Mozgókép Blog

Star Wars II. Rész: A Klónok Támadása (Star Wars Episode II: Attack of the Clones)

Bevezetés
A Csillagok Háborúja lényegében a megjelenése pillanatában nem csak kasszasiker lett, de hatalmas üzleti vállalkozás is. Lucas felismerte a merchandisingben rejlő lehetőségeket és megkaparintotta az összes azt érintő jogot. Ennek köszönhetően már az első film után megszületett az, amit ma EU-ként, azaz Expanded Universe-ként ismerünk. Ez a „kitágult univerzum” magába foglalja a könyveket, képregényeket, játékfigurákat, videojátékokat és minden egyebet, ami a filmekhez és a Star Wars univerzumához köthető.

Rögtön ott van az Alan Dean Foster által írt hivatalos regényváltozat, ami még a film megjelenését is megelőzte és az ő tollából született meg az első kiegészítő regény, az Erőpróba is. Rögtön ezt követte a Brian Daley jegyezte Han Solo-trilógia, illetve A Jedi Visszatér után az L. Neil Smith által írt Lando Calrissian trilógia. A játékokat, bögréket, pólókat meg már nem is kell említenem. A nagy reneszánsz azonban a ’90-es évek elején jött el a Timothy Zahn által írt, mára legendásnak számító Thrawn-trilógiával és ezzel a Star Wars új erőre kapott.

A ’90-es években regények, képregények és videojátékok egész sora jelent meg óriási sikerrel, de mindez eltörpült ahhoz képest, ami az előzménytrilógiával köszöntött be. Lucas pontosan tudta, hogy a filmjei óriási lehetőséget rejtenek magukban és nem is félt kiaknázni azt. Bár az I. Rész önmagában is kolosszális anyagi siker volt, érdemes mégis számba venni, hogy az új trilógia kapcsán a mester milyen üzleti megállapodásokat is kötött. A LEGO cég pl. 50 millió dollárt fizetett a filmhez kapcsolódó játékok jogaiért, míg a Hasbro 500 milliót.

Mindez azonban sehol sincs ahhoz képest, hogy a Pepsi Company 2 milliárd (!!!) dollárt fizetett azért, hogy 1999 és 2005 között az üdítős dobozain és palackjain megjelentesse a film karaktereit. És nem csak a Pepsi, vagy Lucas járt jól a Star Wars-szal: a Baljós Árnyak előzetese nagyjából 25%-kal dobta meg a jegyeladásokat és a film premierjének a napján nagyjából 2.2 millió amerikai nem ment be dolgozni. Mondjuk a munkáltatók ezzel meg épp rosszul jártak, mert a kiesésnek köszönhetően nagyjából 300 millió dolláros veszteséggel kellett számolniuk.

Ezeket a döbbenetes számokat nem csak azért írtam le, hogy mindenki lássa, micsoda popkulturális jelenséggel is van dolgunk, hanem azért, mert ez is híven mutatja, hogy a Baljós Árnyaknak olyan elképesztő várakozással kellett szembenéznie, aminek semmilyen körülmények között nem is tudott volna megfelelni. Hogyan is tudott volna, mikor a rajongók az eredeti filmekre úgy hivatkoznak, hogy a „Szent Trilógia”. Mindezen körülményeket figyelembe véve az I. Rész megítélése igazából nem, hogy vegyes, hanem egyenesen pozitív, ha belegondolunk.

A negatív kritikák Lucasnak bár nem estek jól, de a kedvét sem vették el és 2000-re már kész is volt a II. Rész forgatókönyve. A sztorit természetesen teljes titoktartás övezte, de azért sejteni lehetett, hogy az évtizedek óta emlegetett „Klónháborúk” fontos szerepet kaphatnak benne. A másik, ami lázban tartotta a rajongókat, mivel tudva levő volt a történetben bekövetkező nagy időugrás, hogy ki fogja megkapni Anakin Skywalker szerepét. A várakozás tehát nem hagyott alább, sőt, talán még inkább fokozódott, így Lucasnak megint csak a lehetetlennel kellett szembenéznie.

A film végül jobb kritikai megítélés alá esett, mint elődje, de persze ezúttal is sokan belekötöttek az élő fába is. Volt, aki kritizálta a dialógusokat, volt, aki az effektusokat, akadt, akinek a sztori sem tetszett és lényegében a film szinte minden elemét érte valamilyen kritika. A hisztéria tehát folytatódott, azonban elődjéhez hasonlóan én ezt a filmet is imádom, így hát ezúttal is igyekszem majd minden lehetséges irányból körbejárni A Klónok Támadása alcímet viselő második felvonást. A Baljós Árnyak 25. szülinapja alkalmából tehát folytatódjon a trilógia-kritika!

Szereplők
Obi-Wan Kenobi – Ewan McGregor, a kiváló skót színész a Star Warsnak köszönhetően egycsapásra ismertté vált és a két film között olyan produkciókban szerepelt, mint a Moulin Rouge, vagy A Sólyom Végveszélyben. McGregor visszatért és ha az I. Rész Liam Neeson filmje volt, akkor ez már igazából az övé. Míg a Baljós Árnyakban Obi-Wan még tanítványként csak másodhegedűs volt, addig most mesterré előlépve a film legjelentősebb szereplője lett. A jelleme is sokat változott a két film között: míg az I. Részben meglehetősen merev és szabálykövető volt, most, a mestere hagyatékaként, sokkal lazább, ám a tanítványa miatt, ha kell, akkor meglehetősen szigorú is egyben. Komplex karaktert kapunk, akinek a szarkasztikus humora zseniálisan működik. McGregor lubickol a szerepben, láthatóan itt érzett rá nagyon a figurára és vált Alec Guinness méltó örökösévé.

Padmé Amidala – Natalie Portman, a tehetséges és gyönyörű izraeli származású színésznő is visszatért Naboo királynőjének szerepében. Nos, igazából itt már szenátor, de ugyanúgy rendíthetetlenül küzd a népéért és az elveiért, csak ezúttal már a szenátusban. Az eseményeket is egy ellene irányuló merényletkísérlet hozza mozgásba. Portman játékát az első rész kapcsán sokan kritizálták, hogy túl érzelemmentes, de a szerepéből adódóan az volt a helyes megközelítés. Ezúttal ennek az érzelemmentességnek nyoma sincs, hiszen neki és Anakinnak köszönhetően megkapjuk a Saga legromantikusabb felvonását. Összetett karakter az övé is, hiszen nem csak a szenátusban és a film végén a csatatéren küzd, hanem az érzelmeivel is, hiszen tudja jól, hogy a fiatal Jedivel kialakuló kapcsolata nem vezethet semmi jóra. Portmannek tökéletesen áll ez az idealista és végtelenül romantikus karakter és azt is ki kell emelnem, hogy szerény véleményem szerint itt volt egész pályafutása során a legeslegszebb, gyakorlatilag beragyogja a vásznat.

Anakin Skywalker – Hayden Christensen, az ekkor még gyakorlatilag teljesen ismeretlen fiatal kanadai színész kapta meg az egész Saga központi karakterének szerepét. Christensen korábban televíziós produkciókban szerepelt, illetve a közönség a kiváló, Az Élet Háza című 2001-es drámában láthatta, amit e film után forgatott, ám előbb mutattak be. A dán, svéd és olasz felmenőkkel bíró Christensen olyanokat ütött el a szereptől, mint Jonathan Jackson, Ryan Phillippe, Chris Klein, Charlie Hunnam, Joshua Jackson és Paul Walker, sőt, még Leonardo DiCaprio is találkozott Lucasszal a szerep kapcsán. A befutó azonban az ismeretlen kanadai lett és nem véletlenül esett rá a rendező választása. Fontos volt, hogy az ismeretlensége révén a nézők a karaktert lássák és ne egy ismert nevet, de még inkább számított az, hogy Christensen egyrész arcra is megidéz egy ikonikus sztárt az ’50-es évekből, ráadásul a folyton lázadó karakteréhez is az említett színész leghíresebb filmjéből merítettek ihletet. Christensen talán mindenkinél több kritikát kapott az alakításáért, ám a későbbiekben rávilágítok majd, hogy miért is volt remek választás a szerepre.

Sheev Palpatine/Darth Sidious – Ian McDiarmid, a fantasztikus skót színházi színész is visszatért a cselszövő szenátor, azaz, hogy immáron főkancellár szerepében. Palpatine az előző filmben ügyesen ragadta magához a hatalmat, ezúttal pedig láthatjuk, hogy miként alakítja a dolgokat maga körül, aminek köszönhetően egyre nagyobb befolyásra tesz szert. Sokat nem kell ragoznom a dolgokat, McDiarmid ezúttal is kiválóan hozza a karaktert, egészen zseniális, ahogyan a behízelgő stílusával mind a szenátorokat, mind Anakint képes manipulálni. A remek forgatókönyvnek köszönhetően itt mutatkozik meg igazán, hogy micsoda mesteri bábjátékossal is van dolgunk, egyszerűen fantasztikus ez a karakter.

Jango Fett – Temuera Morrison, a skót, ír és maori ősökkel bíró Új-Zélandi színész kapta a film egyik legmenőbb karakterének a szerepét. Bár Morrison már a ’70-es évek óta a pályán van, ezt megelőzően a közönség leginkább csak az 1994-es Egykoron Harcosok Voltak című drámából ismerheti. Ezúttal ő formálja meg a rejtélyes, mandalori páncélt viselő fejvadászt, aki a Padmé elleni merényletkísérlet mögött áll, valamint akit egy nem kevésbé titokzatos alak, egy bizonyos Tyranus választ ki arra a célra, hogy legyen a Köztársaság számára készülő klónhadsereg mintaalanya. Fett nem csak a nevében hajaz a klasszikus trilógia rettegett fejvadászára, hanem megjelenésében is, hiszen ugyanolyan mandalori páncélt visel. Mindemellett pedig ugye az is kiderül, hogy ő a legendás Boba Fett „apja”, tekintve, hogy a későbbi legendás karakter Jangóval genetikailag teljesen megegyezik, hiszen Boba Jango „nyers” klónja. Jango Fett baromi menő karakter, mind megjelenésében, mind stílusában, egy az egyben hozza a westernfilmek párbajhőseit, Morrisonnak pedig baromi jól áll a szerep.

Bail Organa – Jimmy Smits, a holland és Puerto Rico-i felmenőkkel bíró amerikai színész kapta Alderaan szenátorának, Leia későbbi nevelőapjának szerepét. A karakter már a ’77-es eredeti filmben is megemlítésre kerül, ám itt találkozhatunk vele először hús-vér formában. Bár nem kap nagy szerepet, de mégis fontos a jelenléte, hiszen Padmé mellett nagyjából ő az egyetlen, aki az elvek embere és próbálja elkerülni a háborús konfliktust. Smits jól hozza a szerepet, remekül áll neki a becsületes és bölcs szenátor karaktere. Érdekesség a figurával kapcsolatban, hogy eredetileg már a Baljós Árnyakban is szerepelt volna és le is forgattak vele egy szenátusi jelenetet. Ott még egy Adrian Dunbar nevű ír színész alakította, ám már a produkció közben meggondolta magát Lucas, a jelenetet kivágta, a karaktert pedig átnevezte Bail Antillesre, akit így meg is említenek egy beszélgetés során.

Mace Windu – Samuel L. Jackson, a világ leglazább fekete színésze is visszatért a Jedi Tanács tiszteletreméltó mesterének a szerepében. Míg az első filmben Windu még afféle háttérkarakter volt, ezúttal már sokkal nagyobb és fontosabb szerepben láthatjuk. Fontos döntéseket hoz, remek jeleneteket kapott Obi-Wannal és Yodával, a film végén pedig eljön az ő pillanata, amikoris akcióban láthatjuk a karaktert. Nem is akárhogy, hiszen míg az összes Jedi kék, illetve zöld fénykarddal küzd, addig Jackson kidumálta Lucasnál, hogy ő lilát kaphasson, ezáltal pedig teljesen egyedi megjelenéssel bír. Jackson láthatóan élvezte a szerepe minden egyes percét és ez jól is állt neki.

Count Dooku/Darth Tyranus – Christopher Lee, a minden ízében legendás angol színész 2015-ben, 93 éves korában távozott közülünk, azonban nem akármilyen életművet hagyott maga után. Amellett, hogy 1948-tól egészen 2014-ig a pályán volt és többszáz filmben, illetve sorozatepizódban láthattuk, rengeteg legendás karaktert formált meg karrierje során. Volt ő Drakula, Sherlock Holmes, James Bond főgonosz, idősebb korára pedig egy új nemzedék is megismerte, köszönhetően annak, hogy ő volt Szarumán A Gyűrűk Ura trilógiában és ő lett Dooku gróf a Star Wars előzményfilmekben. A Lee által megformált karakter egykoron Jedi volt, méghozzá Yoda tanítványa és Qui-Gon Jinn mestere. Otthagyta a Rendet, a film eseményei során pedig a Galaktikus Köztársaságból kilépni kívánó Szeparatista Rendszerek egyik vezetőjeként tűnik fel. Persze jóval több ő ennél, hiszen megtudjuk, hogy Dooku Sidious új tanítványa, immáron Darth Tyranus néven. Lee mellékszerepben bukkan fel, de elképesztő stílussal és karizmával hozza ezt a nemesi háttérrel bíró karaktert. Intelligencia és elegancia jellemzi, ezáltal pedig a Star Wars egyik ikonikus karakterévé válik.

Boba Fett – Daniel Logan, az Új-Zélandi színész a film forgatásakor volt 13 éves és ő kapta a megtisztelő feladatot, hogy eljátssza a galaxis legrettegettebb fejvadászának gyerekkori verzióját. Boba Fett először az 1980-as V. Részben, A Birodalom Visszavágban bukkant fel először élőszereplős formában (rajzolt változatban már 1978-ban láthatta őt a közönség a rosszemlékű Ünnepi Különkiadás alcímet kapott tévés borzalomban). A rejtélyes fejvadász azonnal közönségkedvenc karakterré vált és sokáig homály övezte a hátterét. A ’90-es években aztán neki is írtak némi eredetsztorit, ám Lucas kukázta azt és kitalált neki egy újat. Eszerint Boba Fett Jango klónja, fiaként neveli és tanítja a fejvadászmesterségre. Soha nem gondoltam volna, hogy a legendás karaktert még látni fogom sisak nélkül, de nagy ötlet volt a behozása és hogy Lucas bemutatta nekünk a karakter hátterét, hogy ki is volt ő, mielőtt megörökölte „apja” páncélját. Sokáig amúgy reménykedtem benne, hogy Logannel majd készül egy Boba Fett film, vagy sorozat, ami hídként szolgál az előzménytrilógia és a klasszikusok között, de sajnos ez sosem valósult meg.

Látvány
A Baljós Árnyak kapcsán nem győztem méltatni a látványtervező csapatot és ezúttal is csak ajnározni tudom őket. A film talán még az elődjénél is lenyűgözőbb és mindezt úgy éri el, hogy a költségvetés megmaradt a döbbenetesen alacsonynak számító 115 millió dolláron. Pedig nem akármilyen képi világot kellett a vászonra varázsolni. Visszatérő helyszínként láthatjuk a csodaszép Naboo bolygót, aztán a sivatagos Tatooine-t, illetve a bolygóváros Coruscant-t is, ráadásul ez utóbbi új oldaláról is bemutatkozik, hiszen lemegyünk az alsóbb szintekre. Új helyszínként pedig itt van az óceánbolygó, a Kamino, illetve a sziklás Geonosis.

Előbbi a klónozók bolygója, utóbbi pedig a szeparatisták búvóhelye. Csodálatosan néz ki mindegyik, de a leglenyűgözőbb egyértelműen a Kamino. Egészen fantasztikus és kreatív, ahogyan megjelenítették ezt a helyszínt. A felszín egy végtelenbe nyúló, örökké háborgó, viharos óceán és akkor ott van még a Tipoca City névre hallgató város is. A külsők a klasszikus Star Wars stílust képviselik, míg belsők megint csak a régi idők sci-fijeit idézik, ahogy maguk a kaminóiak is magukon viselik a klasszikus űrlény ábrázolást. Kétségtelenül ez az egész Star Wars széria egyik legkülönlegesebb és legegyedibb helyszíne.

De kiemelném még a Naboot, a Tatooine-t és a Coruscant-t is abból a szempontból, hogy mindegyik helyszín csak úgy lüktet a rengeteg létformától, az összes helyszín él a számtalan különböző létformának köszönhetően. A Doug Chiang és Erik Tiemens vezette látványtervező csapat tehát megint kitett magáért és nem csak a bolygók, hanem a járművek és a fegyverek terén is. Előbbiek esetében külön kiemelném Padmé új, szintén króm borítású hajóit, amik ezúttal is az ’50-es évek fantasztikus filmjeit idézik. Amikről viszont külön kell beszélnem, azok a jelmezek.

Egészen pontosan Padmé Amidala lélegzetelállító ruhatára, amik még a Baljós Árnyak elképesztő kosztümkavalkádját is képesek felülmúlni. A jelmeztervező Trisha Biggar igazából minden téren túlszárnyalta magát. Padmé az elegáns, királynői ruhától, a kihívóbb darabokon át egészen a taktikai szerelésig lényegében mindent visel és minden baromi jól is néz ki. Natalie Portman valósággal ragyog az összes jelmezben, ha poénkodni akarnék, akkor azt is mondhatnám, hogy nem csoda, hogy Anakin nem volt képes ellenállni a sötét oldal „csábításának”. Padmé filmvégi, fehér színű „harci” szerelését külön kiemelném, számomra pont így néz ki a tökéletes space fantasy hősnő.

Magukat a speciális effekteket is csak dicsérni tudom, az ILM boszorkánykonyhája megint kitett magáért. Bár nyilván a bő húsz év itt is meglátszik, de a film legtöbb látványeleme szerintem máig megállja a helyét. Itt már érezhetően jóval több CGI-t használtak, mint az elődjénél, de a film hihetetlen látványvilága ezt meg is követelte. Itt a fináléban olyan csatajelenetet kapunk, amilyet a Saga történetében korábban még soha, azt meg már nem is említem, hogy első ízben maga Yoda mester is a digitális technikával lett megjelenítve és nem bábu segítségével, de ez szükségszerű is volt, tekintve, hogy a bölcs mester maga is fénykardot ragad.

A formavilágot tekintve pedig „közeledünk” a klasszikus filmekhez, ezért bizonyos látványelemekben már felfedezhetők a régiek részek is, pl. a klónok páncéljai kísértetiesen hasonlítanak a birodalmi rohamosztagosokéra, de a legendás csillagrombolók is megkapják a maguk „előképeit”. Végezetül pedig méltatnom kell még az operatőri munkát is (David Tattersall), hiszen A Klónok Támadása volt az első nagyjátékfilm, amit a Sony és a Panavision újonnan kifejlesztett, digitális kamerájával forgattak. Itt már nem celluloid volt a kamerában, hanem winchester, ezzel pedig kezdetét vette a film új, digitális forradalma is! A II. Rész elődjéhez hasonlóan vizuális csúcsteljesítmény és csak itt-ott látni rajta az idő múlását.

Zene
John Williams neve már sokszor szóba került itt a blogon és mindig csak szuperlatívuszokban tudtam írni róla. Ez az ember egy zseni, sokévtizedes pályafutása során nagyobbnál nagyobb mesterművekkel ajándékozott meg minket és merem állítani, hogy ha századokkal korábban születik, akkor ma a nagy zeneszerzőkkel említenék őt egy lapon. Annak idején a Csillagok Háborúja trilógiával lényegében megalkotta a filmtörténet legmonumentálisabb zenei művét, így az előzmények készítésénél rajta is óriási teher volt, hogy fel tud-e nőni a korábbi filmekhez. A Baljós Árnyak zenéje azonban nem csak, hogy méltó volt az elődökhöz, hanem bizonyos szempontból még túl is szárnyalta azokat. Elképesztően kreatív és sokszínű témák egész sorát vonultatta fel és akkor a szó szerint filmzenei klasszikussá váló Duel of the Fates című tételről még szót sem ejtettem.

A Klónok Támadása esetében sem volt bennem kétség, hogy Williams fantasztikus teljesítménnyel rukkol majd elő és nem is kellett csalódnom, noha a végeredmény azért valamivel haloványabb, mint az elődje esetében. A kötelező tételeket (főtéma, az Erő-témája) természetesen ezúttal is megkapjuk, ahogy az I. Részhez hasonlóan most is van egy új, központi téma. A Baljós Árnyak esetében ez ugye a már említett Duel of the Fates volt, ami a Jedi és a Sith, a Jó és a Rossz közti örökké tartó küzdelmet fejezte ki zenei értelemben. A II. Rész esetében Anakin és Padmé kapcsolata áll a középpontban, ezért az új főtéma is hozzájuk kapcsolódik. Ez pedig nem más, mint az Across the Stars (Csillagokon Át), ami egy igazi, hamisítatlan, nagyívű romantikus tétel, amiben benne van Anakin és Padmé végzetszerű szerelmének minden apró rezdülése. Williams itt a legnagyobbakat idézi, az olyanokat, mint az Elfújta a Szél. Mintha csak visszarepülnénk a ’30-as, ’40-es évek hatalmas moziklasszikusainak idejébe.

Természetesen mindezeken túl is remek darabokat kapunk a mestertől. Kiemelendő pl. a film eleji üldözéses jelenet, ahol nem csak pörögnek a dobok és veszettül dolgoznak a vonósok, de Williams még egy elektromos gitárt is bedob a hatás érdekében. Mivel a sztori jelentős része épül Obi-Wan nyomozására, illetve a rejtélyes klónhadsereg hátterére, így ez a zenében is visszaközön több, lassan építkező tételben. Kapunk remek akcióorientált darabokat, ahogyan van kórussal megtámogatott zene is. Kellően kreatív és sokoldalú tehát a II. Rész score-ja is, viszont abban a tekintetben mindenképp alulmarad elődjével szemben, hogy Williams kevesebb új témát alkotott, pl. a klónhadsereg kapcsán többször is a Baljós Árnyak droidinváziós zenéje köszön vissza. Ellenben a végén megkapjuk még a legendás birodalmi indulót is, ami hidegrázós pillanat, így az összképet tekintve megint csak valami egészen kiváló és különleges teljesítménnyel rukkolt elő John Williams.

Történet
A Baljós Árnyak kritikájában már kitértem rá, hogy Lucasra mekkora hatással volt Joseph Campbell és az általa megalkotott, mítoszokkal kapcsolatos koncepció, a Hős Utazása. Hogy mennyire inspirálták őt a különböző vallások, legendák és népmesék, illetve saját gyerekkorának meghatározó popkulturális alkotásai. Míg az eredeti trilógia egy rendkívül letisztult, szinte minden elemében népmesék és mítoszok elemeit felvonultató cselekményvezetéssel és történetépítéssel bírt, addig Lucas a Baljós Árnyaknál tudatosan arra törekedett, hogy megtartva ezeket az építőelemeket, egy jóval komplexebb sztorit hozzon létre, bemutatva a Star Wars világának politikai hátterét is egyben.

Ezt a vonalat viszi tovább A Klónok Támadása, de akkor nézzük is, hogy pontosan miről van szó. Tíz évvel járunk az előző film eseményei után. Padmé Amidala már nem Naboo királynője, hanem szenátorként képviseli népét és hazáját a Köztársaság politikai színterén. Obi-Wan immáron teljesértékű lovag és Anakin Skywalker mesetere, utóbbi pedig forrófejű és sokszor engedetlen padawan. A galaxis helyzete is sokat változott. Míg az I. Rész idején béke honolt a Köztársaságban, addig mostanra a háború szélére sodródott. Egyre több csillagrendszer nyilvánítja ki abbéli akaratát, hogy elszakadjon a Galaktikus Köztársaságtól, mert úgy gondolják, annak korrupt politikai vezetése nem képviseli már a különböző bolygók és azok népeinek érdekeit.

A Szenátus is rendkívül megosztott, hiszen a magát Független Rendszerek Konföderációjának nevező szeparatista mozgalom sokak szerint csak fegyveres konfliktus árán tudna kiválni a Köztársaságból. Maga Amidala szenátor is egy olyan szavazás kapcsán tér vissza Coruscantra, ami arról döntene, hogy felállítsanak-e egy hadsereget a Jedik támogatására a növekvő veszéllyel szemben. A cselekmény egy ellene irányuló merényletkísérlettel indul, amely mögött a szenátornő a Dooku gróf nevet viselő egykori Jedi mestert sejti, aki mostanra a szeparatisták egyik vezéralakja lett. A Tanács tagjai kételkednek ebben, azonban mind ők, mind Palpatine kancellár egyetértenek abban, hogy Amidalának védelemre van szüksége, így kirendelik mellé Obi-Want és Anakint.

A fiatal Jedi immár tíz éve nem látta Padmét, a találkozás pedig éppen ezért meglehetősen felkavarja őt, olyannyira, hogy még a mesterével is nyílt vitába keveredik. A Jedik megakadályoznak még egy merényletkísérletet, amely után a Tanács úgy dönt, hogy Anakin kísérje vissza Amidala szenátort a Naboora, utóbbi tiltakozása ellenére, Obi-Wan pedig folytasson le egy nyomozást, hogy megtalálják azt a személyt, aki a támadások mögött áll. Míg Anakin és Padmé egyre közelebb kerülnek egymáshoz, addig Obi-Wan eljut a Kamino nevű óceánvilágra, melynek lakói klónozással foglalkoznak és amely bolygó koordinátáit valaki rejtélyes módon kitörölte a Jedi Templom archívumából.

A Kaminón aztán Obi-Wan megdöbbentő felfedezést tesz: valaki egy Sifo Dyas nevű Jedi mester nevében közel tíz éve megrendelt egy klónhadsereget a Köztársaság számára, csak az a baj, hogy az előbb említett mester már korábban meghalt. A Kaminón Obi-Wan találkozik a klónok mintaegyedével is, aki nem más, mint egy Jango Fett nevű, mandalori páncélt viselő fejvadász. Kenobi nem csak azt sejti, hogy Fett megegyezik azzal a személlyel, aki Amidala életére tört, de mikor kikérdezi őt, azt is megtudja, hogy egy Tyranus nevű ember bízta meg azzal, hogy legyen a hadsereg mintaalanya. Miután sikertelenül próbálja meg elfogni a fejvadászt, nyomkövetőt tesz annak hajójára és üldözőbe veszi.

Közben Anakin és Padmé az egymás iránti érzéseiken vitatkoznak, utóbbi meg is győzi a fiatal Jedit, hogy inkább lépjenek túl rajtuk, mert nem vezetnek majd jóra. Anakin kelletlenül egyet is értene, ám közben folyamatosan rémálmok gyötrik, hogy a Tatoone-on hátrahagyott anyja bajban van. Ez odáig fajul, hogy útnak is indul egykori otthona felé, Padmé pedig vele tart. Obi-Wan közben a Geonosis nevű sziklás bolygóig üldözi Fettet, majd a felszínen felfedezi, hogy Dooku gróf egy egész droidhadsereget épít a Kereskedelmi Szövetség és más befolyásos vállalatok segítségével, így a szeparatisták valóban háború árán akarnak majd kilépni a Köztársaságból.

Miközben Obi-Wan mindezt jelenti a Jediknek és a szenátoroknak, a szeparatisták foglyul ejtik. A Tatoone-on Anakin rádöbben, hogy az évek során anyjának új családja lett, ám mikor felkeresi őket, megtudja, hogy Shmit elrabolták a taszkenek. Útnak indul, hogy megmentse, ám a megkínzott nő már a halálán van, így csak elbúcsúzni van ideje, az éktelen haragra gerjedt ifjú Jedi pedig emiatt az egész törzset lemészárolja. Miután eltemeti anyját, a Tanács arra utasítja, hogy maradjon Padmé mellett, ám a szenátornő úgy dönt, megmenti Obi-Want, Anakin pedig természetesen vele tart. Miután a szenátusban híre megy, hogy a szeparatisták óriási hadsereget építenek, megszavazzák Palpatine-nak a különleges jogokat, aki egy új, Köztársasági Hadsereg felállítása mellett dönt.

A foglyul ejtett Obi-Wan megtudja Dookutól, hogy a Köztársaságban szenátorok ezreit tartja befolyása alatt a Sith Sötét Nagyura, akit úgy hívnak, hogy Darth Sidious. Kenobi nem hisz Dookunak és visszautasítja annak ajánlatát, hogy csatlakozzon hozzá és együtt majd legyőzik Sidioust. Dooku így Obi-Wan kivégzése mellett dönt és ez a sors várna a közben szintén fogságba esett Padméra és Anakinra is. Közben azonban megérkezik Yoda mester 200 Jedi és a Klónhadsereg élén. Óriási csata veszi kezdetét, melynek során a szeparatista erőket megfutamítják és Dooku is elmenekül, ám az összecsapás során Anakin elveszíti egy karját.

A Coruscanton Kenobi, Windu és Yoda azon tanakodnak, hogy vajon Dooku valóban hazudott-e nekik a Sithet illetően, közben pedig klónkatonák százezrei menetelnek fel hadihajókra, hogy elvigyék őket távoli világok hadszíntereire. Ezzel kezdetét veszi a klónok háborúja. A Coruscant egy másik pontján Dooku találkozik Sidiousszal, aki elégedetten nyugtázza, hogy minden a terveik szerint halad és úgy hivatkozik a grófra, mint Tyranus nagyúr. Miután pedig Padmé és Anakin a geonosisi arénában szembenézett a halállal, rádöbbennek, hogy többé nem tagadhatják meg az egymás iránti érzelmeiket, így a lány és a fiatal Jedi a Naboo bolygón megtartja titkos esküvőjét, ez a szerelem pedig sorsfordító hatással lesz majd az egész galaxisra nézve.

Ebből a hosszú ismertetőből is látszik, hogy A Klónok Támadása sztorija jóval komplexebb, mint a korábbi filmeké. Lucas és írótársa, az Ifjú Indiana Jones sorozaton is dolgozó Jonathan Hales egy olyan történettel rukkolt elő, ami tele van politikai machinációkkal, nyomozással, rejtéllyel és mindeközben ott van még Anakin és Padmé kibontakozóban lévő szerelme is, ez utóbbinak köszönhetően pedig a sötétebb hangulat dacára a II. Rész az egész Skywalker Saga legromantikusabb filmje is egyben. Nem volt tehát egyszerű Lucas és Hales dolga, azonban az írópáros meglátásom szerint kiváló munkát végzett, mert ezt a rendkívül összetett sztorit képesek voltak úgy elmesélni, hogy minden fontos cselekményelemet megfelelően ki tudtak bontani.

Alapvetően nagyszerűnek tartom, hogy Lucas úgy készítette el az előzménytrilógiát, hogy a sztori bizonyos sarokpontokon reflektál az eredeti filmekre. A Baljós Árnyakban pl. ott van a bajba jutott Amidala királynő, ami párhuzamba állítható Leia hercegnővel, ahogy mindkét esetben van egy-egy bölcs Jedi mester is. Mindkét filmben a Skywalkerek a sivatagos Tatooine-t hagyják maguk mögött, hogy egy nagyobb világ részesei legyenek és mindkét filmben a mentor szerepét betöltő Jedi mester életét áldozza a jó ügyért. Lucas zsenijét mutatja, hogy miközben megvannak ezek a jól felismerhető párhuzamok, mégis képes volt egy teljesen új és eredeti sztorit írni.

A Klónok Támadása esetében is reflektál az eredeti trilógia középső részére, A Birodalom Visszavágra. Mindkét film jóval sötétebb tónusú, mint elődje, mindkettőben fontos szerephez jut egy romantikus szál (ott ugye Han és Leia) és mindkettőben a cselekményvezetés része az, hogy a hősöket elválasztja egymástól. Míg az V. Részben Han és Leia menekülnek az őket üldöző birodalmiak elől, addig Luke a Dagobah-ra megy, hogy Yodától tanuljon. Itt pedig ugye Anakin és Padmé „bujkál” a Naboon, míg Obi-Wan nyomozást folytat a merénylő után. Azonban míg A Birodalom Visszavág egy jóval letisztultabb történetet visz végig, addig A Klónok Támadása rendkívül szövevényes úton halad.

Már maga a kiindulópont is fantasztikus. A Köztársaság megosztottsága és a kiválni szándékozó Független Rendszerek Konföderációja egy az egyben megidézik az Amerikai Polgárháborút és nem csak az elnevezésekben, Lucas a legfőbb ihletet egyértelműen ebből a valós történelmi eseményből merítette. Kiváló, az is, ahogy a Padmé elleni merényletkísérlet nyomait kutatva Obi-Wan előbb eljut a kaminói klónozókhoz és Jango Fetthez, majd, ahogyan a Geonosison Dooku szembesíti őt a Szenátus felett hatalmat gyakorló, titokzatos Sith Nagyúrral. Itt a gróf lényegében úgy próbálja manipulálni Kenobit, hogy alapvetően igazat mond neki. A Jangóval lefolytatott beszélgetése pedig szintén kiváló, hiszen úgy kapunk rendkívül fontos információkat, hogy az nincs a szánkba rágva.

Itt hangzik el ugyanis először, szinte már mellékesen, a Tyranus név, ami fölött sokan átsiklottak, ám mikor a film végén Sidious ezen a néven hivatkozik Dookura, akkor döbbenhetünk rá, hogy miközben a Sith Nagyúr Palpatine-ként a Köztársaságot irányítja, addig a sötét oldalra átállt grófnak, azaz Darth Tyranusnak is ő a mestere, így pedig a szeparatisták mögött is ő áll. Itt mutatkozik meg leginkább Lucas kiváló írói érzéke és az, ahogyan Palpatine-t valami egészen zseniális bábjátékosnak megalkotta. Ahogy maga a mester mondta egyszer: „a drámakurzuson az első dolog, amit megtanulsz, hogy a darabod annyira jó, amennyire a cselszövő”. Darth Sidious pedig bizony zseniális gonosz. A Sith Nagyúr csapdája készen állt, a Jedik pedig szépen belesétáltak.

A történet másik szála pedig a romantikus vonal Padmé és Anakin között. Ez egyrészt szükségszerű ugyebár, hiszen Luke-nak és Leiának valahogyan meg kell születnie, másrészt viszont rendkívül fontos is, hiszen itt kezdődnek olyan eseményláncok, amelyek Anakin Skywalkert majd a sötét oldal felé terelik. Már önmagában az, hogy szerelmes Padméba nem vezethet jóra, hiszen a Jediknek tiltottak az efféle érzelmek, a szenátornővel kötött esküvőjének titka pedig rendkívül nagy teherként nehezedik majd rá a későbbiekben. És hát ott van még az anyja, pontosabban annak halála, ami olyan tetteket hoz ki a fiatal Jediből, ami sokkal inkább illene egy Sithez, lévén lemészárol egy egész taszken törzset, férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt.

Lucas forgatókönyvét pedig ezen a szálon érte több kritika. Sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy Anankin, a hős ilyen bestiális dolgokat követ el (és akkor hol van még a III. Rész híres templomi jelenete), de leginkább a szerelmi szál, valamint a két karakter közti dialógusok miatt hisztiztek sokan. A rajongók egy részének ugyanis nem tetszett, hogy itt egy rendkívül romantikus megközelítést kapunk, szemben az V. Rész lazán poénkodós évődésével. Nem tudtak túllépni Han/Leia féle „szeretlek – tudom” vonalon és most is valami hasonlót vártak. De, ahogy vizualitásában és hangulatában Lucas az előzménytrilógiával visszanyúlt az ’50-es évekhez, úgy megtette ezt a szerelmi szál kapcsán is.

Padmé és Anakin pont úgy beszél, pont olyan gesztusokat használ, mintha csak a régi idők nagy romantikus filmjeit néznénk. Mintha csak Rhett Butlert és Scarlett O’Harát látnánk az Elfújta a Szélből és mindezt a teljesen szándékos megközelítést erősíti a zenei főtéma, de még a film poszterje is. És akkor ott vannak a sokat kritizált dialógusok, egészen pontosan kettő. Az egyik az a bizonyos „nem szeretem a homokot” rész, a másik pedig mikor Anakin őszintén szerelmet vall a lánynak. Mindkettőn sokat gúnyolódtak és számtalan kritikus azzal jött, hogy Lucasnak nincs érzéke a dialógusokhoz, de nagyobbat nem is tévedhetnének.

Előbbi esetében ugyanis Lucas zseniálisan használja fel a két karakter közti beszélgetést ahhoz, hogy Anakin lelkivilágát árnyalja. A jelenetben ugyanis Padmé felidéz egy régi, gyerekkori szép emléket, amiről Anakinnak azonnal egy negatív dolog jut csak eszébe. Az egész párbeszédnek ez a lényege, erre van kihegyezve: hogy Padmé hiába idéz fel egy múltbéli, szép pillanatot, a fiatal Jedi nem tud azzal azonosulni, nem tud jó érzéssel viszonyulni hozzá, hanem csak a saját szenvedése jut róla eszébe. Ez a dialógus remekül példázza, hogy Anakin nem teljesen egészséges lelkileg és hogy Yodának igaza volt, miszerint túl idős volt már ahhoz, hogy Jedit neveljenek belőle, hiszen túl sok negatív érzés és gondolat fertőzte meg.

A másik, sokat kritizált jelenet pedig a már szintén megemlített szerelmi vallomás. Itt ugye az volt a fő gond, hogy mennyire nyálas, hősszerelmes dumát ad elő Anakin és hiányolták a Han féle lazáskodó stílust. Már most alapvetően sem értettem soha ezt a kritikát, egyrészt mert két, totálisan eltérő karakterről beszélünk, ahol szerintem alap, hogy totál máshogy viselkednek és beszélnek, másrészt pedig azért megmosolyogtató, hogy megint nem tudtak bizonyos emberek szabadulni a nosztalgiától és ebben az esetben is azt várták, hogy a romantikus szál kapcsán is kapnak valami retro múltidézést. Szerencsére azonban Lucas máshogy gondolkodott.

Ebben a bizonyos jelenetben ugyanis azt láthatjuk, hogy Anakin valóban nagyon hősszerelmes stílusban adja elő magát Padménak, megidézve amúgy ezúttal is a régi idők mozijait. Azonban a lényeg, hogy Anakin a monológja során egyszer sem mondja ki azt, hogy „szeretlek”. Ellenben kimond olyan szavakat, hogy „fojtogat”, „éget”, „mardos”, „belülről gyötör”. Csomó olyan jelzőt, ami egyrészt negatív jelentéstartalommal bír, így tehát szerelmet vallani is csak szenvedve tud, másrészt pedig ezek a szavak olyan érzéseket fejeznek ki, amelyeket majd egy napon Vaderként, megnyomorodva, a páncéljába zárva fog megtapasztalni. Zseniális tehát, ahogyan Lucas úgy árnyalja a karaktert, hogy közben annak a tragikus jövőjét is előrevetíti.

Mindezek mellett pedig ott van még a többi karakter is, amelyekről érdemes szót ejteni. Mindjárt az elején Obi-Wan Kenobi, aki nagy fejlődésen ment keresztül az előző részhez képest és itt már egy lazább és sokszor szarkasztikus humorral operáló figurát kapunk. Ott van benne a Jedi mester, higgadtsága és egyben Han Solo lazasága is, ezáltal pedig a film messze legszórakoztatóbb karaktere lesz. Aztán ott van Dooku gróf, aki a maga hűvös eleganciájával színesíti a palettát. A serennói gróf figurája is egy teljesen új, korábban nem látott karaktertípust hoz be a Sagába. A legjobb azonban maga a nagy cselszövő, Palpatine főkancellár.

Maga a karakter nincs sokat jelen ezúttal sem, de a figura erejét jól mutatja, hogy folyamatosan hatást gyakorol az eseményekre. Ahogyan a maga nyájas stílusában folyamatosan mérgezi Anakin lelkét, ahogyan a jóságos kancellár szerepében tetszelegve hálózza be az egész szenátust és tesz szert egyre nagyobb hatalomra, az valami egészen zseniális. Lucas itt egyébként ismét a valós történelemhez nyúl ihletért, hiszen Palpatine karakterében jól felismerhető Julius Caesar, Augustus és Napóleon személye is. Nem igazán érdemes ragozni, kiválóan megírt főgonoszt kapunk, aki mesteri módon irányítja az eseményeket.

Végezetül pedig szólnom kell még Lucas egyik frappáns húzásáról is, ez pedig nem más, mint Jar Jar Binks szerepeltetése a sztoriban. A kétbalkezes gungannek ebben a sztoriban már nincs jelentős szerepe, azaz, hogy van, csak a játékideje korlátozódik összesen két jelenetre. Ezzel együtt óriási fricska a karaktert kritizálóknak, hogy Lucas rajta keresztül szavaztatja meg a Szenátussal a különleges jogokat Palpatine számára, így pedig lényegében a sokat kritizált Jar Jar lesz az, aki a Köztársaság bukásához és a Birodalom felemelkedéséhez szükséges erőt a kancellár kezébe adja. Így lesz egyetlen jól megírt jelenettel az idegesítő figurából egy galaxis sorsát meghatározó szereplő.

Rendezés
Ahogy a Baljós Árnyak kritikájában is megemlítettem, Lucas már egyetemista korában felhívta magára a figyelmet, és a ’70-es évek elején az „Új Hollywood” néven elhíresült fiatal filmesek egyik vezéralakja lett. A THX 1138, az Amerikai Graffiti és az eredeti Star Wars mára mind klasszikusnak számítanak és nem csak megalapozták Lucas hírnevét, de, ha őszinte akarok lenni, ha soha életében nem csinált volna mást akkor is legendás filmesként emlékeznének rá. Ő azonban a Csillagok Háborúja folytatásaival és a nem kevésbé híres Indiana Jones filmekkel tovább öregbítette hírnevét.

De ezeken túl is számtalan fontos dolgot tett. A Star Wars hatalmas bevételeiből megépítette a Skywalker Ranch nevű hatalmas birtokát, amely a Lucasfilm nevű cégbirodalma központja lett. Hogy az elképesztő effekteket megvalósíthassa, létrehozta az Industrial Light & Magic (ILM) nevű vállalatot, ő hozta létre a Pixar elődjét, a The Graphics Group-ot, a THX-et és a Skywalker Soundot is. Lényegében egy rakás olyan vállalkozást, melyek a ’80-as évektől kezdve nem csak Lucas filmjein, de az álomgyár megannyi produkciójának a készítéséből is kivették a szerepüket.

Lucas tehát nem lazsált a két trilógia között sem, pusztán növelte a tőkét és várta, hogy a filmes technika eljusson arra a szintre, amellyel már sikeresen valósíthatja meg az elképzeléseit. Még az eredeti trilógia 1997-es „Special Edition” kiadása is lényegében tesztként szolgált ahhoz, hogy felmérje, milyen szinten is tart az ILM. Erre pedig szükség is volt, mert A Klónok Támadása minden korábbinál monumentálisabb filmet és finálét ígért, hiszen tudvalevő volt, hogy ezzel a résszel eljön majd a Klónháborúk néven ismert esemény, melyet már az eredeti filmben is megemlítettek.

Sokáig rejtély övezte, hogy mi is volt ez a háború, a rajongók csak találgattak. Az eredeti Star Wars korai változatában még volt egy Condawn nevű bolygó, itt zajlott a Klónháborúk egyik meghatározó csatája, de más módon nem került említésre. Később, még az előzménytrilógiát megelőző időkben regények és képregények történeteiben megszületett az előbb említett bolygó nevéből kiindulva egy Concord Dawn nevű világ és ezen vívták harcukat a Jedik a mandaloriak ellen. Bár ezeket a történeteket nem ismerem behatóan, de sokáig úgy gondolták a rajongók, hogy majd erre a sztorira fog reflektálni a II. Rész.

Lucas azonban most is a saját feje és kreativitása után ment, így nincs Concord Dawn, Boba Fett, ahogyan a genetikailag vele megegyező „apja”, Jango sem igazi mandalori és a Klónháborúk lényegében egy hatalmas polgárháborús esemény. Ahogy már korábban is említettem, Lucast főleg az amerikai polgárháború ihlette, innen vannak olyan elnevezések, mint a Konföderáció, vagy a Köztársaság Nagy Hadserege. Az pedig külön jó húzás volt a részéről, hogy nem egyből fejest ugrott a háborús eseményekbe, hanem szépen, lassan megalapozott neki.

Bár az I. Rész esetében sokan kritizálták őt a film túlzottan lassú tempója miatt is, mondván, hogy berozsdásodott, szerintem rendezői szempontból is remek munkát végzett, csak hát a stílusa nem volt kompatibilis az ezredfordulós felfogással. A II. Rész esetében sem volt hajlandó változtatni ezen és a modern technika dacára, a stílusa ugyanúgy régivágású maradt, szem előtt tartva a ’30-as, ’40-es és ’50-es évek filmjeit. Látványosan megmutatkozik ez a sokat kritizált romantikus szálnál, ahol Lucas előtt egyértelműen a régi nagy, érzelemdús klasszikusok lebegtek.

Ez a megközelítés a film bizonyos látványelemeiben is visszaköszön, mint pl. Padmé űrhajója, vagy lézerpisztolya, de tetten érhető a kaminói klónozók világán és a lények megjelenítésén is. Közben viszont Lucas azt is szem előtt tartotta, hogy időben közelítünk a klasszikus filmekhez, így nyomokban már felfedezhetők a régi trilógia hangulata is, pl. a Jedi vadászokon, a klónkatonák páncélján, vagy éppen a film végén látható cirkálókon, melyek a későbbi csillagrombolók elődjeinek tekinthetők. Lucas a képi világ tekintetében tehát ügyesen ver hidat a két korszak közé.

Persze nem csak képi világában változott a helyzet az I. Részhez képest, hanem hangulatában is. Ahogy az eredeti trilógia esetében, úgy itt is jóval komorabb és sötétebb a második felvonás, ami nyilvánvalóan a történet természetéből is fakad. Itt már a háború szélén áll a galaxis, a sötét oldal leple pedig egyre inkább beborít mindent. Ezt a komor hangulatot csak itt-ott töri meg Padmé és Anakin idilli romantikázása, vagy Obi-Wan szarkasztikus humora, de mindkettő remekül működik, nem rántja ki a nézőt a filmből.

Ami viszont talán zavarhat néhány embert az az itt-ott felbukkanó, úgynevezett „slapstick comedy”. Ez egy fizikai humorra épülő vígjátéki elem, ami a film aranykorában fejlődött ki. Olyanok voltak a képviselői ennek a fajta humornak, mint Charlie Chaplin, Buster Keaton, Abbott és Costello, valamint Laurel és Hardy. Lucas rajong ezért a stílusért és már A Jedi Visszatér esetében is találkozhattunk ezzel az ewokok kapcsán. A Baljós Árnyakban pedig a gunganek és főleg Jar Jar képviselték ezt az irányvonalat, ami sokaknál ki is verte a biztosítékot.

A II. Rész esetében igazából egy helyen bukkan fel ez a fajta humor, mikor C-3PO keveredik kalamajkába a geonosisi droidgyárban és a fejét egy harci droid testére szerelik, a harci droid kobakját meg az övére. Később ebből lesz csetlés-botlás az arénában látható csatajelenetben. Megmondom őszintén, hogy én jókat nevettem ezeken a jeleneteken, de azt is megértem, ha valakinek ez már kicsit fárasztó, az viszont tény, hogy ha kimarad ez a fajta humor, az nem vált volna a film kárára, hiszen akkor a harc még drámaibb lehetett volna.

Szólnom kell még néhány ihletforrásról is, melyeket Lucas jó érzékkel használt fel. Ugye az eredeti film írásakor olyan alkotások inspirálták, mint Akira Kurosawa filmjei, különösen a Rejtett Erőd, vagy a The Dam Busters című II. világháborús film, valamint ifjúkorának olyan sci-fijei, mint a Flash Gordon, vagy a Buck Rogers. Azt pedig már nem is említem, hogy az Egy Új Remény ünnepi fináléja egy az egyben megidézi Leni Riefenstahl náci propagandafilmjét, Az Akarat Diadalát. Máig rejtély számomra, hogy hogyan nem lett abból annak idején hiszti meg botrány.

Ezúttal Lucas megidézi John Ford 1956-os legendás westernjét, Az Üldözőket, mikor a Tatoone-on Anakin az anyja megmentésére indul, azonban a legnyilvánvalóbb hatás Edgar Rice Burroughs John Carter regényei, A Mars Hercegnője, illetve A Mars Ura. Előbbi a nagy arénajelenetben köszön vissza, mikor a hősöket mindenféle vadállattal akarják felfalatni. Utóbbi pedig a mozitermekben hatalmas ovációt kiváltó jelenetben tükröződik, mikor a legendás Jedi mester, Yoda egyszer csak fénykardot ragad és harcra indul Dooku gróf ellen.

Megjegyzem, ezt a jelenetet utólag is a filmet kritizálók próbálták úgy beállítani, mintha soha senkinek nem tetszett volna, a nagy igazság viszont az, hogy én emlékszem rá, hogy a moziterem teljesen megőrült és olyan ujjongásban tört ki, mintha csak egy rockkoncerten lett volna. És ez nem csak abban a moziban volt így, ahol én voltam. Alapvetően egyébként ez a jelenet volt az oka annak, hogy Lucas itt már nem bábut, hanem CGI-t használt Yoda életre keltésénél, utólag pedig az egységesítés kedvéért a Baljós Árnyakban is „kicserélte” a karaktert, ami remek húzás volt tőle.

Ha pedig Yoda kapcsán említésre került a Dookuval való összecsapása, külön ki szeretném emelni a film akciójeleneteit. Ugye Lucast sok kritika érte a rendezői stílusa miatt, hogy lassú és ódivatú, ám mikor jön a harc, az öreg olyan intenzitást az ad összecsapásoknak, hogy bármelyik rendező megirigyelheti. Ez hatványozottan igaz a finálé hatalmas csatajelenetére, ami máig megállja a helyét és simán felveszi a versenyt akármelyik nagy látványfilmével. A klónok és a droidsereg összecsapása az egész Saga egyik csúcsjelenete, ami látványában annyira lenyűgöző volt akkor, hogy még azt sem szúrtuk ki, hogy a klónkatonákat CGI-jal alkották meg.

És ha már CGI, Lucast amiatt is kritizálták, hogy megint rengeteg digitális effektet használ, ami ismételten csak nevetséges hisztinek hat, főleg két évtized távlatából. Ami miatt viszont én kiemelném, hogy a film látványvilágának megjelenítésénél a rendező egészen egyedi megoldást választott, ami legjobban a már sokszor említett arénabeli résznél jön elő. A stáb hatalmas zöld és kék vásznak előtt forgatott, ám a szereplők mögötti hátteret bizony nem a számítógép alkotta meg. Ehelyett hatalmas maketteket építettek, minden apró részletre kiterjedően.

Ezeket a maketteket aztán minden lehetséges szögből lefilmezték és ezt illesztették be a karakterek mögé. Ez teljesen egyedi hatást kelt, ami kicsit olyan, mint a régi klasszikusok vetített hátterei, csak modern formában. Így tehát a rengeteg számítógépes effekt mellett bizony továbbra is rengeteg valós, fizikai értelemben is létező látványelem szerepelt, ott is, ahol a néző nem is sejtette volna. És ha már kamerák és digitális technika. A Klónok Támadása volt az első nagyjátékfilm, amelyet digitális kamerákkal forgattak, azaz nem celluloidra került a rögzített képanyag, hanem winchesterekre.

Annak idején elég nagy viták voltak a filmesek körében azzal kapcsolatban, hogy ez a technika mégis mennyire jó filmkészítési szempontból. Sok neves rendező kiált a forradalmi technika mellett, míg mások ellene voltak. Nyilván ez a technika is sokat fejlődött az évek során, de valahol mindent el kell kezdeni és George Lucas ebben is úttörőnek bizonyult. Az a félelem viszont merőben légből kapott volt, hogy ennek köszönhetően majd eltűnik a hagyományos film. A mozihálózatok mondjuk jobban megszívták, mert nem kevés pénzbe került a digitális vetítésre való átállás.

A végére hagytam még egy rendkívül fontos részt, amelyet szintén sok kritika ért, ez pedig nem más, mint a központi karakter, Anakin Skywalker személye. Lucas megannyi jelentkező közül az akkor még teljesen ismeretlennek számító kanadai Hayden Christensent választotta. A srác játékát rengeteg kritika érte, ahogy magát a karaktert is, mondván állandóan hisztizik és folyton lázad minden ellen. Előbbi kritikát annyiban tudom elfogadni, hogy bizonyos jelenetekben valóban látszik, hogy Christensen „keresi a helyét”, ami nem is csoda, hiszen ez volt az első ilyen szintű munkája.

Viszont azt is kiemelném, hogy szerintem hozzá és az ő játékához kapcsolódik a film egyik leghidegrázósabb jelenete, mikor Anakin elmondja Padménak, hogy mit tett a taszkenekkel. Az ott látható kifakadása és vallomása valami egészen kiváló alakítás tőle, tökéltesen érzékelteti azt, hogy már ott „lappang” benne Vader személyisége. Mindezeken túl pedig ugye ki kell emelni azt is, hogy a karakter személyiségének megírásánál Lucas szintén egy régi klasszikust vett elő ihletként. Ez film pedig nem más, mint Nicholas Ray 1955-ös klasszikusa, a Haragban a Világgal.

Az eredeti angol címe „Rebel Without a Cause”, magyarul ok nélkül lázadó, ami híven tükrözi főhősének, a James Dean alakította Jim Starknak a személyiségét. Dean karaktere egy az egyben párhuzamba állítható Anakinéval, ráadásul Christensen bizonyos mértékig még arcra és mimikára is megidézi a tragikusan fiatalon elhunyt sztárt. Lucas tehát szándékosan formálta ilyenre a karaktert, mert Anakin az örökösen lázadó magatartásával és a benne szunnyadó dühvel egyre inkább a sötét oldal felé húz, ez pedig előrevetíti a karakter elkerülhetetlen bukását.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy A Klónok Támadása méltó folytatása az első résznek és méltó az egész Sagához is. Hangulatában jóval komorabb, mint elődje, történetében pedig a legösszetettebb epizóddal van dolgunk. Lucas kiváló forgatókönyvet írt, remekül szőtte tovább a hősök történetét és mindezt úgy sikerül neki, hogy végig fenntartja az érdeklődést, noha a sztori végkifejletét már évtizedek óta ismerjük. Noha audiovizuális értelemben nem annyira újító, mint a Baljós Árnyak, de mindezt kompenzálja a már említett cselekménybeli komplexitással és akkor itt van még a „digitális forradalom” is, amit elindított. Egyedi abban az értelemben is, hogy soha korábban ilyen romantikus hangulatú filmet nem kaptunk, valamint a komor megközelítés ellenére a humort is jól használja. A Klónok Támadása tehát remek Star Wars film, amiért minden rajongó, még a kritizálók is hálásak lehetnek, mert a Klónháborúk behozatalával lényegében egy egész új multimédiás projekt vette kezdetét, számtalan regénnyel, képregénnyel és videojátékkal, melyek mindegyike óriási sikert ért el. Ezután pedig nem volt már más hátra, csak a nagy finálé, a trilógia záróepizódja, melyet mindenki tűkön ülve várt. A III. Rész kritikája pedig nemsokára érkezik is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.