Mozgókép Blog

Titkos Invázió (Secret Invasion)

Bevezetés
Mikor 2008-ban mozikba került a Vasember, talán még Kevin Feige producer sem gondolta volna, hogy mekkora sikert ér majd el mindaz, amit elindított. A Marvel Mozis Univerzum mára több mint 20 filmből és megannyi tévésorozatból áll, amelyek elképesztő anyagi és legtöbbször igen nagy kritikai sikert is arattak. Legalábbis az elmúlt pár évig. Bár én soha nem szerettem ezt a franchise-t, mert mindig is távolt állt tőlem a fröccsöntött, műanyag világa, a tétnélkülisége, és persze mindenekelőtt az infantilis humora, de azért láttam, hogy mi az, ami miatt akkora sikereket ért el.

A Marvel filmek futószalagon legyártott ipari tömegtermékek, amelyek nem igazán bírnak semmi egyediséggel. Az egészet úgy pozícionálták, hogy a létező legtöbb piaci szegmenset lefedje, és ezáltal optimalizálják a profitot. A Marvel megtalálta a tökéletes jellegtelenség és eladhatóság hibátlan kombinációját. Ám őket is utolérte a woke diktatúra és ez rá is nyomta bélyegét a termékeikre. Mára egyre több rajongó osztja azt a véleményt, hogy talán be kellett volna fejezni az egészet a végjátékkal és akkor a csúcson lett volna vége mindennek.

A pénz azonban nagy úr, így a Disney és a Marvel természetesen mindent ki akar préselni a fejőstehénből. Ez alapvetően nem is lenne baj, ha legalább tartanák a korábbi színvonalat, de a negyedik fázissal már erősen elkezdett repedezni az univerzum, a most futó ötödikkel pedig egyre inkább beleállnak a földbe. Már a legelvakultabb Marvel-fanatikusoknak is kezd feltűnni, hogy mennyire nívótlanná vált az egész, ahol többé közepes színvonalú történetmesélés sincs, csak egyre erőteljesebben tolt politikai propaganda.

Én, aki ugye alapjáraton sem vagyok oda ezért az egészért, azért figyelemmel követtem ezt a franchise-t és elmondhatom, hogy még a középszerűséget is sikerül nekik mostanában messze alulmúlni. És itt jön képbe a Titkos Invázió című hatrészes minisorozat, ami szintén az ötödik fázis részét képezi. Mert ezt a szériát én bizony vártam. Ennek az az oka, hogy van egy-két Marvel-film, ami még nekem is tetszett. Ezek közé tartozik a két első Amerika Kapitány film, Az Első Bosszúálló és A Tél Katonája.

Előbbi azért, mert tökéletesen idézte meg az Indiana Jones filmek ponyva-szerű hangulatát, utóbbi pedig messze kimagaslik az egész Marvel univerzumból. A Tél Katonája egy komor hangulatú, összeesküvéses sztori, ami történetileg remekül van összerakva és még érdekes kérdéseket is felvetett. A Titkos Invázió pedig előzetesen ennek a filmnek a hangulatát ígérte, ráadásul remek színészgárda állt össze és még az előzetes is pofásra sikerül. A végeredményben viszont ne volt köszönet, sőt, ez a széria alighanem az egész Marvel Univerzum eddigi mélypontja. Lássuk is, hogy miért!

Szereplők
Ezúttal nem fogom szétbontani külön a karaktereket és a színészeket, egyrészt mert nem ér annyit az egész, másrészt meg nem is akarom elaprózni. De nézzük is, hogy kikkel van dolgunk. Mindjárt itt van nekünk a főszereplő, Nick Fury, akit ezúttal is Samuel L. Jackson alakít. Fury mindig is a háttérből irányította és segítette a Marvel hőseit, ezúttal azonban központi szerepet kap, de a végeredmény több mint kiábrándító. A karaktert sikerült ugyanis totálisan kiherélni. Ugyanolyan elcseszett, megfáradt, vinnyogó öregember lett belőle, mint amit Kathleen Kennedy művelt a Star Wars megannyi férfi karakterével.

Aztán ott van Talos, akit ismételten Ben Mendelsohn alakít. Egyrészt övé az egyetlen valóban értékelhető színészi teljesítmény, viszont sikerült belőle is egy tehetetlen, béna pancsert faragni. Van nekünk még egy főgonoszunk, egy Gravik nevű Skrull, akit a számomra totál ismeretlen Kingsley Ben-Adir formál meg. Nem tudom, hogy ezt a fazont honnan ásták elő, de valaki szólhatott volna neki, hogy a túltolt ripacskodás még nem lesz jó alakítás. Mondjuk a megírt karakterrel alighanem senki nem tudott volna mit kezdeni. Feltűnik a színen Talos lánya, G’iah is, akit a csodálatos és imádnivaló Emilia Clarke formál meg, de szegénynek esélye sincs bármi érdemlegeset kezdeni a karakterrel, mert egész egyszerűen nem írtak neki személyiséget.

A karakter ráadásul eléggé zavaros motivációk által van vezérelve, de erre majd később visszatérek. Aztán van még nekünk egy Olivia Coleman által életre keltett MI-6-os kémünk, akit Sonya Faslworth-nek hívnak. Bár a színésznő láthatóan élvezte a szerepét és tényleg vannak szórakoztató pillanatai, de a sorozat legkínosabb pillanatai közül is nem egy hozzá fűződik. A tehetséges Don Cheadle is visszatért James Rhodes szerepében, azaz nem teljesen, de ezt is kifejtem később.

Viszont azt már most elárulhatom, hogy valami rohadt idegesítő és irritáló, ahogy ebben a sorozatban játszik. Rajtuk kívül kapunk még vagy fél tucat mellékszereplőt, akik csinálnak néha ezt meg azt, de igazából lényegtelenek. A Cobie Smulders által alakított Maria Hillt, illetve a Martin Freeman megformálta Everett K. Rosst kell külön kiemelni, hiszen ők a Marvel Univerzum fontos karakterei, de itt perceket kapnak, és totál el vannak pazarolva a semmire. A színészi játék egyébként alapjáraton csapnivaló, de ezért elsősorban a rendezőt hibáztatom.

Látvány
A Marvel Univerzum filmjei híresek voltak elképesztő látványvilágukról. Nyilván manapság azért már alapfeltétel ez, mikor irdatlan pénzből készítik ezeket a produkciókat, de azért tény, hogy mindig meglátszott a filmekre költött pénz. Egészen az elmúlt időszakig, amikor egyre inkább hagyott kívánnivalót maga után az effektek minősége. Nemrég ugye ki is derült, hogy az effekteken dolgozó emberek egyrészt alul vannak fizetve, másrészt elég időt sem kapnak a munkára és hát így nem is csoda, hogy a végeredmény többször volt kínos mostanában. És akkor itt van a Titkos Invázió, amire eltapsolt a stúdió nem kevesebb, mint 212 millió dollárt!

Egy hatrészes minisorozatra. És rohadtul nem tudnám megmondani, hogy mégis mire ment el ez a pénz. A színészek gázsijára biztos nem, de az is tuti, hogy nem a látványvilágra. Egyrészt a sorozatban alig van akció, akkor is többnyire lövöldöznek. Az utolsó rész végén kapunk egy jókora CGI orgiát, de az is úgy néz ki, hogy több ponton én szégyelltem magam. Nem tudom, hogy mi zajlott a háttérben, olvastam, hogy több hónapnyi utóforgatás is volt, de ez az összeg akkor is döbbenetes a végeredményt látva. Erre nem tudok mást mondani, mint azt, hogy valami nagyon durván dilettáns munkát kellet az alkotóknak végezni, ha ilyen irdatlan mennyiségű pénzből mindössze ezt sikerült kiizzadniuk.

Történet
A hat rész történetén összesen öt író dolgozott, de a sorozat igazából Kyle Bradstreet és Brian Tucker „szellemi terméke”. Azért írom idézőjelbe, mert nehéz igazából bárminek is nevezni. Ha e két úrember neve nem lenne ismerős, azon ne csodálkozzunk, mert előbbi pár tévésorozat néhány epizódján dolgozott, míg utóbbinak a Titkos Inváziót megelőzően egy darab filmen dolgozott íróként. Veretes múlt, meg kell hagyni. A Marvelnél mindenesetre úgy érezték, hogy ők lesznek a megfelelő emberek erre a projektre, bár kíváncsi lennék, hogy a fejesek mit is láttak bennük.

A Titkos Invázió története ugyanis minden elemében rossz. Ostobán megírt, zavaros cselekményvezetésű, eseménytelen, tele nevetséges motivációkkal és borzalmas párbeszédekkel. Őszintén megmondom, hogy nem tudom mikor láttam utoljára ilyen elképesztően trehány munkát. Már az alapszituáció is nevetséges: a Marvel Kapitány című filmet követően Fury megígéri a túlélő Skrulloknak, hogy segít nekik új otthont találni, cserébe azt kéri, hogy segítsenek neki a Föld megvédésében. Mégis kinek a fejéből pattant ki ez a baromság?

Egyrészt ki az a Nick Fury, hogy csak úgy ilyet ígérjen bárkinek is, másodszor ki hatalmazta fel arra, hogy egy idegen fajt adott esetben bárki ellen is bevessen, harmadszor meg tényleg komolyan gondolták azt, hogy van egy alakváltó, űrutazó, technikailag fényévekkel előttünk járó idegen faj, de ők nem tudnak maguknak új otthont találni, hanem egy szaros titkosügynök akarja ezt megoldani? Mintha valami paródiát néznék, csak hát sajnos nem annak szánták. De mindegy is, lássuk inkább a hat epizód történetét, az biztos sokkal jobb lesz (nem).

Az első rész elején egy Talos elintéz egy lázadó Skrullt, aki Everett K. Ross alakját vette fel. Rögtön meg is tudjuk, hogy van egy lázadó Skrull csoport, akik nagyon be vannak rágva Fury-ra, mert az nem tartotta be az ígéretét, ezért inkább háborút akarnak kirobbantani az Egyesült Államok és Oroszország között. A lázadókat egy Gravik nevű hülyegyerek vezeti, aki még gyerek volt, mikor Fury az ígéretét tette és őszintén szólva nevetséges, hogy a sztori gonosza tényleg egy sértődött kisfiú csalódottságától vezérelt senki.

A lázadó csapatában van amúgy Talos lánya, G’iah is, aki amúgy egész évadban nyomja a durcást, más instrukciót nem nagyon kapott Emilia Clarke a rendezőtől. Aztán Talos egyszer csak közli vele, hogy amúgy a muterját Gravik ölte meg, így G’iah úgy dönt, hogy inkább segít Fruy-nak és Talosnak. Erre egyébként még visszatérek. Gravik meg persze okosabb és előttük jár egy lépéssel, így sikeres terrortámadást hajt végre egy orosz nemzeti ünnepen, amit egy oroszellenes amerikai csoportra akar kenni és ráadásul még Maria Hillt is lelövi, Fury külsejét magára öltve.

A második epizód egy flashback-kel indít (mindegyik rész amúgy), ahol látjuk amint Fury ígéretet tesz egy csapat Skrullnak, köztük a gyerek Graviknak is. Totál érdektelen az egész. A jelenben meg Gravik átveszi a Skrull tanács irányítását és egy elfogott ellenséges alakváltótól a britek azt is megtudják, hogy Gravikék építenek egy gépet, amivel fel tudják erősíteni a DNS-üket. Felbukkan amúgy még James Rhodes is, aki totál paraszt módon viselkedik és az epizód végén megtudjuk azt is, hogy Fruy nős, a felesége meg egy Skrull. Itt már kezdtem érezni, hogy nagyon nem lesz jó vége ennek.

A harmadik részben Gravik ki akar lőni egy rakétát egy brit atomtengeralattjáróról, mert hát persze a Skrullok oda is beszivárogtak. A tervet amúgy meghiúsítják G’iah segítségével, aki folyamatosan információkat szivárogtat Talosnak. Poén amúgy, hogy kiderül, a csaj az apja megbízásából épült be Gravikhoz, korábban mégis az a kép jött le, hogy ő egyetértett a lázadók ügyével és csak akkor gondolta meg magát, mikor Talos közölte vele, hogy az anyját Gravik ölte meg. Totál zavaros az egész és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az alkotók se tudták, hogy mit akarnak.

Ebben a részben amúgy Gravik sikeresen teszteli magát a géppel, amivel Super Skrullt akar magából csinálni és az epizód végén leleplezi G’iah-t is, majd lelövi. Drámai pillanat, gondolhatnánk, ha a következő epizód elején nem támadna fel rögtön a csaj, mert ő is használta magán a gépet és így megvan neki a Vasember 3-ban látott Extremis-féle gyógyító erő. Fury Skrull felesége meg találkozik Rhodes-szal, akiről kiderül, hogy szintén Skrull és azt a feladatot adja az asszonynak, hogy ölje meg a félszemű vénembert. Fruy persze okos volt és mindezt kihallgatja.

Konfrontálódik is a nővel, ám a végén egyikük sem végez a másikkal. Közben Gravik és a csürhéje támadást intéz az amerikai elnök autós konvoja ellen és csúnyán alulmaradnának, ha Talos meg Fury nem lép közbe. Utóbbi megmenti az elnököt, ám előbbi az életét adja, így Talos ki is száll a képből. Ben Mendelsohnt, aki messze a legjobb volt a sorozatban, így az a szerencse éri, hogy az utolsó két részben már nem kell égetnie magát. Poén egyébként, hogy a sorozat címe Titkos Invázió, de amúgy kb. mindenki tud arról, hogy itt vannak a Skrullok.

Az ötödik rész egy semmiből előhúzott fordulattal indít, amikor is Gravik több követője is megkérdőjelezi a főnök vezetői képességeit (egyáltalán eddig, hogy bízhattak benne), és ellene fordulnak, mire Gravik kinyírja az összest. A sérült elnök kórházba kerül, a kamu Rhodes meg megfenyegeti Fury-t, hogy nyilvánosságra hozza a felvételt, amin az látszik, hogy Fury lövi le Hillt. Közben megtudjuk, hogy Graviknak kell egy minta, amiben ott az összes Bosszúálló meg még egy csomó más arc DNS-e, illetve, hogy a kamu Rhodes mutat egy képet az oroszországi Skrull bázisról és azt tanácsolja az elnöknek, hogy mérjen csapást rá.

Fury tárgyal Gravikkal, hogy ha eláll az emberiség kiirtására irányuló tervétől, akkor átadja neki a mintát, mert, hogy nála van. Az utolsó részben Fury el is megy Gravikhoz és közli vele, hogy odaadja a mintát, ha cserébe nem a Földet, hanem másik világot hódít meg. Gravik közli vele, hogy bekaphatja, majd elveszi a mintát, betölti és aktiválja a gépet, amiben benne van ő és Fury is. Igen ám, de jön a „hatalmas” csavar: nem is Fury van itt, hanem G’iah, aki így szintén Super Skrullá változik és jöhet is a megagiga összecsapás közte és Gravik között.

Az igazi Fury a kórházban van, ahol megöli az elnök életére törő Skrullokat, köztük az ál-Rhodesot is. Közben G’iah legyőzi Gravikot. Az elnök szembesül az igazsággal és azt a következtetést vonja le, hogy rohadtul ki kell nyírni minden Skrullt, aki itt van, teszem hozzá, teljesen igaza van. Fury lelép a feleségével az űrbe, G’iah szövetséget köt Sonya Falsworth-szel és ennyi a sztori. ja, meg a végén még kiszabadítják azokat az embereket, akiknek a helyére Skrullok léptek. Gondolom, hogy már ennyiből is kiderül, hogy nem egy veretes sztorival van dolgunk, de lássuk a problémákat.

Először is, az elején Fruy az űrből tér vissza egy hajóról. Hogy mégis mi a brét csinált ott, sosem tudjuk meg. Azt sem, hogy az eddig kemény és tökös karakter miért lett egy tehetetlen vénember. G’iah karakterének a motivációi teljesen zavarosak, ahogy Graviké meg totálisan nevetséges. Tényleg az vezérli a főgonoszt, hogy gyerekkorában egy darab ember tett egy ígéretet, amit nem teljesített és akkor ő most nagyon dühös? Mégis hány éves volt, aki ezt írta? A fazon terve amúgy tele van idióta baromságokkal, amik miatt sosem tudná véghezvinni a dolgot, közben meg úgy van beállítva a tag, mintha valami géniusz lenne.

Hogy több mint 20 film után az is kiderül, hogy Fury nős, ráadásul egy hegyesfülűt vett el, az olyan szintű mélypont, hogy nem is tudom, hogy gondolhatták komolyan. Még csak említve sem volt soha korábban, hogy a fickó nős. Imádom az ilyen semmiből előkapott, utólag kitalált fordulatokat. A csúcs viszont a gép, amivel Gravik képes minden szuper DNS-t magába injektálni. Egyrészt orbitális baromság az egész, másrészt visszakanyarodunk vele ahhoz a kérdéshez, hogy egy ilyen technológiával bíró fajnak, mégis mért egy kicseszett titkosügynök kellene, hogy otthont találjon.

Bár nagyon még csak bele se mentem, de komolyan mondom, hogy maga a történet totálisan nevetséges, tele van logikai lyukakkal, zavaros és nevetséges indokok mentén rángatja a karaktereit, magasról tesz a kontinuitásra és még a saját maga által mutatott dolgoknak is képes ellentmondani. Sokszor ócsároltam már filmeket, és mint mondtam, a Marvel Univerzumért sem rajongtam soha, de totál őszintén gondolom, hogy ehhez a sorozathoz képest még Taika Waititi Thor-filmjei is úgy hatnak, mintha Shakespeare adaptációt néznék.

Rendezés
A hat epizódot egyaránt ugyanaz az ember vezényelte le. Ő nem más, mint a német és egyiptomi felmenőkkel bíró Ali Selim, aki korábban rendezett egy darab filmet még 2005-ben, azóta pedig különféle szériák egy-két epizódját dirigálta. Ahogy az írók, úgy az ő esetében sem látom, hogy mi alapján gondolták azt a Marvel fejesei, hogy ő lesz a megfelelő ember a Titkos Invázió élére. Emberünk ugyanis sok mindennek nevezhető, csak éppen tehetségesnek nem.

Az egy dolog, hogy a sztori olyan, mintha egy lamantin szarta volna ki magából, de ez még nem ok arra, hogy a sorozat kivitelezése is olyan legyen. Márpedig itt semmi pozitívumot nem tudok elmondani. Mindössze hat részről beszélünk, de annyira vontatott és unalmas az egész, hogy az ember úgy érzi a végén, mintha legalább a duplája lett volna a játékidő. Sem részeknek, sem azon belül a jeleneteknek nincs meg a megfelelő dinamikája. Selim ezek mellett borzalmasan instruálja a színészeit is, akik így valami egészen kriminális alakítást nyújtanak.

Samuel L. Jackson látványosan vergődik Fury kiherélt szerepében, a sokkal jobb sorsra érdemes Emilia Clarke-től meg tényleg csak annyit kért, hogy végig vágjon szomorú arcot. A Sonya Falsworth-szt alakító Olivia Coleman még próbálkozik, de a szerepe kimerül annyiban, hogy legyen arrogáns és lekezelő, mindezt humorosnak szánt köntösben. A mélypont azonban a főgonosz Gravik, akit a rendező úgy képzelt el, hogy vagy bájgúnár fejjel beszél hülyeségeket, vagy ripacskodva ordibál hülyeségeket. A többiekre ki sem térek, mert totál érdektelen az egész.

Aztán ott vannak az akciójelenetek. Azokban bízhatna a néző, hogy legalább majd az akció menti az egészet. Dehogy menti. Egyrészt alig van benne akció, másrészt valami olyan szintű tehetségtelenséggel van levezényelve az összes, hogy szavak nincsenek rá. A legtöbb harc vagy verekedés, vagy szimpla lövöldözés, de ilyen unalmasan fényképezett és vágott akciójeleneteket nem is tudom mikor láttam utoljára. Van, hogy totál kaotikus az egész és azt sem látni ki lő éppen kire, vagy mikor szuperközeliben rámegy karakterekre és nem látni a jelenetből semmit.

A mélypont viszont a sorozatvégi nagy összecsapás G’iah és Gravik között. Van két Super Skrullunk, akik a létező összes képességgel bírnak, és akkor itt van nekünk egy vérlázítóan gyenge CGI-jal nyakon öntött csihi-puhi, ahol két szuperlény feszül egymásnak mindenféle képességgel és a rendező képtelen volt még csak egy közepesen szórakoztató jelenetet is kihozni mindebből. És mindez akkor lesz totálisan megdöbbentő, mikor ugye szembesülünk vele, hogy erre a hulladékra eltapsoltak 212 millió dollárt! Hogy nem a lélegzetelállító látványra ment el, az biztos.

És ha már látvány. Baromi nevetséges, mikor a két karakter használja a magukba injektált töménytelen mennyiségű DNS-t. Egyrészt még mese szintjén is túlzás, hogy ezek nem ütik egymást, másrészt poén, hogy mindkét karakter azonnal tud használni minden képességet, de a csúcs, hogy mikor alakváltóként felveszik egy adott karakter testrészének (egészen pontosan a karjának) az alakját, akkor nem csak a kar van meg, hanem mondjuk a tetoválás meg a gyűrűk is. Mert ugye a DNS-sel azok is jöttek. Valójában meg csak lusták voltak normálisan lerenderelni az effekteket.

Aztán ott van az a rengeteg ostobaság. Az egyik, mikor Fury kijelenti, hogy nem hívja a Bosszúállókat, mert nem vívhatnak meg minden csatát helyettünk, a végén mégis a Skrull G’iah az, aki szembeszáll a főgonosszal. Az oké, hogy a szuperhős karakterek távolmaradását valamivel meg kell magyarázni, de ilyen segghülye érvet azért már szinte művészet volt kitalálni. A másik „kedvenc” pillanatom, mikor a sorozat végén Fury győzködi az elnököt, hogy Rhodes nem is Rhodes, hanem egy Skrull. A rendező azt gondolta, hogy hú, micsoda feszültséggel teli pillanat, pedig igazából csak nevetséges.

Korábban ugyanis láthattuk, hogy ha ellövik egy ilyen emberi külsőt öltött idegennek mondjuk a kezét, akkor az visszanő, de Skrull formában. Itt meg röhejes módon megy a huzavona, meg az elnök győzködése pedig egy szimpla kézen lövéssel bebizonyíthatnák neki, hogy az adott szereplő nem az, akinek mondja magát. Vagy ott van az, hogy a Skrullok titkos bázisa egy sugárszennyezett orosz területen van, mert rájuk az nem hat. Az emberekre meg ugye igen és így mikor az utolsó részben G’iah Fury álcájában megy el Gravikhoz, meg is játssza, hogy haldoklik sugárzás miatt.

És, hogy mi ezzel a baj? Csak annyi, hogy azon a bázison van fogva tartva minden ember, akinek a bőrébe bújva rohangálnak a Skrullok a világban, köztük az igazi Everett K. Ross és James Rhodes is. Most egyrészt teljesen értelmetlen, hogy ha egyszer valakit a helyükre tettek, akkor az eredetit miért nem ölték szimplán meg, de sokkal jobb ennél, hogy ha ott minden ennyire sugárfertőzött, akkor miért is nem haltak abba bele? A sorozat rendezője ilyen kérdésekkel nem foglalkozik, szimplán csak totál hülyének tekinti a nézőit.

Persze, hogyan is lehetne a nagyszerű Ali Selimnek minderre energiája, hiszen olyan fontos dolgok vonják el a figyelmét, mint az ezúttal is kihagyhatatlan, rendkívül fontos agendák. Természetesen van nem kevés fekete öntudat és rasszistázás (külön poén, hogy nem sokkal egy ilyen beszélgetés után tesz Fury rasszista megjegyzést Talosra). Van benne „csodálatos” modernkori férfimocskoló feminista kirohanás is. Az egy dolog, hogy Sonya Falsworth végig felsőbbrendű arroganciával oktat mindenkit és az összes férfi beosztottját úgy csicskáztatja, mintha kutyák lennének.

De a csúcs, mikor két, emberi alakot öltött Skrullon üt rajta és a férfi Skrull fegyvert szegez női Skrull fejéhez, hogy inkább megöli, mintsem információt tudjanak kiszedni belőle. Mire Falsworth benyögi, hogy hát úgy tűnik a Skrull férfiak is olyan, mint a földi faszik, mert itt is minden férfi azzal fenyegeti a nőket, hogy megölik őket, ha nem azt csinálják, amit ők akarnak. Ezen a ponton tényleg elengedte az agyam a gyeplőt. Hogy tényleg van még olyan, aki képes ilyen rettentően ostoba és demagóg szart tolni, az nem tudom, hogy tragikus, vagy nevetséges.

Az egész sorozatot meg amúgy átlengi egy ilyen migráns allegória. Mintha a Földön lézengő Skrullok szimbolizálnák azt a töménytelen illegális bevándorlót, akik Európát, vagy ugye Mexikó irányából az USA-t ellepik. Csak nem tudom, hogy mit akart mondani a sorozat. Mert bizony itt ezek a „bevándorlók” terroristák, akik el akarják foglalni a Földet, mert, hogy nekik jár egy otthon. Ezen a ponton meg teljesen zavarba ejtő az egész, mert tényleg nem lehet eldönteni a befejezés tükrében, hogy ők akkor most gonoszok, vagy érthetőek az indokaik, csak a módszereik nem.

De hát valószínűleg a rendező, meg az írói sem tudták, mert itt több hónapnyi újraforgatásokról lehetett hallani, meg maga Ali Selim ismerte el pár napja, hogy még az első rész bemutatásakor is vágták a többi epizódot és próbálták kitalálni, hogy miről is szól ez az egész. Ez pedig egészen döbbenetes. Ez olyan szintű dilettantizmusról és hozzá nem értésről tanúskodik, ami teljes mértékben elfogadhatatlan egy ilyen szintű produkció esetében. De ez történik, ha a kreatív döntésekért felelős embereket nem tehetség, hanem kvóta alapján válogatod.

Összegzés
Mindent összevetve nem mondhatok mást, hogy a Marvel Titkos Invázió című sorozata az Univerzum 2008 óta tartó története során az abszolút mélyont. Persze vannak ízléstelen és infantilis filmek, illetve a gusztustalan propagandát sem itt nyomták először, de itt olyan szintű írói és rendezői tehetségtelenséggel párosul mindez, hogy alulmúl minden korábbit. Egyrészt semmi köze a képregényhez, amitől a címét kölcsönözte, másrészt pedig rettenetesen ostoba és érdektelen sztorit mesél el helyette, borzalmasan megírt karakterekkel. Nem jó, nem szórakoztató, nem látványos, hanem mindennek az ellentétje. A zenét még csak meg sem tudtam említeni, annyira nincs neki. A színészeit rosszul használja és elpazarolja őket a sorozat. Magasról tesz a logikára és azt is imádom, hogy vajon mit kezdenek majd G’iah karakterével, aki a magába oltott képességek folytán alighanem az egész Marvel Univerzum legerősebb lényévé vált. Az ő figurája innentől kezdve lényegében borít mindent, de van egy olyan érzésem, hogy a filmek és sorozatok mögötti döntéshozók úgyis szimplán figyelmen kívül hagyják, ha adott esetben nem tudnak mit kezdeni vele. Mindegy, nem akarom már húzni, mert ez az egész nem ér ennyit. Jóindulatú leszek és Emilia Clarke cukisága, meg a filmen dolgozó stábtagok munkája iránti tiszteletből adok rá egy 3/10-et és azt hiszem, hogy ezzel mindent el is mondtam. A Marvel Univerzum rajongóinak pedig őszintén kívánom, hogy ennél csak minőségibb tartalmakat kapjanak a jövőben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.