Mozgókép Blog

Top Gun: Maverick (Top Gun: Maverick)

Bevezetés
Vannak alkotások, melyek többek lesznek puszta filmeknél. Vannak alkotások, melyek időtlen popkulturális jelenséggé válnak, és óriási hatással lesznek a szórakoztatóiparra és annak termékeire. Olyan filmek, melyek jeleneteit sokszor másolják, a zenéit napestig dúdolják, a szövegüket örökké idézik és szereplőik legendás karakterekké válnak. Ezen filmek sorát erősíti Tony Scott 1986-os megasikere a Top Gun is, mely számtalan karriert indított el, többek közt a rendezőét és a főszereplő Tom Cruise-ét is.

A film alapját Ehud Yonay 1983 májusában, a California magazinban megjelent „Top Guns” című cikke ihlette, mely részletesen bemutatta a San Diego-i Miramar Haditengerészeti Légibázist (Fightertown USA) és a haditengerészet csapásmérő harci-taktikai oktatóprogramját. Ez utóbbi hivatalosan a Fighter Weapons School nevet viselte, de a széles körben elterjedt megnevezése az volt: TOPGUN.

A lélegzetelállító légi felvételekkel gazdagított cikk azonnal megragadta a producerpáros Don Simpson és Jerry Bruckheimer képzeletét, akik felkérték a két forgatókönyvírót Jim Cash-t és Jack Epps Jr.-t , hogy Yonay írása alapján hozzanak tető alá egy olyan történetet, ami a TOPGUN pilótáiról szól. A feladat azonban bonyolultabbnak bizonyult, mint elsőre gondolták, ezért a szkript csak nagy nehézségek árán, számtalan átírást követően állt össze.

Talán kevesen tudják, de a két főszereplő közti romantikus szál is csak a legvégén, az utolsó pillanatokban lett kihangsúlyozva az utóforgatások során. De még maga a szereplőgárda is nehezen állt össze, hiszen a főszerepre először kinézett Matthew Modine visszautasította a lehetőséget, mondván, hogy a film sztorija „dicsőíti a háborút”. Tom Cruise is azután vállalta el a szerepet, mikor megtudta, hogy élesben is beülhet majd a legendás F-14-esbe.

A forgatás során aztán a Haditengerészet minden létező segítséget megadott a stábnak: forgathattak a vadászgépekkel, az anyahajókon, a miramari bázison, felvitték a színészeket a repülőkkel és végig szakértői segítséget is nyújtottak. Cserébe annyit kértek, hogy pozitív képet fessenek a Haditengerészetről, ami nem volt kihívás Tony Scottéknak, hiszen alapvetően is céljuk volt ez.

A végeredmény pedig már történelem: a Top Gun 1986 legnagyobb kasszasikere lett, miközben szupersztár státuszba katapultálta Tom Cruise-t, de Val Kilmer karrierjén is óriásit lökött. Tony Scott audiovizuális stílusa iskolát teremtett, melyet máig sokan másolnak, köztük Michael Bay, aki egész karriert épített erre. Számtalan film próbálta aztán megidézni a Top Gun sikerét, mint például a Vasmadarak sorozat, vagy éppen a Fantasztikus Pilóták című film.

De a Top Gun népszerűsége már olyan szinten volt, hogy kapott saját paródiát is Nagy Durranás címmel és még a rendkívül sikeres tévésorozat, a JAG is ezt használta részben inspirációként egy másik Tom Curise-klasszikus, az Egy Becsületbeli Ügy mellett. Ott van még a milliós eladásokat produkáló soundtrack is a mára klasszikussá vált pop- és rock dalokkal, illetve a Harold Faltermeyer által szerzett score is legendásnak számít.

A film igazi sikere azonban abban mérhető, hogy hatására több mint 500%-kal nőtt a haditengerészeti pilótákhoz való jelentkezés. A moziból kilépő fiatalokat annyira magával ragadta a vadászrepülők hangulata és a vadászpilóták menősége, hogy azonnal csatlakozni akartak, a Haditengerészet pedig mobil toborzófülkéket állított fel a filmszínházak mellett.

A siker hatására aztán persze azonnal körvonalazódni kezdett egy folytatás lehetősége, ám különböző okokból nem valósult meg. Egészen a 2010-es évekig kellett várni, hogy érdemben esély nyíljon egy új filmre, hiszen ekkor már mind Cruise-t, mind Tony Scottot foglalkoztatta egy második rész. A rendező tragikus halála aztán úgy tűnt, hogy örökre elkaszálja a folytatás megvalósulását, ám Cruise mégis kitartott.

A második rész végül Joseph Kosinski rendező irányítása alatt állt össze és már a forgatás elejétől kihangsúlyozták, hogy szeretnének szinte mindent élesben felvenni, így Tom Cruise és a színésztársai valóban ott ülnek az F-18-as vadászgépek fülkéiben, miközben majd elképesztő kunsztokat láthatunk. A film előzetesei rendkívül meggyőzőek voltak és már mindenki tűkön ülve várta a bemutatót, mikor közbe szólt a Covid és a 2020-as nyári premierből végül 2022 nyara lett.

A sok halasztás okán a gyártó stúdió, a Paramount Pictures már azon volt, hogy sok más filmhez hasonlóan ezt is hozzák ki streamingen, de Cruise és a producer Jerry Bruckheimer hajthatatlanok voltak és ragaszkodtak a mozis bemutatóhoz, mondván ezt a filmet nagyvásznon kell látni. Aztán elkezdtek szállingózni a kritikák melyek egyöntetű lelkesedéstől voltak hangosak, így én, aki feltétlen rajongója vagyok az első filmnek, óriási várakozásokkal tekintettem a folytatás elé, hogy vajon tényleg megérte-e három és fél évtizedet várni erre az alkotásra. Lássuk hát!

Szereplők
Pete „Maverick” Mitchell – Tom Cruise, Hollywood utolsó igazi filmsztárja 36 év után tért vissza ahhoz az ikonikus szerephez, mely egykoron őt sztárrá tette. 36 év nem kis idő és nem csak a karakter szempontjából, hanem a színész életkorát tekintve is. Cruise lassan a 60-at tapossa, de ez egyrészt baromira nem látszik rajta, másrészt olyan energiával veti bele magát minden egyes új filmjébe, hogy azt bárki megirigyelhetné tőle. Most, közel négy évtized után úgy ölti magára ismét Maverick híres dzsekijét, mintha soha le sem vette volna. Cruise magából fakadó természetességgel játssza el ismét a legendás vadászpilótát, csak most már több évtizednyi tapasztalattal és bölcsességgel a háta mögött, miközben ugyanaz a laza csibészség is megvan benne. Hosszan lehetne itt ódákat zengeni a karakterről és az őt megformáló színészről is, ám mindaz, amit a vásznon látunk, önmagáért beszél.

Bradley „Rooster” Bradshaw – Miles Teller, a rendkívül tehetséges fiatal színész nem áll egyszerű ember hírében, ám a Top Gun esetében ő is gyermeki lelkesedéssel és nem kevés alázattal vetette bele magát a munkába. Ő kapta a feladatot, hogy megformálja Maverick egykori legjobb barátjának, Goose-nak a fiát, aki ugye tragikus körülmények közt hunyt el az első rész során. Rooster is nehéz eset, van is nem kevés súrlódás közte és Maverick között és ez nagyon jót tesz a két karakter dinamikájának és drámájának. Afféle apa-fiú viszony ez, ahol Bradshaw az igazi sértődött és nem kevés dühöt magában hordozó gyerek, aki nem igazán akarja megtalálni a közös hangot mentorával. Teller kiválóan elkapja a szerepet, ráadásul remek választás volt abból a szempontból is, hogy első pillantásra elhisszük , hogy ő a Goose-t megformáló Anthony Edwards fia.

Penny Benjamin – Jennifer Connelly, az 51 évesen is csodaszép színésznő alakítja Maverick szerelmét, akit már az első filmben is megemlítettek. Nem más ő, mint „az admirális lánya”, aki miatt főhősünk már annak idején is bajba került. Most sok év után újra találkoznak és bár fizikailag Penny nem volt jelen a ’86-os klasszikusban, az említések miatt mégis érezzük, hogy a két karakternek van múltja. Emellett Penny nem csak a romantikus vonal miatt fontos, de ő egyben afféle lelki támasz és erkölcsi iránytű is hősünk számára. Connelly csak úgy ragyog a szerepben és remek a kémia közte és Cruise között.

Beau „Cyclone” Simpson – Jon Hamm, a kiváló színész annak idején a Reklámőrültek sorozattal robbant be és tett szert rendkívül nagy népszerűségre, ám ezzel együtt valamiért sosem tudott igazán sztárrá válni. Több emlékezetes mozifilmben láthattuk, de igazából mindig csak mellékszereplőként. Ezúttal ő alakítja a North Island-i bázis parancsnokát, aki nincs elragadtatva tőle, hogy Maverick-et a nyakára ültetik oktatónak. A főhős iránti ellenszenv az első perctől ott van az arcán, Hamm pedig baromi jól hozza ezt a kissé karót nyelt figurát. Valahol sajnálom, hogy nem futott be soha nagyobb karriert, mert most is bizonyítja, hogy mennyire tehetséges.

Jake „Hangman” Seresin – Glen Powell, a feltörekvő ifjú titán kapta a fiatal színészek közül talán a leghálásabb szerepet. Noha több fiatal pilóta is látható a filmben kisebb-nagyobb szerepben, messze Hangman a legkarakteresebb közülük. Ő kicsit olyan, mintha a fiatal Maverick-et és Iceman-t egybe gyúrták volna: a legjobb pilóta, aki ezt tudja is magáról és ez hihetetlen arroganciával is párosul. Ezzel együtt laza és sokszor vicces is, ráadásul közte és Rooster között van egy olyasféle rivalizálás, mint anno Cruise és Kilmer karakterei közt. Powell is remek a szerepében, neki ez lehet a nagy áttörés, ami nem lenne meglepő, mert igazi sztáralkat a srác.

Natasha „Phoenix” Trace – Monica Barbaro, a többnyire csak tévésorozatok epizódjain edződött fiatal színésznő kapta a csapat egyetlen hölgytagjának szerepét. Az eredeti filmben női pilótát nem láthattunk, noha a valóságban, ha nincsenek is sokan, de tényleg találunk csaj vadászpilótákat is. Phoenix karaktere egyike ezeknek és Barbaro remekül helyt is áll a szerepben. Egyrészt önmagában is tiszteletre méltó, hogy férfitársaival együtt ő is végigcsinálta a repülős jeleneteket, de lazaságban is felveszi velük a versenyt, ráadásul mindezt úgy, hogy közben nem viszi túlzásba a „kemény csaj” szerepet. Igazán nagy teret nem kap, de ezzel együtt is szimpatikus karakter.

Robert „Bob” Floyd – Lewis Pullman, a kiváló színész Bill Pullman fia is tiszteletét teszi a filmben. Ő játssza a csapat kissé esetlen és vicces tagját, Bob-ot, aki egyben Phoenix WSO-ja is (Weapon Systems Officer). Pullman nem egy sztáralkat, de mégis nagyon karakteres arc és jelenség, iszonyú jól áll neki ez a szerep. Bob a csapat azon tagja, akiben nagyjából nulla ego nincsen, egy másodpercig nem jutna eszébe, hogy menő arcnak gondolja magát. Jelenléte pedig abból a szempontból is nagy húzás, hogy a rá megszólalásig hasonlító édesapja annak idején A Függetlenség Napjában ült egy F-18-asban, hogy móresre tanítsa a ránk támadó földönkívülieket.

Solomon „Warlock” Bates – Charles Parnell, a számomra kevésbé ismert afro-amerikai színész alakítja a bázis parancsnokhelyettesét, aki Maverick irányába jóval nagyobb türelemmel és megbecsüléssel van, mint Cyclone. Warlock karaktere a megértő tiszt, aki igyekszik segíteni hősünket még a látszólag legőrültebb húzásai közepette is. Parnell jól hozza a szerepét, simán elhiszem neki, hogy haditengerészeti tiszt és bár nem kap nagy teret, de ezzel együtt is jól kiegészíti a szereplőgárdát.

Chester „Hammer” Cain – Ed Harris, az igazi színészlegenda is tiszteletét teszi egy rövid, de annál emlékezetesebb mellékszerepben. A film elején láthatjuk őt, mikor Maverick még tesztpilótaként a Darkstar nevű kísérleti gépet repüli. Cain ellentengernagy a projekt felelőse, aki a vadászgépeket és a pilótáikat idejétmúlt őskövületeknek tartja. Számára a drón-program a jövő és ezért nem is igen érti/becsüli Mavericket, aki sosem akart továbblépni a pilótastátuszból. Harris tehetségét nem kell különösebben ecsetelnem, így az sem jelent meglepetést, hogy a tiszteletet parancsoló tengernagy szerepében is tökéletesen hiteles. Igazából annyira jó, hogy csak sajnálni tudom, hogy nem kapott több szerepet.

Tom „Iceman” Kazansky – Val Kilmer, a sajnos igencsak súlyos betegségéből (torokrák) lábadozó színész is tiszteletét teszi a filmben. Kilmer annak idején csak hosszú unszolás után vállalta a szerepet az első részben, de idővel ez lett az egyik legikonikusabb szerepe. Most a sors szólt közbe és egészségi állapota okán nem tudott tevékenyebb szerepet vállalni a produkcióban. Az alkotók viszont mindenképpen szerették volna, ha részese a filmnek, így betegségét lényegében beledolgozták a filmbe, ennek köszönhetően pedig nagyon nagy érzelmi töltetet kap a produkció. Mindig is nagy rajongója voltam Kilmernek, így nagyszerű érzés volt őt újra látni, Maverick és Iceman közös jelenete az egyik abszolút csúcspont a filmben.

Látvány
A maga korában a Top Gun az egyik leglátványosabb film volt és ez még a CGI-korszak előtt volt. Tony Scott és csapata elképesztő jeleneteket hoztak össze, nem véletlen, hogy a film máig igazi kultusz. Az elmúlt évtizedek alatt aztán rendkívül sokat fejlődött a technika, a digitális trükkök uralnak szinte már mindent, Curise viszont igazi régivágású sztár, így ragaszkodott hozzá, hogy a repülős jeleneteket élesben vegyék fel. Ezt úgy oldották meg, hogy hat IMAX minőségű kamerát rögzítettek a gépek fülkéiben, hogy soha nem látott felvételeket tudjanak rögzíteni. A végeredmény pedig minden képzeletet felülmúló. Ezt a filmet a létező legnagyobb vásznon kell nézni, mert ilyet még tényleg nem nagyon láthatott a közönség. Claudio Miranda operatőr és csapata olyan elképesztő munkát végeztek, hogy azért simán járna most rögtön egy Oscar-díj. Aztán ott van még a vágó, Eddie Hamilton aki szintén kiváló munkát végzett, egyrészt a film ritmusával, másrészt az akciójelenetek kapcsán is.

És igen, mindenképpen szólni kell az effektes srácokról is, mert minden realisztikusság ellenére vannak jelenetek, melyeket digitális trükkökkel kellett megoldani. Egyrészt olyan kunsztokról van szó, mikor a vadászgépek egy híd pillérei közt repülnek át és azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy ezt a Haditengerészet a valóságban engedte volna. De ott vannak azok a jelenetek is, mikor orosz Szu-57-eseket látunk, vagy éppen a legendás F-14-es Tomcatet, amiket 2006-ban az amerikaiak leszereltek és nincs már belőle működő példán (csak Iránnak vannak még F-14-esei). Ezeket a jeleneteket így effektekkel kellett megvalósítani, de a végeredmény itt is olyan szintű, hogy ember nincs, aki meg tudná mondani, hogy nem valódi, amit látunk. Akárhogy is, a 170 milliós költségvetés minden centje ott van a vásznon, még a film legegyszerűbb beállítása is vizuálisan hibátlan.

Zene
A zenét minden alkalommal kiemelem, mert a score óriási szerepet tölt be egy film hangulatának megteremtésénél. Volt azonban egy korszak, a ’80-as évek, mikor legalább ilyen fontosak voltak a betétdalok, sokszor jóval nagyobb teret kapva, mint egy-egy film aláfestő zenéje. A Top Gun esetében is ez a helyzet áll fenn, hiszen annak idején olyan dalok születtek, mint a Berlin „Take My Breath Away” című slágere (ami el is vitte a legjobb betétdal Oscar-díját), a „Danger Zone” Kenny Logginstól, vagy éppen a „Mighty Wings” a legendás rockbanda, a Cheap Trick előadásában. Ehhez jött még Harold Faltermeyer legendás főtémája a „Top Gun Anthem” és ezek bizony máig óriási népszerűségnek örvendenek.

A zene tehát a Top Gun esetében kiemelt szerepet kapott, így a folytatás kapcsán is nagy kérdés volt, hogy vajon ki szerzi majd a score-t és ezúttal is kapunk-e egy csomó betétdalt. Előbbi esetében nagyot húztak az alkotók azzal, hogy nem csak az első rész komponistája, Harold Faltermeyer aktivizálta magát hosszú szünet után, de segítségére volt a legendás Hans Zimmer is a zene elkészítésében. A végeredmény pedig remekül sikerült. Noha a score gyönyörűen dolgozik végig a film alá, vannak témák, melyek annyira karakteresek, hogy önmagukban is megállják a helyüket. Persze visszatér a klasszikus főtéma is egy pörgősebb, heroikusabb formában, nagyzenekarral és dobokkal megtámogatva, de kapunk egy új, felemelő hatású központi témát is, illetve az akciójelenetek alatt is kellő erővel és hatásfokkal dübörög a zene.

A betétdalok esetében azonban már más a helyzet, hiszen ezúttal csak két új dalt kapunk. Hogy ennek mi az oka, nem tudom, talán csak az, hogy ma már nem annyira menő a betétdalokkal megpakolt soundtrack, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az alkotók is érezték, hogy manapság nincsenek olyan szintű előadók, mint régen. Így ezen a fronton kapunk egy igazi, mai popslágert, ez a Lady Gaga előadásában hallható „Hold My Hand”, ami lényegében Maverick és Penny zenei témája is egyben. Illetve itt van még nekünk a OneRepublic nevű popzenekar „I Ain’t Worried” című dala, ami a film amerikai focis jelenete alatt hallható. Megmondom őszintén, egyik előadónak sem vagyok rajongója, de a film hangulatához illesztve a Lady Gaga dal tényleg passzol, és jól működik.

Ezt sajnos nem tudom elmondani a OneRepublic dalról, ami annyira gyenge, hogy szavak nincsenek rá és kanyarban sincs az első rész röplabdás jelenetét aláfestő Kenny Loggins dalhoz, a „Playin’ With The Boys”-hoz képest. Amiért viszont hatalmas pacsi jár, hogy újra felcsendül a „Danger Zone”, illetve a háttérben hallhatunk még több régi klasszikust is. Ilyen a The Who halhatatlan slágere, a „Won’t Get Fooled Again”, mely akkor csendül fel, mikor Maverick jól móresre tanítja az arrogáns fiatalokat kiképzés közben, illetve a Foghat „Slow Ride” című klasszikusa, melyet Hangman tesz be a zenegépbe Penny bárjában. A zene tehát szintúgy felnő az elvárásokhoz, noha az első részhez hasonlóan most nem kapunk egy rakás új nótát felvonultató soundtracket.

Történet
Ahogy a bevezetőben is írtam, az eredeti Top Gun sztorija nagyon nehezen állt össze. Mert az oké, hogy baromi menő felvételeket lehet készíteni vadászrepülőkkel, de egy film esetében azért kell egy épkézláb történet is. A filmet egyébiránt máig éri olyan kritika, hogy igazából nincs is története, de én ezt elutasítom. Ha valaki azt mondja, hogy a Top Gunnak nincs története, az olyan, mintha azt mondaná, hogy a sportfilmeknek sincsen. Mert ha jól megnézzük, akkor a Top Gun a sportfilmek narratíváját követi. Jim Cash és Jack Epps Jr. az elit pilóták egymással való versengésére koncentrált az első filmnél. A mozi egész szerkezete tehát a klasszikus sportfilmek felépítését követte.

A kolosszális siker aztán persze azonnal folytatásért kiáltott és bizony nem sokkal bemutató után már készült a szkript egy új részhez. Ebben Maverick Top Gun oktatóként tért volna vissza és kapott volna maga mellé egy női pilótát, akinek a habitusa egy az egyben az övé, így hősünknek saját maga talán kicsit még arrogánsabb verziójával kellett volna dűlőre jutnia. Közbe szólt azonban néhány apróság: az egyik, hogy a Haditengerészet éppen akkoriban ment át igen sok fejlesztésen és nem akarták a filmeseket az új technikák közelébe engedni, illetve Tom Cruise is egyrészt igen sokba kezdett kerülni, valamint a sztár más fajta filmek felé kacsingatott.

Több mint húsz évig nem is merült fel egy új film lehetőségének ötlete, pusztán csak jóval az ezredforduló után kezdett Cruise és Tony Scott beszélni egy lehetséges második részről. Christopher McQuarrie már ekkor képbe került íróként és ő úgy képzelte el a dolgokat, hogy Maverick csak mellékszereplő lesz, a sztori a pilóták új generációjára koncentrál a vadászrepülők és a légi harc korának alkonyán, mikor már a távvezérelt drónoké a jövő. Hozzá csatlakozott Peter Craig és Justin Marks, akik nagy lelkesedéssel vetették magukat a munkába. A terveik szerint az F-35-ös lopakodó bombázók állak volna a középpontban, hogy ez által betekintést kapjunk arról hol is tart jelenleg technikailag a repülés és a Top Gun.

Scott tragikus halálával azonban megváltoztak a dolgok. Sem a stúdió, sem Cruise nem mondott le a folytatásról, így új rendezőt kellett keresni. Így jött a képbe Joseph Kosinski, akivel a sztár már dolgozott korábban a Feledés című remekbe szabott sci-fin. Ő kicsit máshogy képzelte el a sztorit, melyet fel is vázolt Cruise-nak: egyrészt szerett volna Maverick és egykori legjobb barátja, Goose fiának a kapcsolatára és drámájára koncentrálni, illetve bemutatni azt, hogy az elmúlt évtizedek után hol is van Maverick jelenlegi helye a Haditengerészetnél (a Darkstar vonal és a teszpilótás rész). Az új ötletek pedig új írókat követeltek, így jött Ehren Kruger és Eric Warren Singer, akik McQuarrie-val közösen hozták össze a film végső forgatókönyvét.

A végeredményt elnézve pedig azt kell mondjam, hogy az írók szinte hibátlan munkát végeztek. Megidézik az eredeti filmet, de közben rengeteg újdonságot hozzá is adnak. A korábbi verzióból megmaradt a drón-szál, de pusztán a film elején említés szintjén, mikor Maverick még tesztpilóta. Ezután viszont jó érzékkel viszik vissza a sztorit hagyományosabb vizekre, hiszen a sztori középpontjában lényegében az áll, hogy a mérhetetlen tapasztalattal rendelkező Pete Mitchellt visszavezénylik a Top Gunba, hogy egy tucat kiválasztott pilótát képezzen ki egy szinte már lehetetlen küldetésre és közülük válassza ki azokat, akik majd alkalmasak lesznek annak végrehajtására.

A sztori tehát megidézi az első rész egymással versengő elit pilótáinak koncepcióját, de egyben dob is rajta egyet azzal, hogy itt célzottan egy akcióra készülnek fel. Ehhez jön még Maverick megannyi személyes sztori szála: egyrészt valóban itt van a nem túl felhőtlen viszonya Goose fiával, Roosterrel, másrészt a pilóták kiképzésének nehézségei, ahogy a felső vezetéssel való nem túl rózsás viszonya is. Van még egy romantikus szál Maverick és visszatérő szerelme, Penny Benjamin között (a karaktert kétszer említik az első részben) és a dicső, egyben tragikus múlt, melyet hősünk nem tud elengedni (Goose és Iceman). Ez így leírva soknak tűnhet, de a film mégsem roskad össze saját súlya alatt.

Az írók ügyesen találták meg az egyensúlyt azáltal, hogy itt végig Maverickre összpontosítunk. Volt, aki kritizálta, hogy a filmben például felszínes a romantikus szál, de én ezzel nem értek egyet, ahogy azzal sem, hogy tovább kellett volna mélyíteni Maverick és Rooster konfliktusát. Egyrészt ez nem egy karakterdráma, hanem továbbra is akciófilm, ráadásul tök jó megoldás, hogy a várakozásokkal ellentétben, a srác abszolút nem az apja halála miatt neheztel hősünkre, hanem nagyon más indokai vannak erre. Külön kiemelném még a film humorát, ami nagyon jól működik, illetve hogy a megannyi pilótanövendék között azért találunk néhány igazán emlékezetes karaktert.

Akárhogy is nézem, az írók tényleg a maximumot hozták ki. Úgy lett komplexebb és érettebb a film sztorija az első részhez képest, hogy közben a végletekig hű ahhoz. Nyilván lehetett volna még jobban koncentrálni a mellékszereplőkre, vagy éppen a romantikus szálra, de akkor valószínűleg egy nagyon más film születik, ami nem biztos, hogy ennyire jól működött volna. Itt bizony a helyén van minden és ez igen ritka manapság, főleg egy nyári blockbuster esetében. És talán unalmas lehet másoknak, de akkor is ki kell emelnem, hogy a film másik nagy erénye, hogy nélkülöz mindenféle politikai szemetet. Nem kapunk itt semmiféle manapság divatos propagandát. Ez a film szórakoztatni akar és történet bizony minden elemével ezt a célt szolgálja ki tökéletesen.

Rendezés
Tony Scott igazán egyedi látásmóddal rendelkező filmrendező volt. A reklámfilmek és a videoklipek világából jött és ez a múlt egész pályafutása során jelen volt az egész estés filmjeiben is. A Top Gunhoz is azért választották ki, mert volt egy reklámja, amiben egy versenyautó egy sugárhajtású géppel versenyzett. Scott a Top Gunnal pedig, ahogy a bevezetőben is említettem, iskolát teremtett. Nélküle nem lennének olyan filmek, mint A Szikla, a Fegyencjárat, vagy a Tolvajtempó, ahogy az olyan repülős filmek sem, mint a Vasmadarak II, az Intruderek Támadása, vagy A Tűzmadár Akció, de még maguk a Top Gun alkotói is újra próbálták alkotni a film sikerét, hiszen 1990-ben így született meg a Mint a Villám, ami a vadászgépes film ikertestvére volt, csak most NASCAR versenyautókkal.

Tony Scott tragikus halála tehát nagy csapás volt a film szempontjából is, hiszen csak úgy nem veheti át a stafétát tőle akárki. Olyan rendező kellett, akinek határozott és egyedi látásmódja van, de közben tiszteli is elődje munkáját. És itt jön a képbe Joseph Kosinski, aki ezt megelőzően mindössze három filmmel büszkélkedhetett, de azokkal mind bizonyította, hogy ő a megfelelő ember az új Top Gun mozi levezénylésére. Első filmje, a 2010-es Tron: Örökség (Tron: Legacy) az ékes példája, hogy értő kézzel tud nyúlni egy kultikus, egyben több évtizedes alkotáshoz, ha folytatásról van szó, ráadásul már itt megmutatta, hogy technikailag a legmagasabb szintet képviseli.

Következő munkája a 2013-as Feledés (Oblivion) volt, melyben először dolgozott együtt Tom Cruise-zal és nem csak azt mutatta meg a film, hogy mennyire egy húron pendül a sztárral, de azt is, hogy a komplexebb cselekményű történetek is biztos helyen vannak nála. Harmadik filmje a 2017-es A Bátrak (Only the Brave) volt, mely egy igaz történeten alapuló dráma a Granite Mountain-i tűzoltókról és a hatalmas Yarnell Hill-i erődtűzről. Ezzel a mozival (melyet Kosinski akkor a legjobb munkájának nevezett) a rendező bizonyította, hogy nem csak kiválóan ért a drámai történetekhez, de a biztos kézzel tud irányítani egy igen nagy létszámú színészgárdát is.

E három film mindegyike kiválóan szemléltette emberünk alkalmasságát a feladatra, Joseph Kosinski pedig bizony jött, látott és győzött. A Top Gun: Maverick ugyanis nem csak az idei, de az elmúlt négy-öt év talán legjobb filmje lett! Kosinski mesteri kézzel vezényelte le Maverick legújabb kalandját, ráadásul mindezt olyan könnyedséggel és magabiztossággal, amire nem sokan lettek volna képesek. Legnagyobb erénye nyilvánvalóan a vadászgépes jelenetek, amelyek technikailag a létező és elképzelhető legmagasabb szintet képviselik (külön kiemelném az utolsó bő félórát, ami szó szerint valami lélegzetelállítóan sikerült), de a amiről külön szólni kell az maga ritmusa, illetve az, ahogyan a rendező minden létező alkotóelemet a lehető legtökéletesebb módon illesztett be.

Ahogy már említettem, itt nagyon sok minden van: Maverick idősebb, bölcsebb, de örökké nyughatatlan személyisége. Viszonya a tragikusan elhunyt Goose fiához, ahogy a kötődése is Goose emlékéhez, illetve Iceman-hez. Ott van a kiképzés és a küldetésre való felkészülés és persze a romantikus szál is főhős és Penny Benjamin között. És ezen szálak egyike sem lett elhanyagolva és túltolva sem. Voltak kritikusok, aki felhozták, hogy a szerelmi szál elnagyolt és felesleges, de mint mondtam, ez abszolút nem igaz. Itt már két idősebb, sok mindent látott és megtapasztalt embert kapunk, a köztük lévő kapcsolat pedig elegáns és szép, ez a fajta megközelítés pedig tökéletesen illik a film hangulatához és ritmusához.

Egy rövid jelenet erejéig megidéződik az eredetileg központinak szánt drón-szál is, ami önmagában is adhatna alapot egy jó folytatásra, de Kosinski és írói helyesen egy másik irányba mentek inkább. Nagy erőssége még a filmnek, hogy a pilóta-növendékek között van néhány emlékezetesre sikerült karakter (Rooster, Hangman, Bob), akiknek van igazi személyiségük, nem csak háttérelemek (noha értelemszerűen azért ilyenből is akad pár). Kosinski nagyon jól kapja el a Maverick/Rooster drámát is, annak ellenére van súlya, hogy ez a vonal sem telepszik rá a filmre és csodálatos lett Tom Cruise és Val Kilmer közös jelenete, ami a film abszolút csúcspontjainak egyike.

Nyilván azokat fogja leginkább megérinteni, akik az első filmen nőttek fel, illetve tisztában vannak Kilmer sajnálatos betegségével, de az biztos, hogy érzelmileg nem hagyja majd hidegen a nézőt. Nagyon tetszett, hogy a film eleji tesztpilótás résznél a rendező merített olyan valódi pilótákból is, mint a legendás Chuck Yeager, aki ugye elsőként lépte át a hangsebességet. És akkor itt térnék ki még picit a film repülős részeire. Az egy dolog, hogy elképesztően van lefilmezve minden ilyen jelenet, legyen szó a kiképzésről, vagy a film végi harcról, de az, hogy a színészeket ténylegesen beültették az F-18-asokba, az olyan többletet ad az egésznek, hogy nem is igaz.

Joseph Kosinski pedig érezte, hogy ezzel valami egyedülállót tud nyújtani, mert itt aztán az utolsó milliméterre ki van számolva minden. Hibátlan a rendezés, a fényképezés, a vágás. Itt dübörögnek a hajtóművek, elképesztő sebességgel száguldunk és pokoli feszültség hatja át az egészet. A néző tényleg úgy érzi, hogy ott ül a fülkében a karakterekkel együtt. Ehhez jön még, hogy a film minden képkockája gyönyörűen van fényképezve, minden egyes beállítás szemet gyönyörködtető. Ez Kosinski negyedik filmje és nem tudom, hogy képes lesz-e valaha megfejelni, mert bizony ki kell mondani, hogy emberünk 36 év után letett egy olyan folytatást az asztalra egy kultikus klasszikushoz, hogy nem csak felnő vele Tony Scott ’86-os alkotásához, hanem sok szempontból még túl is szárnyalja.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, csak ismételni tudom magam. A Top Gun: Maverick a 2022-es év messze legjobb filmje, de megkockáztatom, hogy az elmúlt pár év talán legjobbja is. Tom Cruise, a világ utolsó filmsztárja pedig továbbra sem vesz vissza a lendületből és a legmagasabb szintet képviseli, ha a nézők szórakoztatásáról van szó. Joseph Kosinski összehozott nekünk egy lényegében hibátlan folytatást, megmutatva Hollywoodnak, hogy csakis így szabad hozzányúlni egy klasszikushoz. Ha eleged van abból, hogy a sokadik CGI-ban úszó képregényfilmet bámuld, ha torkig vagy azzal, hogy az álomgyár mindenféle politikai szemetet akar lenyomni a torkodon, akkor válts jegyet a Top Gunra és ha tudod, akkor választ a lehető legnagyobb vásznat, mert olyan audiovizuális élményben lesz részed, amiben talán soha többé. Az ilyen filmekért éri meg moziba járni!

Tony Scott emlékére – Az égig és végig!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.