Mozgókép Blog

Top 2023 II. Rész: A Tíz Legnagyobb Csalódás

Elérkeztünk a 2023-as évértékelő második felvonásához, egyben a legdühítőbb részéhez is. Ezen a listán ugyebár a tavalyi év legnagyobb csalódásai szerepelnek, tehát olyan filmek, amiktől előzetesen azért nem keveset reméltem, több alkotás rajta is volt egy éve még a leginkább várt alkotások listáján. Ehhez képest, megint csak, számtalan olyan alkotás jött szembe, ami képtelen volt felnőni az ígéretekhez. De ne is szaporítsuk tovább a szót, következzen 2023 tíz legnagyobb csalódása!

10. Helyezett
Halványkék Szemek (The Pale Blue Eye)
A lista első darabja máris egy igen fájdalmas csalódás. A kiváló rendező, Scott Cooper ezúttal Louis Bayard azonos című regényét vitte filmvászonra. A történet szerint 1830-ban járunk, amikor is egy katonai akadémián brutálisan megölnek egy kadétot, így felkérik a zseniális, ám tragikus múltú nyomozót, Augustus Landort (Christian Bale), hogy nyomozza ki a rejtélyt. Ebben segítéségre lesz az iskola egyik hallgatója, aki nem más, mint Edgar Allan Poe (Harry Melling). Hiába a remek alapötlet, a két kiváló színész és a hangulatos helyszín, az egész egyszerűen nem működik. A cselekmény lassú és vontatott, a két fő karaktert leszámítva mindenki érdektelen, a történet végi nagy csavar a gyilkos kilétét illetően pedig előre kiszámítható. A Halványkék Szemek egyáltalán nem vállalhatatlan film, inkább olyan csendes középszer. Viszont, ha megnézzük az alkotókat és az alapötletben rejlő lehetőséget, akkor azért dühítő, hogy egy jobb szkripttel mi mindent ki lehetett volna hozni ebből.

9. Helyezett
Fortune Hadművelet: A Nagy Átverés (Operation Fortune: Ruse De Guerre)
Guy Ritchie érdekes rendező. Sosem tartozott a kedvenceim közé, bár tény és való, hogy van pár filmje, amit kedvelek (Blöff, a két Sherlock Holmes, vagy éppen Az U.N.C.L.E. Embere). Viszont ahányszor betalál, legalább annyiszor mellé is lő. Tavaly két filmmel is jelentkezett (mostanában igen termékeny) és míg A Szövetség kellemes meglepetés volt, addig a Fortune Hadművelettel szinte vallatni lehetne. Az alapsztori annyi, hogy rosszarcok ellopnak egy milliárdokat érő eszközt, amit a világ legveszélyesebb fegyverkereskedője akar eladni. Így a britek reaktiválják az egyik legjobb ügynöküket, Orson Fortune-t, hogy toborozzon csapatot és szerezze vissza az eszközt. Ehhez egy ismert színészt is be kell szervezniük, valamint egy rivális ügynökséggel is versenyt kell futniuk. Hiába jópofa az alapötlet és rejlik benne óriási lehetőség, hogy akciódús és humoros végeredményt kapjunk, Ritchie teljesen elhibázta ezt a filmet. Bár adva van a remek szereplőgárda (Hugh Grant, Josh Hartnett, Aubrey Plaza, Cary Elwes, Eddie Marsan), azért elég gáz, hogy a címszereplőd (Jason Statham) messze a leggyengébb láncszem. Ezt persze még simán elbírná a film, ha lenne benne vicces vagy érdekes párbeszéd, esetleg emlékezetes akciójelenet, de nincs egy sem. Unalmas és érdektelen mozi lett a Fortune Hadművelet, amit ha kihagysz, semmit sem veszítettél. Kár érte.

8. Helyezett
Renfield (Renfield)
Bram Stoker halhatatlan regényét, a Drakulát már megszámlálhatatlan alkalommal feldolgozták és megannyi megközelítésből is. Chris McKay rendező szintén el akart távolodni a hagyományos megközelítéstől, ezért egyrészt a cselekmény fő karaktere ezúttal nem az erdélyi vérszívó, hanem annak familiárisa, Renfield, illetve hangulat terén a horrort felváltotta a fekete humor. A sztori szerint Renfield már vagy 90 éve szállítja az emberi kaját a gazdájának, mikor vámpírvadászok kis híján végeznek a gróffal, így úgy döntenek, hogy átruccannak New Orleans-be. Itt Renfield önvizsgálatot tart és egy anonim csoport keretein belül próbál megszabadulni a gazdájához fűződő függőségétől. Ezt persze a gróf nem nézheti tétlenül, mindeközben pedig belecsöppenünk egy alvilági leszámolásba is. Itt is remek az alapötlet, csak hát azt ki is kéne tölteni kreatív történetmeséléssel, jó dialógusokkal és jól megírt humorral is. Hiába a kiváló főszereplő duó, Nicolas Cage (Drakula) és Nicholas Hoult (Renfield), ha alig kapnak valamit, pedig meg kell hagyni, becsülettel odateszik magukat mindketten. Aztán ott van a Renfielddel összespanoló női rendőr karaktere is, akit Awkwafina alakít és, aki szokásához híven annyira rossz és irritáló, hogy önmagában képes tönkretenni a filmet. Fárasztó és kissé vontatott film, ami csak néhol tud vicces lenni (azt is két Nicknek köszönhetően) és amit még a néhol igencsak véres akciójelenetek sem tudnak megmenteni. Pedig milyen jó kis film lehetett volna.

7. Helyezett
Rachel Stone: Mindent Vagy Semmit (Heart of Stone)
Tavaly Jessica Chastain szeretett volna magának egy Mission: Impossible stílusú kémfilmet, ám a végeredmény nem volt több röhejesen szánalmas, feminista erőlködésnél. Idén a modellből lett színésznő, Gal Gadot gondolta azt, hogy szeretne egy titkosügynökös filmet magának, Tom Cruise sikerszériájának nyomvonalát követve. Így született meg a Rachel Stone, amelyben Gadot egy szupertitkos szervezet, a Charta ügynöke. Ez a Charta annyira menő, hogy igazi mítosznak számít, senki sem tudta még a létezését bizonyítani. Az ügynökség a pókerkártya lapjai után nevezte el magát, őket pedig egy Szívnek nevezett mesterséges intelligencia segíti a küldetései során. Miközben Gadot karaktere, Rachel Stone éppen be van épülve a brit MI-6-ba, egy rejtélyes ellenség arra törekszik, hogy megszerezze a Szívet és csapást mérjen a Chartára. Lehetett volna érdekes is a Rachel Stone, csak hát ahhoz megfelelő írók, meg jó rendező is kellett volna. Hiába szimpatikus főhős Gadot és hiába látszik, hogy itt volt pénz az akciójelenetekre, csak hát a sztori nevetséges és kiszámítható, az akciójelenetek mindegyike visszaköszön egy jóval magasabb polcon lévő filmből és hát a címszereplőn kívül nincs normális karakter sem a filmben. Nem kevés potenciál volt ebben a projektben, de az összhatás mégis inkább egy nagyon drága tévéfilm szintjén mozog, ami nem vállalhatatlan, de megnézed otthon, aztán másnapra már el is felejtetted.

6. Helyezett
A Három Testőr: D’Artagnan (The Three Musketeers: D’Artagnan)
Alexandre Dumas halhatatlan regénye, A Három Testőr már annyi feldolgozást megért az elmúlt, lassan száz év során, hogy összeszámolni sem lehet. A regény az egyik személyes kedvencem, így hiába a megannyi korábbi adaptáció, mindig várom, ha készül egy új változat, még akkor is, ha a végeredmény köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal. Szóval imádom az 1993-as, Disney-féle verziót és tök jól elvoltam a 2011-es, Paul Anderson által rendezett adaptációval is. Pár éve a franciák gondoltak egy merészet és úgy döntöttek, hogy két részben adaptálják Dumas halhatatlan regényét. A kit film a D’Artagnan és a Milady alcímeket kapta, a kiadott előzetes pedig korábban nem látott komorságot és komolyságot ígért, a két részre szedett koncepció pedig azt sugallta, hogy ezúttal rendkívül regényhű adaptációt kapunk. Hát kaptunk egy frászt. Jelen pillanatban csak az első filmhez volt szerencsém, de legszívesebben felgyújtottam volna a vásznat. Mert az lehet, hogy hangulatra eddig ez a legkomorabb verzió, de attól még totál semmilyen az egész. A színészek a Miladyt játszó Eva Greent leszámítva totál mellémentek (a mélypont a Richelieu-t alakító senki), az operatőri munka pocsék (a „csúcs” a rángatózó kamera az akciójeleneteknél), az utolsó koporsószög meg, hogy a mai aberrált trendeknek megfelelően persze került bele LMBTQ propaganda, méghozzá úgy, hogy Porthosból biszexuálist csináltak. Hát elmehetnek a picsába (már elnézést). Azt meg már nem is mondom, hogy az egész unalmas és érdektelen, márpedig ezt kihozni Dumas-ból szinte már művészet. Ha szereted és tiszteled az alapanyagot, akkor kerüld el messziről.

5. Helyezett
A Feláldozhatók 4 (The Expendables 4)
Sylvester Stallone sikeresen reaktiválta karrierjét az ezredforduló után, mikor feltámasztotta két leghíresebb karakterét, Rocky Balboát és John Rambót. Ezek után gondolt egy merészet és kitalálta a Feláldozhatók koncepcióját, amelyben a ’80-as és a ’90-es évek ikonikus akciósztárjait tereli össze, némi friss vérrel vegyítve. Sly mellett olyan arcok tették tiszteletüket, mint Jason Statham, Dolph Lundgren, Jet Li, és még a két legenda, Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis is cameózott egyet. A folytatás még jobb, még akciódúsabb lett, ám a harmadik résszel már kifulladni látszott a széria. Ezek utána pedig nem is értem, hogy ennyi idő távlatából miért láttak fantáziát egy újabb részben, főleg úgy, hogy Sly itt már csak mellékszereplő, az egész egy Jason Statham magánszám lett, az meg totál rejtély, hogy a szétbotoxolt fejű Megan Fox mit is keres itt. A sztori papírvékony és kiszámítható, az akciójelenetek megfáradtak és rutinszerűek, a CGI meg arcpirítóan béna. Vártam, reménykedtem, de óriási csalódás lett ez a film. Remélem, hogy a Feláldozhatókat most már hagyják békében nyugodni.

4. Helyezett
Manta Manta: Padlógáz (Manta Manta: Zwoter Teil)
Boldog és önfeledt gyermekkorom egyik meghatározó filmje volt a Til Schweiger főszereplésével készült Opel Manta (eredetiben Manta Manta) című német vígjáték, ami a Ruhr vidéken élő fiatalok mindennapjaira koncentrált. A középpontban a Manta-mániás Berite és barátai álltak, a mindennapi gondjaik, a civakodások a csajokkal, no meg a rivalizálás a többi fiatallal. Olyan igazi, békebeli tinifilm volt, hamisítatlan német stílusban. Teljesen ledöbbentem, mikor megtudtam, hogy több évtized után Schweiger folytatást készített, amiben nem csak ő tért vissza, de az egykori szerelmét játszó Tina Ruland, meg az idióta legjobb haver, Michael Kessler is. Gondoltam, jó kis múltidézős nosztalgiatúra lesz. Hát nagyobbat nem is tévedhettem volna. Humortalan, kínosan bárgyú, amiben csak úgy ömlik mindaz, amitől felfordul a gyomrom: bevándorlók simogatása, lmbtq nyalizás és egyéb „remek” gondolatok kaptak helyet. Normális sztori nincs, jó poén nincs, a főszereplőt leszámítva meg minden karakter valami ütnivalóan irritáló. Minden ízében elhibázott celluloidhulladék, amit jobb elfelejteni és csak az első részre emlékezni.

3. Helyezett
Rebel Moon I. Rész: A Tűz Gyermeke (Rebel Moon Part One: A Child of Fire)
Zack Snyder korunk talán legmegosztóbb rendezője. Van neki egy rendkívül markáns és erőteljes audiovizuális stílusa, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy nagyon utál. Én az előbbiek közé tartozom, így a rendező filmjei alapvetően közel állnak hozzám. A 300, a Watchmen, Az Acélember, a Batman Superman Ellen, Az Igazság Ligája Snyder-féle változata, de még az Álomháború is a kedvenceim közt van, így nem csoda, hogy baromira vártam a Rebel Moont, még akkor is, ha a rendező legutóbbi filmje, A Halottak Hadserege című zombis akciófilm elég nagy katyvasz volt. Snyder ezúttal egy régóta dédelgetett álomprojektjét valósíthatta meg, amit eredetileg Star Wars filmnek szánt, csak nem kért belőle a Disney. Így hát átírta és összehozta ezt a valamit, amit nem is tudom, hogy minek kéne neveznem. Alighanem írni fogok róla egy kifejtős kritikát is, itt legyen elég annyi, hogy A Tűz Gyermeke alcímet viselő első felvonás (két részes lesz a Rebel Moon) hiába baromi látványos, ezen kívül sok erényt nem tud felmutatni. A sztori ezer helyről van összelopva, a karakterek szó szerint nulldimenziósak és annyira lapos az egész, hogy nem is igaz. Nem vállalhatatlan, de kolosszális csalódás ahhoz képest, hogy mekkora csinnadrattával lett beharangozva és, hogy micsoda várakozás előzte meg a részemről is. Nyilván meg fogom nézni a második felét is, de elvárásaim már nincsenek.

2. Helyezett
Napóleon (Napoleon)
Imádom a történelmet és alapvetően nagy rajongója vagyok Ridley Scottnak is, noha a rendező utóbbi időben produkált alkotásai nagyon messze vannak attól, amit elvárnék tőle. A történelmi filmek frontján meg különösen, hiszen a legutóbbi próbálkozása, Az Utolsó Párbaj, nem volt több mint rettentően kínos és ostoba metoo propagandafilm történelmi köntösbe bújtatva. Scott ezúttal arra vetemedett, hogy filmre vigye minden idők egyik legnagyobb katonai géniuszának életét. Bár felröppent a hír, hogy lesz majd egy négyórás verzió belőle, a mozis változat mindössze két és fél órás játékidővel bír és nekem Scott munkáját ez alapján kell megítélnem. Erről meg nem mondhatok mást, mint azt, hogy ez valami borzalom lett. Látszik a rá költött pénz meg, hogy Joaquin Phoenix és Vanesssa Kirby igyekeztek odatenni magukat, de valami kínosan röhejes, ahogy Scott ezúttal is hazudja a történelmet a saját szája íze szerint. Ezen kívül nevetségesen felszínes a film, csapon ide-oda, Napóleont ostoba hülyegyerekként ábrázolja, és még hosszan lehetne sorolni, hogy mi mindenen csúszott el ez a film. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom írni egy Ridley Scott filmről, de ez szinte felért egy kínzással.

1. Helyezett
Indiana Jones és a Sors Tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)
A George Lucas és Steven Spielberg által megálmodott régészprofesszor, Indiana Jones karaktere az abszolút kedvencem. Benne testesül meg a történelem, a rejtélyek és a kaland iránti szeretet, amivel szerintem minden ember tud azonosulni. Lucas és Spielberg négy fantasztikus filmet készítettek Harrison Ford főszereplésével és bár a negyediket már divat volt savazni, én feltétel nélkül imádom azt is. Az ötödik részt annak ellenére is vártam, hogy szinte minden ellene szólt. Ford már közel a 80-at taposta, mikor forgatták, Lucas és Spielberg elhagyták a fedélzetet, a kormány mögé ezúttal James Mangold állt és hát úgy alapvetően sem remélhettem sokat egy olyan filmtől, aminek Kathleen Kennedy a producere. Nagyon ragozni nem szeretném, mert megtettem már jó hosszan itt a blogon a kritikámban, de igazából ehhez hasonló csalódás csak a Star Wars folytatástrilógia meg a legutóbbi Terminátor film, a Sötét Végzet volt. Ez a film meggyalázza a karaktert, a szériát és ezzel Lucas és Spielberg örökségét is. Az egyetlen pozitívum John Williams csodálatos zenéje, ami ezúttal is hibátlan. Ezt leszámítva minden elemében méltatlan a film az Indiana Jones franchise-hoz.

Hát ez lett volna a tavalyi év tíz legnagyobb csalódása számomra. Van, ami csak kis mértékben múlta alul a várakozásaimat, de van, ami rendesen megforgatta bennem a kést. Bár a listára nem fért fel, de azért volt még két film, amit itt a végén meg kell említenem. Az egyik a Tyler Rake: A Kimenekítés folytatása, mi látványos és szórakoztató zúzda lett, de valami fenomenálisan ostoba sztorival bír, valamint a Nincs Aki Megmentsen című földönkívüli inváziós film, ami tök jól indul, meg baromira jól is építkezik, hogy aztán a végkifejlet sikeresen lerombolja az egészet. Na mindegy is, lépjünk túl és jöjjön a következő lista, ami a tavalyi év legalját foglalja majd magába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.