Nem rossz, igazából minőségi munka, de nincs benne semmi kiemelkedő, semmi emlékezetes. Ez mondjuk abból a szempontból borítékolható volt, hogy ha valaki ismeri Gregson-Williams munkásságát, az tudja, hogy korábban se alkotott soha valami hű, de maradandót. A zenéi általában tisztes iparosmunkák, amik korrekten aláfestik az adott filmet, így igazából elvégzik a maguk feladatát, de nincs soha egy téma, egy motívum, amire felkapná a fejét az ember. A Gladiátor II zenéje pedig tökéletesen követi ezt a sormintát.

Pedig a kezdés még egész bíztató. A csatát aláfestő tétel (The Roman Invasion) lendületes és van benne kraft, ahogy az azt követő darab (I’ll Wait For You) és remekül kapja el a gyász és a veszteség hangulatát. Később is kapunk még remek pillanatokat (Strength And Honor, Defiance), de igazából a score-ról az mondható el, hogy egyrészt Gregson-Williams kísértetiesen idézgeti magát, mert amit csinált, az nagyon sokszor a Mennyei Királyságot idézi a keleties dallamaival, másrészt önismétlő is, mert a legtöbb tétel úgy váltogatja egymást, hogy tempós akciózene, majd lassú, szomorkás darab, harmadrészt pedig igen sok helyen próbálja Zimmer dallamaival feldobni az egészet.

A végén pedig ismételten megkapjuk a legendás Now We Are Free-t, ami most is csodálatosan szól Lisa Gerrard nem evilági hangján, de az az ember érzése, hogy itt csak a nosztalgiafaktort akarják csúcsra járatni elég szégyentelenül. Ha az első résztől elvonatkoztatok, akkor amúgy ez nem egy rossz score, igazából tökre kellemes és a filmet is tisztességesen aláfesti, de ha összevetem Hans Zimmer mesteri alkotásával, akkor bizony nagyon csúnyán elvérzik. A zene pont olyan lett, mint a képi világ: tisztességes, abszolút profin kivitelezett, csak hát hiányzik belőle az erő, az eredetiség és az igazi kreativitás.

Történet
Az eredeti film sztorija annak idején igen nehezen állt össze és hosszú utat tett meg, míg végül eljutott a megvalósulásig. David Franzoni író a ’70-es évek elején motorral beutazta Európát és a Közel-Keletet, lenyűgözték, hogy mindenütt arénákat lát. Mikor Bagdadban járt, elolvasta Daniel P. Mannix 1958-as könyvét, a Those About to Die-t (Akik a Halálba Mennek) és ez adta az ötletet számára a Gladiátor megírásához. Mikor évtizedekkel később Spielberg Amistadján dolgozott, elmondta az ötletét a mesternek, aki azonnal a szkript megírására biztatta. Franzoni további kutakodás után Commodust választotta a sztori gonosztevőjének, hősnek pedig azt a Narcissus nevű birkózót, aki megfojtotta a zsarnok császárt egy fürdőben.

A korai verzió meggyőzte a DreamWorks fejeseit, hogy érdemes belevágni a projektbe, rendezőnek pedig Ridley Scottot nézték ki. Maga Scott egyébként nem is olvasta a szkriptet, mikor elvállalta a munkát, őt Jean-Léon Gérome 1872-es festménye, a Pollice Verso ragadta magával, amely szerinte egyszerre ábrázolja a Római Birodalom dicsőségét és őrületét. Maga a forgatókönyv már annyira nem jött be Scottnak, főleg a dialógusokat kifogásolta, ezért többször átírták, előbb Franzoni, majd John Logan. És bár a projekt zöld utat kapott, maga a történet még forgatás közben is formálódott, volt szöveg, amit a színészek improvizáltak a forgatáson (pl. mikor Joaquin Phoenix azt üvölti, hogy „hát nem vagyok irgalmas”). Minden nehézség ellenére a film végül összeállt és óriási sikernek bizonyult.

Akkora siker lett a film, hogy lényegében már 2001-ben elkezdtek agyalni a folytatáson Franzonival és Logannel. Az ötlet az volt, hogy a film 15 évvel az első rész után játszódjon, de közben legyen előzmény is, a középpontban Luciusszal, aki azt igazságot kutatja az apjáról, Rómát pedig a pretoriánus őrök irányítják. Később ez kiegészült Maximus feltámadásával, amihez az alkotók elkezdték kutatni a római hitvilágot, különösen a túlvilágra koncentrálva. Bár több változat is készült a forgatókönyvből, a projekt nem haladt előre. 2006-ban még sehol nem tartottak a dolgok, ráadásul Crowe a természetfeletti elemeket akarta kihangsúlyozni, Maximus feltámadásával a középpontban, míg a stúdió sokkal inkább Luciusra akart koncentrálni.

Ekkortájt jött a hír, hogy az alternatív rockzenét játszó Nick Cave dolgozik egy új történeten, ami annyira elrugaszkodott volt, hogy sokáig mindenki azt hitte, hogy biztos csak egy vicc. Az általa elképzelt sztoriban Maximus a purgatóriumban van a római istenek pedig halhatatlan harcosként támasztják fel. Azzal a céllal küldik vissza az élők közé, hogy ölje meg Jézust, meggátolva ezzel a kereszténység és az ő tanainak a terjedését, mert azok fenyegetik a pogány istenek hatalmát. Utazása során becsapják, még a saját fiát is megöletik vele, őt magát pedig arra kárhoztatják, hogy örökké éljen. Így a film során láttuk volna, ahogy Maximus harcol a Keresztes háborúkban, II. világháborúban, Vietnamban, a film végén pedig a Pentagonban dolgozik.

Micsoda meglepetés, ezt a marhaságot úgy, ahogy volt kukázták a stúdiónál. Ezután vagy tíz évig nem történt semmi, Scott is más projektekkel kezdett foglalkozni. 2018-ban adott zöld utat a stúdió, hogy elkészülhet a folytatás, a szkript megírásával pedig Peter Craiget bízták meg. Az ő verziójában is Lucius állt a középpontban, ám a sztori 25-30 évvel játszódott volna az eredeti után. Scott ekkor hozta be a projektbe azt a David Scarpát, akivel már dolgozott korábban A Világ Összes Pénze és a Napóleon című filmeken. Korábbra hozta a sztorit, valamint az ő ötlete volt az is, hogy Caracalla és Geta kettőse szerepeljen a filmben. A végső verzió tehát az ő „tollából” származik, a film pedig elkezdhetett formát ölteni. De akkor lássuk is, miről szól a Gladiátor második része.

16 évvel járunk az elő rész után. Marcus Aurelius álma a köztársaság visszaállításáról soha nem valósult meg. A két társcsászár, Caracalla és Geta ül Róma trónján, ők pedig légiókat újabb és újabb hódításokra indítják. A származását titkoló Lucius Verus Numidiában él, ahová anyja küldte még gyerekkorában, mert féltette attól, hogy Marcus Aurelius leszármazottjaként célponttá válhat. Felvette a Hanno nevet és megházasodott. Ekkor érkeznek meg a római légiók Acacius tábornok irányításával, akik egy kemény csatában elfoglalják a várost, Lucius feleségét, Arishatot megölik, ő pedig megannyi társával együtt fogságba esik.

Rabszolga lesz belőle, ám olyan ádázul küzd, hogy egy Macrinus nevű fegyver- és rabszolgakereskedő kiválasztja, hogy gladiátort neveljen belőle. Lucius belemegy azzal a feltétellel, hogy cserébe bosszút állhat Acaciuson, akit felelősnek tart felesége haláláért. Rómában közben földalatti összeesküvést szőnek a két császár ellen a köztársaság visszaállítására, melynek részese Lucilla, Acacius és Gracchus szenátor is. Lucius, aki felnőve meggyűlölte Rómát, valamint elidegenedett az anyjától harcra kényszerül a Colosseumban, ahol Lucilla felismerni véli régen elvesztett fiát. Ez mindent megváltoztat a terveikkel kapcsolatban és miközben ők a köztársaság visszaállításáért küzdenek, addig a rejtélyes múltú Macrinus is elkezdi szőni terveit.

Nos, a Gladiátor II sztorija meglehetősen furcsa alakot ölt, mert miközben nagyon sok ponton az eredeti film sztoriját akarja újra felmondani, addig nagyon igyekszik annál csavarosabb és komplexebb lenni, ahol mindenki valamiféle tervet sző a másik ellen. Ez lehetett volna érdekes is, csak hát semmilyen szinten nem lett kidolgozva a dolog, így iszonyú csapongó az egész. És hát az egy dolog, hogy a sztori maga felszínes és sokszor csak az első film másolata, az tovább tetézi a problémát, hogy óriási gondok vannak a karakterekkel is. Mert a folytatás igazából hat karakterre összpontosít, de mégsem sikerült senkinek igazi mélységet adni.

Ott van mindjárt a főhősünk, akit a filmet indító csatában Maximushoz hasonlóan hadvezérként látunk, csak hát felmerül a kérdés, hogy miért is? Maximus tábornok volt, megannyi csatával és tapasztalattal, Lucius meg egy 28 éves fiatalember. Miért követné őt bárki? Később, mikor Gladiátor lesz, ugyanez a kérdés merül fel. Miért áll be mögé három nap alatt mindenki, miközben azt se tudják, hogy kicsoda? Az meg különösen nevetséges, hogy a film első kétharmada mást se csinál, csak sulykolja a nézőbe, hogy Luciust a harag és a bosszúvágy vezérli, az az ő ereje. A gyűlölete pedig Acacius tábornok ellen irányul, hiszen a csatában ő adott parancsot a felesége lenyilazására.

Erre az utolsó harmadban, mikor Acaciusék összeesküvése a császárok ellen napvilágra kerül és ezért őt is a Colosseumba küldik küzdeni, egy rövid párbeszéd után Lucius egész egyszerűen nem hajlandó őt megölni, majd öt perccel később azt mondja Lucillának (akit a sztori szerint nagyjából egy nappal korábban ordítva zavart el), hogy őszintén sajnálja Acaciust. Egészen nevetséges ez a semmiből jött pálfordulás és a karakter meg ezt leszámítva is súlytalannak hat, mint főhős. Aztán ott van Acacius, aki szintén Maximusra hajaz, mint a becsületes katona, aki Róma dicsőségéért küzdene és megveti az őrült császárokat, csak hát a karakter totál semmilyen és ezen Pascal sótlan alakítása sem segít.

Lucilla nincs sokat jelen, igazából mint összeesküvő látjuk, majd igazi szerepet akkor kap, mikor rádöbben, hogy a fia él és gladiátor az arénában. Akkor Connie Nielsen kap néhány jó jelenetet, de a rossz dialógusok neki sem segítenek. Az meg szintén érthetetlen, hogy Lucius emlékszik a saját múltjára, pontosan tudja, hogy az anyja azért küldte el, hogy biztonságban tudja, ezért teljesen érthetetlen az ellenszenve iránta. Mellesleg az utolsó harmadban az is szempillantások alatt szertefoszlik. És akkor hozzájuk kapcsolódik a film, számomra legfelháborítóbb „fordulata”, miszerint Lucius valódi apja nem Lucius Verus volt, Lucilla férje, hanem maga Maximus.

Ezzel lényegében arcul köpik az első film hősét. Maximus ott egy talpig becsületes emberként jelenik meg, akinek nincs más vágya, mint hazatérni feleségéhez és fiához. Az ő haláluk az, ami a bosszúját is vezérli, a film végén, mikor a halálán van, akkor is miattuk akar átlépni az Elysium kapuján. Itt pedig megtudjuk, hogy Maximus amúgy vígan félredugott és Lucius az ő zabigyereke. Ez teljesen szembe megy a karakter személyiségével. Pedig az alkotók tisztában vannak a karakter súlyával, mert egész film alatt szüntelenül utalgatnak rá és idézgetnek tőle. Lucius és Lucilla szála tehát nagyon nem lett megfelelően kibontva, ahogy Acacius tábornok karaktere sem.

Sebaj, akkor majd a negatív szereplők. Itt is van rögtön Caracalla és Geta, a két császár, akiket az alkotók őrültnek és fenyegetőnek szánhattak, de igazából csak két ripacskodó bohócot kapunk. Az első filmben Commodus baromi fenyegető tudott lenni már azzal, ahogy nézett, pedig ő sem volt normális. Itt viszont Caracalla és Geta, csak röhögnek, ordítanak és grimaszolnak, mint valami rosszul megírt képregénykarakterek. Az őket alakító színészek is a lovak közé dobták a gyeplőt és igazából nincs ez másként a Macrinust alakító Denzel Washingtonnal sem. Ha valakitől, hát tőle várhatta volan előzetesen az ember, hogy majd valami karizmatikus alakítást tesz le az asztalra, de igazából a maga sajátos módján tőle is csak ripacskodásra futja.

A Gladiátor II-től senki ne várjon történelmi hűséget, nem volt az első részben sem, ahogy Ridley Scott egyetlen történelmi témájú kalandfilmjében sem. Itt kitalált karakterek vegyülnek valóban létezett személyekkel, de az utóbbiaknak is a totál fiktív változatát látjuk. Caracalla és Geta korában valóban élt egy Marcus Opellius Macrinus nevű személy, aki a mai Algéria területén született és a felmenői berber származásúak voltak. Bizonyos források szerint gladiátor volt, majd szabad emberként előbb vadász, később hírnök lett. Rómába költözve jogász vált belőle és idővel egyre megbecsültebb polgárrá vált. Caracalla nevezi ki a pretoriánusok parancsnokává és elvileg valóban ő ölette meg az őrült császárt, amely után bő egy évig Róma uralkodója lett.

A filmben Macrinus egy szubszaharai fekete, akinek rejtélyes múltját sosem tudjuk meg, de utalnak rá, hogy valaha rabszolga és gladiátor volt. Miközben nyájasan hajbókol, valójában gyűlöli Rómát és romba akarja dönteni a birodalmat. Persze attól, hogy egyfajta alternatív verziót kapunk a karakterből az még lehet jó és Washington figurája működhetne is, ha kapott volna normális dialógusokat, kibontják a motivációit és rendesen felépítik a cselekményt. Akkor talán Washington se játszana úgy, mint aki totál tesz az egészre. És ha már szóba kerül az ő játéka, akkor ismét meg kell említeni, hogy úgy kelti életre Macrinus figuráját, mintha valami gettófeka gengszter lenne.

Mintha egy az egyben azt a karaktert látnánk, mint amit a Kiképzésben hozott. Mondanám, hogy akkor biztos az ő hibája, csak hát felsejlik előtt Scott 2010-es Robin Hoodja, amelyben Oscar Isaac szintén ordító ripacsként játszotta János királyt, vagy éppen a tíz évvel ezelőtti Exodus, ahol a hullafehér ausztrál Joel Edgerton alakította II. Ramszeszt úgy, mintha csak valami utcai banda vezére lenne. Ezek után hajlok arra, hogy valamiért maga Ridley Scott képzeli el a régi korok hatalmat birtokló személyeit úgy, mint valami elcseszett gengsztereket.

Akárhonnan is nézem a film sztorija úgy akart összetett és nagyívű lenni, hogy közben csak az eredeti másolására futotta, meg néhány összecsapott, kidolgozatlan ötletre. És akkor ott vannak a dialógusok, amik a legjobb esetben is semmilyenek. Aki látta az eredetit, annak nem kell elmondanom, hogy lényegében az egész film idézhető, legendás mondatokkal van teli. Itt egyetlen ilyet sem kapunk, bár Lucius kétszer is szónokol a történet során és érezhetően ott valami menőt akartak az alkotók, csak hát nagyon nem jött össze. Minden más meg az eredeti film híres mondatainak a folytonos ismételgetéséből áll. Szomorú ezt mondani, de ez a film történetileg nagyon gyenge és Ridley Scottnak talán egy jóval tehetségesebb írót kellett volna keresnie.

Rendezés
Ridley Scottot nyilván nem nagyon kell bemutatni. Az 1977 óta tartó pályája során rendezett 29 filmet (ezt is beleértve), melyek között találunk nem kevés legendás darabot. Ezzel együtt az életműve igencsak ingadozó képet mutat, ezt néhány napja ki is fejtettem két toplista segítségével. Scott, mint sok más rendező, a reklámfilmek világából jött, így mindig is tisztában volt vele, hogy a képi- és hanghatások mennyire fontosak, ha el akar mesélni egy történetet hatásosan. Ez már rögtön a legelső munkájában, az 1977-es Párbajhősökben megmutatkozott, majd az ezt követő két legendás filmjével (A Nyolcadik Utas a Halál, Szárnyas Fejvadász) csúcsra is járatta.

Nem különben az 1985-ös Legenda című alkotásával, mely főként audiovizuális értelemben volt feledhetetlen. Nem szeretném tételesen végig venni a filmjeit, hiszen a már említett toplistáimmal úgyis nagyrészt megtettem. Viszont ismételten meg kell jegyezni, hogy minden tehetsége ellenére Scott filmjeinek minősége rendkívül hullámzó, melynek szerintem egyrészt az az oka, hogy néha érdektelen témákat választ, másrészt túlvállalja magát, mikor lényegében évente gyártja futószalagon a mozijait, harmadrészt pedig okosabbnak hiszi magát, mint amennyire valójában az és ez sokszor még vállalhatatlan arroganciával is párosul, lásd a Napóleon kapcsán adott nyilatkozatait.

Erre csak az ezredforduló környékén figyeltem fel, mikor A Sólyom Végveszélyben című háborús moziját készítette és a kapcsolódó interjúkban valahogy mintha nem igazán értette volna a nyugati világ és a Közel-Kelet között húzódó konfliktus okait. Persze ez semmi ahhoz képest, amikor a történelmi filmjeit teletömi okosnak gondolt aktuálpolitikai maszlagokkal, vagy mikor a látványosan elhazudik valamit, csak mert erőltetni akar egy látásmódot, amit ő igaznak gondol. És hát ott vannak az újkori Alien filmjei, amiket valami nagyon mély, nagyon filozofikus alkotásoknak szánt, csak hát egyik butább és üresebb, mint a másik.

Mindezek után azért volt bennem némi félsz, hogy a Mennyei Királyság, a Robin Hood, az Exodus, Az Utolsó Párbaj és a Napóleon után vajon most milyen hajmeresztő marhasággal akar majd előrukkolni. Legnagyobb megdöbbenésemre a filmje javarészt mellőz bármiféle álokoskodást, vagy akár modern trendeknek való megfelelési kényszert, noha utóbbit nem tudta teljesen elkerülni. Ezúttal nincs az ókori világba erőltetett modern politikai vagy társadalmi üzenet, ha csak azt a fajta idealizmust nem számítjuk, ahogy a pozitív karakterek úgy beszélnek Rómáról, mint egy álomról, ahol mindenki egyenlő és visszaállítják a köztársaságot, ami majd ezt lehetővé teszi.

Amikor nem áll mögötte ideológiai maszlag, én többnyire meg tudom bocsátani, ha egy film történelmileg hiteltelen. Így volt az A Rettenthetetlen és az első Gladiátor esetében is. Ezek a filmek pusztán romantizálták a valóságot: a főszereplő csak békében akar élni, de megfosztják a szeretteitől és ezért bosszút esküszik, ám közben egy magasabb célért kezd el küzdeni és hőssé válik. Alapvetően tehát hőstörténetek ezek, amelyekben a jó győz a rossz felett és éppen ezért pozitív tartalommal bírnak. Mikor azonban hajmeresztő módon összemossa a keresztes háborúk korát a mai iraki és afganisztáni háborúkkal, vagy mikor Robin Hood úgy szónokol a Magna Charta kapcsán, mint egy modern kori politikai aktivista, hát, attól hülyét tudok kapni.

Mint mondtam, szerencsére ezt most messze elkerülte a filmet, viszont némi multikulti és nagyon halvány lmbtq nem tudta. Vicces nézni a néger légiósokat a háttérben, de fejcsóválásra ad okot az is, hogy ha nem is az arcunkba tolva, de mind Caracalla, mind pedig Thraex szenátor úgy van ábrázolva, mintha nem igazán a nőkhöz vonzódnának. Illetve pont ennek a kritikának az írása közben szembesültem azzal is, hogy Washington karakterének volt egy csókjelenete egy másik férfival, csak szerencsére a vágószoba padlóján végezte. Soha nem fogom megérteni, hogy ezt miért akarják erőltetni a filmesek, miközben ezredjére szembesülhetnek vele, hogy senki sem kíváncsi erre.

És, hogy mindezeken túl rendezői szempontból milyen lett a Gladiátor második része? Nos, tisztes iparosmunka, sajnos semmi több. Sok szempontból fejet kell hajtanom elismerésül, mert azt ne felejtsük el, hogy Scott már a 86-ot tapossa és ehhez képest még mindig nagyon tud képi világot és hangulatot teremteni. Én örülök, ha 86 éves koromban állva tudok még ívelni. Viszont az a fajta frissesség, kreativitás és erő, amit már a korábban is említettem a film más aspektusai kapcsán, a rendezésből is hiányoznak. A Gladiátor II igazából olyan hatást kelt, mintha a rendezője muszájból készítette volna el, csak mert ez a munkája. Mint egy olyan rockbanda, amelyik 30 éve a pályán van és már csak rutinból készíti a következő sorlemezét.

Amikor arról van szó, hogy technikailag meg kell oldani egy csatajelenetet, vagy bármi mást, az öreg igazából a kisujjából kirázza. Becsukott szemmel is össze tud rakni egy ilyet, ha csak a tudását és a tapasztalatát nézem. Viszont, ha belegondolok, hogy ő olyan filmeket csinált, mint az Alien, a Szárnyas Fejvadász, a Gladiátor és A Sólyom Végveszélyben, akkor ez tőle bizony elég kevés. Mert ordít az egészről, hogy össze van csapva. Mert hiába 148 perc a játékidő, a karaktereknek nem tud mélységet adni, ahogy a történet is felszínes. Tele van a film akcióval, mégis valahogy vontatottnak és unalmasnak hat. Nehéz már mit írnom, mert ez tényleg egy totál középszerű alkotás tőle.

Kitérhetnék arra is, hogy mennyi, történelmileg hiteltelen dolog van még a filmben. Nyilván senki nem lovagolt rinocéroszon, ahogy nem használtak akkoriban láncos buzogányt és számszeríjat sem, mert még egyik sem létezett. Kapunk egy látványos vízicsatát a Colosseumban és igen, egykoron valóban rendeztek benne ilyet (ezeket a vízi csatákat naumachiáknak hívták amúgy), csak a film cselekményének idején erre már régen nem volt lehetőség, mert az arénát Domitianus idejében átépítették és többé már nem volt erre alkalmas. Ki lehetne térni arra is, hogy Geta és Caracalla életkorban fel lettek cserélve, valójában utóbbi volt az idősebb, előbbi pedig egy évig sem ült a trónon, mikor a testvére megölette.

Sokkal nagyobb baj, hogy nem akar mondani semmit, nem is tud mondani semmit (mondjuk így ugye hülyeséget sem tesz bele), nem törekszik arra, hogy lenyűgözze a nézőjét és igazából semmilyen módon nem akar maradandó lenni. Az egyetlen, amit lát az ember, hogy a modern digitális technika segítségével akar over the top akciójeleneteket csinálni, de azokkal meg nem igazán talál be. Ahogy annak idején zseniálisan választott színészeket, úgy most eléggé mellényúlt és ahogy az első film esetében volt drámai hangulat, ahogy vágni lehetett a feszültséget, ahogy megérintette érzelmileg a nézőt, úgy most nincs semmi ilyen, csak jól bejáratott panelek gépiesen való ismételgetése. Igazán kár érte.

Összegzés
Mindent összegezve sajnos azt kell mondanom, hogy a Gladiátor II nem lett maradandó élmény és elődjével ellentétben soha nem lesz belőle klasszikus. Ez egy óriási költségvetéssel, abszolút profin elkészített, de teljes mértékben középszerű alkotás. Nem tragikus és közel sem fáj annyira, mint a tavalyi Napóleon, de nagyon messze van az emlékezetestől. Nincsenek jól megírt karakterek, nincs semmi eredeti a sztoriban, nincs olyan eleme a párbeszédeknek, amelyet majd idézhető szállóigékké válnak. Minden, ami kimagasló, az az első filmből lett átemelve. A Gladiátor II igazából szépen simul bele az elmúlt évek blockbuster termésébe. Iszonyú drága, hangos és látványos, csak éppen felszínes és üres, amely nem képes valódi moziélménnyé válni a nagyérdemű számára. Ha önmagában nézem, akkor nyilván még szórakoztatónak is nevezhetném, viszont nem tudom úgy nézni, mert ennek az a címe, hogy Gladiátor II és egy modern klasszikus folytatásaként készült, így pedig az azzal való összevetésben nagyon csúnyán elvérzik. Tényleg kár érte…

„Mit életünk során teszünk, az örökkévalóban visszhangzik.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.