Mozgókép Blog

Star Wars I. Rész: Baljós Árnyak (Star Wars Episode I: The Phantom Menace)

Bevezetés
1977 május 25.-én örökre megváltozott, ahogy a filmeket nézzük, hallgatjuk, ahogy egyáltalán megtapasztaljuk őket. Ezen a napon került bemutatásra George Lucas halhatatlan klasszikusa, a Csillagok Háborúja, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmművészeten. Igazából felmérhetetlen, hogy mekkora hatással is volt és van máig a popkultúrára. A két folytatás, az 1980-ban bemutatott A Birodalom Visszavág és az 1983-as A Jedi Visszatér pedig tovább növelte a Star Wars népszerűségét.

Nem csak George Lucas anyagi biztonságát oldotta meg egy életre (a merchandising jogok megszerzése máig az egyik legzseniálisabb húzás Hollywood történetében), de művészi függetlenségét is, valamint felépített egy máig sikeres szórakoztatóipari birodalmat, amire korábban csak a legendás Walt Disney volt képes. A trilógia mellett/után Lucas egyéb produkciók elkészítésébe fogott (Indiana Jones, Willow), ám folyamatosan arról beszélt, hogy a Csillagok Háborúja valójában egy három trilógiából álló történet és mi csupán a középsőt láttuk eddig.

A folytatástrilógia ötlete persze szépen lassan háttérbe szorult, hiszen az eredeti filmek készítése során Lucas „összesűrítette” a dolgokat, így már annak lezárása során eljutottunk oda, ahová eredetileg csak a tervezett IX. résszel érkeztünk volna meg. Lucast sokkal inkább az előzmények elmesélése foglalkoztatta, hogy miként lett Anakin Skywalkerből Darth Vader, hogyan buktak el a Jedi lovagok és miként vált a békés Köztársaságból egy egész galaxist elnyomó Birodalom.

1994-ben aztán belekezdett az I. Rész megírásába, amely akkor még A Kezdet (The Beginning) alcímet viselte. A szkript aztán ’95-re el is készült, ő pedig az Ifjú Indiana Jones sorozat forgatásáról hozta magával azokat a fiatal filmeseket, akikkel el kívánta készíteni a régóta várt előzménytrilógiát. A másik fontos pillanat az eredeti trilógia 1997-es újbóli bemutatása volt, amikor is a filmek egyfajta „special edition” formában kerültek a nézők elé. Lucas nem csak felújította a filmeket, de a digitális technológiának köszönhetően ki is bővítette őket, így végre olyan formát ölthettek, ahogy azt az alkotója annak idején elképzelte.

Lucas látta, hogy az effektek minősége elért arra a szintre, hogy megvalósíthassa az elképzeléseit, így már semmi sem állt az új trilógia elkészítésének útjába. Mondanom sem kell, hogy iszonyú érdeklődés övezte a filmet már a forgatás megkezdése előtt, így szinte mikroszkóppal követte a sajtó és a rajongótábor Lucas minden egyes lépését a szereplőválogatástól, a díszletépítésen át a különböző forgatási helyszínekig. Nem volt még a film a mozgókép történetében, amit ilyen szintű várakozás előzött volna meg.

Így érkezünk el 1999 május 19.-éhez, amikor is a Star Wars I. Rész: Baljós Árnyak címet viselő első felvonás az előzménytrilógiából bemutatásra kerül. Ekkora már a hisztéria elképzelhetetlen méreteket öltött. Olyan szintű elvárásokat támasztottak a filmmel szemben, amiknek semmilyen módon sem felelhetett volna meg és őszintén szólva, George Lucas nem is akart. Így hiába aratott kolosszális anyagi sikert, a kritikai és rajongói fogadtatás ezzel együtt rendkívül megosztó volt.

Én azonban mindig is imádtam ezt a filmet és persze vele együtt az egész előzménytrilógiát, így most, a Baljós Árnyak 25 éves évfordulója kapcsán úgy döntöttem, hogy előveszem ezeket a filmeket és kritikát írok róluk. Amellett, hogy igyekszem minél részletesebben bemutatni őket, ki fogok térni a filmeket ért kritikákra is és hogy szerintem miért nem állták meg ezek soha a helyüket. Következzék hát a Baljós Árnyak, a Star Wars előzménytrilógiájának immáron 25 éves első felvonása!

Szereplők
Qui-Gon Jinn – Liam Neeson, a kiváló ír színész kapta az I. Rész legfontosabb szerepét. Qui-Gon a Jedi Rend mestere, akit a tanítványával azért küldenek a Naboo bolygóra, hogy segítsen feloldani a blokádot, amelyet a Kereskedelmi Szövetség vont köré. Ezzel egy olyan eseménysor veszi kezdetét, ami az egész galaxis sorsát megváltoztatja majd. Qui-Gon Jinn karaktere lényegében a tökéletes Jedi. Bölcs, megfontolt, előrelátó, de közben nem ragaszkodik mereven a szabályokhoz. Mer szembeszállni a Jedi Tanács óhajával is, ha úgy látja jónak. Neeson zseniálisan hozza a mentor szerepet, de ezt többször megmutatta már pályája során, elég csak Christopher Nolan Batman: Kezdődik című filmjére gondolni. Minden jelenetében uralja a vásznat és a legjobb mondatok is őhozzá köthetőek. Bár sorsa megpecsételődik a film végén, mégis az egész saga egyik legjobb karaktere az övé. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy eredetileg kisebb szerep jutott volna neki és idősebbnek képzelték el a karaktert, így állítólag először Morgan Freeman neve merült fel, de ezt sosem erősítették meg.

Obi-Wan Kenobi – Ewan McGregor, a Trainspotting című filmmel berobbant fiatal skót színész kapta a Star Wars egyik leghíresebb karakterének a szerepét. Obi-Wan már az eredeti trilógiában is jelen volt, ott a legendás Alec Guinness formálta meg. Ott ugye bölcs Jedi mesterként láthattuk őt, míg itt McGregor alakításában, évtizedekkel fiatalabb kiadásban, padawanként (tanítvány) találkozhatunk vele. Obi-Wan sokszor forrófejű és meggondolatlan, de ezzel együtt jóval szabálykövetőbb is mesterénél. Folyamatosan megkérdőjelezi Qui-Gont és nem érti, hogy mestere miért szegül mindig szembe a Tanács akaratával. Bár Obi-Wan Kenobi a saga egyik központi karaktere, itt még másodhegedűs Qui-Gon Jinn mögött, így McGregor is sokszor asszisztál csak Neeson mellett. Nem úgy az akciójelenetekben, de ezekre természetesen majd visszatérek. Ezzel együtt Ewan McGregor tökéletes választásnak bizonyult a szerepre, a két további film kétséget sem hagyott efelől. Vele kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy eredetileg szintén idősebb színészben gondolkodtak és Kenneth Branagh volt Lucas elsőszámú jelöltje, még concept artok is készültek az ő arcával.

Padmé Amidala – Natalie Portman, az ekkor már igencsak feltörekvőben lévő fiatal izraeli származású színésznő kapta a lehetőséget, hogy életre keltse Luke és Leia leendő édesanyját. Portman korábban olyan filmekben bizonyított, mint a Leon a Profi, a Szemtől Szemben, a Támad a Mars, vagy éppen a Gyönyörű Lányok, így a tehetségéhez nem férhetett kétség. Szerepe szerint ő Padmé Amidala a békés Naboo bolygó királynője, akinek fiatal kora ellenére egy olyan krízissel kell szembenéznie, ami az egész népe sorsára kihatással van. Tapasztalatlan és naiv, de nem egy elveszett karakter, aki személyiségében sokkal inkább uralkodói, mint amilyen Leia volt az eredeti trilógiában. Voltak, akik kritizálták Portman hűvösebb játékát, de ez alapvetően a karakterből adódott, az igazság az, hogy tökéletesen hozta azt, amit a szerep megkívánt tőle. Anno azt is pletykálták, hogy Lucas eredetileg Kate Winsletet akarta a szerepre, annak ügynöke viszont nem tájékoztatta a színésznőt, így az elesett a szereptől, de az információ sem lett megerősítve.

Anakin Skywalker – Jake Lloyd, a forgatás során mindössze 8-9 éves kisfiú kapta az egész saga legfontosabb karakterének szerepét. A legendás Darth Vader itt még csak egy Tatooine-i rabszolgafiú, aki az anyjával él és egy Watto nevű lény alkalmazásában áll. Így találkozik az odatévedt Qui-Gonnal és Padméval, akik aztán felszabadítják és velük tart azon az úton, melynek a végkifejletét már mindannyian ismerjük. Lloyd korábban játszott már egy-két filmben és pár tévésorozat-epizódban, de ezzel együtt is 2000 jelentkező közül választották ki. Az ő alakítását érte a legtöbb kritika, ami egyrészt undorító, lévén, hogy egy kisgyerekről beszélünk, másrészt nevetséges is volt, mert lényegében azt kérték számon rajta, hogy gyerek létére miért úgy formálja meg a karaktert, mint egy gyerek. Anakin sokszor felesel, akadékoskodik és nem fogad szót. Mondjuk ki: idegesítően viselkedik, pont úgy, ahogy az egy ilyen korú gyerektől elvárható. Így hát alakítása pontosan megfelel annak, amit a szerep elvárt tőle.

Sheev Palpatine/Darth Sidious – Ian McDiarmid, a kiváló skót színházi színész elsősorban a színpadon mutatta meg rendkívüli tehetségét, több évtizedes pályafutásához mérten csak igen kevés filmben szerepelt. Csupán néhány mozgóképes munka volt mögötte, mikor Lucas felkérte őt Palpatine szerepére az 1983-as Jedihez. Alakítása annyira zseniális volt, hogy fel sem merült benne, hogy mást keressen a szerepre az előzménytrilógia során, míg McDiarmidet meglepte a felkérés. Ezzel együtt örömmel vállalta, mi pedig gazdagabbak lettünk a filmtörténelem egyik legzseniálisabb gonosztevőjével. A karakter itt még a Galaktikus Köztársaság szenátoraként jelenik meg, aki nyájas és behízelgő modorával lényegében mindenkit az ujja köré csavar. McDiarmid hihetetlen karizmával hozza a karaktert, lényegében ellopja a show-t valamennyi jelenetében. Legyen szó a szenátusbéli felbukkanásairól, vagy mikor a Sith Sötét Nagyuraként jelenik meg előttünk, egyaránt fantasztikus, amit csinál.

Jar Jar Binks – Ahmed Best, az afroamerikai színész és táncos kapta meg azt a szerepet, ami aztán a film és az egész franchise egyik legvitatottabb karakterévé vált. Jar Jar egy gungan, aki a Naboo bolygóról származik és véletlenül csapódik Qui-Gon és Obi-Wan mellé. A karakter megjelenésre olyan, mint egy két lábon járó béka, meglehetősen egyedi megjelenéssel bír. A figurát Best a motion capture technológia segítségével „előjátszotta”, a végső változat azonban teljes egészében digitális. Így, 25 évvel később talán már elavultnak hat, de akkor abszolút csúcs volt és lényegében ő az előfutára az olyan karaktereknek, mint Gollam, Caesar A Majmok Bolygójából, vagy az Avatár na’vijai. Jar Jar személyisége azonban sokkal inkább állt a kritikák kereszttüzében, lévén egy csetlő-botló, kétballábas karaktert kapunk, aki néha tényleg baromi idegesítő tudott lenni. Mindemellett vele kapcsolatban még a rasszizmus kérdése is felmerült, de erre még később visszatérek.

Shmi Skywalker – Pernilla August, a svéd színésznő, a legendás rendező Bille August egykori felesége alakítja Anakin édesanyjának szerepét. Shmi szintén rabszolga a Tatooine bolygón, ahol egyedül neveli fiát. Egy napon aztán betoppan az életébe egy rejtélyes Jedi mester, aki azzal kecsegtet, hogy felszabadíthatja fiát, így annak jobb sors jut majd a szolgaságnál. A színésznő szerepe igazából nem nagy kihívás, lényegében egy szerető és gondoskodó édesanyát kellett megjelenítenie, ezt pedig hiba nélkül meg is oldotta. Klasszikus anyafigura, aki a fiáért bármit megtenne, még azt is, hogy hagyja elmenni, ha ezzel a javát szolgálja. Érzelmi szempontból egyébként övé a legjobb jelenet, hiszen rendkívül erőteljesre sikerült az a szcéna, amelyben Shmi útjára indítja a vonakodó Anakint, az pedig nem akarja hátra hagyni őt. A karakterhez kapcsolódik még egy érdekes dolog, ami szintén megosztott sok embert, de erre is kitérek még később.

Finis Valorum – Terence Stamp, a veterán angol színész kicsi, de igen fontos szerepet kapott. Ő alakítja a Köztársaság főkancellárját, egyben ő jeleníti meg a gyengekezű, tehetetlen, korrupt politikust is. Valorum és a hozzá hasonlók azok, akik miatt a Köztársaság széthullik és Palpatine szépen lassan kiépítheti a saját hatalmát az eljövendő háború által. Stamp lényegében jól megoldja a feladatát, de az is látszik, hogy igazából baromira nem tett bele mindent. Utólag le is nyilatkozta, hogy „unalmasnak” találta a forgatást, mondjuk ettől függetlenül a hozzáállása még lehetett volna kevésbé beleszarós. Ezzel együtt olyan nagy probléma nincs vele, nem is szerepel sokat a karakter.

Mace Windu – Samuel L. Jackson, mindenki kedvenc „motherfuckerje” is itt van, ráadásul ő lényegében bedumálta magát a filmbe. Még az előkészületeknél tartottak, mikor szóba került egy interjú során a film, mire Jackson úgy reagált, hogy imádja a Star Warst és bármire hajlandó lenne, ha szerepelhetne benne. És hát, ahogy az írás tartja: kérd és megadatik. Windu egyébiránt a Jedi Tanács prominens tagja, egyben Yoda után a második legtiszteletreméltóbb mester. Itt még nincs igazán nagy szerepe, hiszen csak a film második felében találkozunk vele és akkor sincs sokat jelen. Elég arrogáns személyiségként jelenik meg és ez később is megmarad nála, de erre majd a soron következő filmeknél visszatérek. Lényeg a lényeg, Jacksonnak jól áll a szerep, de igazán lényeges dolgokat majd csak a folytatásokban láthatunk tőle. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy állítólag eredetileg Lucas Charlton Hestont akarta a szerepre, de ez sem nyert megerősítést.

Darth Maul – Ray Park, a kiváló skót harcművész alakítja a Sötét Oldal másik felét a filmben. Míg Darth Sidious a háttérben meghúzódó mester, aki mozgatja a szálakat, addig Darth Maul a tanítvány, aki kérlelhetetlenül megy előre, hogy végrehajtsa annak akaratát. Maul a Star Wars történetének egyik legegyedibb karaktere. Összesen nagyjából hét és fél percet szerepel és öt mondata van a filmben, ám mindezek ellenére mégis az egyik legikonikusabb figurája a franchise-nak. Ezt egyrészt a megjelenésének köszönheti, hiszen a vörös-fekete tetovált arc a szarvakkal valami elképesztően hatásos, másrészt pedig a fénykardforgató tudása. A fináléban ugyanis kapunk egy olyan párbajt, ami azóta is felülmúlhatatlan. Esetében nem is annyira a színészi játék volt a fontos, hanem a harctudás, abban pedig Park abszolút zseniálisat nyújt.

Látvány
A látványvilág mindig is fontos szerepét képezte a Star Wars sikerének, az eredeti trilógia a maga korában egészen egyedülállónak számított és ha trükktechnikailag ma már itt-ott bele is lehetne kötni, a megálmodott világ kreativitása azóta is csúcsteljesítménynek számít. A látványtervező Ralph McQuarrie valami fenomenálisan öntötte formába Lucas elképzeléseit és született meg az az ikonikus képi világ, amely máig legendás. A Baljós Árnyak esetében már egészen más pozícióból indulunk. Egyrészt rengeteget fejlődött a filmes technika a Jedi óta eltelt másfél évtizedben, főleg a digitális trükkök terén, másrészt pedig itt évtizedeket ugrunk vissza az időben, éppen ezért a film vizuálisan teljesen már formavilágot kell, hogy megjelenítsen.

Elképesztően nagy feladat állt tehát a látványtervező csapat előtt, ám a végeredményt látva azt kell mondanom, hogy csak főhajtás illeti őket. Az egész előzménytrilógiáról elmondható, de mindenekelőtt a Baljós Árnyakról az, hogy a vizuális képzelőerő olyan szintű mesterműve, amire igen nehéz szavakat találni. Megérdemelné az összes művész, hogy egyenként felsoroljam a nevüket, de most inkább a vezető látványtervezőt emelném ki. Ő nem más, mint Doug Chiang. Ez az ember nem csak ragyogó művész, de zseniálisan álmodta tovább McQuarrie munkáját, teljes mértékben felnőve ezzel a mesterhez. Lehetetlen volna bármit kiemelni, hiszen tényleg olyan szinten ragyogó a film képi világa egészen a bolygók megjelenítésétől az űrhajókon át a legapróbb használati tárgyakig.

Itt most külön kiemelhetném Padmé királynői hajóját, annak íves eleganciáját és a korábban nem látott, fénylő, króm borítását, ami teljesen egyedivé teszi, vagy a sárgában pompázó N-1-es csillagvadászokat, amik olyan hatást keltenek, mintha egy klasszikus sportkocsit néznénk csak űrhajó formájában. Aztán ott van Darth Maul hajója a Sith Infiltrator, ami kidolgozásában már előrevetíti a Birodalom későbbi TIE-vadászait. A fénykardok és a lézerfegyverek kidolgozásáról is csak úgy süt a kreativitás, utóbbiakon látszik amúgy, hogy Lucas fő ihletforrása az ’50-es évek popkultúrája, illetve annak formavilága volt. Zseniális amúgy, hogy észrevehetően ugyanaz a világ, mint az eredeti trilógiában, csak pár évtizeddel korábban vagyunk.

Aztán a bolygók: három világot kapunk, ezek a Tatooine, a Naboo és a Coruscant. Előbbit nem kell bemutatni az eredeti trilógia után, csak most Mos Eisley helyett egy másik várost, Mos Espát láthatjuk. Persze a modern technológiának köszönhetően jóval nagyobb és „élőbb” az egész. Ez a sivatagi világ lényegében a Star Wars esszenciája is egyben. A Naboo pedig Padmé és Palpatine otthona. Egy csodaszép, erdőkkel és folyókkal teli bolygó, az építészete pedig a görög-római stílust viseli magán. Csodaszép az egész. A Coruscant pedig a galaxis központja, az egész bolygó egyetlen hatalmas város. A gigászi metropoliszokat idézi, csak még hatalmasabb formában.

Aztán ott vannak a jelmezek. Már önmagukban a Jedik szerzetesekre és papokra hajazó megjelenése is csodálatos, ahogy lényegében minden jelmez, de Padmé Amidala ruhatára az, ami szintén a kreativitás és a képzelőerő magasiskolája. Szinte minden jelenetben más ruhakölteményt visel, amit különböző korok és kultúrák ihlettek és teljesen egyedi stílust képviselnek. A jelmeztervező Trisha Biggar hatalmas munkát végzett, máig nem tudom felfogni, hogy nem jelölték Oscar-díjra a teljesítményéért. Megemlíteném még Valorum, Papatine és a szenátusi őrség megjelenítését is, amelyek szintén ráerősítenek a Római Birodalom hangulatvilágára.

A végére hagytam az effekteket, amelyek szintén hozzájárultak a film megosztó fogadtatásához. Lucas annak idején nem volt megelégedve az eredeti trilógia képi világával teljes mértékben, hiszen úgy érezte, hogy több kompromisszumot kellett kötnie, mint amennyit szeretett volna. Ennek elsősorban ugye pénzügyi és technológiai okai voltak. Hogy mást ne mondjak, a Coruscant nevű városbolygót már A Jedi Visszatérhez kitalálta (akkor még Had Abbadon volt a neve), de a ’80-as évek elején még szinte megoldhatatlan feladat lett volna vászonra varázsolni. Most azonban már semmi sem állhatott Lucas képzelőerejének az útjába.

Minderre volt is 115 millió dollárja, amit teljes egészében a saját zsebéből finanszírozott. Az összeg pedig le is folyt a vásznon, mert a kor szintjén lélegzetelállítóan nézett ki a film és bár itt-ott ma már természetesen elavultnak hat, de nagyon sok ponton a CGI máig megállja a helyét. Ezért elsősorban John Knollt illeti dicséret, aki a film vezető effektguruja volt. A filmet számtalan kritika érte azért, hogy a régi részekkel szemben itt már nem a hagyományos effektekkel dolgoztak, hanem az akkor még egészen újnak számító CGI-jal. Így, 25 év távlatából az ezen való siránkozás már csak azért is nevetséges, mert ma szinte mindenki attól élvez el, hogy James Cameron az Avatárban lényegében már az embereket is animálja, de úgy összességében is alig találunk olyan blockbustert ami ne lenne félig rajzolva.

Mindehhez vegyük hozzá, hogy a kritikák által körbenyalt Disney Star Wars filmben, Az Ébredő Erőben több CGI volt, mint a Baljós Árnyakban, ráadásul ehhez a filmhez Lucas csapata több makettet és modellt épített, mint az eredeti trilógiához együttvéve. Rengeteg jelenetet úgy oldottak meg ugyanis, hogy a részletesen kidolgozott maketteket „egészítették ki” a digitális effektekkel, többek között ilyen jelenet Naboo fővárosának Theednek több, nagytotálban való megjelenítése, vagy a fogatversenynél az Aréna. De számtalan esetben az idegen fajokba tartozó lények is hagyományos maszkos technikával voltak életre keltve, köztük a Kereskedelmi Szövetség tagjai. És akkor ott van Yoda, aki itt még hagyományos bábuval volt megjelenítve (a film egyetlen gyengébb megoldása), vagy a szintén visszatérő Artu és Thripio, akiket megint csak hagyományos módon oldottak meg, pedig utóbbit ezúttal jóval nehezebb volt.

De, ha csak a CGI-t nézem, akkor pl. a legendás fogatverseny megvalósíthatatlan lett volna nélküle, ahogy a film végi óriási csatajelenet is. A digitális technikának köszönhetően viszont nem volt megkötve Lucasék keze és a vászonra varázsolhattak bármit, szó szerint csak a képzeletük szabott határt nekik. És akkor olyan karakterekről még nem is beszéltem, mint Watto, vagy Sebulba, akik megint csak fantasztikusak. Elhiszem, hogy akkor ez még szokatlan volt a nézőknek, de a filmet övező siránkozás már csak ebből a szempontból is nevetségesen túl volt tolva. Mindegy, nem akarom nagyon nyújtani, a lényeg, hogy a film vizuálisan elképesztő csúcsteljesítmény és a végén még azért megemlíteném az operatőr David Tattersallt is, mert nem lehetett könnyű munka, ennyi zöld, illetve kékvászonnal dolgozni.

Zene
Ha azt mondom filmzene, akkor elsőre alighanem mindenkinek John Williams neve és a Star Wars ugrik be. Nem véletlenül, hiszen annak idején az volt Lucas elképzelése, hogy alkossanak saját klasszikus zenét, Williams pedig olyat hozott létre, ami azóta is hivatkozási alap. Se hely, se idő nincs felsorolni, hogy az eredeti trilógiához mennyi ikonikus témát alkotott, olyanokat, mint a főtéma, az Erő témája, vagy éppen a Birodalmi Induló. A Baljós Árnyak esetében nem volt kétséges Williams visszatérése és az ő munkásságát ismerve a léc igen magasan volt. Nem is kételkedtem benne, hogy fel fog nőni a klasszikus részekhez, ám azt én sem gondoltam, hogy bizonyos pontokon még túl is szárnyalja majd azokat.

Mert, ha a képi világra azt mondtam, hogy mesteri, akkor bizony ez a zenére hatványozottan igaz. A score-t ugyanis olyan szintű sokszínűség jellemzi, olyan mértékű kreativitás hatja át, hogy arra nincsenek szavak. Williams lényegében minden hangszert felvonultat, minden létező hangulatot és érzelmet kifejezve velük. A hangzás itt is megidézi a korábbiakat, de abból építkezve valami teljesen egyedit és újat hoz létre. Minden karakter, minden fontosabb történés megkapja a maga zenei aláfestését. Vannak pörgős akciótételek, vannak könnyedebb, játékosabb pillanatok (ezek főleg Jar Jarhoz, illetve a gyermek Anakinhoz köthetőek) és vannak sötétebb, súlyosabb pillanatok is.

Külön emlékezetes, amikor az Uralkodó témája is megidézésre kerül A Jedi Visszatérből, vagy Darth Maul esetében, mikor suttogó hangon kántálnak. Vannak drámai pillanatok és vannak fennköltebb darabok is, ezek utóbbiak természetesen Padméhoz köthetőek. Most azért is nem említek konkrét címeket, mert a hivatalosan kiadott albumon Williams eléggé össze-vissza keveri a témákat, amelyek nem is sorrendben vannak és sokszor inkább a film különböző pontjain felcsendülő dallamok egyvelegét alkotják. Később, az eredeti trilógiához hasonlóan a Baljós Árnyak is kapott bővített zenei kiadást, ahol már sorrendben vannak a tételek, ha választani kellene én ez utóbbit ajánlom.

Viszont, ha van egy darab zene, amit mindenféleképpen ki kell emelnem, akkor az nem más, mint a Duel of the Fates (Végzetek Párbaja). Az egy dolog, hogy tényleg kiváló score-ról beszélhetünk, de ez a tétel önmagában olyan szinten egyedülálló és zseniális, hogy szavak nincsenek rá. A filmvégi fénykardpárbaj aláfestéseként szolgáló zene iszonyatos erővel bír, ráadásul a kórus földöntúli hangulatot is ad neki. A szöveghez az ihletet Williams egy VI. századi kelta versből a Cad Goddeu-ból (A Fák Csatája) merítette, amely egy nehezen értelmezhető költemény, egyszerre szól fizikai és szellemi küzdelemről. Williams a szöveg négy sorát lefordíttatta szanszkrit nyelve, a kórus pedig így énekli. Nem tudom már hova ajnározni a dolgokat, ezt hallani kell!

Történet
George Lucas a Star Wars megalkotásakor számtalan forrásból merítette az ihletet. A legfontosabb alighanem Joseph Campbell könyve Az Ezerarcú Hős volt. Ebben Campbell a különböző vallások, legendák és mítoszok közti hasonlóságokat és kapcsolatokat kutatta. Ő alkotta meg bizonyos szintek alapján azt a kört is, amit a Hős Utazásának nevezett el. Nem mennék bele részleteiben, akit érdekel keressen utána. Lényeg a lényeg, hogy Lucast lenyűgözte mindez és mikor belefogott a Csillagok Háborúja megírásába, akkor az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon képes-e tudatosan modern mítoszt alkotni. Ehhez persze merített a Bibliából, a Kalevalából, az Artúr mondakörből, a népmesékből, ahogy számtalan popkulturális alkotásból is.

A Star Warst az teszi időtlenné és egyetemessé, hogy miközben futurisztikus világban játszódik, űrhajókkal és lézerfegyverekkel, közben magát a történetet a régmúltba helyezi és egyszerre fedezhetők fel benne a westernek és a szamurájfilmek hagyományai is. Számtalan kultúra elemei fellelhetőek a szerkezetében, így képes bármely kor bármely emberéhez szólni. Lucas mindig is büszkén vállalta, hogy mik voltak az ihletforrásai, legyen az Akira Kurosawa, vagy éppen a Flash Gordon képregények. Az eredeti, ’77-es Star Wars pedig olyan mértékben épül népmesei hagyományokra, hogy ha bizonyos neveket és helyeket behelyettesítünk, akkor egy az egyben egy „egyszer volt, hol nem volt” típusú történetet kapunk.

A folytatásai értelemszerűen igyekeztek ezt a szerkezetet komplexebbé tenni, közben megmaradva a mesék és mítoszok világában. Az eredeti trilógia amúgy a háromfelvonásos történetek klasszikus cselekményvezetését alkalmazza, ahol a második rész a legsötétebb, legdrámaibb, míg a harmadik a lehető legszabályosabban igyekszik elvarrni a szálakat és lezárni a történetet. Ezt Lucas olyan szépen végig vitte, hogy ha soha nem készült volna folytatás, vagy előzmény hozzá, akkor is tökéletesen értelmezhető a történet és egységes, kerek egészet alkot. Viszont úgy lett felépítve, hogy bizony tovább lehetett bővíteni a sztorit és plusz mélységet lehetett neki adni, bemutatva az eredeti filmekben látható világ hátterét és az ottani események kiváltó okait.

A mester egyébiránt annyira tudta mit akar, hogy a Baljós Árnyak alapkonfliktusát annak idején beleíratta az eredeti Star Wars regényváltozatába is. Már ott említésre kerül, hogy Palpatine a kapzsi kereskedelmi szervezetek támogatásával szerzi meg a hatalmat, itt pedig ennek a kidolgozott formáját láthatjuk. De lássuk is akkor, hogy miről is van szó: 32 évvel járunk az Egy Új Remény előtt. Még nincs háború, a galaxisban béke van. A beúszó sárga szövegből aztán megtudjuk, hogy kereskedelmi útvonalak megadóztatása heves vitákat vált ki, ami oda vezet, hogy a Kereskedelmi Szövetség blokád alá vonja a Naboo nevű bolygót. A szenátus pedig odaküld két Jedi lovagot, Qui-Gon Jinnt és Obi-Wan Kenobit, hogy segítsenek megoldani a konfliktust.

Ám ők nem is sejtik, hogy az invázió mögött sokkal sötétebb okok húzódnak meg, hiszen az árnyak között rejtőzve a Sith Sötét Nagyura, Darth Sidious mozgatja a szálakat, hogy az eseményeket az elképzelései szerint formálva lépésről-lépésre véghez vigye a Sith 2000 éves tervét, a galaxis feletti uralom megszerzését. A két Jedi aztán a Naboon találja magát, ahol a fiatal és naiv királynőt, Padmé Amidalát igyekeznek kimenekíteni a blokád alól, hogy ő a Coruscanton, a szenátus előtt számolhasson be az otthonát ért atrocitásokról. Útközben kényszerleszállást hajtanak végre egy félreeső bolygón, a sivatagos Tatooine-on, ahol találkoznak egy 9 éves rabszolgafiúval.

Ez a találkozás pedig alapvetően határozza majd meg a galaxis sorsának alakulását, amit persze ott és akkor még nem tudnak. Hogy a bolygót elhagyhassák rendbe kell tenni a hajót, ehhez pedig a fiú segítsége kell majd. Qui-Gon itt szembesül először azzal, hogy az Anakin Skywalker névre hallgató gyermek minden tekintetben különleges, hiszen úgy tűnik szokatlan mértékben járja át az Erő, sőt, az anyja elmondása alapján apja sem volt. Qui-Gon ebben egy ősi prófécia beteljesülését véli felfedezni, így a mester mindent meg is tesz, hogy a fiút felszabadítsa és magával vihesse a Coruscantra a Tanács színe elé. Közben a félelmetes, tetovált arcú Sith, Darth Maul is a nyomukban van.

A fiút végül egy elképesztő fogatverseny megnyerése szabaddá is teszi, ám édesanyját hátra kell hagynia, Maul képében pedig a Sith ezer évnyi rejtőzködés után ismét felfedi magát. A Coruscanton aztán míg a Tanács azon vitatkozik, hogy Anankinból lehet-e Jedi, addig Padmé a nyájas Palpatine szenátor sugallatára bizalmatlansági indítványt nyújt be Valorum főkancellár ellen, így új ember kerül majd a szenátus élére, aki nem más lesz, mint Sheev Palpatine. A Jedi Tanács pedig arról határoz, hogy Anakin túl idős ahhoz, hogy Jedivé váljon, ám Qui-Gon tanítványául fogadja, ami okoz némi viszályt közte és Obi-Wan között.

A királynő közben úgy dönt, hogy elég volt a szenátus tehetetlenségéből és hazatér, hogy saját kezűleg szabadítsa fel a népét a Kereskedelmi Szövetség elnyomása alól. A két Jedi és Anakin is vele tart, a Naboon pedig Jar Jarnak köszönhetően szövetségre lépnek a víz alatti gunganekkel, így pedig már Amidalának is van serege. Míg a csapatok a felszínen küzdenek a Szövetség droidjai ellen, addig Padmé a palotát foglalja vissza, Anakin űrcsatába keveredik, A két Jedi pedig harcot vív az ördögarcú Sith ellen. A csatát a hősök nyerik, de nagy árat fizetnek érte Qui-Gon halálával, aki utolsó erejével megkéri Obi-Want, hogy neveljen Jedit Anankinból, mert ő a megjövendölt Kiválasztott.

A Baljós Árnyak története alapvetően követi a Star Wars jól megszokott hagyományait, de nyilvánvalóan, mivel a Birodalom előtt járunk ezért teljesen más helyzetből indulunk. Lucas kellő kreativitással építi a világát és nem csak újrahaszonsítja a korábban látott történeti paneleket. Bemutatja a galaxis társadalmi és politikai berendezkedését, érthetően elmagyarázza a kirobbanni készülő konfliktust is, a politikai szál pedig egészen újszerű színezetet ad a dolgoknak. Végre a mitikus Jedi Rend is bemutatásra kerül, valamint az Erőről is sokkal többet tudhatunk meg. Mi volt hát a sok rajongó és kritikus problémája az I. Rész történetével?

Rögtön szögezzük is le az elején, hogy a legnagyobb bajuk az volt, hogy nosztalgia trip helyett kaptak egy teljesen új történetet, új karakterekkel, a gyermekkori emlékeikbe kapaszkodva ezt meg nem tudták befogadni. Nem ez volt az első eset (lásd a Mindörökké Batmant), de biztosan a leghangosabb és a leghisztérikusabb. Képtelenek voltak elfogadni, hogy nincs Birodalom, nincs Vader, nincs Han Solo, meg Millennium Falcon és már-már nevetséges módon próbáltak úgy belekötni mindenbe, hogy a kritikájuk legitimnek tűnjön. Rögtön ott volt a kétballábas gungan, Jar Jar Binks karaktere, akit idegesítő és ostoba szereplőnek tartottak.

Most az tény, hogy felnőttfejjel néha tényleg tudott kiborító lenni, csak ezek az emberek azt felejtették el, hogy a Star Wars mindig is a fiataloknak készült, Lucas itt pedig egy új generációt célzott meg és nem egy akkorra már a negyvenes éveiben járó nemzedéknek készített retro filmet. Jar Jart a gyerekek meg szerették, így a karakter bizony célba talált. Kritizálták azt is, hogy unalmas a politikai szál, pedig egyrészt baromira nem az, másrészt anélkül az egész történet értelmezhetetlen lenne. A legnagyobb hisztit viszont a midi-chloriánok behozatala váltotta ki. A történet egy pontján ugyanis megtudjuk, hogy ezek a mikroszkopikus lények mindenki vérében ott vannak és minél több van, annál inkább Erő-érzékeny valaki.

Az is kiderül, hogy Anakin vérében még Yodáénál is több akad, sőt, mivel a fiúnak nem volt apja, ezért elképzelhető, hogy maga az Erő nemzette őt a midi-chloriánokon keresztül. Sok rajongó egyrészt nem volt képes befogadni ezt a vallásos témájú elemet, noha a Star Wars mindig is merített a különböző hitrendszerekből, másrészt úgy érezték, hogy a midi-chloriánokkal demisztifikálva lett az Erő. Ennél nagyobbat pedig nem is tévedhettek volna, hiszen csak oda kellett volna figyelni a filmben elhangzó dialógusokra, hiszen Qui-Gon kimondja, hogy a midi-chloriánok pusztán kapocsként szolgálnak az Erőhőz. Minél több van belőle a véredben, annál erősebb a kapcsolatod az Erővel.

Az Erő attól mégy ugyanolyan misztikus energiamező maradt, pusztán Lucas behozott egy elemet, amellyel érzékeltetni tudta Anakin Skywalker különleges voltát. Azt meg már csak érdekességként említem, hogy a midi-chloriánok nem újkeletű ötletként születtek meg, mert Lucas már 1977-ben beszélt róluk egy interjúban, szóval már a kezdeteknél ki volt találva, csak sok más mellett ezt sem emelte még anno be az eredeti trilógiába, meghagyva azokat a filmeket egy jóval egyszerűbb szerkezetű és letisztultabb mesének.

Kritizálták azt a kreatív döntést is, hogy Anakin túl fiatal, miért kisgyerekként találkozunk vele. Sok rajongó fejében úgy élt a sztori, hogy majd egy huszonéves Anakinnal meg rögtön a Klónháborúkkal indítunk, csak mert az úgy „badassebb”. De ha értelmesen és logikusan nézzük a karaktert és a történetét, akkor bizony Lucas itt is jól döntött, hiszen ahhoz, hogy ez a karakter egy ponton majd elbukjon és Darth Vaderré váljon, normálisan meg kell alapozni és nem lehet csak úgy fejest ugrani a semmibe csak, hogy „coolabb” legyen valami.

Nem akarom nyújtani, mint a rétestésztát, lényeg a lényeg, hogy a kákán is igyekeztek megtalálni a csomót, de a nagy helyzet az, hogy George Lucas remek történetet írt a Baljós Árnyak számára, remekül összerakva, kibontva és felépítve azt, amivel nem csak az előzménytrilógiának kellett megalapoznia, hanem lényegében az egész Skywalker sagának. Nyilván nem lehet olyat írni, ami mindenki ízlésének megfelel, mert az lehetetlen, Lucas pedig jó érzékkel nem is törekedett erre. Ó mindenféle megfelelési kényszer nélkül elmesélte azt a történetet, amit megálmodott és mint alkotó ez volt a helyes döntés a részéről.

Rendezés
George Lucas életútja már önmagában is filmre kívánkozna. Egy kaliforniai kisvárosból, Modestóból származik, ő pedig fiatalon arról álmodott, hogy majd autóversenyző lesz. Aztán olyan balesetet szenvedett, amibe 10 emberből 9 tuti belehalt volna, aztán a kórházban lábadozva úgy döntött, hogy kezd valamit az életével, egyetemre megy és tanulni fog. Hallgatott szociológiát, pszichológiát és ott ismerkedett meg a filmkészítéssel is. Már ekkor kiderült, hogy nem kevés tehetség szorult bele, hiszen rövidfilmjeivel egyre-másra vívta ki tanárai és diáktársai elismerését.

A vizsgafilmje, a THX 1138 4EB pedig szinte minden létező díjat bezsebelt a különféle versenyeken (egy ilyenen ismerte meg és kötött életre szóló barátságot Steven Spielberggel). Később egy másik barát, a legendás Francis Ford Coppola vette szárnyai alá és készítette el első rendezését a THX 1138-at, ami a vizsgafilmjének az egész estés verziója volt. A disztópikus világban játszódó sci-fi aztán le is nyűgözte a kritikusokat, kitárva előtte ezzel Hollywood kapuit. Második filmjével pedig igazán nagyot dobott. Ez volt a félig-meddig önéletrajzi ihletésű American Graffiti. Az egyetlen éjszaka eseményeit elmondó sztori nem csak remek film volt egy csomó fiatalról, akik keresik helyüket az életben, de imádta a kritika, kasszasiker lett és számtalan fontos barátság is szövődött.

Itt ismerte meg Ron Howardot és Harrison Fordot is, de az sem elhanyagolható tény, hogy az Oscar-jelölés, mint a legjobb rendező szintén sokban elősegítették azt, hogy belevághasson a következő projektjébe, aminek a Csillagok Háborúja címet adta. Akkoriban mindenki földhözragadtabb filmeket akart készíteni, a stúdiók nem is értették, hogy Lucas mit akar egy Flash Gordon-szerű űroperával. A Star Wars megszületésébe most nem mennék bele, egyrészt nincs is rá elég hely, meg gondolom azért nagy vonalakban mindenki ismeri.

A készítése azonban elég nagy stresszel járt, ezért a két folytatásnál Lucas a rendezést másra akarta bízni, így lett a Birodalom rendezője egykori főiskolai tanára, Irvin Kershner, a Jedi esetében pedig egy fiatal titán, Richard Marquand. Lucas elképzelése ugyanis az volt, hogy a háttérből irányítva majd könnyebb lesz a dolga. Hát nem lett az, lényegében csak volt még egy ember, akivel vitatkoznia kellett. Mert akárki ült is névleg a rendezői székben, mind A Birodalom Visszavág, mind A Jedi Visszatér teljes egészében Lucas elképzeléseit tükrözte. Itt maximum ötletei voltak másoknak, amiket ő meghallgatott, aztán vagy elfogadott, vagy nem.

Mindehhez jön az is, hogy a Birodalom esetében az effektes jelenetek rendezését amúgy is maga irányította amíg Kershner a színészekkel forgatott, egészen addig, amíg a késlekedés miatt ott is supervisort kellett játszania. A Jedi Visszatér esetében pedig Marquand nem boldogult az effektekkel pl. a Jabba palotájában játszódó jeleneteknél ezért Lucasnak kellett a kezébe venni a dolgokat, a trónteremben játszódó jelenetek pedig annyira kulcsfontosságúak voltak, hogy azokat Lucas amúgy is maga akarta levezényelni. Mindezt csak azért mondom el, mert eredetileg az előzménytrilógia esetében is eljátszott a gondolattal, hogy másra bízza a rendezést, csak aztán ő maga is rájött, hogy teljesen felesleges dolog lenne, ha egyszer úgyis olyan lesz a film, amilyennek ő akarja.

Az eredeti trilógia után azonban tényleg a háttérből irányított, így született meg az Indiana Jones trilógia, a Willow és több más film is. Volt, ahol nagyobb szerepet vállalt, volt, ahol kisebbet, de ténylegesen a rendezői székbe nem ült bele. Furcsa is lehetett neki a Baljós Árnyaknál és nyilván vissza kellett szoknia a szituációba. Több kritikus ennek tulajdonította, hogy az I. Rész tempója túl lassú és akadozó, mondván Lucas be van rozsdásodva. Pedig igazából csak annyi történt, hogy a korszak filmjeivel ellentétben nem az ész nélküli rohanásra és pörgősségre törekedett, hanem lassú tempóban építette a történetet.

Igazából hangulatában és felfogásában az 1950-es évek filmkészítése ugrik be az embernek. Lucas amúgy is imádta a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek filmjeit, ő ezek nőtt fel, így nem csoda, hogy ha már az előzményeket meséli, akkor egy régiesebb stílust is fog használni, olyat, amin ő maga felnőtt. Nyilván ez is ízlés kérdése, én, aki imádom a fent említett korszak filmjeit is, teljesen magaménak tudtam érezni a Baljós Árnyak hangulatát és tempóját. Nem, hogy nem volt számomra lassú, vagy zavaró, hanem egyenesen friss lélegzetvételnek hatott a korszak filmjeihez képest, ahol az ezredfordulós pozőrködős műmájerkedés volt az uralkodó, lásd a Mátrixot.

Volt, aki kritizálta ugye a túlzott CGI használatot. Így, 25 év távlatából ugye alapból is megmosolyogtató az ezen való vinnyogás, viszont abba ezek az emberek sosem gondoltak bele, hogy a digitális trükköknek köszönhetően a Star Wars végre valóban élő, lélegző galaxissá válhatott. Többé nem csak pár gumimaszkos statiszta lófrált a Tatooine-on és többé már nem csak erdőt, sivatagot, meg havat láthattunk, hanem valóban lélegzetelállító lényeket és világokat, amiknek csak a képzelet szabhatott határt. Mindehhez jön, hogy Lucas számára a CGI csak egy eszköz, amivel megvalósíthatta az elképzeléseit és nem valami istenség, amit leborulva imád, ellentétben mondjuk James Cameronnal, akinek így öreg korára teljesen kékbe borult az agya.

A legnevetségesebb vád viszont, ami Lucast érte, hogy a film rasszista és antiszemita. Előbbi Jar Jar Binks karaktere miatt jött elő, utóbbinak pedig egy másik számítógéppel életre keltett karakter, a Tatoone-i kereskedő, Watto volt a kiváltó oka. Jar Jar azért volt pár kritikus szerint rasszista, mert „karibi akcentussal” beszélt. Az nem zavarta őket, hogy a karaktert életre keltő Ahmed Best fekete és az ő ötlete volt, hogy a figura, hogy beszél és mozog. Watto esetében a karakter dizájnja váltott ki felháborodást, mert néhány ember szerint a kampós orra meg a gülü szemei „zsidó hatást” keltettek. Most egyrészt mi van akkor, másrészt meg önmagában ez miért lenne antiszemita?

Ezeket már csak azért említettem meg, hogy tényleg képben legyünk azzal kapcsolatban, hogy ez a film mennyi és mekkora hisztériát váltott ki. George Lucas merte a saját útját járni, mert újat és eredetit alkotni, ez pedig mindig óriási felháborodást tud kiváltani, ha a rajongók képtelenek elengedni a fejükben élő emlékképet. Vannak, akik előre elképzelik, hogy ennek, vagy annak márpedig úgy kell kinéznie és kész. Csak azt felejtik el, hogy ez alapvetően nem az ő történetük, hanem George Lucasé, ő pedig senki rajongói fantáziálgatását nem kell, hogy életre keltse.

Persze azt már nem akarták látni, hogy milyen remekül építette fel a karaktereket, Gondolok itt arra, hogy milyen ügyesen játszott Padmé szerepével, Sidious karakterének homályban tartásával, vagy, hogy a két legendás droidot milyen ügyesen hozta be a sztoriba. Nem látták, hogy milyen emlékezetes új figurákat alkotott, amelyek mára ugyanúgy kultikusnak számítanak, mint a klasszikus filmek hősei (Qui-Gon, Padmé, Darth Maul, Mace Windu). Azt sem akarják látni, hogy milyen részletességgel dolgozta ki a sztorit, vagy, hogy milyen elképesztő pillanatokat adott nekünk, legyen szó a fogatversenyről, ami nem csak a legendás Ben-Hurt idézi meg, de máig megállja a helyét trükktechnikailag és akkor a film csúcspontjáról a Végzetek Párbajáról még szót sem ejtettem.

A két Jedi és a Sith összecsapása ugyanis olyan pillanata a filmnek, ami nem csak az I. Rész, de az egész Star Wars saga egyik legemlékezetesebb mozzanata is egyben. A két, papi hatást keltő lovag néz szembe a keresztény vallás ördögére hasonlító teremtménnyel. Egyetlen szó csapnak össze és végig érzed, hogy itt nem csak a Jedi küzd a Sith-tel, itt nem csak a Jó küzd a Gonosszal, hanem itt a Fény harcol a Sötétséggel és tudják jól, bármelyikük győz, azé minden. Soha a filmtörténelemben a Jó és Rossz örök harcát nem jelenítették még meg ilyen tökéletességgel, mindezt pedig csak tovább erősíti John Williams nem evilági zenei témája is.

Összegzés
Mindezt összegezve pedig nem mondhatok mást, mint azt, hogy a Baljós Árnyak minden tekintetben remek film lett, ami merész és kreatív ötleteivel bővítette a Star Wars világát, miközben teljes egészében hű maradt a gyökereihez. Ha vannak is apróbb hibái, azok eltörpülnek nagyszerű megoldásai mellett. Alkotója nem félt újító módon megközelíteni a dolgokat, hangulatában és vizualitásában pedig alighanem a legegyedibb és legkülönlegesebb Star Wars filmet köszönthetjük az I. Rész képében. Az idő pedig Lucast igazolta, hiszen mára felnőtt az a generáció, akinek az előzmény trilógia készült és számukra ez ugyanúgy klasszikussá érett. Az sem elhanyagolható tény, hogy már a maga korában is óriási kasszasiker volt, ám évtizedekkel később újra bemutatva is képes volt számtalan premierfilmet maga mögé utasítani. Igazság szerint a Baljós Árnyak minden rendező számára zsinórmértékként kellene szolgáljon abban a tekintetben, hogy miként kell megalkuvás és megfelelési kényszer nélkül úgy folytatást/előzményt készítened, hogy közben a végletekig tiszteled is a gyökereit annak, amit korábban alkottál. Ezt a filmet savazók jelentős hányada is felismerte, miután szembesültek a Disney ámokfutásával. Ha másra nem, hát erre mindenképp „jó” volt az a förtelem, amit Kennedy, Abrams és Johnson alkottak. Én mindenesetre ezzel kívánok boldog 25. születésnapot az I. Résznek és természetesen a másik két felvonás kritikája is érkezik majd.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.