Mozgókép Blog

A 10 Legrosszabb Film a Marvel Mozis Univerzumban

A siker nem jár mindig kéz a kézben a minőséggel. Jó példa erre nagyjából a teljes jelenkori zeneipar, de ha csak a filmeknél akarunk maradni, akkor ott van a Halálos Iramban széria, vagy éppen a TransFormers sorozat (ezzel együtt az első rész még tök jó volt). Nagy, hangos, látványos és végtelenül ostoba filmek, amelyek felfoghatatlan nagy sikert aratnak. Hogy mi lehet ennek az oka? Fene tudja, talán csak a kelleténél több ember szereti a tartalom nélküli szórakoztatást.

És hát itt van a 2008 óta hatalmas és töretlen sikerrel futó Marvel Mozis Univerzum, amely az elmúlt másfél évtizedben öntötte ránk a filmeket, futószalagon gyártva őket egymás után. Lélektelen, mélység és tét nélküli, buta látványmozik, amelyek nélkülöznek minden valódi értéket (persze egy-két kivétel itt is akad). Igazából annyira törekszenek a sikerre, annyira látszik, hogy az egyetlen kitűzött cél az, hogy minél nagyobb piaci szegmens legyen lefedve, optimalizálva ezzel a profitot, hogy tudatosan ölnek ki minden valódi kockázati tényezőt ezekből a filmekből.

A Kevin Feige vezette Marvel Studios lényegében tökélyre fejlesztette azt az eljárást, amivel legyárthatóak ezek a csillagászati összegből összerakott ipari tömegtermékek, ahol még egy megbecsült Shakespeare-rendezőt is rá tudsz kényszeríteni arra, hogy lebutuljon és betagozódjon a totális és sekélyes középszerűségbe. Mivel hamarosan itt a sokak által várt új Marvel-film, a Fekete Párduc második része (amely egyben a harmincadik darabja lesz az univerzumnak tizenöt év alatt), ezért úgy döntöttem, hogy összeszedem az eddig bemutatott mozik közül a tíz legrosszabbat.

Vágjunk is bele!

10. Helyezett

A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
Ugye mind ismerjük azt, mikor van egy híres rockzenekar és az kihoz egy új albumot, amin van mondjuk 12 dal, ezekből 4-5 sláger, a többi meg úgynevezett töltelék? Na, A Hangya és a Darázs pontosan ez utóbbinak felel meg, ha az MCU filmjeit egy album dalaiként próbálnánk értelmezni. Igazából nem szól semmiről, nincs jelentősége, nincs tétje, csak úgy van, hogy legyen még egy átvezető film (na meg plusz bevételi lehetőség). Tényleg azt kell bámulni két órán keresztül, hogy Hank Pym keresi a rég elveszett feleségét a Kvantumtérben? Nincs igazi főgonosz sem, mert a Szellem nevű karakter nem több mint a tragikus sorsú klisékarakter, akivel a végére együtt kéne érezni, csak kár, hogy totál jelentéktelen. Hiába van itt a végtelenül szimpatikus Paul Rudd, a csodálatos Evangeline Lilly, a két kiváló színész Michael Douglas és Michelle Pfeiffer, vagy az elpocsékolt Laurence Fishburne, ha a végeredmény egy nagy üres semmi, ami nem ad hozzá a nagy egészhez, ellenben fárasztó és blőd.

9. Helyezett

Marvel Kapitány (Captain Marvel)
Most írhatnám, hogy már alapvetően is zavar a lopott név, tekintve, hogy Marvel Kapitánynak eredetileg a DC Comics Shazam nevű karakterét hívták, de a Marvel ugyebár sosem volt szívbajos, ha lopkodni kellett a rivális kiadótól. Ezzel együtt alapsztorijában nem lenne ez teljesen elveszett alkotás: adva van egy múlt nélküli főhős, aki miközben egy intergalaktikus rendfenntartó egység tagja, próbálja megérteni önmagát is, illetve a háttérben kibontakozik egy összeesküvés, ami címszereplőnk szülőbolygóját, a Földet is érinti. Csak hát a sztori kidolgozottsága olyan amilyen, amibe persze ezerrel nyomni kellett a feminista propagandát (élén a totál antipatikus Brie Larsonnal) és hiába akarnak egy-két nagy csavart is bedobni, ha teljesen kiszámítható az egész. Ellenben van hülye humor, béna mellékszereplők és ’90-es évekbeli nosztalgia (akkor játszódik a cselekmény), ami kimerül annyiban, hogy látunk Nirvanás, meg Guns N’ Roses-os pólót. Jude Law amúgy mindent megtesz, nem is rajta múlik, hogy ez egy baromi rossz film lett.

8. Helyezett

Vasember 3 (Iron Man 3)
Az egész MCU-t az első Vasember indította el, ami a vártnál sokkal nagyobb sikert aratott és újra beindította Robert Downey Jr. karrierjét is. A címszereplő talán a legnépszerűbb tagja lett a hősöknek (noha a képregényekben amúgy másodvonalbeli karakternek számított) és mindenki nagyon várta az újbóli felbukkanását. Én ki nem állhattam ezt a nagyzolós, jaj de gazdag vagyok és menő-felfogású karaktert, aki persze közben a világ legbriliánsabb tudósa is. A harmadik rész előzetesei aztán lenyűgöztek, mert azt sugallták, hogy hülye vicceskedés helyett kapunk egy némileg sötétebb filmet, ahol az Oszama bin Láden-szerű főgonosz, a Mandarin (Ben Kingsley) majd jól megizzasztja a főhőst. A végeredmény viszont az egyik legkínosabb és legelcseszettebb dolog lett, amit valaha láttam. Az infantilis humort addig soha nem tapasztalt módon járatták csúcsra, kaptunk egy, a főgonoszhoz kapcsolódó csavart, aminél kellemetlenebbet talán sosem produkáltak és mellé ott volt még a saját magát teljesen leégető Guy Pearce is. Nehéz szavakba önteni ezt a celluloid-förmedvényt, igazából látni kell, mert annyira rossz, hogy már szinte jó.

7. Helyezett

Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Fontos leszögezni, hogy Pókember a leghíresebb három képregényhős közé tartozik Batman és Superman mellett. Mikor filmre adaptálják éppen ezért mindig is nagy várakozás előzi meg, amit minőségtől függetlenül nagy siker is követ. Így volt ez a Tobey Maguire-féle trilógia esetében is, de nem kellett szégyenkeznie Andrew Garfield két filmjének sem. Már ami az anyagiakat illeti, a minőséget inkább ne firtassuk. Az MCU Pókembere (Tom Holland) még a harmadik, egészen vállalható Amerika Kapitány filmben debütált és a rajongók azonnal a szívükbe zárták, majd jött az első önálló film, ami nem volt több langyos középszernél. A folytatás megtartotta az első rész minden gyengeségét és még rá is dobott egy lapáttal. Valójában egy nyálas tinirománc limonádét bámulunk, amit szuperhősfilmnek álcáztak. Itt végig Peter és MJ totál érdektelen szenvelgését kell néznünk, no meg a Jake Gyllenhaal által alakított Mysteriót, akit végig próbálnak eladni jófiúnak, hogy aztán egy nagy csavarral kiderüljön, hogy ő a gonosz. Kár, hogy senkit sem sikerült meglepni vele. Meg az első film után újra el akarják adni, hogy a gonosz nem más, mint egy egykori Stark Industries alkalmazott, akivel csúnyán elbántak, de most revansot vesz. Nagyon kínos. Mindemellé az akciók laposak, a CGI durván túl van tolva, a karakterek irritálóak és a befejezés is rendkívül röhejes.

6. Helyezett

Doctor Strange az Őrület Multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A címszereplő lehetne akár az MCU egyik legérdekesebb karaktere is (az amúgy igen tehetséges Benedict Cumberbatch alakításában), ha az első részben az eredetsztorija nem lett volna egy az egyben lemásolva az első Vasember filmből. Így viszont nem lett több középszerű másolatnál, ahol az egyetlen különbség, hogy itt nem hipermodern páncél van, hanem varázslat és mágia. Az első rész egyébként még ezzel együtt sem volt nézhetetlen, nem úgy, mint az idén bemutatott folytatás, amit valami nagyon komplex és horror elemekkel megtűzdelt mozinak akartak eladni. A végeredmény viszont igazi, hamisítatlan és ostoba katyvasz lett. Először is a sztori főgonosza egy olyan karakter, aki addig jó volt és értelmezhetetlen lesz a pálfordulása, ha csak nem néztél hozzá egy minisorozatot is. Másrészt pedig a gonosszá válása ezzel együtt is rettenetesen erőltetett és ostoba. Jön még mellé a címben is emlegetett Multiverzum, azaz egymással párhuzamos világok, ami jól hangzik, csak kb. nem látunk belőlük semmit (mondjuk olyan baromságokat igen, hogy festékuniverzum – ehhez vajon mennyi kokó kellett az íróknak), illetve jelentéktelen kisebbségi karaktert és kötelező lmbtq propagandát, márt hát az a fontos nem a minőség. A film egyébként másodpercenként dobálja rád a vizuális effektusokat, hátha így nem tűnik fel a nézőnek, hogy mekkora baromság is az, amit bámul.

5. Helyezett

Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Az első Thor-film volt az, ahol először érződött igazán, hogy ebben a franchise-ban nem nagyon fogják megtűrni az egyénieskedést. Leszerződtették a kiváló Shakespeare-rendezőt, Kenneth Branagh-t, aki nyilván látta a királydrámát a sztori mélyén (tényleg ott van), ám a végeredményről ordít, hogy Kevin Feige és a többi fejes ráerőszakolta az üres, felszínes, műanyag gagyiságot a direktorra. A folytatás, már sokkal gyengébb lett, de ha összevetem mindazzal, ami azután jött, szinte már mesterművé értékelődik fel a második rész is. A Taika Waititi nevű úriember rendezte harmadik film ugyanis az infantilizmus olyan mélységeibe kalauzolja el a nézőt, ahol a Marvel még sohasem járt azelőtt, pedig nem gyengén próbálkoztak. A humor ízléstelen (megint azon kéne röhögni, hogy kiirtanak egy népet), a főgonoszt hiába játssza egy színésóriás (jelen esetben Cate Blanchett), teljesen üres és felszínes, a villámok istenéből egy fogyatékost csináltak és úgy alapvetően az egész film egy nagyon gyenge Benny Hill Show epizód szintjén áll. Ez nem az Istenek Alkonya, hanem az intelligenciáé. Szürreális és borzasztó élmény, de hol van még a legalja!

4. Helyezett

Vasember 2 (Iron Man 2)
Jon Faverau sosem volt igazán jó rendező, vagy olyan, akinek bármiféle saját stílusa is lenne (alighanem ezért is volt ideális a Marvel számára), de az első Vasember-film minden felszínességével együtt egy közepesen szórakoztató film. Na, ez az, ami nem mondható el a második részről. Egyrészt hiába kapunk két negatív karaktert, két jó színész találásában (Sam Rockwell és Mickey Rourke), ha előbbinek annyi a szerepe, hogy legyen ripacskodó bohóc, utóbbinak meg, hogy nevetségesen gagyi álorosz akcentussal unatkozzon. Ehhez jön még, hogy a sztori nagy részében kapunk egy áldrámát, ahol Tony „haldoklik” a mellkasában lévő reaktor miatt, persze pár perc alatt feltalál egy új elemet, ami megmenti. Aztán itt van nekünk az ebben a filmben debütált Fekete Özvegy (Scarlett Johansson), akinek már itt sem volt több szerepe azon kívül, hogy legyen dögös a feszülős szerelésében és verjen le minden férfit, aki háromszor akkora, mint ő. Az igazi mélypont viszont az egész filmet átszövő irtózatosan gagyi romantikus szál Tony és Pepper között, amihez képest még a Dawson és a Haverok, vagy a Tuti gimi is Rómeó és Júlia mélységet kap. Igazi semmit érő gagyiság.

3. Helyezett

Fekete Párduc (Black Panther)
Most ide igazából mit is írjak? Aki látta a filmet, az pontosan tudja, hogy a Fekete Párduc maga a megtestesült középszer. Nincs benne semmi kiemelkedő, vagy emlékezetes. A története nagyjából az Oroszlánkirály című mesefilm elemeire épül, felturbózva afrikai stílusú fantasy képi világgal és demagóg black lives matter politikai propagandával. Ez utóbbinak köszönhető, hogy a Fekete Párduc anno jelölve lett a legjobb film Oscar-díjára is. Ismétlem, a legjobb filmére. Miközben a már említett sablonos története mellé nem tud mást kínálni, mint egy nulldimenziós főhőst, egy érdekesnek induló, ám röhejesen ripacskodó idiótába átmenő főgonoszt és jelentéktelen és/vagy idegesítő mellékszereplők egész hadát, akik közül maximum Lupita Nyong’o és Letitia Wright kiemelhető, mert ők legalább cukik. Hovatovább, még a film képi világát se tudnám a pozitívumok közé sorolni, mert a 200 millió dolláros költségvetés ellenére sokszor úgy néz ki, mintha valami húsz évvel korábbi cuccot néznék. A blm-hiszti mellett egyébként kapunk még más egyéb, liberális megközelítésű fontoskodást is, ami szintén csak ront az összképen. Hogy mindezek ellenére van rosszabb is, az viszont sokat elárul a Marvel-filmekről.

2. Helyezett

Örökkévalók (Eternals)
A helyzet a következő: fogj egy függetlenfilmes, eddig mindössze három filmet készítő rendezőt, egy rakás, korábban még be nem mutatott és teljesen ismeretlen hőst és vágj hozzá a dologhoz 200 millió dollárt és hangsúlyozd ki, hogy mindent alá kell rendelni a jelenleg ezerrel tolt balliberális aktuálpolitikának. A végeredmény pedig olyan is lett. Nagyon látványos, nagyon profin összerakott, de elképesztően mű, csiricsáré, felszínes, üres, miközben ordít az egészről, hogy amúgy a rendezője talán többet is akart volna ennél. A szándék azonban elvész, ha bedarál a gépezet. Van egy rakás, Örökkévalónak nevezett halhatatlanunk, akik évezredek óta élnek és védelmezik az embereket a Deviánsok néven futó szörnyektől, közben pedig öröklétük átkán vergődnek. Igen ám, de nagyjából annyira mélyen, mint egy közepes Power Rangers epizód (nem véletlenül ez a példa, a karakterek megjelenítése egy az egyben őket idézi). Ehhez jön még a „sokszínűség” alapján válogatott szereplőgárda, aminek a fele bántóan tehetségtelen (ez van, ha minőség nem szempont), de egy ponton még a film logikája is ellent mond önmagának, hiszen feláldozták azt a diverzitás oltárán. Nagynevű színészek (Salma Hayek, Angelina Jolie) unatkoznak látványosan sok pénzért, miközben megint az a tragédia, hogy normális felfogással, forgatókönyvvel és stúdiónyomás nélkül ez lehetne egy nagyon jó és érdekes sztori is. Így azonban csak egy buta és felszínes mese, amibe megint beleerőszakolták a homokos propagandát, meg az idióta humort a tetejében pedig még végtelenül unalmas is.

1. Helyezett

Thor: Szerelem és Mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Elérkeztünk a dicstelen lista utolsó darabjához, amely egyben az első helyezett is. Ez pedig nem más, mint Taika Waititi idén bemutatott „remekműve”, a negyedik Thor film, ami a Pride és Infantilizmus, akarom mondani a Szerelem és Mennydörgés alcímet kapta. Waititi-nek már szerepelt egy filmje a listán és bármilyen hihetetlen, de képes volt alulmúlni ízléstelenségben, propagandában és minden intelligenciát nélkülöző ostobaságban önmagát. A listán szereplő korábbi filmeknél már előszedtem a gyerekes humort, a felszínességet, a tétnélküliséget, a csiricsáré, műanyag látványvilágot és még sok minden mást is. Na, most képzeljük el mindezt egyben, csak az eddigieknek a sokszorosával. Ez a film már tényleg olyan mélységekbe megy le, mintha szánt szándékkal akarná kirohasztani az ember agyát. Waititi, aki meg egy gyökértelen ember, ezúttal a primitív stílusában az európai kultúrákon élcelődik, vagy éppen arról akar meggyőzni minket, hogy röhögjünk a rákbetegségen. Natalie Portman sok év után tért vissza Jane Foster szerepében, de igazából ezért felesleges volt, ahogy a nagyszerű Christian Bale-t is leszerződtetni a főgonosz szerepére, noha ő az egyetlen, aki képes valami értelmeset nyújtani ebben a borzalomban. Ja, meg felcsendül még négy legendás Guns N’ Roses dal is, ám ez inkább sértő ezekre a remek számokra nézve. Ezen kívül mindent átitat egyfajta lmbtq „szellemiség”, ahogy a film azt is megengedi magának, hogy a főhősön keresztül a férfiakat tárgyiasítsa (miközben ugye Hollywood politikája szerint, ha nőkkel teszed, akkor gonosz, csúnya és szexista vagy). Ez a film önmagában mindent megtestesít, ami miatt a nem csak a Marvel univerzum, de a jelenlegi Hollywoodi filmek is égetni való szemetek.

Ez lett volna hát a tíz legrosszabb Marvel-film (persze a lista szigorúan a szubjektív véleményemet tükrözi), ám ez senkit ne tévesszen meg. Ennél azért jóval több hitvány film sorakozik a Marvel háza táján. Ha bővíteném a listát, akkor simán felférne ide még James Gunn két Galaxis Őrzői-filmje (amik idiotizmusban vetekszenek Waititi alkotásaival), A Hihetetlen Hulk, vagy éppen a legutóbbi Pókember-film és a Bosszúállók: Végjáték. Mindkettő a saját súlya alatt összeroppanó, megalomán fércmű, ahol amiatt kellene elalélnia a közönségnek, hogy együtt látod az eddigi összes hálószövő hőst, vagy azért, mert egymásnak ereszted az összes karaktert egy számítógép generálta csatajelenetben.

A Marvel Mozis Univerzum a filmtörténelem egyik legnagyobb üzleti húzása, azonban az elképesztő anyagi sikertől nagyon messze van a minőség. Nem Halálos Iramban mélység, de nincs sokra tőle, sőt, bizonyos pillanataiban talán még meg is haladja. És hát, ha belegondolunk ez a néhai Joel Schumacher tragédiája is, akit anno ízekre szedtek az 1997-es Batman és Robin miatt, mondván, hogy milyen ostoba, csiricsáré és infantilis az egész. Szóval mindaz, amiért ma a Marvel-filmeket ünneplik. Ha Schumacher ma készítette volna el hírhedtté vált moziját, akkor alighanem a kritikusok és a nézők jelentős része állva tapsikolna neki és ez nem a rendező diadala lenne, hanem ezeknek az embereknek a kritikája.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.