Mozgókép Blog

A Holló (The Crow)

Bevezetés
Vannak olyan alkotások, amelyek önmagukban is kiválóan sikerültek, ám egy tragikus esemény még inkább kultikussá teszi a megítélését. Ha mást nem, akkor a mai közönségnek elég csak A Sötét Lovag című méltán híres Christopher Nolan mozit említenem, amely nem csak, hogy a saját, képregényfilmes műfaján túlmutató korszakos mestermű, de egyben a Joker szerepében zseniális alakítást nyújtó Heath Ledger egyfajta emlékműve is, hiszen a színész nem sokkal a film bemutatója előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt.

A Sötét Lovag magától is mesterművé vált volna, ám a bűn bohóchercegét megformáló Ledger idő előtti távozása olyan plusz löketet adott a filmnek, hogy még inkább kultstátuszba emelte. Azonban korántsem Nolan filmje volt az első, ami hasonló sorsra jutott. 1994-ben került mozikba A Holló című film, mely James O’Barr azonos című, 1989-ben kiadott képregénye alapján készült. A történetet, amelyben egy Eric nevű fiatalembert és annak szerelmét, Shelly-t brutális kegyetlenséggel lemészárolnak, majd a férfi halálból visszatérve bosszút áll, O’Barr személyes tragédiája ihlette.

Még a ’70-es évek végén történt, hogy O’Barr megkérte menyasszonyát, ugorjon már el érte a kocsijával, ám a nő soha nem érkezett meg. Épp az autójához tartott, amikor egy részeg sofőr halálra gázolta. O’Barr képtelen volt feldolgozni a veszteségét és sokáig magát okolta a tragédiáért, fájdalmát pedig később A Holló című képregénybe írta bele és azon keresztül próbálta meg feldolgozni. A tragikus történet persze óriási sikert aratott és Hollywood le is csapott rá, hogy vászonra adaptálja azt.

Az akkor még újoncnak számító, egyiptomi és görög felmenőkkel bíró Alex Proyas kapta meg a rendezés lehetőségét, aki korábban főleg videoklipeket készített. A címszerepet pedig az a Brandon Lee kapta, aki a legendás harcművész, Bruce Lee fiaként óriási örökséget vonszolt maga után és folyton igyekezett kitörni apja árnyékából. A Hollóban aztán meglátta a lehetőséget, hogy ne csak szimpla akciósztár legyen, hanem annál jóval több. Alakítását nézve pedig elmondhatjuk, hogy igen sokra vihette volna…

Volna, ha nem történik meg a tragédia, ami örökre elvette ennek a lehetőségét. Már nem sok volt hátra a forgatásból, amikor egy rosszul megtöltött pisztoly az egyik jelenetben elsült és halálos sebet ejtett Brandon Lee-n. Csupán néhány jelenet felvétele volt már csak hátra, így a stáb trükkökkel és egy dublőrrel be tudta fejezni a forgatást. Nyilván nem nagyon kell ecsetelnem, hogy A Holló milyen szinten számít kultuszfilmnek azok számára, akik a ’90-es években voltak fiatalok. Proyas filmje néhány változtatása ellenére is hűen adta vissza az alapmű költőien tragikus hangulatát.

A Holló óriási siker lett, klasszikus egy egész nemzedék számára, a rendezőjének szélesre tárta az álomgyár kapuit, Brandon Lee pedig mindörökre legendává vált. Persze nem is Hollywoodról lenne szó, ha a siker hatására nem gondolkodtak volna azon nyomban egy folytatásban. Nyilván el lehetne filozofálgatni rajta, hogy ez a történet igényelt-e egyáltalán folytatást és hogy Lee tragikus halála miatt nem lesz-e egy ilyen projekt alapból is ízléstelen, ám az álomgyárat minden nem izgatta, így két évvel az első rész után, 1996-ban mozikba került A Holló: Angyalok Városa című folytatás.

A film már az előzmények miatt is vert helyzetből indult és ahogy az várható volt, el is vérzett mind a kasszáknál, mind a kritikusoknál. Önmagában nézve nem egy kiemelkedő film, igazi ereje a képi világában és a nyomasztó hangulatában van, ám igazából csak ezekben méltó az elődjéhez. Mindezek ellenére a bukás továbbra sem vette el a producerek kedvét és 2000-ben már el is készült a harmadik film, amely A Holló: Megváltás címet kapta. Ez a rész már csak limitált mozis bemutatót kapott, szinte azonnal ment is lakossági forgalmazásra.

A harmadik film szintén nem egy kiemelkedő darab, ahol a második rész igencsak művészieskedő megközelítésével szemben egy jóval hagyományosabb filmet kapunk. Bár a megítélése valamivel jobb volt, mint az elődjéé, a film így is bukásnak bizonyult. Ez sem vette el a jogtulajok kedvét, így 2005-ben készült még egy folytatás, A Holló: Gonosz Ima címmel, melyről sokat elmond, hogy a főszerepet a teljesen lecsúszott Edward Furlong alakította. Ez a projekt már képes volt olyan mértékben földbe állni, hogy a producerek lemondtak a további folytatások elkészítéséről.

Természetesen, ilyenkor csak idő kérdése, hogy egy filmes úgy érezze, ő képes lenne minőségi alkotást készíteni az alapanyagból. 2008-ban a Penge rendezője, Stephen Norrington vágott volna bele egy új adaptáció elkészítésébe, mely megközelítésében hű lett volna mind a képregényhez, mint Alex Proyas filmjéhez. Éveken át dolgozott rajta Nick Cave-vel, aki a forgatókönyvet írta, ám a projektből végül nem lett semmi. Viszont ezzel kezdetét vette egy olyan kínszenvedés, ami nagyjából másfél évtizedig tartott.

Megannyi rendező és író bicskája tört bele a projektbe, melynek során megszámlálhatatlan színész neve is felmerült a főszerep kapcsán. Végül a hosszan tartó kínszenvedés végére Rupert Sanders, a Hófehér és a Vadász, valamint a Páncélba Zárt Szellem rendezője tett pontot. A Bill Skarsgard főszereplésével elkészült film már a bemutatója előtt kapta az ívet a rajongóktól és a film megítélésén az előzetes sem segített sokat. Én magam is rendkívül szkeptikusan álltam hozzám, ám úgy döntöttem adok neki egy esélyt. Lássuk hát, hogyan sikerült A Holló 2024-es változata!

Szereplők
Eric – Bill Skarsgard, a Skarsgard színészcsalád legfiatalabb tagja vállalta magára a hálátlan feladatot, hogy Brandon Lee örökébe próbáljon lépni. Érdekesség, hogy a film megvalósulásának hihetetlenül hosszú útján még a bátyja, Alexander is képben volt a szerepet illetően. Bill Skarsgard egyébiránt rendkívül tehetséges színész, ám főként a dilis, negatív karakterek állnak neki jól, elég, ha csak az újkori Az filmek Krajcárosára gondolunk. Eric szerepében ugyan próbálkozna, de egyrészt a film minden aspektusa ellene dolgozik, másrészt meg egyszerűen nem passzol hozzá ez a szerep. Alakítása halvány és erőtlen, lényegében „automata” üzemmeódban tolja végig a filmet.

Shelly – Tahliah Barnett, művésznevén FKA Twigs kapta a női főszerepet, és ez a választás szintén nem segített a filmen. Barnett lehet, hogy jó énekesnő, nem tudom, mert életemben nem hallottam tőle semmit, de az biztos, hogy színészkedni egyáltalán nem tud. Egész film alatt bamba tekintettel és tátott szájjal bámul, ráadásul a sztori szeretné elhitetni velünk, hogy Eric és Shelly szerelme mennyire elképesztően erős, de nagyjából nulla „kémia” nincs a két színész között. Ráadásul, bár ezt Skarsgardnál nem említettem, de mindkét karaktert meglehetősen ellenszenvesre írták meg. Akárhogy is nézem, az alkotók már a szereposztásnál óriási bakot lőttek.

Roeg – Danny Huston, a legendás rendező John Huston fiaként és a nem kevésbé híres színésznő, Anjelica Huston féltestvéreként nem akármilyen művészcsaládba született. A tehetségéhez nem férhet kétség, ezt már megannyi alkalommal bizonyította, ám azt is el kell mondani, hogy időről időre hajlamos elvállalni totálisan nulldimenziós főgonoszok szerepét, lásd példának a 2009-es X-Men Kezdetek filmet. Az általa alakított Roegról is csak homályos dolgokat tudunk meg. Alighanem nagyon öreg, a rendkívül hosszú életét annak köszönheti, hogy alkut kötött az ördöggel ártatlan lelkekért cserébe. Rajong a művészetekért és állandóan unott fejet vág. Egy kartonpapírfigura összetettségével rendelkező sablongonosz, amelyből Huston képtelen bármit is kihozni, de szemmel láthatóan nem is nagyon erőltette meg magát.

Kronos – Sami Bouajila, a tunéziai származású francia színész alakítja Eric afféle útmutatóját a Purgatóriumban. Bouajjilát soha életemben nem láttam semmiben, nem tudom, hogy milyen alakításokra képes, de itt annyi volt a dolga, hogy kifejezéstelen arccal mondjon mélynek szánt butaságokat a főhősnek. Az eredeti képregényben van egy karakter, a neve Skull Cowboy, ő hasonló szerepet tölt be, csak ugye normálisan meg van írva a karakter. A Lee féle filmben is felbukkant volna Michael Berryman alakításában, ám végül Proyas kivágta a végső változatból. Ez a kilúgozott, teljesen hatástalan karakter meg tényleg csak arra van, hogy valahogy magyarázza Ericnek és persze a nézőnek, hogy mit is látunk a vásznon.

Látvány és Zene
Ezt a részt általában kellően részletesen szoktam magyarázni, lévén a film audiovizuális műfaj, így a kép és a hang kulcsfontosságú egy-egy alkotás szempontjából. Az eredeti film ezen a téren egészen fantasztikus és kiemelkedő. Nem csak Proyas rendezői tehetsége okán, hanem mert az operatőr, Dariusz Wolski és a zeneszerző Graeme Revell is pályájuk egyik csúcsteljesítményét rakták le vele. A zene kapcsán pedig el kell mondani, hogy a korszaknak megfelelően számtalan zenekar járult hozzá dalokkal a filmhez. Olyan előadókról beszélek, mint a The Cure, a Stone Temple Pilots, a Rage Against The Machine, a Nince Inch Nails, a Pantera és még lehetne folytatni a sort.

Az 1996-os folytatás, ha másban nem, de legalább ezen a téren méltó tudott lenni az elődjéhez. Egyedien nyomasztó képi világa volt, Revell ugyancsak remek zenét komponált és ott is olyan előadókat kaptunk, mint Iggy Pop, a Filter, a White Zombie, a Deftones, vagy éppen a Korn. Szóval a 2024-es verziónak volt hova felnőnie. Sikerült neki? Egyáltalán nem. A Holló idei változata ugyanis teljesen átlagos, semmiféle egyediséggel nem rendelkező képi világgal bír, ahol nincs egyetlen beállítás, egyetlen vizuális elem, amit érdekesnek, vagy emlékezetesnek lehetne nevezni. A zenéről pedig még ennyit sem tudok elmondani, ugyanis arra sem emlékszem, hogy egyáltalán volt.

Történet
Ahogy a bevezetőben is írtam, A Hollót James O’Barr személyes tragédiája ihlette, amikor egy részeg sofőr halálra gázolta Beverly nevű menyasszonyát. O’Barr a képregénybe írta bele a fájdalmát, a gyászát és a bűntudatát is. A képregény már az 1989-1990-es megjelenésekor óriási népszerűségre tett szert és ez idővel csak tovább nőtt. 1994-ben aztán elkészült a még az alapmű sikerét is túlszárnyaló filmadaptáció, amely egyben a forgatás során tragikus körülmények között elhunyt Brandon Lee hattyúdala is lett egyben. Nem mennék rajta végig újra, lényeg a lényeg, hogy Alex Proyas filmje látványában, zenéjében, szinte minden egyes megoldásában zseniálisan sikerült.

Bár nyilvánvalóan leegyszerűsíti és lerövidíti a történetet, valamint itt-ot változtatásokat is igényelt (Eric és Shelly máshogy halnak meg, bizonyos karakterek nevét megváltoztatja), de a képregény hangulatát és annak esszenciáját tökéletesen ragadta meg. A tragédia ellenére persze a siker hozta magával a folytatás lehetőségét is. Tim Pope rendező és David S. Goyer írók csak azzal a feltétellel vágtak bele a második film elkészítésébe, ha Brandon Lee örökségét tiszteletben tartva egy teljesen eltérő filmet készíthetnek. Ez is volt sokáig az irányelv, majd a Miramax akkori feje, Harvey Weinstein úgy döntött, hogy a filmnek az első részhez kell minél jobban hasonlítania.

Ennek köszönhetően számtalan jelenetet újraforgattak és az eredetileg 160 perces első vágás után a film végső hozza valahol a 84 perc körül mozgott. A film érthető módon megbukott, Pope és Goyer pedig elhatárolódtak a produkciótól, mondván, hogy az nem tükröző az ő elképzeléseiket. A két további filmet nem nagyon ecsetelném, bár tény, hogy a 2000-ben bemutatott, Megváltás alcímet viselő harmadik film abszolút nézhető kategória, a 2005-ös Gonosz Ima viszont viccnek is rossz. Hogy mindezek után miért nem hagyták végleg nyugodni A Hollót, az ugye Hollywoodot ismerve pusztán költői kérdés. A producerek azonban újabb folytatás helyett sokkal inkább az eredeti sztori újbóli feldolgozásában gondolkodtak.

Érdekesség, hogy ezt a hányattatott sorsú produkciót megelőzően is volt nem egy filmterv, ami végül (szerencsére) a kukában landolt. Az első és talán az egyetlen életképes ötlet magától O’Barrtól származott, aki még a ’90-es évek végén előállt egy The Crow: The Bride című sztori ötletével, amit egy valós, esküvő közben elkövetett templomi mészárlás ihletett és ahol a menyasszony tért volna vissza a halálból bosszút állni. A stúdió végül azért ignorálta az ötletét, mert szerintük a közönség nem lett volna vevő egy női főhősre. A következő, ennél jóval örültebb ötlet már egy esetleges harmadik rész kapcsán merült fel, méghozzá a rocker Rob Zombie-nak köszönhetően.

A sztori, ami a The Crow: 2037 címet kapta, 2010-ben kezdődött volna, ahol egy fiút és az anyját mészárolja le egy sátánista. Majd a fiút visszahozzák a halálból és 27 évvel később, egy posztapokaliptikus világban lesz belőle fejvadász, aki nem emlékszik a múltjára. A főleg horrorhangulatra építő projekt hála a jó Istennek végül ment a levesbe, de korántsem ez volt a legröhejesebb ötlet. Az ugyanis 2000 környékén merült fel, amelyben egy rapper a szerelme kedvéért kiszállt volna a zenei bizniszből, ám egy támadás során megölik őket, a rapper pedig visszatért volna bosszút állni. A főszerepet DMX-nek, a főgonoszét pedig Eminemnek szánták. Nem kommentálnám.

Így érkezünk el 2008-ig, amikor is a Penge rendezője, Stephen Norrington szerette volna újra vászonra vinni A Hollót úgy, hogy megközelítésében a realisztikusságra törekedjen. A forgatókönyvet Nick Cave írta, a főszerepet pedig Mark Wahlbergnek szánta. Norrington végül 2011 környékén bedobta a törölközőt, a helyét pedig Juan Carlos Fresnadillo vette át. Ekkor már Bradley Cooper volt az első számú jelölt a főszerepre, majd ismét Wahlberg, hogy aztán Channing Tatum, James McAvoy és Ryan Gosling neve is felmerüljön. Év végére Fresnadillo is kiszállt, hogy átadja a helyét F. Javier Gutiérreznek. Nem szeretnék részletesen végig menni az egész nyűglődésen, lényeg a lényeg, hogy Gutérrez után még Corin Hardy is odakerült a projekt élére.

A címszereplő eljátszása kapcsán Tom Hiddleston, Alexander Skarsgard, Norman Reedus, Jack Huston, Nicholas Hoult, Jack O’Connell és Jason Momoa is. Ez a folyamat egyébiránt eltartott úgy 2019-ig, szóval igazából már itt éreznie kellett volna a producereknek, hogy ez a projekt el van átkozva és talán el kéne engedni. Ekkorra Hardy és Momoa is búcsút intettek és jött Rupert Sanders, aki átvette az irányítást. Bill Skarsgardot és Tahliah Barnettet 2022-ben castingolták, a sztorit pedig egyfajta „sötét szerelmi történetként” képzelték el. A produkció tehát sínre került, így pedig el is érkezünk végre a kész filmhez, amit idén nyáron be is mutattak.

A vicces az, hogy ez a lehetetlenül hosszú bevezető alighanem érdekesebb és részletesebb, mint az, amit magáról a kész filmről tudnék írni. A Holló ugyanis egy teljesen kiszámítható, érdektelen és unalmas film lett, aminek a sztorijában nincs semmi igazán említésre méltó. A történet Shellyvel indít, akinek egy barátnője videóra vett valamit, amit nem kellett volna. A csajt ezért megölik és Shelly is célpont lesz, aki aztán a sors furcsa fintora kapcsán egy drogrehabilitációs központban köt ki, ahol találkozik Eric-kel. Nemsokára a főgonosz, Roeg emberei is a nyomára akadnak, ezért a két fiatal megszökik, majd nagyjából fél órán át azt bámuljuk, ahogy buliznak, piálnak, drogoznak és dugnak.

Szóval kapunk két hedonista, nemtörődöm és rohadtul antipatikus karaktert, akikkel egy kicsit sem tud a néző együtt érezni. Ezek után persze Roeg fogdmegjei rájuk találnak és szépen hidegre is teszik őket. Eric a Purgatóriumban találja magát, ahol egy Kronos nevű fazon közli vele, hogy mivel a lelke nem talált megnyugvást, ezért visszatérhet és bosszút állhat, ám addig marad sebezhetetlen, amíg a szerelme Shelly iránt tiszta. Ezek után meg jön a John Wick filmekből ismert hentelés sok-sok CGI vérrel és erőszakkal. Közben jön a nagy csavar, amikoris kiderül, hogy a videón az látható, hogy Shelly megöl valakit, persze mindezt Roeg gonosz sugallatára.

A főgonosz ugyanis úgy küldi pokolra az ártatlan lelkeket, hogy a fülükbe suttog, azok meg, mint valami megszállottak, megölik magukat. Most el lehetne vitázni azon, hogy ez így mennyire állja mega helyét, de inkább engedjük el a dolgot. Lényeg a lényeg, hogy ezen a ponton Eric szerelme meginog, így ismét elpusztíthatóvá válik, ám a Purgatóriumba visszakerülve alkut köt Kronosszal, hogy a lelkéért cserébe Shelly hadd legyen szabad. Egy operaházas vérfürdő, meg a főgonossszal való leszámolás után Shelly visszatér az életbe, Eric pedig lényegében marad a bosszúálló angyal, előrevetítve a folytatások lehetőségét.

A sztori tehát semmi érdekeset nem nyújt, cserébe kapunk érdektelen karaktereket, akik közt nincs egyetlen jól megírt figura sem. A főgonosz sehol sincs az eredeti film Top Dollarjához képest, ahogy a megannyi henchman is csak huszadrangú figura, miközben Proyas filmjében ők is tök karakteres figurák voltak. És akkor ott van Eric és Shelly. Van két szereplőnk, akik közt a hú, de nagy szerelmet egy pillanatig nem hisszük el, cserébe hedonista pöcsfejekként viselkednek. Mint korábban említettem, Skarsgard semmit nem tud kezdeni a karakterével, míg FKA Twigs egész egyszerűen nem színésznő. Kronos még érdekes lehetne, csak hát nem lett az.

Tényleg próbálok valami fogódzkodót keresni, de egész egyszerűen nem tudok. Nem tudom, hogy a két forgatókönyvíró, Zach Baylin és William Schneider mennyit dolgozott ezen a szkripten, de túlzás nélkül állíthatom, hogy ezt ebben a formában kábé bárki meg tudta volna írni. Nincs egy emlékezetes jelenet, párbeszéd, vagy karakter, az egész olyan hatást kelt, mintha egy forgatókönyv-generátor programot megkértek volna, hogy adott paraméterek alapján dobjon már össze valami végtelenül sablonos szart. Komolyan mondom, hogy ennél még az Angyalok Városa és a Megváltás sztorija is sokkal jobb, ez pedig alighanem mindent elmond a 2024-es verzióról.

Rendezés
Az 1994-es film rendezője a saját adaptációját megelőzően mindössze egy filmet készített, de ezzel együtt is látszott, hogy nem kevés tehetséggel és egyéni látásmóddal lett megáldva. A második film esetében a rendező a videoklipek világából jött és az erős vizualitás azon a filmen is tetten érhető volt. A harmadik film (rendezte Bharat Nalluri) már közel sem volt egyedi, sokkal inkább keltette egy tisztes iparosmunka benyomását, míg a nevetségesen gyenge negyedik filmet az a Lance Mungia csinálta, aki a Rock And Roll Szamuráj című abszurd filmjével szerzett nevet magának, hogy aztán a Gonosz Imával ki is csinálja a karrierjét véglegesen.

A remake kapcsán ugye rengeteg direktor neve felmerült, a végső befutó pedig az a Rupert Sanders lett, aki ezt megelőzően két filmet készített. Az egyik a Hófehér és a Vadász című sajátos Hófehérke adaptáció, a másik pedig a legendás japán anime, a Páncélba Zárt Szellem élőszereplős adaptációja volt. Ha valaki megnézi ezt a két filmet, akkor igazából annyit tud elmondani Sandersről, hogy technikailag érti a filmkészítést, de olyan hű, de egyedi látásmódú rendezőnek nem nevezné. A Hófehér kapcsán a jól megcsinált előzetes egy sokkal jobb filmet ígért, míg az anime adaptáció egy végtelenül béna film, bár be kell vallanom, hogy ott már az alapművet is rühellem.

Ezek után nem tudom, hogy a producerek miért benne látták az ideális rendezőt, bár az is lehet, hogy egész egyszerűen úgy voltak vele, hogy mindegy ki csinálja meg a filmet, csak valaki végre hozza tető alá. Sanders pedig jött, látott és csinált egy teljesen érdektelen, minden audiovizuális kreativitást nélkülöző, az összes kreatív alkotóelemében elhibázott feldolgozást. Igazság szerint a film végig olyan benyomást kelt, mintha a rendezőjét nem is igazán érdekelte volna, hogy milyen lesz a végeredmény, csak fizessék ki, ő meg levezényli azt, amit az írók papírra vetettek. Hiányzik belőle bármiféle művészi törekvés, hogy mondani is akarjon valamit ezzel az egésszel.

Ilyenkor jön az, hogy akkor legalább nézzen ki jól, de Sanders ugye ebben sem törekedett semmire. Sokat elmond az egészről például a Purgatórium megjelenítése. Mert mit is kapunk. Egy lepukkant vasúti pályaudvart! Sanders és stábja ennyit tudott kiizzadni magából. A főgonoszunk egy tökátlagos kinézetű öltönyös fószer, míg Eric meg Shelly úgy néznek ki, mint a kretének. Annyi volt az elképzelésük, hogy a mai, hülyegyerek nemzedékhez igazítva a főszereplő legyen egy Post Malone-ba oltott emós tetovált arccal, meg széttetovált testtel és ennyi. Ja, meg legyen idióta frizurája. Igazából már csak a főszereplőn is lemérhető az a kulturális hanyatlás, ami az elmúlt 30 évben végbement.

Igazából két dologgal próbálkozik Sanders. Az egyik az erőszakos akciójelenetek behozása, amik sokszor a John Wick filmeket idézik, a másik pedig, hogy valóban próbál ráfeküdni az Eric és Shelly közti szerelmi szálra. A baj csak az, hogy előbbit az elmúlt években már számtalan film lekoppintotta, utóbbi meg teljesen hiteltelen, mert a szereplők között nincs igazi vonzalom és mert a karakterek végtelenül ellenszenvesek. Az eredeti filmben Shelly karaktere nem volt bemutatva, így bárki idealizálhatta és a főhőssel együtt beleképzelhette álmai nőjét, akiért ugyanúgy bosszút állnánk, mint Eric Draven. Itt meg kapunk egy ellenszenves, piás/drogos, akiről el nem tudom képzelni, hogy bárki bele tudna szeretni.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy A Holló 2024-es változata nem csak, hogy felesleges, de minden aspektusában rossz és elhibázott film. Az egy dolog, hogy az eredetinek a nyomába sem ér, de még a jóval gyengébb második és harmadik rész is messze jobb és érdekesebb alkotás. A forgatókönyv pocsék, a rendezés semmilyen, a szereposztás teljesen elhibázott, és még audiovizuálisan sincs benne semmi, amit egyetlen pillanatra is emlékezetesnek lehetne nevezni. Még azt is ki merem jelenteni, hogy ebben a formában ez a film bizony alapul szolgáló képregénnyel, annak alkotójával és magával Brandon Lee-vel szemben is tiszteletlen. És ezt alighanem nem csak én érezhettem így, mert mire ezeket a sorokat írom a film már el is tűnt a süllyesztőben, az év egyik legnagyobb bukását produkálva. Az egyetlen kérdés, ami megmarad, hogy Hollywood vajon mikor tanulja meg, hogy kultikus művekkel ne szarozzon és csak akkor nyúljon hozzájuk, ha egyrészt tisztelettel tudja azt megtenni, másrészt képes kreatív módon megtenni azt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.