Mozgókép Blog

Dűne (Dune)

Bevezetés
Egy regény, vagy novella filmre való adaptálása szinte egyidős magával a mozgókép születésével. Bár nehéz pontosan kideríteni, de a legelső, celluloidra átültetett történet a Grimm testvérek Cinderella című története, amelyet Georges Méliés vitt vászonra még 1899-ben. Azóta pedig számolatlanul készültek újabb és újabb adaptációk, hiszen rengeteg zseniális alapanyagot biztosít a szépirodalom a filmesek számára.

Jó adaptációt készíteni persze nagyon nehéz, hiszen alapvetően más egy regény és egy film formanyelve. Elég csak Stephen Kingre gondolni, akinek megannyi regényét és novelláját adaptálták már, mégis alig találni olyat, ami valóban kiemelkedő. Van olyan is, hogy egy film meglehetősen különbözik az írott alapanyagtól, de mégis képes volt annak a lényegét megtartani, így hiába más a könyv és a film, mindkettő zseniális (Jurassic Park).

Arra is van példa, mikor egy rendező alapvetően sem érti egy regény lényegét és tulajdonképpen totálisan szembe megy annak szellemiségével, de önmagában mégis képes megállni a saját lábán (Csillagközi Invázió). És hát persze ritkán, de arra is van példa, mikor egy film hozzáértő kezekben képes messze felülmúlni az írott alapanyagot (Ready Player One). És ott vannak azok a könyvek, amelyekre hosszú időn át azt mondták, hogy megfilmesíthetetlenek.

Mindjárt ott van A Gyűrűk Ura J.R.R. Tolkien tollából, amire évtizedeken át használták ezt a jelzőt. Aztán jött az Új-Zélandi Peter Jackson és bebizonyította, hogy kellő alázattal, az alapanyag iránti tisztelettel és persze tudással megoldható a lehetetlennek tűnő feladat. A másik ilyen regény pedig Frank Herbert 1965-ös sci-fi klasszikusa, a Dűne.

Herbert klasszikusa egészen elképesztő és lenyűgöző világot teremt, amely foglalkozik vallási, politikai, társadalmi és még környezettanulmányi kérdésekkel is. Iszonyú komplex mű, nem csoda, ha könnyen beletörik egy filmes bicskája. Pedig már a ’70-es évek végén megpróbálták vászonra adaptálni, az excentrikus rendező, Alejandro Jodorowsky irányítása alatt. Emberünknek egészen elborult ötletei voltak, elég csak az általa elképzelt szereposztásra gondolni.

Orson Welles, mint Harkonnen báró, Salvador Dalí, mint IV. Shaddam császár és Mick Jagger, mint Feyd-Rautha. Nem csoda, hogy a végeredményből nem lett semmi, amit abból a szempontból bánhatunk, hogy a film látványvilága a tervek alapján valami egészen döbbenetes lett volna. Olyan művészek dolgoztak a karaktereken, a jelmezeken és a járműveken, mint H.R. Giger, Chris Foss és Jean „Moebius” Giraud.

Végül ez a projekt ment a kukába, hogy aztán a ’80-as évek elején a nem kevésbé elszállt David Lynch vegye kezébe az adaptációt. Ő el is jutott a megvalósításig és bár az 1984-es Dűne igazi kultfilmnek számít, attól még tonnányi kívánnivalót hagy maga után és mint adaptáció egyáltalán nem jó. Hosszú ideig nem is nyúlt az alapanyaghoz senki aztán az ezredfordulón a SyFy Channel igen alacsony költségvetéssel készített háromszor másfél órás tévés adaptációt a regényből.

Bár látványában igencsak fapados volt és a színészek jó része se illett oda, de történetileg igen jól adta vissza a regényt. Annyira jól ment ez a széria, hogy 2003-ban három részben adaptálták még a második és a harmadik regényt is, melyek óriási sikert arattak a rajongóknál. A Dűne ezzel együtt a nagyvászonra termett és Hollywood nem is mondott le arról, hogy ismét mozifilm formájában adaptálja Frank Herbert legendás regényét.

A Paramount Pictures aztán 2008 környékén szeretett volna belevágni egy új filmváltozatba, ahol először Peter Berg, majd Pierre Morel voltak a kiszemelt rendezők, de ebből a projektből végül több évnyi szenvedés után sem lett semmi. A jogokat aztán 2011 körül a Legendary Pictures szerezte meg és a Warner Bros. stúdióval közösen készültek egy új, nagyszabású mozis adaptáció megvalósítására. A projekt élére aztán megszerezték napjaink egyik legfelkapottabb rendezőjét, Denis Villeneuve-öt.

Villeneuve nem akarta elaprózni a munkát, így úgy döntött, hogy mindjárt két filmben adaptálja Herbert regényét. Az első felvonás 2021 novemberében került a mozikba, a második pedig némi csúszással idén februárban. Anno azért is nem írtam kritikát az első filmről, mert az csak a történet felét dolgozza fel. Most viszont a két film megtekintése után azokról együttesen tudok nyilatkozni, így következzen hát Denis Villeneuve eposzi méretű adaptációja!

Szereplők
Paul Atreides – Timothée Chalamet, egyik legfelkapottabb fiatal színésze alakítja a történet központi szereplőjét. Paul nem egyszerűen csak egy nemesi ház leszármazottja, aki aztán bosszúhadjáratot indít az Atreideseket lemészároló Harkonnenek ellen. Már kiskorától érzi, hogy több egyszerű embernél, a cselekmény előrehaladtával pedig ereje és „kiválasztottsága” pedig egyre inkább előtérbe is kerül, de erre még visszatérek. Chalamet feladata nem egyszerű, mert Paulban van egyfajta sztoikus távolságtartás, mégis rendkívül erőteljesen és karizmatikusan kellett megjelenítenie a karaktert és a színész hibátlanul meg is oldotta.

Lady Jessica – Rebecca Ferguson, napjaink szerintem legtehetségesebb színésznője kapta Paul anyjának szerepét és nála tökéletesebb választás nem is lehetett volna. Ferguson nagyjából tíz éve robbant be Hollywoodban és azóta bizonyította, hogy kapjon bármilyen szerepet, azt elképesztő átéléssel képes hozni. Jessica karaktere pedig számára jutalomjáték. Itt aggódó anyától a rendjének tett esküje és a herceg iránti szerelme között őrlődő ágyason át a fremenek kíméletlen vallási vezetőjéig elképesztő skálán kellett mozognia és fantasztikus, amit játszik. Ferguson nem csak, hogy tökéletes a szerepben, de igazából mind a két filmet ő uralja színészi szempontból.

Leto Atreides – Oscar Isaac, a guatemalai születésű színész manapság szintén nagyon népszerű. Bár kétségtelen, hogy nem rossz, de nekem sokáig tartott míg a korai ripacskodásait (Álomháború, Robin Hood) megbocsátottam neki. Ezúttal korrekt alakítást nyújt Leto herceg szerepében, noha nem is kell nagyon megerőltetnie magát. Leto tipikusan a kemény, de jellemes vezetőt testesíti meg, akinek a kötelesség és a sajátjai iránti felelősségtudat áll mindenekelőtt. Klasszikus karakter, amit Isaac jól is hoz, ráadásul a sztori kevés, valóban kedvelhető szereplőinek egyike, így az elkerülhetetlen bukását és halálát valóban sajnálja is a néző.

Gurney Halleck – Josh Brolin, a kiváló színész számtalanszor bizonyította tehetségét, ezúttal az Atreides-ház hűséges katonáját és fegyvermesterét alakítja. Gurney minden erejével és tudásával a herceget, valamint az ifjú Pault szolgálja és szívből gyűlöli a Harkonneneket. Hozzám az ő karaktere áll a legközelebb és Brolin remek alakítása csak még jobban megerősíti ezt. Sajnos nincs annyit jelen, mint kellene és ez Villeneuve sara, de erre visszatérek még.

Duncan Idaho – Jason Momoa, az agyig kigyúrt hawaii származású úriember is tiszteletét teszi és meg kell mondanom, hogy az ő szerepeltetése váltotta ki nálam a legnagyobb döbbenetet. Őt ugyanis elég nehéz színésznek nevezni, durván ki is lóg az amúgy igen impozáns szereplőgárdából. Az rendben van, hogy Duncan karaktere sem éppen a legösszetettebb valaki (itt még), hiszen Gurney-hez hasonlóan ő is az Atredidesek ádáz harcosa és hű követője. Azonban Momoa képességein még valahogy ez is kifog, mert a tag lényegében saját magát képes csak alakítani. Az idétlen kurjongatásai meg álkeménykedései Aquamanként még elmennek, de itt elég hülyén veszik ki magukat. Sokat nem ront az összképen, de tény, hogy nagyon nem idevaló.

Vladimir Harkonnen – Stellan Skarsgaard, a remek svéd színész kapta a történet főgonoszának szerepét. Mondanám, hogy hálás feladat ez számára, de Villeneuve tett róla, hogy ez ne így legyen. A regényben a báró amellett, hogy kegyetlen és totál beteg, egyben végtelenül intelligens cselszövő is. Ebből a filmben lényegében semmit sem kapunk, a szerepe kimerül abban, hogy a hájas teste repked ide-oda, meg olyanokat mond, hogy „öljétek meg mind”. Totál egydimenziós gonosszá lett lebutítva és ezt csak sajnálni tudom. Ráadásul a karaktere kapcsán elmaradnak más dolgok is, amikre szintén vissza fogok még térni.

Glossu Rabban – Dave Bautista, a hatalmas méretű pankrátor az elmúlt években sok társához hasonlóan szintén a színészi pályát választotta és valljuk be, a limitált eszköztárához képest nem is csinálja rosszul. Ezúttal Harkonnen báró unokaöcsét, a vadállat Rabbant formálja meg, a szerepet pedig hibátlanul hozza is, hiszen annyit várnak tőle, hogy legyen kőprimitív és erőszakos. Nem egy komplex szerep, de talán még ő áll a legközelebb a regénybeli eredetijéhez.

Liet-Kynes – Sharon Duncan-Brewster, a színesbőrű angol színésznő szerepeltetése tipikus példája a jelenkori Hollywood elmebajának. A regényben Kynes ugye császári planetológus, egyben titokban ő a titokzatos fremen vezető, Liet is. Ez a filmben is így van, pusztán annyi a nem elhanyagolható tény, hogy a karakter eredendően férfi. Most abba nem mennék bele, hogy emlékeim szerint nem is fekete, mert az még belefér, hiszen azt Herbert talán nem is részletezte. De az, hogy teljesen értelmetlenül nőt kellett csinálni a karakterből, ráadásul teljesen súlytalan módon, arra nincs mentség. Fogták ezt a karaktert, kilúgozták és erősítették vele a női kvótát. Ennyi történt.

Stilgar – Javier Bardem, a sajátos arcú, ám kiváló spanyol színész kapta a rettenthetetlen fremen vezér szerepét, nála alkalmasabb embert pedig nem is találhattak volna. Stilgar a sivataglakó fremenek sziklaszilárd vezére, egyben ő lesz az, aki befogadja Pault és Jessicát, miután a Harkonnenek csapást mértek rájuk, később pedig vak hittel követi majd Pault a harcba. Stilgar afféle fanatikus vezér és harcos, Bardem pedig mintha csak arra született volna, hogy eljátssza ezt a karaktert, egész egyszerűen tökéletes választásnak bizonyult.

Chani – Zendaya Coleman, a számomra érthetetlenül felkapott fiatal énekes/színésznő kapta Paul szerelmének szerepét. Jó, nyilván nem teljesen érthetetlen, hogy miért tolják annyira, tekintve, hogy valóban eléggé egzotikus szépség (mondjuk ez mindig szubjektív, én nem vagyok oda érte). De, hogy színészileg a legjobb esetben is maximum erős közepesre képes, az is biztos. Ez itt is megmutatkozik, hiszen míg sok jelenetet remekül megold, addig bizonyos pillanatokban kb. Barátok Közt szinten ripacskodik. A karakterét amúgy Villeneuve szintén megbolygatta, mert míg a regényben ő is vakon hisz Paulban, addig itt mint valami „ateista”, megkérdőjelezi a Mud-Dibbe vetett vak hitet.

Gaius Helen Mohiam – Charlotte Rampling, a veterán brit színésznő kapta a Bene Gesserit rend vezetőjének szerepét. Mohiam tisztelendő anya félelmet keltő karakter, aki rideg és számító módon teszi, amit tesz, afféle mesteri bábjátékos ő is, ám a film ebből elég keveset ad vissza. Hiába hozza jól a szerepet Rampling és valljuk be, mikor a vásznon van, akkor mindig kiváló, de sajnos sem ő, sem a Bene Gesserit nincs rendesen bemutatva.

IV. Shaddam – Christopher Walken, a legendás színész kapta a padisah császár szerepét, aminek egyfelől örülök, másrészt viszont értetlenül állok a döntés előtt. Örülök, mert kiváló színészről van szó és mindig imádom a játékát, másrészt viszont a könyv ugye nyíltan leírja, hogy bár a császár már a hetvenes éveiben van, mégis alig néz ki harmincnak, így a meglehetősen öreg Walken kiválasztása a regény ismeretében eléggé mellé ment. Mindezt tetézi, hogy a jelenléte szintén eléggé súlytalan, azt a keveset pedig Walken kisujjból megoldja.

Feyd-Rautha – Austin Butler, a fiatal amerikai színész üstökösként robbant be a két évvel ezelőtti Elvis filmmel, azóta pedig egyre magasabban van a csillaga. Nem lepett meg, hogy Villeneuve őt választotta a báró másik unokaöcsének, Feydnek a szerepére, hiszen remekül illik hozzá a karakter. Azt is ki kell emelnem, hogy Butler lehengerlő alakítást nyújt és hibátlanul hozza azt, amit a rendező kért tőle. Más kérdés, hogy az eléggé eltér a regényben olvasható dolgoktól és emiatt a báró karaktere, illetve annak cselszövései megint csak a kárát látják, de ezt is kifejtem majd később. Lényeg, hogy bár eléggé átírták a figurát, de Butler a kétfilmes adaptáció egyik színészi csúcspontja, igazából csak Ferguson és Bardem ragyogja túl.

Irulan Corrino – Florence Pugh, a tehetséges fiatal angol színésznő kapta a császár lányának szerepét és az ő kiválasztása is remekül sikerült. Pugh kinézetre is passzol a karakterhez és színészileg is képes azt megjeleníteni, noha belőle is jóval kevesebbet kapunk, mint amennyit kellene. Az rendben van, hogy a regényben is mellékszereplő, de az ő naplóbejegyzései irdatlan sokat tesznek hozzá az egészhez és éppen ezért ezeken keresztül sokkal több teret kellett volna adni Irulannak.

Margot Fenring – Léa Seydoux, szintén kiváló francia színésznő kapta Hasimir Fenring gróf feleségének a szerepét, aki egyben ugye a Bene Gesserit rend tagja is. Na most az a helyzet, hogy a karakter férje meg sem jelenik, Margot pedig nagyjából két jelenetet kap, amivel próbálnak az alkotók valamit megjeleníteni a Bene Gesserit rend céljaiból és terveiből, de őszintén szólva ez is baromi kevés így. Hihetetlen amúgy, hogy mennyi neves és remek színész tűnik itt fel és mennyire el vannak pocsékolva.

Látvány
A két Dűne film nem kevés pénzt emésztett fel, hiszen az első rész 165, míg a második már 190 millióból készült el. Döbbenetes összegekkel dobálóztak tehát az alkotók, azonban a becsületükre szóljon, hogy minden egyes elköltött dollár meg is látszik a vásznon. A Dűne effektjei és látványvilága olyan lenyűgöző és grandiózus, hogy bolond, aki nem nagyvásznon nézi. Ki kell természetesen emelnem a jelmez- és díszlettervező csapatot is.

A szakemberek ugyanis hihetetlen kreativitásról tettek tanúbizonyságot, egyben elképesztő energiákat fektettek abba, hogy a lehető legjobban adják vissza Frank Herbert regényének világát. Csodálatosak a jelmezek, valahogy így képzeli el őket az ember, miközben a könyvet olvassa. Legyen szó a fremenekről, az Atreides, vagy éppen a Harkonnen ház megjelenítéséről, de akár a különböző világokról, mind-mind zseniálisan sikerültek. A Dűnében összesen öt bolygót jelenítenek meg nekünk és hasonlóan a Star Warshoz, itt is mindegyik sajátos, jól felismerhető stílusjegyekkel bír.

Itt van mindjárt a végtelen homokdűnék világa, a központi helyszínként funkcionáló Arrakis, aztán az Atreides ház otthona, a skót felföldre hajazó Caladan. Remekül sikerült az eső áztatta, rendkívül zord császári börtönbolygó, a Salusa Secundus, illetve a Harkonnenek otthona a Giedi Prime is, noha ennek a második filmben való fekete- fehér megjelenítésénél éreztem egyedül, hogy Villeneuve álművészieskedik egy kicsit. Végül pedig ott van az Impérium központi világa a Kaitain, ami a császár otthona. Ez az egyetlen, ami kicsit csalódást okoz, mert csak kerteket, illetve belső tereket kapunk, de még így is nagyon szép.

Az űrhajók, illetve a különböző járművek is nagyon kreatívan sikerültek, az úgynevezett Ornitoptereket pedig külön meg kell említenem. Ezek afféle szitakötőre emlékeztető légi járművek és egy az egyben olyanok, amilyennek Herbert leírta őket. Fantasztikus, hogy a modern filmes technológiának köszönhetően végre láthatjuk is ezeket. A képi világ tehát zseniális és noha máig érdekes lenne elképzelni, hogy a Jodorowsky féle film látványa megvalósul azoknak a hihetetlenül zseniális művészeknek a jóvoltából, azért Villeneuve is büszke lehet a filmjére ebből a szempontból.

Zene
A zenét mindig rendkívül sokat méltatom, hiszen elképesztő, hogy mennyit tud hozzáadni egy film hangulatához. Ennek megkomponálására Villeneuve a német mestert, Hans Zimmert kérte fel, akinek régi nagy álma volt a Dűne zenéjének megalkotása. Annyira szerette volna ezt megvalósítani, hogy még Christopher Nolan Tenet című filmjére is nemet mondott, hogy ezt el tudja vállalni. Ezzel pedig alighanem mi, nézők jártunk a legjobban, mert a látvánnyal itt egyedül a zene tudja felvenni a versenyt.

Zimmer pedig nem túlzott, mikor azt állította, hogy nagy álma volt ez a projekt, mert minden egyes tételből, minden egyes hangból csak úgy árad a kreativitása. Vele kapcsolatban sokszor elmondom, hogy túl szokta vállalni magát és nem egy alkalommal tud középszerű zenét letenni az asztalra, de mikor neves rendezőkkel dolgozik nagy filmeken, akkor mindig oda szokta tenni magát. Most sincs ez másként és tényleg, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a zenéről.

A szokásommal ellentétben most nem mennék bele részletesen, mert iszonyú mennyiségű zenéről beszélünk, azonban azt mindenképp el kell mondanom, hogy a hangulata a legjobb. Sötét, baljós, iszonyú ereje van a score-nak. Az első pillanattól kezdve beszippant és nem is ereszt. És nem csak a film aláfestéseként működik, hanem a saját lábán is megáll, sőt, önmagában hallgatva egészen sajátos, már-már meditatív hangulatot képes gerjeszteni.

Zimmer egyébként minden létező eszközt be is vet a cél érdekében. Vannak itt fúvósok, vonósok, pergő dobok, erőteljes szintetizátorok és nem akármilyen énektémák. Általuk lesz az egésznek egyfajta keleties beütése, ami tökéletesen illik a Dűne világához. Van, mikor erőből szól, van mikor szinte csak suttogást hallunk, de legyen bármelyik is, baromi hangulatos. Ha a ’84-es filmnek volt igazi pozitívuma, akkor ott is Toto zenekar által komponált zene volt az, de ez bőven felülmúlja még azt is.

Történet
Elérkeztünk a legfontosabb részhez, hiszen a Frank Herbert regénye elsősorban emiatt vált legendássá. Ennek taglalása pedig nem is lesz egyszerű feladat, mert itt tényleg valami elképesztően komplex dologról kell beszélnünk. Herbert ugyanis nem csak az aktuális sztorit dolgozta ki a legapróbb részleteiben, hanem világot, történelmet és mitológiát kreált köré. A Dűne sztoriját pedig nem lehet anélkül boncolgatni, hogy legalább alapjaiban ne beszéljünk ezekről az összetevőkről.

A Dűne története a 10191-ik évben veszi kezdetét és ezt a döbbenetes évszámot bizony nem a mi időszámításunk szerint kell nézni, hanem jóval későbbről. És máris ki kell térnem egy nagyon fontos dologra, mégpedig arra, hogy a Dűne univerzumában nincsenek robotok, mesterséges intelligencia, vagy szimpla rádiónál, illetve holokivetítőnél bonyolultabb technikai vívmány. Ennek pedig megvan az oka és Herbert a Dűne hátterében meg is alapozott neki.

Anno az emberiség ugyanis megalkotta a mesterséges intelligenciát és fejlett gépeket használt, ami aztán ellene fordult és uralkodni kezdett rajta. Aztán kirobbant a Butleri Dzsihád néven ismertté vált esemény és kezdetét vette a Gépirtó Hadjárat, egy iszonyúan hosszú háború, melynek végén az emberek legyőzik a gépeket és onnantól új időszámítás kezdődik. Tehát a 10191-es évet egy olyan ponttól számolják, ami nekünk több ezer évvel van a jövőben.

A másik nagyon fontos, hogy ekkor jön az az alapvető törvény is, hogy „ne alkoss gépezetet az emberi elme hasonlatosságára”, ezért tilos minden gondolkodó gép készítése. Ez persze átformálja az egész civilizációt is és így jön létre az új Impérium. A Corrino ház és annak leszármazottai, akik a császári trónon ülnek, aztán a nagy, nemesi házak és azok tanácsa a Landsraad, az Űrliga, akik a nevükből adódóan az űrutazást tartják a kezükben és névleg semlegesek, valamit a Bene Gesserit rend.

Ez utóbbi három adja az Impérium és császári hatalom tartópilléreit. Aztán mivel nincsenek fejlett gépeik, ezért ott vannak Mentátok is, akik afféle emberi számítógépek és hihetetlenül komplex gondolkodásra képesek. És akkor még nem beszéltünk a Fűszerről, ami egyedül az Arrakis nevű sivatagbolygón található meg és mindennél fontosabb, lényegében ennek a birtoklása jelenti az abszolút hatalmat. A titokzatos Fűszer ugyanis nem csak fiatalító hatással bír, illetve élvezeti szerként, vagy akár tápanyagként is, hanem korlátozott mértékben jövőbelátó képességet is tud biztosítani.

Az Űrliga navigátorai enélkül nem is tudnának navigálni a csillagközi térben, nélkülük pedig nincs űrutazás, így lényegében az Impériumban minden függ a Ligától és a Fűszertől. Az Arrakis felett pedig az a nemesi ház gyakorol felügyeletet és hatalmat, amelyiket a császár éppen kijelöl. Ezzel is indul a Dűne története, hogy hosszú idő után a Harkonneneket leváltják, hogy helyüket az Atreidesek vegyék át. Ennek a kérésnek nem lehet nemet mondani, még úgy sem, hogy a herceg tudja, hogy halálos csapdába fognak belesétálni.

A történet első fele arról szól, hogy az Atreidesek megérkeznek, igyekeznek minél előbb megszilárdítani a pozíciójukat és Leto a sivataglakó fremenekkel is próbál szövetségre lépni, mert tudja, hogy egyedül ők segíthetnek, ha a császár és a Harkonnenek csapdája elkezd bezárulni körülöttük. Persze az iszonyú méretű támadás előbb jön, aminek következtében szinte minden Atreidest lemészárolnak, Paul, Jessica, Gurney, Duncan (bár ő sem sokáig) és néhány katona éli csak túl ezt a támadást.

A sivatagba menekülő Paul és Jessica így fut össze a Stilgar vezette fremenekkel, akik lassan fogadják be őket maguk közé, ám mivel van egy próféciájuk a Lisan al Gaíbról (a külvilágból szóló hang), ezért úgy vélik ez nem lehet más, mint Paul. Persze az is kiderül, hogy ezt a mítoszt maga a Bene Gesserit ültette el a fremenek között már századokkal korábban, hogy szükség esetén felhasználható legyen. Ehhez jön még Paul, akinek furcsa jövőbelátó képességei csak tovább erősitik azt a hitet a fremenekben, hogy ő afféle messiás.

Végül aztán Paul Muad-Dib néven sereget szervez belőlük és gerillatámadásokkal zilálja szét a bolygóra visszahelyezett Harkonnen csapatokat, és ez a háború végül eljut a végkifejletig, amikor már maga a császár is tiszteletét teszi az Arrakison. Hatalmas és epikus történet tehát a Dűne, ami tele van misztikus dolgokkal, hatalmi harcokkal, árulással és kényszerű érdekszövetségekkel. Hogy mást ne mondjak, George R. R. Martin, a Trónok Harca szerzője nem csak A Gyűrűk Urából, de a Dűnéből is nem kevés „ihletet” merített.

Az sem csoda, hogy ezt a rettentően komplex történetet Denis Villeneuve két filmben kívánta vászonra vinni. Ezek után pedig azt gondolhatnánk, hogy teljes mértékben sikerrel is járt, de sajnos nincs így. Pedig, ha összeadjuk a tiszta játékidőt, a rendezőnek akkor is több mint öt órája volt arra, hogy ezt megtegye, de mégis kudarcot vallott. És itt nem az a baj, hogy bizonyos dolgokat kihagy, vagy leegyszerűsít, mert az mindig elkerülhetetlen. Itt a legfőbb baj, hogy fontos dolgokat hagy ki, miközben jelentéktelenebb dolgokra fecsérli az időt és nem magyaráz meg létfontosságú részeket.

Mert, ha olvastad a könyvet, akkor még össze is tudod rakni, hogy mi miért történik. De ha nem, hát akkor finoman szólva is durván el fogsz veszni a sztori során. Mert Villeneuve azzal nem törődik, hogy kifejtse miért is olyan fontos a Fűszer, maximum utal rá az első filmben. Egyáltalán nem magyarázza meg, hogy mi is az a Kwisatz Haderach, vagy, hogy mi a Bene Gesserit rend célja, de azt sem, hogy a császár végső soron miért is árulja el az Atreideseket.

Arra bezzeg baromi sok időt szán, hogy Paul lassított felvételben bambuljon bele a messzeségbe, meg nagyon misztikusnak szánt sivatagi képeket mutogasson, vagy, hogy a második filmben vagy egy órán át bámuljuk azt, hogy Paul miként ismerkedik Chanival és hogy telnek a mindennapjai a fremenek között. Rengeteg játékidő megy el ilyenekre feleslegesen, miközben nagyon fontos dolgok meg teljesen kimaradnak, illetve elsikkadnak. És ez csak a sztori, a karakterekről még nem is beszéltem.

Nagyon sok szereplő tök jól el lett találva, ezt már írtam korábban is, viszont, hogy mást ne mondjak, a báró teljesen haza lett vágva. Ő egy komplex figura a regényben, aki folyton tervez, itt meg egy egydimenziós gonosz. Hogy Feydből egy pszichopata barmot csináltak szintén az ő karakterét ássa alá, hiszen a báró azért küldi szándékosan Rabbant a bolygóra, hogy brutális módon bánjon az ott élőkkel, majd idővel leváltja őt a szerethető Feydre és így akarja elfogadtatni magát.

Ez egy olyan hosszútávú terv, ami baromi jól mutatja a báró ravaszságát, de a filmben ebből semmit sem kapunk. Mintha Villeneuve nem is értette volna ezt, vagy csak szimplán nem érdekelte. Aztán ott van Dr. Yueh karaktere, a suk orvosé, aki elárulja az Atreideseket és így tudnak a Harkonnenek támadást indítani ellenük. A karakter alig van jelen, a személyes drámája (a feleségét elrabolták a Hakronnenek és így zsarolják) pedig teljesen elsikkad. Totál súlytalan az egész.

Aztán ott van a két mentát, Piter De Vries a Harkonnenek, míg Thufir Hawat az Atreidesek oldalán. A regényben fontos és jól kidolgozott karakterekről beszélünk, itt meg az első filmben kapunk két nagyvonalakban felvázolt kartonpapír figurát. Pedig remek párbeszédek zajlanak le Piter és a báró közt, ahogy később, a Harkonnenek fogságába esett Thufir Hawat is remek pillanatokat kap a báróval. Mert hát Hawat is túléli a támadást, csak hát Villeneuve fogta és teljes egészében kivágta a karaktert a második filmből.

De sebaj, mert helyette rengeteg időt kap egy fremen karakter, név szerint Shisakli, aki Paullal és Chanival látható a második filmben igen sokat. Na most, ha az emlékeim nem csalnak, akkor van a könyvben kb. egy darab jelenete és férfi karakterről beszélünk, itt pedig természetesen át lett írva nőre a figura. De mondom, itt még csak nem is ez a baj, hanem, hogy egy ilyen sokadrangú szereplőre megy el az idő, miközben létfontosságú karakterek meg kimaradnak, vagy elsikkadnak.

És ha már kimaradó karakterek. Villeneuve összesűríti a cselekményt pár hónapra, miközben a regényben évek telnek el. Chaninak és Paulnak a könyvben születik is egy kisfia, aki egy támadás során meghal, de ezt még megértem, hogy kihagyta a rendező. Tényleg nem ad hozzá annyit a sztorihoz. De ott van Paul kishúga, akivel a sztori elején már terhes Jessica. Az egyébként önmagában még baromi jó megoldás, ahogy Jessica beszélget a magzattal, konkrétan feláll az ember hátán a szőr, de jó értelemben.

De az, hogy a gyermek Alia (mert ez lesz a neve) kimarad, az már nem tetszett. Félelmetes és hátborzongató karakter, nagy hiányossága ez a filmnek. Persze víziókban amúgy feltűnik a jövőbeli, felnőtt Alia, méghozzá a kiváló Anya Taylor-Joy megformálásában, de ez inkább csak egy lehetséges folytatást vetít előre. És ha már Jessica szóba került, akkor ott van a Bene Gesserit rend, Gaius Helen Mohiam, vagy éppen Margot Fenring karaktere.

Villeneuve egy interjúban arról beszélt, hogy szeretett volna a Bene Gesseritre koncentrálni a film során. Hát, nem tudom, hogy ez hol történik meg, mert szinte semmit nem kapunk belőlük. Annyi, hogy nagyon misztikus, félelmetes és nagy erővel bíró rend és ennyi. A fajnemesítési programjukat letudjuk nagyjából két jelenetben és nem is fejtik ki, hogy végső soron ennek lenne a végső célja a Kwisatz Haderach, egy férfi Bene Gesserit, vagy afféle szupermentát, aki egyszerre képes látni a múltat, a jelent és a jövőt. Általa a rend korlátlan hatalomra tenne szert.

Csak Jessica beleköpött a levesükbe és a rend kérése ellenére nem lányutódot szült a hercegnek, hanem fiút, így a program kicsúszott a rend irányítása alól és a Kwisatz Haderach így önállósodott. Ahogy arról sem esik szó, hogy a fremen messiásról szóló prófécia a Bene Gesserit propagandája, talán egy jelenetben megemlítik egy félmondatban, pedig a Missionaria Protectiva is baromi fontos eleme a sztorinak és a Dűne világának.

Végül pedig essen néhány szó a császárról, IV. Shaddamról és a lányáról, Irulan Corrinoról is. Irulan szerepe is limitálva lett a filmben és mint említettem, a könyvben sincs sokat jelen, de a fejezetek előtti kommentárjai nagyon sokat adnak hozzá. A filmben is látjuk, amint naplót vezet a hercegnő, de csak egy-két alkalommal, ezt a megoldást sokkal többet kellett volna alkalmazni és a karakterét már az első filmben is be kellett volna hozni. Rosszabbul járt viszont a császár.

A könyvben egyértelműen lejön, hogy bár a hatalom az ő kezében van, de igazából ki van szolgáltatva az Úrligának és a Bene Gesseritnek is. Az Atreidesek elleni árulásának okára sem derül fény a filmben, bár kapunk valami mellébeszélést a végén, hogy szerinte a herceg gyenge volt. Az igazi ok azonban az, hogy a császár hatalmát konkrétan a hadereje adja, a sardaukar légiói, ami szintén elég titokzatos szervezet, tekintve, hogy nem nagyon beszélnek arról, honnan is jönnek ezek a katonák.

Persze a regényben megtudjuk, hogy a császári börtönbolygón, a Salusa Secunduson képzik ki őket elítéletekből a lehető legbrutálisabb körülmények között és annyira félelmetesek, hogy a császári sardaukar sereg ereje felér az összes nemesi ház egyesített haderejével. Leto herceg azonban elkezdett kiépíteni egy kislétszámú, elit csapatot, aminek az ereje felért a sardaukarokéhoz, ettől pedig a császár konkrétan összecsinálta magát és ezért dönt úgy, hogy az Atreideseknek bukniuk kell.

A történet tehát tényleg sokösszetevős, sok karaktert mozgat, komplex a cselekménye, de nevetséges, hogy a rendezőtől bő öt óra játékidővel nem futotta lényeges dolgok kibontására. Pedig még csak azt sem mondhatja, hogy beszabályozták volna, hiszen teljes kreatív kontrolja volt a projekt felett és két másik író, Jon Spahits és Eric Roth is segítette a munkáját. Mondjuk közülük igazán csak a második ember képvisel minőséget, de ezt most hagyjuk.

Persze a rengeteg negatívum ellenére a sztori képes működni, csak hát elég zavarosan, ahol a rendezőt láthatóan leginkább a Paul köré épített messiásszerep érdekelte, illetve az a vallási fanatizmus, amit maga után hoz. Azt pedig meg kell hagyni, hogy ezt a részét elég jól el is kapta a rendező, mondjuk szerintem itt is Jessica szála a legjobb, ahogy lassan, lépésről-lépésre építi a saját és Paul pozícióját a fremenek között. A Dűne törtétnetileg tehát eléggé felemásan sikerült adaptáció.

Rendezés
Denis Villeneuve kanadai filmes, egészen pontosan francia-kanadai (a francia amúgy az elsődleges nyelve is). Karrierjét a főiskola után lassan és fokozatosan építette. Először jöttek a rövidfilmek, aztán a kisköltségvetésű, független filmek. Hazájában négy alkotást készített, majd úgy bő egy évtizeddel ezelőtt jött el számára a nagy kitörési lehetőség. Ekkor kapta meg ugyanis a Fogságban című film megrendezését, amiben együtt dolgozhatott Jake Gyllenhaallal és Hugh Jackmannel.

A kőkemény és sötét dráma kiválóan sikeredett és innentől kezdve kinyíltak Villeneuve előtt az álomgyár kapui. Még ebben az évben elkészítette az Ellenség című alkotását szintén Jake Gyllenhaalal, bár ez a film egy zavaros és értelmetlen art mozi benyomását kelti leginkább. Nem úgy a következő mozija, a 2015-ös Sicario, ami Josh Brolin, Emily Blunt és Benicio Del Toro főszereplésével vitt el minket Mexikóba és mutatta be a kartellek elleni drogháborút. Elképesztő erejű alkotás, számomra máig Villeneuve legjobbja.

Egy évre rá az Érkezés című sci-fivel szintén nagyot alkotott, az elmúlt évek egyik legjobb tudományos fantasztikus filmjét lerakva az asztalra. Ezt követte aztán a kultikus Szárnyas Fejvadász folytatása, a 2049 alcímet viselő második rész Ryan Gosling és Harrison Ford főszereplésével és ez volt az a film, ahol először éreztem azt, hogy Villeneuve azért meg tud botlani. Hiába alkotta újra ugyanis az első rész lenyűgöző hangulatát és képi világát, az egész film elnyújtott volt, tele felesleges üresjáratokkal és igazából a sztori sem tett hozzá semmit az első részhez.

Annyira persze elég volt, hogy a Dűne jogait birtokló producereket meggyőzze és megkapja a nagy álomprojektjét. A két filmes adaptációt elnézve egy percig nem kételkedem abban, hogy Denis Villeneuve tényleg imádja a könyvet és ebben a moziban neki benne van a szíve és a lelke. Talán pont ez is volt a baj. Lehet, hogy egy kicsit hidegebb, távolságtartóbb hozzáállás a produkció javára vált volna, hiszen akkor a sok aránytévesztés talán elmarad és nem csak a cselekmény bizonyos részeire koncentrál, hanem a nagy egészre is.

A rendezés egyébként a történet kreatív aspektusait érintő hiányosságoktól eltekintve tényleg egészen kiváló. Döbbenetes, hogy milyen erőteljes hangulatot és audiovizuális élményt képes ez a fazon teremteni, ebből a szempontból a mai rendezők közül alighanem csak Christopher Nolan tudja őt felülmúlni. Ha pusztán ebből indulnék ki, a hatásból, amit képes elérni a képek és a hangok erejével, akkor ezt egy hibátlan filmnek tartanám. Mert ez tényleg egy óriási, eposzi méretű mozi, amit a nagyvásznon kell látni.

Teljes egészében profi munka, ahol a rendező maximálisan a kezében tartott minden alkotóelemet, ahol a láthatóan értette és jól is használta a speciális effekteket és a színészeit is határozott módon volt képes instruálni és irányítani. Ezen a ponton tehát nem tudok belekötni a produkcióba, de persze nyilván van összefüggés, hiszen mivel ő az író is egyben, ezért a kreatív munka nem bontható látványosan két részre. Viszont amit ott nem csinált feltétlenül jól, azt itt igen, ezért a történet és a karakterek kapcsán felmerülő hibák jó részét meg lehet bocsátani, még ha szemet nem is hunyhatunk felette.

Amit viszont negatívumként még mindig ki kell emelnem, az bizony Villeneuve gyávasága, vagy inkább behódolása a mai hollywoodi trendeknek. Mert az egy dolog, hogy Liet, vagy Shisakli karakteréből nőt csinált, de azért ott van az is, hogy teljes egészében kimarad a filmből az, hogy a báró egy homoszexuális pedofil, vagy, hogy a fremenek fanatizmusa teljes egészében az iszlámra épül. Ma meg egy olyan korban élünk, amikor erővel akarják a torkunkon letolni az lmbtq propagandát, az Európában tömegesen elkövetett terrorcselekményeket és nemi erőszakot meg igyekeznek undorító módon elbagatellizálni.

Így pedig Villeneuve a fremenek harcát nem dzsihádnak hívja, hanem szimplán szent háborúnak, nehogy még megbántson vele bárkit is, pedig közben ugye a történet egyik igen fontos eleme, hogy Paul a vízióiban látja, hogy a Muad-Dibben vakon hívő tömegek a zöld-fekete Atreides lobogó alatt megindítják majd a fremen dzsihádot szerte az Impériumban és vagy 60 milliárd ember fog meghalni. A történetnek ezt a részét se nagyon feszegeti a rendező és van róla elképzelésem, hogy miért.

Ami pedig szintén érthetetlen a számomra, hogy Villeneuve elmondta, hogy szeretné elkészíteni még a folytatást, a Dűne Messiását is, aztán azzal letenné a lantot. Ez jól hangzik, csak hát azt nem értem, hogy ezt miként képzelte el, hiszen az rendben van, hogy megrendezi a második részt, de ott van a harmadik könyv, a Dűne Gyermekei és igazából így ez a három könyv alkot egy egységes trilógiát és zárja le Paul/Muad-Dib történetét. Ha pedig Villeneuve már csak a második könyvet akarja adaptálni, akkor miként tervezi lezárni ezt a történetet?

Összegzés
Igencsak hosszúra nyúlt kritikám végén pedig összegzésként igazából azt tudom mondani, hogy bár számtalan hiányosságot és hibát felhoztam a történet és a karakterek kapcsán, de a két film mégis erős egységet alkot, mintha csak egyszerre forgatták volna őket (ezért is döntöttem a dupla kritika mellett), hihetetlen hangulattal bír, elképesztő audiovizuális élmény, manapság pedig sajnos már nem sok hollywoodi film mondhatja el magáról azt, hogy tényleg megéri a mozijegy árát. A Dűne azonban ilyen, ezért nyugodt szívvel tudom ajánlani azoknak, akik minőségi szórakozásra vágynak és nem érik be üres, vásári bohóckodásokkal. Bár sajnálom, hogy a hibái miatt nem lett hibátlan adaptáció, de még így is messze kimagaslik a jelenkor sokszor vállalhatatlan filmterméséből. A folytatást pedig mindenképpen várom és talán Villeneuve is meggondolja magát és nem pusztán a második könyv adaptációjában gondolkodik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.