Mozgókép Blog

Batman Superman ellen: Az igazság hajnala (Batman v Superman: Dawn of Justice)

Bevezetés
Mostanság a képregényhősök aranykorát éljük, különösen azóta, hogy 2008-ban a Marvel elkezdte építeni a „mozis univerzumát”, azaz tervszerűen felépíteni és összehozni a kiadó hőseit. Az elmúlt nyolc év során futószalagon gyártották a filmeket, kivétel nélkül sikerrel, ez pedig végre arra ösztönözte a rivális mega-kiadó a DC Comics karaktereinek jogait birtokló Warner Bros. stúdiót, hogy végre tényleg kezdjenek valamit a kezükben lévő karakterekkel.

Mielőtt belevágnánk az aktuális film kivesézésébe, érdemes megemlíteni, hogy a Warner és a DC már jóval a Marvelt megelőzve gondolkodott valami hasonló dologban, csak különböző okok miatt sosem valósult meg. Anno a ’90-es évek közepén mikor javában tervezte Tim Burton a Superman Lives címre keresztelt projektjét Nicolas Cage-dzsel a címszerepben (erről részletesebben már írtam valamelyik Superman-es filmkritikában), a mester azt tervezte, hogy a főhős temetésén tiszteletét teszi maga Bruce Wayne is, a szerepet pedig magától értetődően Michael Keatonnek szánta, azonban a mozi meghalt még a tervezőasztalon.

Ezt követte a Warner Batman vs. Superman terve, amelynek forgatókönyvét ugye Andrew Kevin Walker írta, de végül ez az ötlet is a kukában végezte. A legérdekesebb viszont, hogy mikor Nolan már túl volt a Batman: Kezdődik elkészítésén, a Mad Max alkotója, George Miller elkezdett dolgozni egy Justice League: Mortal című produkción, amelyben az Igazság Ligájának tagjait hozta volna össze. Miller már a szerepeket is kiosztotta (többek között DJ Cotrona mint Superman, Armie Hammer mint Batman és Megan Gale mint Wonder Woman, utóbbiról nemrég ki is szivárogtak promóciós fotók), mikor a Warner piros lámpát mutatott a produkciónak.

Ennek oka természetesen az volt, hogy Nolan már belevágott a maga Batmanjébe, ahogy Bryan Singer is készítette a maga Superman moziját, így értelem szerűen nem akartak össze-vissza kavarni mindent. Ez után a Warner terve az volt, hogy a Christian Bale által alakított Sötét Lovag fog idővel egy univerzumba kerülni a Brandon Routh megformálta Acélemberrel, de ennek Nolan azon kijelentése tett keresztbe, hogy az ő világában nincsenek szuperképességű karakterek, az ő Batmanje a realizmus talaján áll. A közös univerzum így ismét meghiúsult.

Idővel aztán Nolan befejezte trilógiáját, a Superman Visszatér várakozáson aluli bevételei pedig a karakter újbóli átértelmezését vonták maguk után. A készülő film „keresztapjának” magát Nolant kérte fel a stúdió, aki írótársával, David S. Goyerrel (együtt hozták össze a Batman-filmek sztorijait is) kitalálta, hogy tudnák a mai korhoz igazítani Kripton utolsó fiának karakterét. A 2013-as Acélember így abszolút új alapokra helyezte Superman karakterét, sokkal sötétebb, komorabb formát adva a legendás figurának és az őt körülvevő világnak.

A kritikák és a nézői reakciók is erőteljesen megoszlóak voltak, amit őszintén megvallva már csak azért sem értettem, mert a film nagyon sok elemében a Nolan-féle Batman mozikra hajazott, amiket viszont egyöntetűen éltetett mindenki. Lényeg viszont, hogy anyagilag óriási sikert aratott, így ezzel a filmmel végül a Warner és a DC úgy döntött, hogy ők is nekikezdenek az univerzumépítésnek. Ők azonban a Marveltől eltérő utat választottak és a karakterek egyesével történő bemutatása helyett egy jóval rizikósabb és formabontóbb utat választottak. Ennek az útnak az első lépése a Batman Superman ellen, mely minden ízében grandiózus és ambiciózus projekt a készítők részéről. Lássuk hát, a DC hősei hogyan mutatnak együtt a vásznon!

Szereplők
Bruce Wayne/Batman – Ben Affleck, a tehetségét illetően igencsak vitatott megítélésű színész kapta nagy megdöbbenésre a legendás Sötét Lovag szerepét, ami sokaknál kiverte előzetesen a biztosítékot. Christian Bale árnyékából nehéz kilépni, Affleck nem is tudja hozni azt a komplexitást, amit elődje, ugyanakkor megjelenése, kiállása tökéletessé teszi erre a szerepre, olyannyira, mintha csak a képregények lapjairól lépett volna le. Ehhez jön még, hogy a karakter ebben az értelmezésében egy öregebb, cinikusabb, lelkében megtörtebb, tehát teljesen más pszichológiai helyzetben van, Affleck pedig ezt hibátlanul képes hozni. A film elsődleges hajtóereje egyértelműen ő, ez pedig ismételten bizonyítja, immáron nem először, hogy talán érdemes volna nem siránkozni jó előre egy-egy szereplőválasztás miatt.

Clark Kent/Superman – Henry Cavill, a tehetséges fiatal angol színész a 2013-as Acélember után másodszor ölti magára Superman ikonikus jelmezét, feladatát pedig ezúttal is remekül megoldja. Ami probléma van a karakterével, arról nem ő tehet, de erre majd a történeti résznél visszatérek. Lényeg a lényeg, hogy Cavill karizmatikusan, szimpatikusan és szerethető módon hozza ezt az ellentmondásos figurát, amely alapvető mozgatórugója a cselekménynek még úgy is, hogy sokszor passzívan szemléli a körülötte történő dolgokat. Próbál atyái szellemében cselekedni és a lehető legjobbat tenni még akkor is, ha a világ erre nem feltétlenül áll készen és mindig lesznek olyanok, akik jóságát megpróbálják felhasználni ellene.

Lex Luthor – Jesse Eisenberg, aki leginkább a Közösségi Hálóból lehet ismerős a nagyérdemű számára, kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy Superman nemezisét életre keltse ebben a produkcióban. Eisenberg már alapvetően hátrányból indult, hiszen egyrészt kora, másrészt megjelenése is teljesen eltér a képregényes eredetitől, ráadásul őelőtte már olyan színésznagyságok kelthették életre a figurát, mint Gene Hackman és Kevin Spacey. Eisenberg hű elődeihez, hiszen ő is a „viccesebbik” oldaláról fogja meg Luthor karakterét, ellentétben a képregényekkel, ám nála a figura, ha lehet ezt mondani, inkább „zuckerbergi”, azaz egy fiatal és zseniális eszű üzletember, akinek hatalom- és becsvágya nem ismer határokat. Eisenberget sokszor éri az a vád, hogy túlripacskodja a szerepeit, amivel egyet is értek, ám Luthor ezen újszerű megközelítéséhez, a fiatal színész tökéletes választás volt.

Lois Lane – Amy Adams, a gyönyörű és tehetséges színésznő is visszatért az Acélember után, hogy ismét eljátszhassa a Daily Planet minden lében kanál újságíróját. Adams továbbra is okos, rátermett karakterként ábrázolja Loist, hús-vér embert faragva ezzel belőle, ám kétségtelen, hogy a héroszok csatájához ezúttal csak asszisztál. Ugyan ezúttal is fontos a jelenléte, de lényegesen kevesebbet szerepel, mint a kriptoni hős önálló filmjében. Ezzel együtt is üdítő a jelenléte, ráadásul a kémia közte és Cavill között most sokkal jobban működik, mint az Acélember esetében.

June Finch – Holly Hunter, az Oscar-díjas, kiváló színésznő alakítja a film egyik legfontosabb mellékszereplőjét. Az általa megformált June Finch szenátor vezeti azt a bizottságot, melynek elsődleges feladata Superman tevékenységének kivizsgálása, felelősségre vonása és a világra gyakorolt hatásának felmérése. Noha keveset van jelen, akkor végig uralja a vásznat, külön kiemelendő a Luthorral közös jelenete utóbbi házában. Hunter rutinosan hozza a tapasztalt politikus karakterét, aki nem válik sztereotípiává, azaz törtető, rosszindulatú figurává, hanem végig egyenes, következetes, becsületes szereplőként van jelen.

Alfred Pennyworth – Jeremy Irons, a fantasztikus angol színész kapta a feladatot, hogy Michael Caine után Bruce Wayne inasának szerepébe bújjon. Alfred Batman legfőbb támasza, apja helyett apja. Lehet képregény, vagy film, a karakter mindig is erkölcsi iránytűként és lelki támaszként szolgált a hős számára, ez pedig most sincs másként. Azonban Irons elődeivel ellentétben egy jóval szarkasztikusabb Alfredet formál meg, aki folyamatosan odaszúrogat Bruce-nak, ezzel a film kevés humorosabb pillanatát szolgáltatva. Affleck és Irons párosa kiválóan működik, alig várom, hogy egy szóló Batman filmet is megnézhessek az ő szereplésükkel.

Diana Prince/Wonder Woman – Gal Gadot, a lélegzetelállítóan szép izraeli modell 2009-ben tűnt fel először a filmvásznon. Eleinte apróbb mellékszerepekben, aztán a rémgagyi Halálos Iramban széria egyik állandó szereplője lett. Kiválasztása a DC Comics legendás hősnőjének szerepére több mint meglepő volt. Egyrészt mert az ember alapvetően egy teljesen ismeretlen színésznőt várt volna, másrészt rendkívül vékony testalkata miatt sem tűnt ideálisnak a figura megformálására. A kétkedőknek azonban megint nem lett igazuk. Gadot nem csak tökéletes a harcos amazon szerepére, de kevés játékideje ellenére is gyakorlatilag lopja a show-t a többi szereplő elől. Persze messzemenő következtetéseket még nem szabad elvonni, de az biztos, hogy az önálló Wonder Woman film gyakorlatilag első helyre lépett előre azon filmek listáján, amiket jövőre a leginkább várok.

Wallace Keefe – Scoot McNairy, a tehetséges karakterszínész leginkább a CTRL Nélkül című sorozatból lehet ismerős a nézőknek, emellett számtalan nagysikerű film mellékszerepében is feltűnt. Az általa megfromált Keefe a Wayne Vállalat alkalmazottja, aki súlyosan megsérül a metropolisi események során. Ez alapvetően határozza meg a karakter hozzáállását Supermanhez, akit ellenségnek és nem hősnek tekint. Karaktere szintén keveset szerepel, de rendkívül fontos a történetben, mert ő jelképezi azt az átlagembert, aki megfizette az „istenek csatájának” árát és éppen ezért nem a megváltót látja Supermanben, hanem a zsarnokot, McNairy pedig kiválóan oldja meg feladatát.

Anatoli Knyazev – Callan Mulvey, a kevéssé ismert új-zélandi színész már igen rutinosnak számít a képregényfilmek világában, hiszen a 300: A Birodalom Hajnala, és az Amerika Kapitány: A Tél Katonája után ez már a harmadik ilyen mozija. Ezúttal Anatolij Knyazevet, egy mindenre kapható zsoldost formál meg (a DC képregények világában még KGBeast néven is fut), aki Luthor különféle kis akcióit hajtja végre. Alapvetően ennél nincs több szerepe, viszont Mulvey kellően „rosszarcú”, így elsőszámú henchman-nek kifogástalan.

Látvány
A Warner nem aprózta el, így 250 millió dolláros költségvetést szavazott meg a produkciónak. Ez pedig meg is látszik a vásznon, legyen szó a megépített díszletekről, a valós helyszínekről, vagy a lélegzetelállítóan megalkotott CGI-effektekről. Zack Snyder amúgy is vizuális típusú rendező, így biztos lehet benne a néző, hogy mellbevágó látványvilágban lesz része. Maximális gratuláció illeti meg a jelmeztervezőket, akik a valaha volt „legképregényesebb” megjelenést adták a két főhősnek (igaz, ez Supermannél már megvolt), valamint a díszlet- és látványtervezőknek, akik úgy alkottak képregényszerű világot, hogy közben a „nolani”, realisztikusabb megközelítés is tetten érhető.

Külön dicséretet érdemel Larry Fong operatőr, aki Snyder régi harcostársa, és aki immáron sokadjára bizonyítja, hogy szakmája egyik legjobbja. Szintén ki kell még emelnem a vágót, David Brennert is, hiszen az még a túltolt akciójeleneteket is úgy vágta, hogy dinamikusságuk mellett végig követhetőek legyenek. A végére hagytam még a legújabb Batmobilt, ami egyszerre idézi meg Nolan Tumblerjét és a képregényekből ismert áramvonalasabb verziókat, így a végeredmény olyan, mint egy tank és egy sportkocsi keveréke. Felesleges nagyon túlragozni a dolgokat, a Batman Superman ellen úgy lesz az egyik leglátványosabb blockbuster, hogy a befejezését leszámítva nagyon mértéktartó produkció.

Zene
Hans Zimmer a jelenkor egyik legfelkapottabb komponistája, aki a szuperhősök zenei aláfestésében abszolút az élen jár, hiszen A Sötét Lovag trilógia, A Csodálatos Pókember 2 és Az Acélember után ez már a hatodik ilyen típusú zenéje. Ahogy az első két Nolan mozinál, úgy most is van segítsége, aki nem más, mint a legutóbbi Mad Max film agyonajnározott zeneszerzője, Tom Holkenborg, művésznevén Junkie XL. Mivel az úriember stílusában eléggé „zimmeres”, így nem is igazán értettem minek ő ide, de azért kíváncsian vártam a végeredményt. Persze nyilván már Zimmer sem érzett magában annyi tüzet, így érthető, hogy segítségül hívott valakit, ám a végeredményt hallva, talán valaki komolyabbat kellett volna.

A film hangulatából adódóan a teljes score rendkívül sötét, erőteljes és drámai, könnyed pillanatokat is nagyítóval sem találunk. Az albumot indító Beautiful Lie már megalapozza mindezt, majd jön a Their War Here, mely javarészt Az Acélember akciótémájára épít, a végén borzongatóan drámai pillanatokkal, ez a lemez egyik legjobb darabja. Az ezt követő The Red Capes Are Coming felfogható Lex témájaként is, a kissé „dilis”, zongorára épülő téma ragyogóan adja vissza a figura szélsőséges és őrült személyiségét. A Day Of The Dead már Superman messiási figurájának szól, majd jön a szinte már-már horrorfilmekbe illő Must There Be A Superman, ami igen szokatlan, el is üt a zene többi részétől. Nem szeretnék egyesével végigmenni minden tételen, de mindenképp kiemelném, az elképesztően erőteljes akciótételt, a Do You Bleed-et, a hasonszőrű Black And Blue-t, de a legnagyobb csúcspont az egyértelműen az Is She With You című darab.

Ez nem más, mint Wonder Woman főtémája és már az indító taktusok az elektromos gitárral megadják az alaphangulatot, majd erre építenek a dübörgő harci dobok, növelve a drámai hatást. Végül pedig ott van a This Is My World című darab mely szomorú hangulatával szép lezárást ad a történetnek. Mindezekkel együtt azonban azt kell mondanom, hogy bár összességében erős, de korántsem kiemelkedő filmzenéről van szó. Iszonyú kraft van a hangzásban, de a kiemelkedő pillanatokat leszámítva nagyon sok az önismétlés és a monotonitás, így a végeredmény nem éri el Az Acélember filmzenéjének magasságait. Az pedig külön szomorú, hogy Batman nem kapott markáns saját témát. Ez utóbbiért Holkenborg lett volna a felelős, de úgy látszik meghaladta a feladat a képességeit.

Történet
Superman 1938-ban látta meg a napvilágot Jerry Siegel és Joe Shuster jóvoltából, Batman pedig egy évvel később, 1939-ben debütált Bob Kane és Bill Finger munkája nyomán. Mindketten a DC Comics hősei és a szuperhéroszok úttörői is egyben, akik a saját „világukban” tevékenykednek. Superman Metropolisban, Batman pedig Gotham City-ben. Először 1941-ben rajzolták meg őket egy címlapra, de a füzetben még önálló történeteik voltak. 1952-ben aztán eljött az első közös kaland, innentől kezdve pedig már a hősök egy univerzumban léteztek. Idővel aztán az évek során megszülető többi DC hős is csatlakozott hozzájuk, így 1960-ban már meg is született az Igazság Ligája.

Csak finoman jegyezném meg, hogy a Marvel Bosszúállók csapata a DC-t másolva, 1963-ban mutatta be saját kis szuperhős-válogatottját, többek között, ezzel is másolva a rivális kiadót. A mozivásznon azonban a Marvel beelőzte a DC-t, így mire a Warner végre rászánta magát, hogy elkezdje felépíteni a saját szuperhős univerzumát, már egy másfajta megközelítésre volt szükség. Superman karakterének újraértelmezése után, a hősök nem kaptak azonnal saját eredetsztorikat, hanem a stúdió egy jóval grandiózusabb, epikusabb és merészebb dologban gondolkodtak: Superman mellé behozni a kiadó másik hatalmas hősét, Batmant és egyben felvezetni a leendő csapat többi tagját.

A másik kulcspont a hangulat. A rivális Marvel egy rendkívül könnyed, túlságosan is vicces felfogással körvonalazta a saját univerzumát, a DC viszont igyekezett ennek a szöges ellentétét megvalósítani, persze ehhez tudni kell, hogy utóbbi kiadó történetei és hősei már rajzolt/írott formáikban is sokkal sötétebbek és komplexebbek. A DC-univerzumot indító Acélember ezt a hangulatot három évvel ezelőtt már be is lőtte: komor, nyomasztó atmoszféra, lassú felvezetés és a karakterhez való realisztikus közelítés, ami azt jelenti, hogy a film igyekezett elképzelni azt a szituációt, mi történne, ha holnap istenszerű lények jelennének meg az égen. Vajon arra hogyan reagálna a világ?

Természetesen a kész film erősen meg is osztotta a kritikusokat és a nézőket, de hát ez mindig is így volt az olyan produkciókkal, amelyek mertek bátor és merész koncepcióval előállni. Hála Istennek, a Warner a folytatást is hasonló szellemben képzelte el, amihez jött még a fentebb említett univerzumépítés alapköveinek lerakása is, így az írókra, David S. Goyerre és Chris Terrióra nem kis feladat várt. Tovább kellett vinni Superman karakterét, behozni a történetbe Batmant, kidolgozni kettőjük viszonyrendszerét és felvezetni a DC világ leendő hőseit és ellenfeleit is. Tartottam is tőle előzetesen, hogy ez a hatalmas vállalás meghaladja majd az írók és Snyder kapacitását, de örömmel jelentem, az alkotók, ha kisebb hibákkal is, de sikerre vitték elképzeléseiket!

A történet már az indításnál nagyon erős: Bruce narrációjával kísérve megmutatják a karakter szüleinek lemészárlását, majd Az Acélember fináléját látjuk, ezúttal a halandó emberek szemszögéből. A Metropolisban tartózkodó Bruce Wayne tehetetlenül kell, hogy végignézze, ahogy ártatlanok ezrei vesznek oda az „istenek csatájában”. A megöregedett, megkeseredett Sötét Lovag számára pedig ez éppen elég indok, hogy ellenséget lásson Kripton Utolsó Fiában. Ezután ügyesen vezetik fel a főszereplő hármast is: Superman Loist menti Afrikában, Batman brutálisan megkínoz egy bűnözőt, Lex pedig már az elején megmutatja szociopata hajlamait.

Ahogy írtam, a történet lassan építkezik és az erőssége éppen ebben rejlik. Szépen megmutatják nekünk a Zod tábornok ellen vívott várospusztító csata utóhatásait, a társadalom, az emberiség reakcióját a „megváltóra”, Bruce cinikus, minden eddiginél sötétebb, borúsabb felfogását a világról és a mellékszereplőknek köszönhetően az egyszerű emberek szemszögéből is láthatjuk ezeket a dolgokat. A legérdekesebb Wallace Keefe figurája, aki megnyomorodott a csata során, az ő ebből fakadó Superman-gyűlölő felfogása tökéletes fegyver lesz Lex kezébe a tervei megvalósításához.

A Gal Gadot által alakított rejtélyes Diana Prince is bár keveset szerepel, de a lehető legjobb pillanatokban bukkan fel és ad hozzá a történethez. És ha már szóba hoztam a limitált játékidőt, a film kevés hibáinak egyike, hogy mivel irdatlanul komplex történetet mesél el és rengeteg szálat, valamint karaktert mozgat egyszerre, bizonyos szereplőkre nincs elég idő. Lois fontos a történetben, megvan a maga funkciója, de valahol mégis a háttérbe szorul. Aztán ott van Perry White, Martha Kent, vagy éppen Calvin Swanwick, utóbbi tényleg csak perceket kap, de említhetném még az éppen csak felbukkanó Mercy Gravest, vagy a mozis változatból teljesen kivágott Barbara Gordont.

Persze ezek az áldozatok kellettek ahhoz, hogy a Batman-Superman-Lex hármas sakkjátszmája rendesen fel legyen építve és közben a játékidő „mozi-kompatibilis” is legyen egyben. Óriási pozitívum még, hogy a film nem kevés remekül megírt dialógussal, vagy monológgal operál, illetve nagyon tisztességesen építi fel a két hérosz egymással való szembekerülését is. Persze, ha nagyon akarunk, egy-két helyen felfedezhetünk elnagyoltabb pillanatokat, de ez egy ilyen grandiózus projektnél gyakorlatilag törvényszerű. Van tehát kiváló alapsztori, abból rendesen építkező cselekmény, remek karakterek és egymásra épülő, következményekkel járó tettek.

Ha feltétlenül kell kukacoskodni, akkor hibaként felróható még, hogy Superman karaktere sokat nem fejlődött az előző film óta. Kal-El szomorkás, kicsit befelé forduló, magányos figura volt és gyakorlatilag ugyanezt kapjuk most is, figura tehát nem ment át sok jellemfejlődésen, ezen lehetett volna még mit dolgozni, illetve talán bizonyos pontokon Batman sem cselekszik mindig a legésszerűbben, hanem olykor túlságosan is agresszív verőemberként viselkedik, de ez betudható a figura megtört lelkének is. Ezeket leszámítva viszont nagyon is erős, egységes történetet kapunk és a belebegtetett három órás rendezői változat ezt csak még komplexebbé teheti.

Rendezés
Zack Snyder egyike azon rendezőknek, akinek határozott saját vizuális stílusuk van. Első filmjében, a 2004-es Holtak Hajnala remake-ben még csak a magja volt ennek meg, azonban a 300-tól kezdve valamennyi filmje (Az Őrzők, Álomháború, Az Acélember) már mind hamisítatlan Snyder mozik. Mivel van határozott, saját stílusa ez magával hozza azt, hogy egyben rendkívül megosztó is lesz. Filmjei általában rendkívül stilizáltak, tele vannak lassításokkal és egyöntetűen jellemző rájuk a sötét, komor hangulat. A Batman Superman ellen ugyanezt az utat járja be, stílusában pedig leginkább a Watchmenre hajaz: nagy, epikus történet, komplex lelkivilágú hősök, elcseszett világ és a háttérben egy mesteri összeesküvés.

Snyder emellett erőteljesen támaszkodik olyan képregényes alapművekre, mint a „The Dark Knight Returns” és a „The Death of Superman” című alkotások, de felfedezhetőek hangulati elemek Nolan Sötét Lovag trilógiájából, az Injustice League: Gods Among Us és Arkham Asylum videojátékokból is. A legjobb húzásai közé tartozik, hogy film tele van kismillió easter eggel, azaz olyan bennfentes infóval, amit csak a rajongók fognak kiszúrni. Ilyen a legendás Batman ellenfelekre, a Jokerre és a Rébuszra való utalások, aztán ott van a film egyik legkiválóbb jelenete, az úgynevezett „Knightmare” szcéna, melyben Bruce egy lehetséges jövő vízióját látja, ahol Superman gonosz, a világ elpusztult, a DC univerzum egyik leghatalmasabb erejű gonosztevőjének, Darkseidnak Omega jele pedig ott virít a sivatag közepén.

Külön bravúros a leendő ligatagok beexponálása is. Luthor megszállottsága a metahumán elmélettel kapcsolatban hozza a sztoriba a Villámot, Dianát, Cyborgot és Aquamant is, a fentebb említett „Knightmare” jelenet csúcsa pedig a jövőből visszaugró Flash, aki figyelmezteti Bruce-t és kéri, keresse meg őket. Ahogy többször írtam, a történet tehát nagyon komplex, Snyder viszont remekül tartja az arányokat egészen a film utolsó harmadáig. Ott aztán elköveti ugyanazt a hibát, amit Az Acélember esetében is, azaz elereszti láncaikról a pusztítás démonait és olyan romboldát visz végbe, ami már kicsit átbillen a mérlegen. Sajnos ez is Snyder sajátja, alighanem sosem fogja levetkőzni ezen szokását, de szerencsére sosem borul el annyira az agya, mint egykori osztálytársának, Michael Baynek, akivel ellentétben a BvS rendezője azért nagyjából tisztában van az arányokkal.

Kiemelném még, hogy a filmben megint nagyítóval kell keresni a humort, ezt főleg Alfred és Bruce csipkelődései szolgáltatják, valamint az elképesztően profin levezényelt akciójelenetek, melyeknél Snyder hihetetlenül elemében van. De kiválóan kezeli a karaktereket és a köztük lévő feszültséget is, elég csak Bruce és Clark első találkozására gondolni, vagy Lex elmebeteg monológjaira, a bírósági jelenetre, vagy a két hős összecsapására. Biztos kézzel, határozottan fogja össze és vezényli le ezt a monstre produkciót, aminek kismillió erénye mellett kevéske hibái eltörpülnek. Éppen ezért a Snydert és a filmet ért durván szélsőséges kritikák előtt teljesen döbbenten állok, szinte már az az ember érzése, mintha valami szándékos, DC-ellenes kampány folyna bizonyos körök részéről.

Összegzés
Hatalmas, gigászi film, amely egyben filmtörténeti is, hiszen a képregényhősök két legnagyobbika, Batman és Superman először feszül egymásnak hús-vér formában. Éppen ezért az elvárásaim óriásiak voltak és ezeket a film hihetetlen ambícióinál fogva, ha maradéktalanul nem is, de azért összességében magas szinten teljesítette. A szereplőgárda nagyon jó, a történet remek, a hangulat hihetetlenül erőteljes, a rendezés stílusos és határozott, a Batman Superman ellen pedig ez által az idei év egyik kihagyhatatlan eseményfilmje. Aki szereti a kreatív, bátor és merész megközelítésű, egyedi közönségfilmeket, aki alternatívát keres a túltolt és súlytalan Marvel-egyenalkotásokkal szemben és vevő a sötét, komor, nyomasztó atmoszférájú, mondanivalóval is rendelkező alkotásokra, azoknak bátran ajánlom Zack Snyder megamoziját. Jövőre pedig jön az Igazság Ligája!

„A világot kényszeríteni kell rá, hogy értelmet nyerjen!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.