Mozgókép Blog

Avatár: A Víz Útja (Avatar: The Way of Water)

Bevezetés
„Én vagyok a világ ura!” James Cameron joggal kiáltotta ezt az 1998-as Oscar-díj átadón, megidézve saját alkotása hősét, hiszen filmje, a Titanic, nem csak minden létező bevételi rekordot megdöntött, de összesen 11 aranyszobrot nyert a legrangosabb díjátadón. Ezzel utolérte a legendás Ben-Hurt és azóta is csak A Gyűrűk Ura trilógia harmadik felvonása tudta ezt megcsinálni. Ezek után azonban senki nem gondolta volna, hogy 12 év telik el, mire a legendás rendező új filmmel jelentkezik.

Ebben a bő egy évtizedben persze számos projekttel hozták híre: egy új Majmok Bolygója film Arnold Schwarzeneggerrel, aztán a True Lies folytatása szintén az Osztrák Tölgy főszereplésével, de voltak pletykák arról is, hogy csinálna egy Alien vs. Predator filmet Harrison Forddal, de még a karrierjét csúcsra repítő Terminátor franchise harmadik része is szóba került. Ezekből aztán nem lett semmi, figyelmét inkább a dokumentumfilmek készítése kötötte le.

Ezzel párhuzamosan azonban már elkezdett dolgozni nagy álmán. Egy olyan filmterven, melyet már 1994-ben elkezdett papírra vetni, ám a megfelelő technika még bő egy évtizedig nem állt a rendelkezésére, hogy elkészíthesse. A sokáig csak Project 880 címen futó alkotás végül az ezredforduló után kezdett realizálódni, mikor a Star Wars előzménytrilógia, A Gyűrűk Ura trilógia és a Harry Potter filmek megmutatták, hogy a digitális technika olyan szintre jutott, ami már elegendő lehet arra, hogy Cameron vászonra varázsolhassa régóta dédelgetett álmát.

Persze még mindig volt mit fejleszteni, hiszen a rendező nem csak sohasem látott realisztikussággal akart egy új világot teremteni, hanem az úgynevezett „performance capture” technológiával színészek komplett játékát akarta átültetni digitálisan létrehozott karakterekre. Megannyi év munka és iszonyú mennyiségű pénz elköltése után aztán elkészült az Avatár című sci-fi eposz, amely megdöntött minden létező bevételi rekordot és meg sem állt világszerte 2,8 milliárd dollárig.

A hatalmas siker után aztán persze jött is a bejelentés, hogy az Avatár csak az első felvonása egy sokrészes sztorinak és az évek során aztán már nem is trilógiáról, de egyenesen öt filmről beszélt Cameron. Komplett írócsapatot verbuvált maga köré, és míg társaival a sztorit hegesztette, addig az effektes team a már addig is elképesztő látványvilág továbbfejlesztésén kezdett dolgozni. Évek tologatása után aztán elkészült végre a második rész, mely A Víz Útja alcímet kapta. Óriási elvárásoknak kellett megfelelnie, lássuk hát hogyan sikerült James Cameron legújabb alkotása!

Szereplők
Jake Sully – Sam Worthington, a rendkívül szimpatikus ausztrál színész anno ismeretlenként lett kiválasztva az Avatár főszerepére, persze ehhez az is kellett, hogy az eredetileg kiszemelt Matt Damon visszamondja a felkérést. Mint írtam, Worthington nagyon szimpatikus figura, azonban nem egy kimagasló tehetség. Hiába nyomták be olyan filmekbe, mint a Terminátor: Megváltás, a Titánok Harca, vagy akár A Fegyvertelen Katona, nem tudott A-listás sztárrá válni, mert hiányzik belőle az igazi karizma. Az Avatár főhőseként is igazából szürke karakter és bár próbálkozik, vannak olyan okok, amik miatt Jake Sully figurája alapvetően sem túlságosan kedvelhető a számomra.

Neytiri – Zoe Saldana,a gyönyörű és tehetséges színésznő is újra itt van a bátor na’vi bennszülött lány szerepében. Neytiri érdekes karakter, mert az első filmben egyszerre volt kedvelhető és bizonyos személyiségjegyei miatt eléggé irritáló is. A folytatásban Saldana mindkettőre ráerősít, így igazából abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy nem tudom eldönteni, mennyire kedveljem, vagy utáljam. Persze a színésznő ezzel együtt is remekül játszik, nem az ő hibája, hogy Neytiri karaktere elképesztő szélsőségek között vergődik.

Miles Quaritch – Stephen Lang, a kiváló színész is visszatért a főgonosz szerepében. Az ő felbukkanása az igazi meglepetés, hiszen karaktere az első filmben meghalt. Cameron és írótársai azonban egy furcsa ötlet keretei között visszahozták és ez egyszerre válik a film előnyére és kárára. Erre majd a későbbiekben visszatérek, most inkább Lang játékát emelném ki, ami megint csak a legerősebb a szereplőgárdában, csakúgy, mint anno az első rész esetében. Nála van meg ugyanis az a karizma és jelenlét, amivel emlékezetessé teszi az alakítását, és amivel elhomályosít mindenki mást a szereplők közül.

Kiri – Sigourney Weaver, a legendás színésznő is újra tiszteletét teszi, azzal együtt, hogy az ő karaktere szintén elhalálozott az első részben. Cameron azonban őt is visszahozta, igaz, egy teljesen más szerepben, ez viszont még Quaritch feltámasztásánál is nagyobb „wtf-pillanat” a filmben. A hatvanas éveiben járó színésznőnek itt egy tizenéves na’vi lányt kell eljátszania és hiába csinálja ügyesen, amit csinál, ezzel együtt is iszonyúan furcsa az egész szituáció. A karakterét pedig nem tudom, hogy Cameron hova akarja kifuttatni, de remélem nem oda, ahová gondolom.

Ronal – Kate Winslet, a gyönyörű és roppant tehetséges angol színésznő közel negyedszázad után dolgozik ismét együtt a rendezővel, hiszen anno közösen vitték sikerre a Titanicot is. Winslet minden szerepében fantasztikus és meggyőző, az a fajta tehetség, aki igazából nem tud rosszul játszani. Ezúttal is megtesz mindent, de a forgatókönyv nem ad neki sem elég időt, sem elég teret. Karaktere, Ronal, a na’vik vízi törzsének, a Metkayináknak az egyik vezetője (pontosabban a törzsfőnök felesége), ám a szerep nem követel tőle többet, mint, hogy keményen fintorogjon, vagy ordítva hisztizzen. Lényegében egy az egyben olyan, mint Neytiri. Őszintén szólva, ezért felesleges volt egy Winslet kaliberű színésznőt leszerződtetni.

Tonowari – Cliff Curtis, a maori felmenőkkel bíró Új-Zélandi színész kapta a Metkayina törzs vezérének szerepét. A karakter még annyira sem kihívás, mint Kate Winsleté, így Curtis hiába jó választás, lényegében annyi a szerepe, hogy ő bölcs vezető, aki néha szól egy-két okosat és ennyi. Tipikus sablonkarakter, akinek annyi a dolga, hogy a háttérből „kisegítse” a főszereplőket. Sajnálom, hogy ennyiben kimerült a karakter, mert alapvetően kedvelem Curtist és szerintem többet is ki lehetett volna hozni Tonowari figurájából.

Miles „Spider” Socorro – Jake Champion, a teljesen ismeretlen fiatal színész alakítja Sullyék egyik fogadott gyerekét (a másik Kiri). Jake-nek és Neytirinek van három vér szerinti gyereke is, rájuk majd a későbbiekben térek ki. A karakter a magyar szinkronban a Gekkó nevet kapta, így a továbbiakban eszerint hivatkozom majd rá. Az ő figurája már amiatt is különleges, hogy a kevés emberi szereplő közé tartozik és nem számítógép animálta. Gekkó egy árva srác, aki az első rész eseményei után maradt még nagyon kisgyerekként egyedül és nem küldték haza a Földre. Sullyékhoz csapódik, és a na’vik közt él, de nem mindenki fogadja őt el. Kicsit olyan, mint Tarzan és többen is majomgyereknek szólítják. A karakterhez kapcsolódik egy csavar, ami nem kicsit erőltetett, de erre is ki fogok még térni.

Frances Ardmore – Edie Falco, aki leginkább a Maffiózók című sorozat Carmela Sopranójaként lehet ismerős a nézők számára ezúttal egy keménykezű tábornokot alakít. Először megijedtem, hogy a személyében majd kapunk egy olyan női katonai vezetőt, aki majd a mai korszellemnek megfelelően minden férfit kioktat és mindenkinél sokkal jobb/ügyesebb, de egyrészt szerencsére erről szó sincs, másrészt viszont azért is alaptalan volt a félelmem, mert a karakter alig szerepel. Mindössze néhány jelenete van, ezekben pedig Falco remekül hozza a katonai vezetőt. A folytatásban adhatnának neki több szerepet is, mert ennél többet is ki lehet hozni a karakterből.

Látvány
Az Avatár lényegében egyet jelent a lélegzetelállító látvánnyal. Sokszor hallottuk már, hogy ennek, vagy annak a filmnek a látványvilága milyen realisztikus, de az Avatár ezt új szintre emelte tizenhárom évvel ezelőtt. A folytatás pedig, ha ez egyáltalán lehetséges, még rá is tett egy lapáttal erre. Nem tudom, hogy fejlődött-e még inkább a technika az eltelt bő egy évtizedben, az azonban biztos, hogy az animátorok dolga sokkal nehezebb volt, mint az első résznél. A történet java része ezúttal „vizes” környezetben játszódik, így iszonyú munka lehetett ilyen precizitással leanimálni a szereplők és a környezetük kölcsönhatását. A Weta effektgurujai lényegében túlszárnyalták önmagukat, mert nincs egyetlen jelenet sem, ahol bele tudnék kötni a képi világba.

Az effektusok mellett persze meg kell említeni magát a világot is, hiszen kellő kreativitással álmodták vászonra Pandora óceáni környezetét. Fantasztikusan néznek ki az állatok, a szigetek, de a bolygóra érkező csapatok is nagyon menő hajókat kaptak. A na’vik kapcsán nyilván beleköthetnék abba, hogy bár ez egy totálisan idegen világ, mégis baromira tükörképe bizonyos Földi kultúráknak, de ez szőrszálhasogatás lenne. Lényeg a lényeg, hogy ha van pontja a filmnek, ami hibátlan, akkor az bizony a látványvilág.

Zene
A zene nagyon fontos a hangulat megteremtésében és ez alól az Avatár sem kivétel. Az első rész esetében a legendás James Horner szerezte a zenét és bár minőségi munkát végzett, azért messze nem volt a legerősebb munkája, sőt, igazából nem nagyon tudnék egyetlen emlékezetes dallamot sem felidézni. A folytatásra sajnos ő már nem térhetett vissza, hiszen 2015-ben repülőgép balesetben elhunyt. A folytatásnál az a Simon Franglen kapta a feladatot, aki korábban már számos film zenéjén dolgozott producerként, vagy zenei rendezőként. Hornerrel már együtt dolgozott a Titanicon és az első Avatáron is, így kézenfekvő volt, hogy Cameron őt válassza.

Az első résznél Horner Pandora és a na’vik zenei megjelenítésénél választott egy eléggé érdekes megoldást, méghozzá azt, hogy ilyen pánsíppal előadott témákat kapnak. Bevallom őszintén, hogy nem nagyon voltam rajongója ennek a megközelítésnek, egyrészt már alapból sem tetszik igazán ez a hangszer, másrészt meg megmosolyogtató is volt számomra, mert felidézte bennem a keleti pályaudvar aluljárójában zenélő „perui indiánokat”. A folytatásnál Franglen szerencsére szinte teljesen hanyagolta ezt és hagyományos hangszerekre épített. A vonósok, az ütősök és a fúvósok remek összjátéka szólal meg, amit többször feldob énekhangokkal is.

Van itt minden, ami kell: drámai darabok, vannak pörgős akciótételek, de kapunk játékosabb részeket is, ahogy sötétebb hangulatú zenék is felcsendülnek. Számomra a legemlékezetesebbek az új film főtémáját magukban hordozó darabok (Leaving Home, Sanctuary), a Metkayinák vízi környezetéhez köthető varázslatos hangulatú részek (Into the Water, The Way of Water, The Tulkun Return), a film vége felé a kórussal megtámogatott akciótételek (Na’vi Attack, A Farewell to Arm, Knife Fight), de csodálatos lett a From Darkness to Light című darab is, ami egyszerre drámai és felemelő.

Külön szólnom kell még a Songcord címet viselő tételről, mely a na’vik élethez és halálhoz fűződő világnézetüket megidéző zene és amelyet maga Zoe Saldana énekel. Gyönyörűen sikerült és az egyik abszolút csúcspont. Ami viszont az első részhez hasonlóan ismételten teljes mértékben felesleges és oda nem illő, az a filmet záró totál középszerű popdal. A 2009-es mozi esetében az akkor rendkívül felkapott Leona Lewis énekelt el egy, az akkori korszellemhez köthető rádióba való dalt (I See You), most pedig a kanadai The Weeknd ad elő egy hasonlóan feledhető nótát (Nothing Is Lost). Igazság szerint egyik esetében sem értem, hogy mi szükség volt rájuk, ezt leszámítva viszont bizony ki kell mondanom, hogy Franglen zenéje remekül sikerült és felülmúlja vele az első rész score-ját.

Történet
Hiába a világ legelképesztőbb látványvilága, a legfontosabb egy filmnél a sztori, amit elmesélsz és a szereplők, akiket ezen végigvezetsz. Az Avatár pedig ebben a tekintetben nem váltotta meg anno a világot. Belemagyaráztak ugyan sokan sokfélét, de alapvetően a 2009-es film egy Farkasokkal Táncoló/Pocahontas sztori volt sci-fi környezetbe helyezve, melyben megtalálhatjuk a modern westernek és Edgar Rice Burroughs John Carter történeteinek elemeit is. Lényegében jönnek a telepesek (emberek), hogy leigázzák az indiánokat (na’vik), majd a megtört lelkű hős találkozik a bennszülött lánnyal és a szerelmük által közelebb kerül annak kultúrájához és eggyé válik velük.

Az Avatár ezen felül sem hordoz sok eredetiséget, mert a nyilvánvaló történeti elemein kívül még a képi világában is sokat merít máshonnan (pl. Mijazaki Mononoke Hercegnőjéből). Ez lenne a kisebbik baj a filmmel, mert jól felépítve és kidolgozva akár működhetne is. A baj az, hogy a karakterek legtöbbje kicsit sem volt szimpatikus, sőt, valami egészen biztosan félrement az írásnál, ha a hősöd egy végtelenül ellenszenves valaki, míg az úgynevezett főgonoszod meg egy sokkal egyenesebb és őszintébb karakter.

Mert csűrhetjük-csavarhatjuk, de Jake Sully a saját fajtájának az árulója, a végén már őket öli lelkiismeret-furdalás nélkül, miközben na’vibb lesz a na’viknál. Vele szemben pedig ott volt Miles Quaritch ezredes, aki bár keménykezű figura, de végig csak a kötelességét teljesíti, vigyáz a rábízott emberekre és végig egyenes, betartja azt, amit ígér. Most akkor kivel is kéne nekem rokonszenvet éreznem? Mindezek mellé pedig jött ez a demagóg megközelítés, hogy van a gonosz, csúnya telepes, meg a szent és tiszta bennszülött, az egész meg nyakon lett öntve némi panteizmussal is.

Az Avatár értékeit tehát nem a történet és a karakterek mentén kellett keresnünk, az kimerült bizony az audiovizuális élményben. Maga James Cameron is bevallotta utólag, hogy hát bizony innen-onnan emelt át dolgokat, meg, hogy szándékosan törekedett az első filmnél biztonsági játékra, na, de majd a folytatás! Mint a bevezetőben írtam, egész írócsapatot gyűjtött maga köré, melyet Shane Salerno, Josh Friedman, valamint a házaspár Rick Jaffa és Amanda Silver alkottak. Ha valaki megnézi ezen emberek filmográfiáját, akkor láthatja, hogy bizony nem éppen a legacélosabb brigádot sikerült összeterelni.

Ezzel együttvolt egy évtizedük, hogy megírják a folytatásokat (a különböző filmek szkriptjeiért más-más volt a felelős), így joggal remélhette az ember, hogy ezen a téren is előrelépést tapasztalhatunk. A Víz Útja alapsztoriját tehát ez az öt ember rakta össze, míg a végső forgatókönyv Cameron és a Jaffa/Silver duó munkája. És, hogy milyen lett maga a történet? Sajnos azt kell mondanom, hogy pont ugyanolyan semmilyen, mint az első részé, sőt, bizonyos elemeiben egy az egyben másolja a 2009-es filmet. Ezúttal is jönnek a gyarmatosítók, a hősnek menekülnie kell az egész családjával, majd egy törzsnél ugyanúgy meg kell tanulniuk mindent, mint Sullynak annak idején és ezúttal is van egy mindennél értékesebb dolog, amit meg akarnak szerezni az emberek.

Ami újdonság az nyilvánvalóan a környezet, valamint, hogy a hangsúly már nem Jake-en és Neytirin van, hanem a gyerekeiken. Mielőtt azonban belemennék a dolgok kivesézésébe, annyit mindenképpen le kell szögeznem, hogy az előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak abból a szempontból, hogy az Avatár is be fog csicskulni az erőszakos liberális propagandának. A filmben szerencsére nyoma sincs semmiféle woke szemétnek, sőt, nagyon is erősíti a hagyományos családmodellt: itt anya és apa van, ahol az utóbbiból nem csinál hülyét, hanem nagyon is kihangsúlyozza a fontosságát. Ezt nagyon fontosnak tartottam már az elején leszögezni és ezért nagy pacsi jár is Cameronnak.

Ezt leszámítva azonban nagyon sok a negatívum. Egyrészt ott van a sztori alapvető sablonossága és önismétlő mivolta. Anno az erdő rejtelmeit kellett Jake-nek megtanulni, most meg az egész Sully család az óceán titkaiba veti bele magát. Az első filmben ott volt az unobtainium nevű ásvány, ami mindennél értékesebb és annak kibányászása állt a középpontban, most meg ez varázsütésre szóba sem kerül. Helyette vannak szuperintelligens bálnák, aminek az agya termel egy anyagot (a neve amrita), ami megállítja az emberi öregedést. Az Avatár eddig is tele volt misztikus meg meseszerű elemekkel, de ennek beemelése kicsit már tényleg erős, de őszintén szólva a dalokat író, matematikához értő bálnák koncepciója is az.

Aztán ott van az, hogy teljesen indokolatlanul hoztak vissza karaktereket, mindjárt a rosszak oldalán Quaritch ezredest és néhány katonáját. Mindezt úgy, hogy ők úgynevezett rekombinánsok, azaz Jake-éhez hasonló avatár-testbe feltöltötték a memóriájukat. Logikátlan is a visszahozataluk, mert miért költene bárki milliókat olyan katonákra, akik korábban már kudarcot vallottak. Ezen felül furcsa, hogy egyiknek se jelent túl nagy traumát, hogy megölték őket és most már na’vi testben rohangálnak, olyan természetességgel veszik tudomásul, mintha csak a boltba kéne leugraniuk tejért.

A másik, hogy azt a feladatot kapják, hogy vadásszák le a na’vi ellenállók vezetőjét, Jake Sully-t. Igen ám, csak mikor a gyerekei veszélybe kerülnek, akkor Jake otthagyja a törzsét, az Omatikayákat és a családdal együtt menekülőre fogja. Innentől fogva pedig az egész sztori teljesen érthetetlenül már nem az emberi csapatok és a na’vik harcáról szól, hanem szimpla hajtóvadászat egy olyan fazon után, aki már nem is vezeti az ellenállást. És ha Quaritch karakterét feleslegesen visszahozottnak gondolom, akkor ott van több olyan szereplő is, aki percekre (vagy csak másodpercekre) bukkan fel ismét. Ilyen Parker Selfridge, aki éppen csak beköszön, de az első rész tudós-duója, Max Patel és Norm Spellman is tiszteletüket teszik, de csupán percekre. Ha kimaradnak, akkor se változik semmi.

A régiek mellé pedig kapunk új karaktereket is. Mint említettem, Jake-nek és Neytirinek összesen öt gyereke van: három saját és kettő fogadott. A három saját gyereküket (két fiú és egy lány) azért sem említettem meg korábban, mert hiába van fontos szerepük, valami bántóan semmilyenre lettek megírva. Mindhárom egyetlen szóval leírható klisékarakter. A legidősebb fiú a felelősségteljes, a fiatalbbik a lázadó, míg a legkisebb, a kislány a cuki. Nagyjából ezzel körül is írtam őket. Aztán ott van a két fogadott, akik lényegesen érdekesebb karakterek.

Gekkó egy Tarzanra emlékeztető srác, aki ember létére a na’vik közt él. Vele kapcsolatban a csavar az, hogy valójában Quaritch az apja. Ebből nem nagyon csinál drámát a film, egyszer csak benyögik és annyi. Eléggé légből kapott ötlet, mert vicces, hogy a karaktert korábban még csak meg sem említették, most meg egyszer csak ott van. Kissé brazil szappanopera hangulata van a dolognak. Persze rámennek a két karakter kapcsolatára, ami sokat hozzátesz Quaritch figurájához is, így igazából meg tudom bocsátani, Gekkó semmiből való előkapását.

A másik fogadott gyerek, Kiri, viszont már sokkal neccesebb. Egyrészt ő is a semmiből lett előkapva, mert kiderül, hogy ő Grace Augustine avatárjának a gyereke. Grace volt ugye Sigourney Weaver karaktere az első filmben. Itt a semmiből kiderül, hogy terhes volt (bár erre szintén nem volt semmi utalás sem az első filmben) és a származását teljes homály fedi, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. A másik furcsaság, hogy Cameron döntése nyomán ezt a tizenéves lánykaraktert a hatvanas Weaver játssza, ami kissé groteszk hatást kelt.

Ami viszont végképp nem tiszta, hogy mit akar majd a rendező a karakterrel, mert az biztos, hogy neki nagyon fontos szerepe lesz később. Kiri ugyanis „furcsa” még a na’vik között is. Máshogy reagál rá Pandora komplex ökoszisztémája és ő is kissé el van varázsolva. Mikor rákapcsolódik az életfára és megpróbálja kideríteni, hogy ki az apja, akkor meg majdnem belehal a dologba. A történet végén meg még irányítani is tud bizonyos élőlényeket. Nem tudom, hogy mik a rendező szándékai, de nem lepődnék meg, ha a végén kiderülne, hogy maga Eywa „ejtette teherbe” Grace-t és Kiri nem más, mint az egész bolygó avatárja, tehát afféle isteni, vagy természeti erő megtestesülése.

Az ezoterikus cuccokból tehát nem csak, hogy nem vett vissza a rendező, de még rá is tett egy lapáttal. Ehhez jönnek még a Tulkunnak nevezett bálnák, amikről kiderül, hogy okosabbak, mint az emberek és értenek a matematikához, meg a csillagászathoz és tudnak dalokat is szerezni. Itt azért szerintem már nagyon átmentek Cameronék a fantasy világába. Értem én, hogy neki nagyon bejön a panteizmus, meg a Gaia elmélet, de akkor is kezd durván túllőni a célon. Főleg, hogy arra nem fordít időt, hogy normális sztorit írjon, illetve rendesen kidolgozza a karaktereket.

Bezzeg a demagóg elfogultság az továbbra is csúcsra van pörgetve. Ezúttal is megkapjuk ugye az alapfelállást, csak az emberek még a korábbiaknál is gonoszabbak (de szó szerint mindenki), míg a na’vik természetesen mind spirituális, békeszerető lények, akik harmóniában élnek egymással és a természettel. Miután Cameron nem titkoltan a telepesekről meg az indiánokról mintázta az egészet, így több mint megmosolyogtatóan gyerekes ez a végtelenül primitív leegyszerűsítés. Ugyanis anno a telepesek sem voltak szörnyetegek, ahogy az indián törzsek is vérgőzös módon tudták mészárolni a fehér embert, meg úgy egymást is.

Történetét tekintve tehát A Víz Útja nem tudott túllépni az első filmen (talán nem is akart), pusztán egy új környezetbe helyezi a korábban látottakat és megpróbál minden korábbi elemet újra felhasználni és azokra ráerősíteni. Őszintén szólva nem értem, hogy egy olyan valaki, aki tudott korábban olyan filmeket írni, mint A Mélység Titka, vagy a Terminátor 2: Az Ítélet Napja, az miért nem törekszik valami komplexebb sztorira. Ja, és akkor még nem is említettem a na’vik filozofálgatásait a természetről meg az életről, amik nagyjából annyira mélyek, mint egy tizenhat éves kamasz eszmefuttatásai, meg az energiakurblizós fickó a Budapest TV-ről.

Rendezés
James Cameron kétségtelenül az elmúlt negyven év egyik legmeghatározóbb rendezője. Elképesztő, hogy mi lett abból a fiatal srácból, aki anno Roger Corman végtelenül gagyi b-filmjeinek látványán dolgozott. Első rendezői munkája, a ’82-es Piranha II: Repülő Gyilkosok persze még érthető módon nem vetítette előre tehetségét (ő maga lényegében le is tagadja ezt a filmet, mondván, hogy kivették a kezei közül). Ám az 1984-es Terminátor: A Halálosztó már igazi klasszikusnak számít és innentől kezdve rohamtempóban haladt egyre feljebb.

A Bolygó Neve Halál (1986), A Mélység Titka (1989), Terminátor 2: Az Ítélet Napja (1991), Két Tűz Között (1994) kivétel nélkül fantasztikus alkotások, melyek híven tükrözik alkotójuk tudását és hozzáértését. Az 1997-es Titanic aztán megkérdőjelezhetetlenül felültette a trónra és valóban ő lett „a világ ura”. Ezek után viszont rejtély, hogy miért nem készített semmit egy évtizeden át. Értem én, hogy az Avatárral várt, de addig igazán összehozhatott volna valamit, mert kivételesen jó rendezőről van szó és elég sajnálatos, hogy pocsékba ment ennyi idő.

Főleg úgy, hogy bár tényleg minden létező bevételi rekordot megdöntött és lélegzetelállító látvánnyal bírt, de a 2009-es nagy visszatérése akkor is elmaradt minőségben a korábbi munkáitól. Az egész világ bekajálta az ügyesen felépített marketinget, de kellő idő elteltével azért már mindenki látta, hogy itt tényleg nem sokat kapott audiovizuális élményen kívül. Mindezek után pedig megint várni kellett több mint tíz évet, hogy a mester új filmmel jelentkezzen, ami ugye történetét tekintve megint nem adott sokat. Persze James Cameron rendezői tudását az is bizonyítja, hogy még gyenge szkriptekből is ki tudott hozni szórakoztató filmeket.

A Víz Útja ugyanis e tekintetben is olyan, mint az elődje. Tűpontos profizmussal van levezényelve, ahol Cameron szó szerint a legmagasabb technikai szintet képviseli. Igen ám, de a problémák is ebből adódnak. Mert ordít ezekről a filmekről, hogy a rendezőt egyedül az általa megálmodott világ bemutatása érdekli, a történet meg csak alibinek van. Ki merem jelenteni, ha tehetné, akkor Cameron órákon át csak úszkáló bálnákat, meg repkedő madarakat mutogatna. A Víz Útja 192 perc hosszú és bizony semmi nem indokolja ezt a maratoni léptéket.

A sztoriban közel sincs ennyi és itt tényleg rettentő mennyiségű idő megy el arra, hogy a karakterek úszkálnak a legelképesztőbb vízi teremtményekkel, miközben a retinánkat kiégeti a rengeteg szín (ami azért főleg a kék). Temérdek karaktert mozgat, de nem hagy nekik időt és nem bontja ki őket, mert kell a játékidő a fantáziavilágának. Annyira elmerül benne, hogy nem is veszi észre a történetén tátongó logikai lyukakat, amiket már korábban említettem, de külön ki kell térnem még a film befejezésére is, ahol elrabolják Jake-ék és Tonowariék gyerekeit is, ezért a megmentésük érdekében támadást intéznek a na’vik. Erre mikor leverik az embereket (a gyerekek még mindig foglyok), Tonowari és a Metkayina törzs többi tagja mágikus módon felszívódik és nincsenek sehol.

Nem is értem, hogy hova lettek, vagy Cameron ezt hogy akarná kimagyarázni. Arra bezzeg tudott figyelni, hogy a vizi na’vi törzs tagjai fiziológiai szempontból máshogy nézzenek ki, mint az erdőlakók. Világosabb kék a bőrük, szélesebb a farkuk, a kezükön meg uszony van. Na, ez mind nagyon fontos volt a rendezőnek, az épkézláb történetvezetés annyira nem. Quaritch és csapata is hol felbukkannak a sztoriban, hogy aztán negyven percre eltűnjenek és aztán megint, hipp-hopp, előkerüljenek.

Pedig van sok remek ötlet és Cameron továbbra is remek rendező, de teljesen beleveszett a saját maga kreálta világba és a technológiába is, amivel életre kelti. Van egyfajta diszkrét bája, hogy anno George Lucast mennyit támadták az előzménytrilógia miatt, hogy a rengeteg CGI majd „megöli a mozit”. Erre itt van az Avatár, ahol mindenki elalél a rengeteg effekttől. Közben meg míg Lucasnak eszköz volt a digitális effektus, amivel életre kelthette az elképzeléseit, addig Cameronnak meg valami istenség, ami előtt leborul.

Ott van az is, hogy a rendező óriási természetvédő, illetve vízimádó (itt olyan sokat időzünk a vízben, hogy már majdnem fulladozni kezdtem), de valahol eléggé paradox, hogy egy olyan film akar a természet fontosságáról és a vele való harmóniáról mesélni, amelyiket teljes egészében számítógépek generáltak és szinte minden mesterséges. Mindenesetre James Cameron továbbra is kiváló rendező, de nagyon eltolódott a filmkészítés technikai irányába és mára kevéssé érdekli a jó történetmesélés. Az Avatár legnagyobb hibája ez, illetve rendezője megalomániája, mert bizony, ha visszafogná magát, akkor ezek a filmek is összeszedettebbek lehetnének.

Összegzés
Nehéz igazából megítélni, hogy ez mennyire jó film. Kétségtelenül szórakoztató, minden képkockájában lenyűgöző, de a legelképesztőbb audiovizuális élményen túl ezúttal se várjon a néző túl sokat. Annak idején elkövettem én is azt a hibát, hogy az első megtekintés hatására erőteljesen felpontoztam a filmet, aztán néhány nap elteltével azért jöttek elő a hiányosságok és a hibák. Ezúttal már levettem az elvakult Cameron-rajongó szemüvegemet, így nem is hagytam becsapni magam. A Víz Útja is sok hibával bír a történet, valamint a karakterek kapcsán, valamint indokolatlanul túl van nyújtva az egész. Viszont ha szeretted az első részt, akkor ezt is fogod, ellenben ha nem rántott be már akkor sem Pandora meseszép világa, elég valószínű, hogy A Víz Útja sem lesz a te filmed.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.