Mozgókép Blog

Mission: Impossible - Leszámolás Első Rész (Mission: Impossible - Dead Reckoning Part One)

Bevezetés
Több évtizeddel ezelőtt a mozi és a televízió világa nagyon messze volt egymástól mind költségvetés, mind minőség, mind pedig elismertség tekintetében. Persze ez nem azt jelenti, hogy utóbbira ne tudtak volna értékes tartalmat gyártani, de azért jóval kevesebb volt ezekből, mint manapság, mikor a tévére készülő tartalmak nagy része mozifilmes büdzsével bír, és világsztárok tucatjait vonultatja fel. Régebben ez bizony nagyon más volt és a két médium közötti kapcsolódási pont az volt, mikor egy-egy sikeresebb tévés produkcióban akkora fantáziát láttak, hogy megpróbálkoztak annak nagyvászonra való átültetésével.

Ilyen jellegű próbálkozásokkal Dunát lehetne rekeszteni, noha azért találunk olyan alkotásokat is, amelyek a mozivásznon is vállalhatóak voltak (Az Angyal, Szupercsapat), azonban még ezek az alkotások sem voltak képesek anyagi, vagy kritikai értelemben igazán átütő sikert aratni. Egyetlen kivételt találunk ezen alkotások sorában, ez pedig nem más, mint a Mission: Impossible. Az eredeti sorozatot Bruce Geller álmodta meg, amelyhez az ihletet az 1964-es A Topkapi Kincse című kalandfilm adta. Ebben különféle képességekkel rendelkező tolvajok akarnak megszerezni egy nagy értékű tárgyat egy igen komplikált terv keretében.

Ezt az alapkoncepciót vette át Geller annyi változtatással, hogy a tolvajokat titkosügynökökre cserélte. A sorozat középpontjában az IMF (Impossible Mission Force) nevű rejtélyes csoport áll, akik minden epizódban egy lehetetlennek tűnő küldetés végrehajtására vállalkoznak. A csapatot olyan emberek alkotják, akik különböző mesterségekben jártasak (álcázás, tervezés, beszivárgás), ám végső soron mindnyájuk feladata az, hogy az aktuális ellenfél soraiba beférkőzve felmérjék annak helyzetét és belülről győzzék le azt. A Mission: Impossible koncepciója tehát alapvetően nem nagyívű akciókra épült, hanem inkább az intelligenciát helyezte a középpontba.

Geller ezek mellé kidolgozta még a sorozat visszatérő ikonikus elemeit (a küldetéssel kapcsolatos üzenet, az ott elhangzó mondatok, a tervezés), valamint Lalo Schifrinnek köszönhetően megszületett minden idők egyik leghíresebb zenei főtémája is és már kész is volt a sikerrecept. A Mission: Impossible 1966-tól 1973-ig, hét évadon és 171 részen át futott. Ezt a sorozatot idehaza sosem vetítették, így a magyar nézők közül alighanem senki sem ismeri. Nem úgy a rövid életű feltámasztását. Az eredeti után tizenöt évvel ugyanis folytatást készítettek a sorozathoz, ami már nem tudta hozni elődje sikerét, így csak két évadot ért meg.

Az 1988 és 1990 között futó új verzió igyekezett követni elődje stílusát, igaz, már egy jóval modernebb, néha kicsit sci-fisebb technikai eszközök felvonultatásával. Ez a széria már bemutatásra került nálunk (előbb Szupercsoport, később Az Akciócsoport címmel) és igen népszerű is volt. Jómagam is ez által lettem rajongó gyerekkoromban, így amikor 1996-ban Tom Cruise (aki az eredeti sorozat nagy rajongója volt) mozivászonra ültette a szériát nagy elvárásokkal ültem le elé és nem is kellett csalódnom a végeredményben. A film megtalálta az utat a közönséghez és ezzel útjára indult nem csak Cruise, hanem az akciófilm műfajának legsikeresebb franchise-a is.

Az elmúlt közel három évtizedben a sztár időről-időre mindig visszatért Ethan Hunt szerepéhez és bármilyen elképesztő is, de míg más mozis szériák inkább kifáradnak az újabb és újabb részekkel, addig a Mission: Impossible csak egyre népszerűbb és egyre sikeresebb lett. Idén nyáron a Covid miatti hosszas tologatások miatt végre bemutatásra került a legújabb, a Leszámolás alcímet viselő hetedik film, amely egy nagyszabású, kétrészes sztori első fele. Tom Cruise a korábbi részekkel folyamatosan egyre magasabbra rakta a lécet, így igen magas elvárásoknak kell megfelelnie és én is ezt a filmet vártam idén a legjobban. Lássuk hát, hogyan sikerült a legújabb lehetetlen küldetés!

Szereplők
Ethan Hunt – Tom Cruise, a világ utolsó igazi filmsztárja immáron tehát hetedszer tér vissza legendás szerepében és ezúttal sem okoz csalódást. Emberünk már a hatvanat tapossa, de ez egyáltalán nem látszik rajta, sem azon amilyen intenzitással beleveti magát az akciókba. Cruise hihetetlen energiával és átéléssel pörög a szerepben és természetesen ezúttal is ő maga hajtotta végre az összes elképesztő kaszkadőrmutatványát. Mindezek mellé pedig karakterét folyamatosan igyekszik nagyon emberinek megtartani, így Hunt figurája nem csak egy szimpla akcióhős, hanem nagyon is szerethető, szimpatikus figura. Nem tökéletes, nem hibátlan, de mindenek felett elszánt és igyekszik a leglehetetlenebb helyzetekből is győztesen kikeveredni, vagy a kudarcokból felállni.

Grace – Hayley Atwell, a csodaszép és tehetséges angol színésznő a legtöbb nézőnek alighanem a Marvel Mozis Univerzum Peggy Carterjeként lehet ismerős és bevallom én sem nagyon láttam másban. Atwell karizmája már ott is egyértelműen meglátszott, a Leszámolásban pedig egész egyszerűen beragyogja a vásznat. Az általa megformált Grace egy mestertolvaj, aki egy rejtélyes figura megbízásából akarja megszerezni azt a tárgyat, amelyre szó szerint az egész világ hajt és hősnőnk igazából fel sem fogja, hogy mibe keveredett. Atwell magabiztos, laza, de közben mégis imádnivaló, ahogy megformálja karakterét. Grace az első pillanattól kezdve szerethető karakter és külön ki kell emelnem, hogy milyen fantasztikusan működik a kémia Cruise és Atwell között.

Gabriel – Esai Morales, a Puerto Ricói felmenőkkel bíró színész már több mint negyven éve a pályán van, de többnyire mellékszerepekben láthattuk őt. Ezúttal a film rejtélyes főgonoszát alakítja, akinek a múltja egybefonódik hősünkével még az IMF előtti időkből. Morales nincs sokat a vásznon, karaktere a háttérből mozgatja a szálakat (és ugye ő is „szolgál” valakit, de erről majd később), ám Gabriel karaktere a színésznek köszönhetően képes végig nagyon fenyegető légkört teremteni. Morales gesztusai, a testtartása, az egész ember olyan benyomást kelt, hogy nem érdemes packázni vele. Hűvös, kimért és kegyetlen valaki, aki ez által méltó ellenfele lesz a főhősnek.

Ilsa Faust – Rebecca Ferguson, a rendkívül tehetséges svéd színésznő már bő egy évtizede a pályán volt, mikor épp a Mission: Impossible franchise ötödik részének köszönhetően megkapta az esélyt az áttörésre. A színésznő élt is vele, hiszen az általa megformált Ilsa nem csak az egész széria legjobb női karaktere, de egyben Ethan Hunt méltó párja is. A neve ellenére angol a karakter, az MI-6 egykori ügynöke. Korábban a hazája megbízásából tevékenykedett és így keveredett össze Huntékkal, míg ezúttal már kiugrott ügynökként a saját szabályai szerint cselekszik. Ferguson ezúttal talán némileg kevesebb teret kap, mint a két korábbi részben, de a jelenléte ezúttal is nagyon erős és továbbra is ő a csúcspont Cruise mellett.

Luther Stickell – Ving Rhames, a legendás afro-amerikai színész is itt van természetesen. Ő az egyetlen szereplő Cruise mellett, aki az összes részben felbukkant. Luther ugyebár a csapat számítógépes guruja és kódtörője, így többnyire a háttérből segíti a csapatot. Ezúttal is szállítja a szellemi tőkét, valamint szokásos módon remek a csipkelődése Simon Peggel. Mint mondtam, Luther karaktere általában háttértámogatást nyújt Ethannek, ám ezúttal olyan ellenféllel kerülnek szembe, hogy a jövőre érkező második felvonásban alighanem az eddigieknél jóval fontosabb szerep hárul majd rá.

Benji Dunn – Simon Pegg, a sokak által kedvelt angol komikus is a széria szereplője a harmadik rész óta és ezúttal is erősíti a csapatot. Én magam sosem kedveltem igazán a színészt, noha kétségtelenül tehetséges és van humora. Annak idején még az általa játszott Benji egy technikus volt, aki adatokat mentett le az IMF főhadiszállásán dekkolva. A negyedik résztől már terepen dolgozó ügynök lett belőle, de közben azért a háttérmunkából is kivette a részét. Általában Benji szállítja a humorosabb pillanatokat a helyzethez abszolút nem illő megnyilvánulásaival, ám ezekből most jóval kevesebb akad a film hangulatából is adódóan. Ezzel együtt jó, hogy ő is jelen van, noha számomra a csapat legkevésbé kedvelhető figurája.

Alanna Mitsopolis – Vanessa Kirby, az igéző tekintetű angol színésznő is leginkább mellékszerepekből, vagy kevésbé ismert drámákból lehet ismerős. Az ő karaktere, a Fehér Özvegy a 2018-as hatodik részben mutatkozott be. Alanna karaktere pedig nem csak egy stílusos és befolyásos fegyverkereskedő, de remek kapcsolódási pont az első filmmel, ahol a legendás Vanessa Redgrave által megformált Max nem más, mint ennek a karakternek az anyja. Alanna ezúttal sem kap túl nagy játékidőt, de annál fontosabb szereplője az eseményeknek, Kirby ezúttal is lenyűgöző, egyszerre imádja és utálja a néző, a színésznő pedig valósággal lubickol a szerepben.

Eugene Kittridge – Henry Czerny, a kevésbé ismert kanadai színész pedig a széria igazi nagy visszatérője. Az általa megformált Kittridge még az első részben bukkant fel, mint a CIA és az IMF vezetője és az árulással megvádolt Ethan Huntot igyekezett levadászni. Közel harminc év után most visszatért és ugyanúgy a zavarosban halászik, ahogy korábban. Kittridge képviseli az amerikai hírszerzés és a kormányzat érdekeit és ő indítja el Huntot a legújabb küldetésén, ahol persze semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezte. A karakter legjobb jelenete egyébként mindjárt a film elején látható, ahol Czerny és Cruise fantasztikusan idézik meg az első filmet.

Paris – Pom Klementieff, a francia és koreai felmenőkkel bíró kanadai színésznő alighanem mindenki számára a Galaxis Őrzői filmekből lesz ismerős, ahol az infantilis és kissé fogyatékos Mantist alakította. Ezúttal egy totálisan másmilyen karaktert kellett megformálnia, hiszen Paris a főgonosz jobbkeze és elsőszámú végrehajtója. Rideg és kegyetlen, alig szólal meg, de könyörtelenül tör előre, hogy véghezvigye, amit eltervezett. Hihetetlen erőt áraszt a karaktere és az akciójeleneteiben Klementieff több mint meggyőző. A csúcs, mikor ő és egy másik rosszarc összecsapnak Hunttal egy rendkívül szűk sikátorban, Velencében. Emlékezetesre sikerült az ő karaktere is, így remélem, hogy a folytatásban is visszatér.

Látvány
A Mission: Impossible filmek már a kezdetektől törekedtek arra, hogy amit lehet, azt a valóságban vegyék fel a kamera előtt és csak ott használjanak CGI-t, ahol feltétlenül szükséges. Cruise ezt a koncepciót pedig egyre inkább csúcsra járatta, ez pedig nem olcsó mulatság. A Leszámolás első része a hírek szerint közel 290 millió dollárra rúg, igaz, ebben benne van a Covid miatti többszöri leállás is. Mindezekkel együtt ez az irdatlan pénz meg is látszik a vásznon. A filmesek bejárták szinte az egész világot és ezúttal is lélegzetelállító helyszínekben és akciókban lesz részünk. Az a helyzet áll fenn, hogy tényleg felesleges ragoznom a dolgokat, mert itt a látványvilág önmagáért beszél.

Ezzel együtt ki kell emelnem az operatőr Fraser Taggartot és a vágó Eddie Hamiltont. Előbbi úriember már évtizedek óta dolgozik, ám szinte mindig is second unit felvételeket készített, többek között a hatodik film, az Utóhatás forgatásán is. Ez az első nagyszabású filmje vezető operatőrként és kimagasló munkát végzett, ahol a csúcspont egyértelműen a római autósüldözés. Hamilton pedig már nem először bizonyítja tehetségét, elég csak a tavalyi Top Gun folytatásra gondolni. Nem csak az egyes jelenetek dinamikáját kapja el tökéletesen, de képes volt rá, hogy úgy adjon ritmust egy 163 perces filmnek, hogy azt a néző nem érzi többnek két óránál. Mestermunka ez, immáron hetedik alkalommal.

Zene
A Mission: Impossible filmek gyakran váltogatták a főbb stábtagokat is, ennek persze oka volt, amire később majd kitérek. A zenét is általában mindig más és más szerző szállította, ahol olyan neveket találunk, mint Danny Elfman, Hans Zimmer, vagy éppen Michael Giacchino. Utóbbi volt az egyedüli, aki nem csak egy részhez komponált zenét, ám Lorne Balfe személyében megvan a másik duplázónk, sőt, ő fogja szerezni a Leszámolás második részéhez is a zenét. A széria minden egyes darabja törekedett arra, hogy saját stílusa legyen és természetesen ez a score-ban is megmutatkozott, hiszen minden komponista belevitte a saját stílusát és egyéniségét.

Lorne Balfe a Hans Zimmer-féle Remote Control Productions tagja volt, így mint megannyi más komponistára, akik innen jöttek, hatással volt a mester stílusa. Ő soha nem lesz az a fajta zeneszerző, akinek a nevéhez majd legendás dallamok és taktusok társulnak. Ő sosem lesz olyan, mint John Williams, Jerry Goldsmith, vagy éppen Hans Zimmer, ám ezzel együtt is minőségi munkát tesz le az asztalra és az általa szerzett zene tökéletesen betölti a szerepét, sőt. Nem csak a jelenetek aláfestéseként működik, hanem önállóan hallgatva is bőven megállja a helyét.

Ezúttal nem nagyon mennék bele a részletekbe, mert a filmhez kiadott album lazán két óra hosszú, de lényeg, hogy a zene nagyon egységes, mégis képes változatos lenni. Megvannak az erőteljesen dübörgő akciótételek, ahogy kapunk nem egy lassan építkező, sejtelmes darabot is, de nem ritka, hogy Balfe itt-ott már-már horrorfilmes hatásokkal is operál. Alapvetően jellemző emberünkre, hogy rendkívül erőteljes a hangzása, ez már a Terminator Genisys és az Utóhatás esetében is így volt. Nekem ő az egyik személyes kedvencem az újkori zeneszerzők közül és örülök, hogy a Leszámolás esetében is ő kapta a munkát.

Történet
A Mission: Impossible mozik alapvetően kémfilmek és ebből adódóan felsorakoztatják nem csak a saját, de a műfajra jellemző stílusjegyeket is. Ha az ember beül egy Mission-filmre, akkor azt várja, hogy a hős és csapata kerüljön szembe egy titokzatos, ám nagyhatalmú ellenséggel, akivel versenyt kell futni valamilyen rejtélyes tárgy vagy fegyver megszerzéséért, amivel döntő módon lehet befolyásolni a világ alakulását. Természetesen mivel azért nem lehet szimplán eljátszani ezt újra és újra, mindig csavarni kell egyet a dolgokon.

Az első rész sztorija annak idején a korszakából adódóan építkezett. A film 1996-ban született, mindössze néhány évvel az után, hogy a Nagy Ellenség, a Szovjetunió összeomlott. Ezzel a világ is megváltozott, ahogy a hírszerző szervek munkája, szerepe és fontossága is. Ez a fajta poszt-Hidegháborús hangulat adta a film alapját, ahogy egyébként több más, ez idő tájt született film esetében is (Az Angyal, Ronin). Az első részben ugye egy olyan lista áll a középpontban, ami tartalmazza az összes kelet-európai CIA ügynök adatait, és ami ha rossz kezekbe kerül, akkor nagyon nagy csapást lehet mérni az amerikai hírszerzésre.

Az akció kudarcba fullad, a csapatot kiiktatják, az egyetlen túlélő, Ethan Hunt pedig az árulás gyanújába keveredik. Hunt pedig ezek után megpróbálja tisztára mosni nevét úgy, hogy az igazi listával előcsalja a valódi árulót. Egyszerű, mégis csavaros kémsztori, amiben ott volt minden, amitől a Mission: impossible az, ami. A film mégis megosztotta a kritikusokat, mert szerintük túl zavaros volt a cselekmény (itt jegyezném meg, hogy anno 13 évesen is tökéletesen értettem az egészet). A második rész így jóval hagyományosabb és lineárisabb cselekményvezetést kapott, ahol egy igen veszedelmes biológiai fegyvert kellett hősünknek megtalálnia, mielőtt azt eladják a feketepiacon.

Mást ne mondjak, itt abba kötöttek bele, hogy a sztori túl egyszerű és buta, úgyhogy szerintem Cruise és az aktuális alkotótársai is elengedték, hogy a közönségen kívül bárkinek is megfeleljenek. A harmadik rész is egy rejtélyes fegyver megszerzése körül bonyolódott és éppen emiatt egy kicsit önismétlő volt. A negyedik középpontjában egy őrült fickó állt, akinek az volt az elképzelése, hogy ellenőrzött körülmények között kell atomháborút előidézni, mert a fájdalom és a veszteség majd segít egy jobb világot teremteni.

Az ötödikben Hunt lényegében az IMF sötét tükörképével kerül szembe. Olyan ügynökökkel, akik abból a világból valók, mint ő, ám idővel átálltak és készek lerombolni az őket megteremtő rendszert. A hatodik rész azért is különleges, mert ez volt az első alkalom, hogy egy új film nem volt teljesen önálló történetileg, hanem épített némiképp az előzményeire, illetve bár itt is a főgonosz célja valamiféle új világrend megteremtése, mint a negyedikben, de nem érződik újrahasznosított ötletnek, hiszen teljesen egyedi módon van tálalva.

Mindezek után nagyon vártam, hogy az alkotók milyen újdonsággal képesek előállni és igazából sikerült meglepniük, noha a kiindulási pontjuk egy olyan szituáció, amivel jelenleg igen sokat foglalkozik a világ, így tulajdonképpen a sztori nagyon is aktuális. A film igazi főgonosza ugyanis nem Gabriel, hanem egy titokzatos módon elszabadult mesterséges intelligencia, az Entitás, ami képes betörni bármilyen rendszerbe és manipulálni az adatokat. Gabriel ezt az Entitást szolgálja, ennek oka azonban egyelőre ismeretlen.

A harc pedig egy kereszt alakú kulcs birtoklásáért folyik, amelynek ha a két felét összeteszik, akkor kinyit valamit, amivel az Entitást vagy irányítani lehet, vagy pedig elpusztítani. Hunt és csapatának ez utóbbi a célja, míg a világ hírszerző ügynökségei természetesen a maguk céljára használnák fel ezt az intelligenciát. A kulcsért folyó küzdelem pedig ennek megfelelően eposzi és rendkívül szövevényes is. A sztori rengeteg szereplőt mozgat, nagyon sok helyszínen, azonban végig képes egységes és érthető módon vezetni a cselekményt.

Persze a tény, hogy a Leszámolás történetét szétszedték két részre nem csak előny, hanem kicsit hátrány is. Hiszen ennek köszönhetően ugyan van idő kibontani a sztorit, illetve megfelelő módon kezelni a rengeteg karaktert, de mivel ez csak a történet fele, így számtalan kérdésre egyelőre még nem kaptunk választ. Rejtély például, hogy miként kerültek elő a kulcsok az óceán mélyéről, ahogy az is, hogy Gabriel miért szolgálja az Entitást. És akkor itt van még nekünk Ethan és Gabirel közös múltja, ami az IMF előtti időkre nyúlik vissza.

Erről kapunk egy néhány másodperces flashbacket, ahol azt látjuk, hogy Gabriel megöl egy nőt, Ethant pedig letartóztatják. Ez vezet oda, hogy belép az IMF-be, azonban ezt az előtörténetet egyelőre még nem bontották ki nekünk, így fogalmunk sincs, hogy harminc évvel korábban mi és miért történt. Ez egyébként számomra a sztori egyetlen gyengébb pontja, mert számtalanszor láthattuk már azt, hogy a hős fiatalon valami rosszat tett, amit persze nem akart és megbánt, a kiút pedig, hogy dolgozhat a kormánynak, amivel elkerüli a büntetést.

Hogy mást ne mondjak, ez volt az háttérsztorija a tavalyi Ryan Gosling főszereplésével készült (amúgy rendkívül gyenge) A Szürke Ember című kémfilmnek is. Félreértés ne essék, ez egy abszolút működőképes koncepció, de nekem kicsit elcsépelt, így valahol nem örülök, hogy az alkotók ezt vették elő. Persze volt ennek más oka is, hiszen a sztoriban nagy hangsúlyt kap Grace karaktere is, aki bejár egy utat és a végén eljut oda, hogy felajánlják neki a „döntést”, azaz, hogy csatlakozik-e az IMF-hez. Ezt leszámítva viszont számomra kiválóan működött a Leszámolás sztorija.

Ahogy kivétel nélkül működött az összes karakter is, akik közül senki sem volt felesleges, mindegyiknek megvolt a maga szerepe és célja. A szériát sokszor érte az a vád, hogy a gonoszai túl súlytalanok és sablonosak, de őszintén szólva én ezt sosem értettem. Persze nyilván nem a legösszetettebb figurák és voltak, hogy újrahasznosítottak ötleteket (az első két film gonosza például ugyanúgy áruló ügynök), de a sztorin belül mindig is remekül működtek, ahogy az őket játszó színészek is tökéletesen hozták, amit kellett.

Nem nagyon ragoznám túl, a lényeg, hogy a Leszámolás története hozza mindazt, amit elvár a néző egy Mission: Impossible filmtől. Rejtélyes tárgy, titokzatos főgonosz, kontinenseken átívelő kaland, valamint érdekes karakterek, akiknek mind megvan a céljuk és a szerepük. Ennyi film után már nem egyszerű előállni valami újjal, de Christopher McQuarrie és az írótársa, Erik Jendresen mindent elkövettek, hogy a film friss legyen, érdekfeszítő és végig fenntartsa a nézők figyelmét. Mindezt pedig nem csak a lenyűgöző akciójelenetekkel, hanem a cselekménnyel és a karakterekkel is.

Rendezés
Mikor a Mission: Impossible szériát elindította, Tom Cruise-nak volt egy nagyon határozott koncepciója. Mégpedig az, hogy minden egyes filmet más-más rendező vezényeljen le. Olyanok, akik határozott és egyedi stílussal bírnak, így minden egyes film is önálló és egyedi hangulattal bír majd. Ennek szellemében az első film megrendezését az a Brian De Palma vállalta magára, akinek filmjeit leginkább a suspense és a pszichológiai mozgatórugók hajtották előre nagy példaképéhez, Alfred Hitchcockhoz hasonlóan. De Palma stílusa igazából tökéletesen illett a Mission: Impossible világához és bár a maga idejében megosztotta a kritikusokat a film, mára lényegében klasszikusnak számít.

A második rész viszont sokak szemében a leggyengébb darab és ennek az oka alighanem az, hogy élesebb váltást már nem is csinálhattak volna Cruise-ék. A 2000-ben bemutatott folytatás rendezője ugyanis nem más volt, mint a legendás Hong Kong-i akcióguru, John Woo. Őt sem kell bemutatni a filmek kedvelőinek, hiszen megannyi legendás film fűződik a nevéhez szülőhazájában, Amerikából pedig ott az Ál/Arc, amivel letette a névjegyét az álomgyárban is. Az ő „bullet ballett” stílusa, a lassított felvételekkel, a galambokkal és táncszerűen megkoreografált akciójelenetekkel annyira elütött attól, amit a nézők vártak volna, hogy bár kolosszális anyagi siker lett a film, de mégis nagyon megosztó. Nekem ezzel együtt az egyik személyes kedvencem a sorozatból.

A 2006-os harmadik filmre szintén éles váltás jött, hiszen az addig mozifilmet nem rendező, a tévésorozatok világából átruccanó J.J. Abrams lett a befutó. Egyébiránt nem ő volt az első jelölt, mert előtte David Fincher és Joe Carnahan is megkapták a feladatot, de „kreatív nézetkülönbségek” miatt kiszálltak. Végül Cruise-t az Alias című kémsorozat győzte meg, hogy Abrams lesz az ő embere. Az ő stílusa már hagyományosabb volt és jobban illett a Mission: Impossible világához, így jóval pozitívabb kritikai fogadtatásban részesült, noha pont a rendezője miatt a nagyszabású mozis körítés ellenére is hordoz magán némi tévés beütést, ami miatt nálam ez a film áll a lista végén.

A negyedik filmre egészen 2011-ig kellett várni, ahol nem csak a kiválasztott rendező személye okozott meglepetést, de a stílusbeli váltás is. A Fantom Protokoll alcímet viselő negyedik rész (ez volt az első a szériában, amikor elhagyták a számozást) direktora ugyanis az animációs filmek világából érkező Brad Bird volt, aki korábban nem rendezett még élőszereplős filmet. A másik, hogy a korábbi részekkel ellentétben, amikre gyakorta aggatták rá, hogy Tom Cruise egyszemélyes show-i, ezúttal egy jóval inkább csapatközpontú filmet kaptunk. A váltást pedig értékelték mind a nézők, mind a kritikusok, mert minden szempontból maximális siker volt a film.

Azonban már ezen a filmen dolgozott íróként az a Christopher McQuarrie, aki Oscar-díjat kapott minden idők egyik legzseniálisabb bűnügyi filmjéért (Közönséges Bűnözők) és aki már 2008-ban is együtt dolgozott Cruise-zal a Valkűr című II. világháborús drámán, majd rendezőként a 2012-es Jack Reacher mozin és innentől fogva lényegében állandó párossá váltak. A 2015-ben bemutatott, Titkos Nemzet alcímet viselő ötödik részt már ő vezényelte le és bár alapvetően folytatta elődje csapatközpontú stílusát, azért komolyabb hangvételt adott a produkciónak. Cruise számára pedig McQuarrie lett az ideális kreatív alkotótárs, így nem volt kérdés nem folytatja az „új film/új rendező” koncepcióját, hanem megmarad McQuarrie-nél. A döntés pedig helyesnek bizonyult.

Az ötödik rész hatalmas sikerét ugyanis három évvel később, 2018-ban követte az Utóhatás, amiről szerénység nélkül kijelenthető, hogy nem csak az egész széria csúcspontja, de a valaha készült egyik legelképesztőbb akciófilm is. Az egy dolog, hogy a széria védjegye lett az évek során, hogy mindegyik felvonultatott néhány lélegzetelállító kaszkadőrmutatványt, amelyeket Tom Cruise adott elő, de ez a film konkrétan felvonultatott négy-öt olyan jelenetet, ami bárhol máshol önmagában csúcspont lett volna. Az meg csak hab a tortán, hogy a film története, valamint a karakterei is kivétel nélkül remekül el voltak találva. Az Utóhatás tehát olyan csúcspont, amit nem, hogy felülmúlni, de megközelíteni is nehéz.

Miután a Top Gun: Maverick-et sikerre vitte Cruise és McQuarrie, fejszéjüket belevágták a legnagyobb fába, amit csak el lehetett képzelni. Egy eposzi méretű kétfilmes sztoriba, amit egyszerre kívántak leforgatni. A Covid aztán gyorsan közbeszólt és a szimultán forgatás ötletét gyorsan el is felejtették. A munkálatok így is rendkívüli módon elhúzódtak és félő volt, hogy ez talán a végeredményen is nyomot hagy majd. Hát nem hagyott. Christopher McQuarrie a Leszámolás első részével ismételten bizonyította, hogy rendkívüli tehetségű filmes, akinél tökéletesebb ember talán sosem volt a Mission: Impossible filmek levezénylésére.

Az új rendezők ugyebár mindig hoztak magukkal egy új stílust is, McQuarrie pedig tudatosan próbált törekedni arra, hogy bár az ő filmjei elkerülhetetlenül az ő látásmódját fogják tükrözni, de azért próbáljon valamit újítani is. Ezt főleg úgy próbálta meg elérni, hogy mindig „frissítette” maga körül a stábtagokat. A Titkos Nemzethez képest az Utóhatás például kicsit olyan volt, mintha egy Christopher Nolan féle verzióját nézném a szériának, a Leszámolás pedig ugyan főleg elődje nyomvonalán halad, de elmondható róla, hogy az itt-ott felbukkanó humoros pillanatok ellenére is messze ez a legsötétebb hangulatú epizódja a sorozatnak.

Az igazság az, hogy McQuarrie annyira biztos kézzel vezényelte le a produkciót, hogy képtelen vagyok bármiféle fogást is találni rajta. A hangulati elemek, a film ritmusa, ahogyan a sztori építkezik, vagy éppenséggel a karakterek felépítése, valamint a színészvezetés mind-mind hibátlanul működik a filmben. Persze ki kell emelni néhány dolgot így is. Ott van mindjárt az a technikai virtuozitás, ahogyan az akciójeleneteket levezényli. Legyen szó az arábiai sivatagban látható tűzharcról, a római autósüldözésről, vagy éppen az Orient Expresszen játszódó nagy fináléról, egyik lélegzetelállítóbb, mint a másik. Motoros sziklaugratást meg már csak azért nem említem külön, mert úgyis tudja mindenki.

Amit viszont kiemelnék még, az a feszültség és az, ahogyan azt a rendező megteremti. Vizuális megidézi De Palma stílusát az első filmből a döntött kameraszögekkel és a film elején van is egy beszélgetés Kittridge és Hunt között, ami direkt utalás az első film éttermes jelenetére. De a csúcspont a velencei Dózse palotában játszódó szcéna és az abból kibontakozó üldözés. Az valami olyan mesterien van megcsinálva, hogy elmondani nem lehet. Végig késsel lehet vágni a feszültséget, mert tényleg nem tudni, hogy mi lesz a végkifejlete a történéseknek. És akkor ott van még Denlinger karaktere, vagy éppen Briggs és Degas párosa, akiket korábban nem említettem, de nagyon jól színesítik a sztorit.

Végül pedig ejtsünk szót a női karakterekről, valamint azok megjelenítéséről. Manapság, amikor tombol a woke elmebaj és a filmekre erőszakolt politikai mocsok, Tom Cruise-ék tudtak mentesek maradni minden ilyen baromságtól és tisztán szórakoztatni akarták a közönséget. És akkor itt van nekünk nem egy, hanem mindjárt négy olyan női karakter, akik simán verik az összes „erős nő” címen futó nevetséges feminista propagandát, amit próbálnak lenyomni a nézők torkán. Ilsa Faust, Alanna Mitsopolis, Grace és Paris mind egyéniségek. Vannak céljaik, vannak félelmeik, nem tökéletesek, hanem nagyon is emberiek. Ennyit számít, ha valaki értő író és rendező.

Talán ha hibát próbálnék keresni McQuarrie munkájában az a film végén Vanessa Kirby szemének a színe. Nem akarom elspoilerezni, de ott van egy érthetetlen megoldás, amit nem tudom, hogy miért így csináltak meg, de ezt leszámítva nincs az égadta világon semmi, amibe bele tudnék kötni. Cruise és McQuarrie ismételten véghezvitték a lehetetlen küldetést és leszállították nekünk a tökéletes nyári blockbustert. Felülmúlja-e az Utóhatást? Szerintem nem, de nagyon közel van hozzá és mivel ez lényegében csak a történet fele, így a második résszel együtt akár az egész széria új csúcspontja is lehet.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, hogy a Mission: Impossible – Leszámolás első része nem csak, hogy megfelelt az előzetes, igen magas várakozásoknak, hanem tényleg csont nélkül folytatja ott, ahol az előző film abbahagyta. Biztos lesz, aki nem ért velem egyet, de én személy szerint úgy gondolom, hogy az, amit Tom Cruise csinál egész egyszerűen minőségileg annyival felette áll minden másnak, ami manapság mozikba kerül, hogy itt tényleg már osztálykülönbségekről beszélhetünk. Annyi csalódás után pedig végre itt egy film, amit boldogan tudok ajánlani mindenkinek. Azoknak is, akik rajongói a sorozatnak, azoknak, akik szeretik a kémfilmek műfaját és azoknak is, akik szimplán csak minőségi szórakozásra vágynak a moziban. A Leszámolás garantáltan megadja nekik azt, amire vágynak. Bár még csak az év felénél tartunk, de bátran ki merem jelenteni, hogy 2023 egyik legjobb alkotása ez a film és idén nem sok kihívója lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.