Mozgókép Blog

Indiana Jones és a Sors Tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)

Bevezetés
Az elmúlt bő egy évtizedben Hollywood erőteljesen felült a nosztalgiavonatra, egyrészt azért, mert egy olyan generáció készíti most a filmeket, akik a popkultúra aranykorának számító ’80-as évek filmjein nőttek fel, másrészt pedig azért, mert igazán kreatív ötletek és alkotók híján ebben látják a legnagyobb anyagi siker lehetőségét. Ezért támasztották fel sorra az olyan projekteket, mint az Alien, vagy a Predator, ezért erőltetik folyamatosan a Terminátor filmeket, vagy éppen ott a legjobb példa, a Jurassic Park franchise újkori darabjai.

Ezen alkotások hol jobban, hol rosszabbul sikerülnek, azonban van egy stúdió, amely mindennél durvábban csúcsra pörgette a múlt kannibalizálását. A Walt Disney ugyanis soha nem látott erővel kezdte el az egykori sikereiről a bőrlehúzást (lásd a klasszikus meséik élőszereplős változatainak végeláthatatlan sorát), de a folyamat betetőzése az volt, mikor 2012-ben felvásárolták kicsit több mint 4 milliárd dollárét a Lucasfilmet. George Lucas megannyi szellemi terméke így az egeres cég tulajdonába került és meg is kezdődött a találgatás, hogy milyen jövő elé néz a Star Wars, az Indiana Jones, vagy éppen a Willow franchise.

Az elmúlt évtized Star Wars filmjei és sorozatai pedig rámutattak, hogy nem lett éppen túl fényes ez a jövő. Eredetiség, vagy innovatív megközelítésnek a nyomát sem lehetett látni, ellenben csúcsra lett pörgetve a nosztalgia és a klasszikus filmek szinte minden elemének újrahasznosítása. És nem csak, hogy eredeti vagy érdekes alkotásokkal nem tudtak előrukkolni, de még tovább ásták a drágán vett értékeik sírját azzal, hogy szisztematikusan tömték azt meg olyan politikai propagandával, amire normális ember egyáltalán nem volt kíváncsi.

Ennek eredményeként a mind a Disney, mind a Star Wars nívója mára igencsak megkopott, de nem úszta meg Lucas Willow című mára már kultusznak számító fantasy-ja sem, amiből sikerült csinálni egy részben feminista, részben lmbtq propaganda sorozatot, ahol igazi tehetség nincs, pusztán a sokszínűség volt a fő szempont. Mondanom sem kell, hogy az a széria is beleállt a földbe. A legendás régészprofesszor, Indiana Jones azonban mindezidáig megúszta, noha évek óta tervben volt, hogy elkészül egy ötödik rész, amely egyben lezárása is lenne a szériának.

Az előjelek persze ezúttal sem voltak bíztatóak. A karaktert megálmodó George Lucas nem vett részt a készítésben, ahogy a korábbi filmek mindegyikét levezénylő Steven Spielberg is kiszállt végül. Hiába érkezett a helyére a jó nevű James Mangold, ha a forgatókönyv nem igazán akart összeállni, hogy folyamatosan érkeztek a hírek az örökös újraforgatásokról, valamint, hogy ez a film sem ússza majd meg a Lucasfilm első emberének, Kathleen Kennedynek a diktatórikus húzásait. Az ötödik Indy-film, végül az eredeti tervekkel ellentétben egy év csúszással került a mozikba, én pedig bár igen alacsonyra tettem a lécet, mégis ezzel együtt nagyon vártam az új kalandot. Lássuk hát, hogy sikerült!

Szereplők
Indiana Jones – Harrison Ford, a legendás színész 80 évesen tért vissza a legendás szerepéhez és azért volt bennem kétség, hogy ennyi idősen érdemes-e neki még ezt csinálni. Nos, azt kell mondanom, hogy a kor azért rendesen látszik hősünkön, de ezzel együtt is ő mindent megtesz, rajta igazán nem múlt semmi. A film persze többször reflektál is az életkorára, de ezúttal a lelkében is egy jóval megfáradtabb verziójával találkozunk a karakternek. Próbáltak valamiféle pluszt adni a karakterhez, de őszintén meg kell mondanom, hogy szerintem hibás döntés volt ez az alkotók részéről, de erre még majd később visszatérek. Harrison Ford mindennel együtt ilyen idősen sem hozott szégyent ikonikus karakterére.

Helena Shaw – Phoebe Waller-Bridge, a mostanában igencsak felkapott angol színésznő játssza a film női főszerepét. Helena Indy keresztlánya, akit a főhős már gyerekkora óta nem látott és most ő rángatja vissza a kalandokba. Nem tudom, hogy mi volt az alkotói szándék a karakterrel kapcsolatban, de őszintén meg kell mondanom, hogy talán soha nem láttam még ennyire irritáló szereplőt egy filmben sem. Nem tudom, hogy Waller-Bridge a valóságban milyen ember, de itt sikerült egy olyan tenyérbemászó, visszataszító figurát megformálnia, hogy miatta majdnem elkezdtem a náciknak szurkolni. A történeti résznél majd bővebben is kifejtem, de a lényeg az, hogy Helena karaktere képes volt önmagában is kinyírni az egész filmet.

Jürgen Voller – Mads Mikkelsen, a kiváló és méltán felkapott dán színész kapta a film főgonoszának szerepét. Ő alakítja Vollert, a német tudóst, akit az alkotók Wernher von Braunról mintáztak. Az amerikaiak őt is kimenekítették a Gemkapocs hadművelet keretében és segített nekik megnyerni az űrversenyt. Persze Vollernek más tervei vannak, ezért titokban meg akarja szerezni a címben szereplő ősi ereklyét. Mint mondtam, Mikkelsen kiváló színész, azonban ez nem ebből a filmből fog kiderülni. A karaktere ugyanis valami elképesztően semmilyen. Lapos, érdektelen, végig csak kifejezéstelen arccal néz és beszél. Ennyire jellegtelen főgonosszal nem is tudom, hogy mikor találkoztam utoljára.

Klaber – Boyd Holbrook, a nagyon tehetséges fiatal amerikai színész már több filmben bizonyította tehetségét, többek közt a James Mangold által rendezett Loganben is. Ezúttal Voller jobbkezét és elsőszámú végrehajtóját, Klabert alakítja és meg kell mondanom, a film szinte művészi módon pocsékolja el az ő személyét is. Holbrooknak ugyanis lényegében nincs más szerepe, mint, hogy kap egy parancsot, aztán megy előre, fut, motorozik, meg előkapja a fegyverét. Ennyit csinál egész film alatt és jó, ha összesen tíz mondata van. Igazán kár érte.

Teddy Kumar – Ethann Isidore, a számomra totál ismeretlen fiatal színész alakítja Helena afféle segédjét. A háttere szerint zsebtolvajként futott bele a nőbe, majd az maga mellé vette és azóta együtt csinálják a simlis ügyeiket. Isidore alakításával önmagában nincs baj, de a megírt karakterével elég sok. Az alkotók érezhetően a Végzet Templomában látható Picurt akarták megidézni, csak míg Ke Huy Quan annak idején gyerekszínészként is karizmatikus és szerethető volt, addig Isidore figurája csak egy irritáló kis tolvaj, aki semmi érdemlegeset nem mond, vagy tesz. Felesleges karakter minden értelemben.

Renaldo – Antonio Banderas, a kiváló spanyol színész is itt van, hogy színesítse azon tehetségek sorát, akiket a film totálisan elpazarol. Ő alakítja Renaldót, Indy jóbarátját, aki a háttere szerint mélytengeri búvár és a film egy pontján a hősöknek szükségük lesz a segítségére. Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy igazából mi szükség volt egy Banderas kaliberű színész leszerződtetésére egy olyan szerepre, ami nagyjából 10-15 perces és totálisan sokadrangú figura. Se egy érdekes dialógus, se egy fontos jelenet, amiben kulcsfigura lenne. Vannak filmek, amik szinte sportot űznek az elpocsékolt talentumokból és a Sors Tárcsája ebben a versenyben igen előkelő helyen végezne.

Basil Shaw – Toby Jones, a kiváló angol karakterszínész is tiszteletét teszi, mint Indy jóbarátja a II. világháborús időkből, egyben ő Helena apja. Jones sem kap túl nagy teret, de ő általában amúgy is előszeretettel játszik apró szerepeket óriási hollywoodi blockbusterekben. Itt a film elején láthatjuk őt, ahogy segít Indynek megszerezni az Antiküthérát, majd később még látunk vele egy flashbacket is, hogy miként lett a Arkhimédész találmányának a megszállottja. Jones szokás szerint jól hozza rövid, de fontos szerepét és ezzel igencsak kimagaslik a színészek közül.

Hauke – Olivier Richters, a 218 centiméter magas holland testépítő alakítja Voller másik vérebét a filmben. Richters ugye alapvetően nem színész, így nem is adtak neki túl nagy feladatot, a szerepe igazából kimerül abban, hogy több mint impozáns méretével (a fickó szó szerint akkora, mint egy kétajtós szekrény) jelentsen fenyegetést a hőseinkre. Legalábbis kéne neki, mert a film ezt nem használja ki. Itt van ez a drabális méretű hegyomlás, de az alkotók nem kezdenek vele semmit azon kívül, hogy nagyon marconán néz és megy előre, mint egy tank. A korábbi filmekben is mindig szerepelt egy nagydarab henchman, hogy legyen valaki, aki kihívás fizikálisan is Indy számára, itt azonban ennek a karaktertípusnak a jelenléte teljesen felesleges. Alapvetően is nevetséges lenne, ha a 80 éves Forddal állna le bunyózni, de ennek hiányában meg értelmetlenül rakták bele.

Weber – Thomas Kretschmann, a kiváló német színész már több alkalommal alakított rosszfiút hollywoodi filmekben, amik közül több volt a náci, vagy náciszerű szerep. Mit mondjak, jól is áll neki és ezúttal is remekel, noha ő is csak a film első húsz percében tűnik fel. Az általa alakított Weber ezredes akarja vonaton kimenekíteni a nácik által megszerzett műkincseket, amikor Indy rajtuk üt. Egyrészt, mint mondtam, Kretschmann remek a szerepben, de azért is tartottam fontosnak kiemelni őt, mert abban a húsz percben is annyival karizmatikusabb és jobb főgonosz, mint Voller, hogy szavak nincsenek rá. Hiába Mikkelsen minden tehetsége, egész egyszerűen Kretschmann sokkal jobb nála, pedig a játékidejéből adódóan az ő karakterét sem írták éppen túl.

Látvány
A hollywoodi szuperprodukciók mindig is drágák voltak, az utóbbi 15-20 évben pedig még inkább megugrott az ilyen jellegű produkciók költségvetése. Manapság már nem meglepő, ha egy film mondjuk 200-220 millió dollárból készül. Nos, az Indiana Jones és a Sors Tárcsája című mozira a stúdió nem kevesebb, mint 300 millió dollárt tapsolt el és ez csak az általuk elismert, hivatalos összeg. Könnyen lehet, hogy ez még jóval több is volt, illetve nincs benne a marketingköltség sem, ami egy ilyen jellegű produkció esetében úgy nagyjából még 100 millió dollárt jelent.

Irtózatos mennyiségű pénzről beszélünk tehát, így joggal merül fel a kérdés, hogy egyáltalán mire ment el ez az eszelős mennyiségű dohány, illetve mit kapunk ebből vissza a vásznon. A kérdés első felével inkább később foglalkoznék, míg a második felére a válaszom az, hogy igen és nem. Igen, mert nagyon sok elképesztően látványos pillanata és egy-két valóban lenyűgöző helyszíne van a filmnek, de közben mégsem, mert nem kevés effekt azért hagy némi kívánnivalót maga után. Amúgy itt térnék ki arra a mérhetetlen képmutatásra is néhány embernél, akik anno az effektek miatt gyalázták a negyedik filmet.

Annak idején a Kristálykoponya Királyságát nem kevés támadás érte, hogy 2008-ban Lucas és Spielberg merészeltek CGI-t is használni a film trükkjeinél, miközben amúgy rengeteg minden hagyományos practical effect volt. Mangold filmje ezzel szemben úszik a digitális effektekben. Ott van mindjárt a sokak által felmagasztalt első húsz perc, ami sokszor olyan, mint egy nagyon menő videojáték átvezető videója. De említhetném a víz alatti jeleneteket, vagy a tangeri autósüldözést is. Ezeknél a jeleneteknél sok effekt remekül működik, míg néhány már kevésbé.

Külön ki kell emelni a szintén a film elején látható „megfiatalított” Harrison Fordot, ami bizonyos beállításokban és megvilágítások mellett már-már ijesztően valóságos, de van egy-két pillanat, amikor kilóg a deepfake lólába. Megmondom őszintén, hogy amúgy sem vagyok ennek a technikának a híve, mert lassan ott tartunk, hogy évtizedek óta halott színészek arcát fogják rárakni egy dublőr testére, ami nálam egyet jelent a digitális hullagyalázással. A látványvilág tehát alapvetően nem rossz, de olyan nagyon nem is magaslik ki.

Jók amúgy a díszletek is, nekem legjobban Arkhimédész sírja és az azt körülvevő barlangrendszer tetszett, de nyilván nagyon látványos a film nyitányában, illetve a lezárásban látható háborús jelenetsor is. Az operatőr Phedon Papamichael alapvetően jó munkát végzett, úgy gondolom, hogy ebből a szempontból a film híven követi a korábbi részeket, noha én Mangold helyében Janusz Kaminskit bíztam volna meg, aki már a negyedik részt is filmezte. Vele talán még egységesebb lehetett volna vizuálisan a Sors Tárcsája.

Zene
És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amiben előzetesen a legnagyobb bizodalmam volt. A zenét ugyebár mindig kiemelem, mint egy adott film hangulatvilágának egyik legfontosabb tartópillérét. Az Indiana Jones filmek esetében a legendás John Williams tisztelt meg minket zsenialitásával minden egyes rész esetében. Tehetsége pedig mindegyik film során képes volt rengeteg pluszt hozzáadni a végeredményhez. Nem csak a legendás főtémára gondolok, hanem lényegében minden egyes taktusra, amit megírt. James Mangold sem volt ostoba, így érhető módon ragaszkodott a mesterhez, azzal együtt is, hogy már bőven a 91. életévét tapossa. Bennem annyi félsz volt előzetesen, hogy a Star Wars folytatástrilógia esetében még Az Ébredő Erőhöz kiváló score-t hozott össze, addig két másik résznél már nem igazán tudott előrukkolni semmi igazán emlékezetessel, de ez lehetséges, hogy azon is múlt, hogy a vásznon látottak nem igazán tudták őt megihletni.

Az Indiana Jones és a Sors Tárcsája esetében viszont örömmel jelenthetem, hogy a mester igencsak elemében volt és bizony a fénykorát idézi a teljesítménye. Már rögtön a nyitány megadja az alaphangulatot sejtelmes dallamaival (Prologue to Indiana Jones and the Dial of Destiny), hogy aztán jöjjön a főhősnő saját témája (Helena’s Theme), ami egyszerre szép és elegáns. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a karakter nem méltó ahhoz a csodálatos tételhez, amit Williams neki írt. A következő darab (Germany 1944) az első lendületes akciótétel és a pergő dobokkal és zakatoló fúvósokkal magával is ragadja a nézőt/hallgatót. Igazából bizonyos pontjain még a Star Warst is megidézi vele a mester.

Ezen kívül kapunk még lassan és baljósan építkező darabokat (Voller Returns), vagy éppen játékosabb tételeket (Auction at Hotel L’Atlantique), vagy éppen az ősi, misztikus dolgok felfedezését megzenésítő pillanatokat (Archimedes’ Tomb). Nem akarok tételről tételre végigmenni az egész score-on, de tény, hogy az egész zseniális. Kapunk persze mindenből még, így van további izgalmas akció is (Tuk Tuk in Tangier, illetve a Water Ballet), de csodálatos, már-már klasszikus zenéket idéz egy-két darab (To Morocco és To Athens). A végén kapunk két egyszerre szép és szomorú tételt is (Battle of Syracuse, valamint Centuries Join Hands), de csúcspont a záródarab (New York 1969), ami visszahozza nekünk Marion témáját és a Rairders March-ot is. Nem akarom nagyon bő lére engedni, a lényeg, hogy a score zseniális lett és a film abszolút csúcspontja.

Történet
Ha valaki igazán szereti az Indiana Jones filmeket, akkor tisztában kell lennie azzal is, hogy a karakter és annak hangulata honnan is ered. George Lucas gyermekkorában óriási rajongója volt az úgynevezett Republic Serialoknak. Ezek olcsó, de rendkívül szórakoztató tévés sorozatok voltak a ’30-as és ’40-es években. Ezek között voltak westernek, kalandsorozatok, de még bájosan gagyi sci-fik is. A kis George pedig gyerekként falta ezeket és felnőve innen merített nem kevés ihletet a Star Warshoz és az Indiana Joneshoz is. A karakter legelső, korai verzióját még a Csillagok Háborúja előtt, úgy 1973 környékén papírra vetette „The Adventures of Indiana Smith” címmel.

1977-ben, mikor az Egy Új Remény mozikba került, Lucas bedobta ezt az ötletet Spielbergnek, aki egyébiránt szintén szerette gyerekként a fent említett sorozatokat és nagyon megragadta az ötlet, hogy közösen összehozzanak egy, a régi korokat megidéző kalandfilmet, persze annál jóval profibban és jelentősen több pénzből. Nem mennék végig a legendás pillanatokon, hogy miként hozták össze a karakter általunk is ismert változatát, vagy, hogy Harrison Ford végül hogyan is kapta meg a főszerepet, hiszen ezeket alighanem mindenki ismeri.

A lényeg, hogy a széria első darabja, Az Elveszett Frigyláda Fosztogatói 1981-ben kolosszális sikert aratott, így borítékolható volt, hogy jön majd a folytatás. Igen ám, de azt azonban érdemes felidézni, hogy annak idején Lucas úgy adta el a filmet a Paramount Pictures-nek, hogy öt filmre elegendő ötlete van. Nos, egyáltalán nem volt neki. Minden egyes újabb részt komoly fejtörés előzte meg és egyáltalán nem voltak könnyű szülések. A második film, a Végzet Temploma sztorija még elég gyorsan összeállt, az Utolsó Kereszteslovag esetében azonban már öt évet kellett várni, hogy elkészüljön a film, annyira nem akart összeállni a megfelelő sztori.

És akkor ott van még a híres/hírhedt negyedik rész, a Kristálykoponya Királysága, mire nem kevesebb, mint 19 évet kellett várni. A film 2008-as premierje után egyébként Lucas és Spielberg abszolút szeretett volna egy ötödik filmet is csinálni, amihez előbbi el is kezdte keresni a megfelelő MacGuffint, a rejtélyes tárgyat, melyet a szereplők kutatnak. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy tűnik. Maga Lucas fogalmazott úgy, hogy „nem lehet csak úgy kitalálni valamit, például egy időgépet”. A sors iróniája, hogy Mangold filmjében végső soron mi is lett a MacGuffin.

Az évek teltek, a sztori nem nagyon akart összeállni, Lucas pedig végül 2012-ben eladta a cégét a Disney-nek 4 milliárd dollárét, ő maga pedig nyugdíjba vonult. Az ő hiányában már alapvetően is kétkedéssel álltam a dolgokhoz, de azért még volt bennem némi bizodalom. Aztán szép lassan Spielberg is kiszállt, egyébiránt mindkettőjük neve olvasható a stáblistán, mint executive producer. A Disney persze ezzel együtt is össze akarta hozni az ötödik filmet, de ők sem nagyon találták a megfelelő sztorit. Legelőször a negyedik filmet is jegyző David Koepp kezdett el dolgozni a sztorin, majd őt követte Jonathan Kasdan.

A producerek közben egyeztettek a Hang Nélkül írópárosával is (Scott Beck és Bryan Woods), ahogy Dan Fogelman is képbe került, de végül egyikük sem kapta meg a feladatot. Koepp aztán időközben visszatért és írt két újabb verziót, de azzal sem voltak megelégedve a stúdiónál. Miután Spielberg kiszállt, Ford javaslatára került James Mangold a rendezői székbe, aki hozta magával Jez és John-Henry Butterworth-öt, akikkel már a Ford v Ferrarin is együtt dolgozott. A film végső sztoriját Mangold velük írta meg, de David Koepp is kapott kreditet, így valószínűleg a film több sztorieleme is tőle származhat.

És akkor a hosszú bevezető után lássuk is, hogy mit sikerült összehozniuk az évek alatt. A történet 1944-ben veszi kezdetét, mikor is a nácik éppen vonaton akarják kimenekíteni az összerabolt műkincseket és ereklyéket. Indy és barátja, Basil Shaw pedig meg akarják szerezni Longinus Lándzsáját, a fegyvert, amivel átszúrták Jézus testét a kereszten. A lándzsáról kiderül, hogy csak másolat, azonban Basil fültanúja lesz egy beszélgetésnek, ahol Jürgen Voller, a tudós közli Weber ezredessel, hogy nála van az Antiküthéra, a szerkezet, amelyet Arkhimédész készített és amivel Viller szerint utazni lehet az időben.

Némi akciózás után ezt Indy és Basil meg is szerzik, majd ugrunk 1969-re, ahol hősünk magányosan és némiképp depressziósan tengeti a napjait. Megtudjuk, hogy a fia meghalt a vietnami háborúban, Marion pedig elhagyta. Az egyetemen pedig hiába akarja pallérozni a fiatalok elméjét, azokat inkább az Apollo 11 Holdra szállása köti le. Ekkor toppan be egykori barátja lánya, Helena, hogy ő is régész lett és a legendás Antiküthéra másik felét keresi, merthogy amit Indy anno megszerzett, az csak az egyik része. Jonesnak meg sok ideje nincs gondolkodni a dolgokon, mert felbukkan a múltból Voller, aki most az amerikaiaknak dolgozik, és a szerkezetet akarja.

Helenáról közben kiderül, hogy nem éppen nemes célok vezérlik Arkhimédész találmánya kapcsán, hanem igazából csak a pénzkereset, ezzel együtt is Indy tudja, hogy veszélyben van a lány, mert nácik bármire hajlandóak, hogy a szerkezetet visszaszerezzék. Hősünk így reaktiválja magát, hogy megtalálja a lányt, valamint az Antiküthéra másik felét, mielőtt az rossz kezekbe kerülne. Ez után persze jön sok-sok akció és kaland mindenfelé a világban, meg némi lelkizős beszélgetés is. A kérdés az, hogy a Mangoldék által leírtak mennyire használható ötletek és vajon fognak-e működni a filmben. A válaszom pedig az, hogy sajnos nem működnek.

Kezdjük mindjárt a MacGuffinnal. Korábban kaptunk hatalmas erővel bíró vallási tárgyakt, mint például a Frigyláda, vagy a Szent Grál, de még a Sankara kövek és a Kristálykoponya is ide sorolandó. Ezek mind misztikus tárgyak, ám ezekkel szemben Mangoldék úgy döntöttek, hogy az ő ereklyéjük egy „szimpla”, ember alkotta tárgy, az Antiküthérai Szerkezet. Tudni kell, hogy ez egy valóban létező tárgy, ami egyfajta antik számológép, amivel képesek voltak megállapítani bizonyos égitestek helyzetét és kiszámolni a holdfogyatkozásokat. A tárgy elkészítését egyesek valóban Arkhimédésznek tulajdonítják. Ennek az erősen fikciós változatát állították Mangoldék a sztori középpontjába.

Mint ereklye amúgy működik a dolog, de nekem akkor sem tetszik, hogy nincs semmi felsőbb hatalom, vagy misztikus háttér, hanem szimplán tisztán tudományos alapokra akarják az alkotók lerángatni az egészet. Mindezt úgy egyébként, hogy a filmben az Antiküthéra képes megtalálni a réseket az időben és így utazni lehet a múltba. Azért őszintén szólva ez így elég meredek, mert aláírom, hogy Arkhimédész óriási zseni volt, de az időutazás ókori feltalálása ezzel együtt is eléggé necces ötlet. Főgonoszunk egyébiránt ezt arra akarja használni, hogy az időben visszautazva megölje Hitlert, kijavítva ezzel a végzetes hibákat és így Németország megnyeri majd a háborút.

Itt említeném meg azt is, hogy nekem már herótom van a náciktól. Annyira túlhasznált gonoszok, hogy lényegében önmaguk paródiájává váltak. A negyedik filmnél ezt Spielbergék ügyesen ismerték fel és a kor szelleméhez, az ’50-es évekhez igazodva a szovjeteket tették meg ellenségnek. Most Mangold a nosztalgiázó múltidézés miatt visszahozza a nácikat és igen, baromira unalmasak és egydimenziósak. Sebaj, majd akkor a Indy és a brigádja feldobják a filmet. Hát nem dobják fel. Rengeteg jó színész van a filmben, de baromira el vannak pocsékolva epizódszerepekre.

Aki a címszereplő mellett itt szóhoz jut, az a Phoebe Waller-Bridge által megformált Helena Shaw, ő pedig mint írtam, a valaha volt egyik legirritálóbb karakter. Kathleen Kennedy lényegében minden erejével igyekszik az emberek torkán letolni a feminista propagandáját, itt pedig ezúttal is a legfőbb célként ezt tűzte ki. Helena egy arrogáns, nagyképű, nagyjából mindenkit lenéző nő, aki meg van győződve arról, hogy csodálatos, okos, erős, szép és minden ilyesmi. Annak idején Daisy Ridley karaktere, Rey kapta is az ívet a Star Wars folytatás trilógiában, hogy mekkora Mary Sue, hát Helena sokkal rosszabb nála, mert Rey legalább a színésznő cukisága miatt szerethető volt.

Waller-Bridge azonban baromi taszító, az meg külön vicc, hogy úgy akarják eladni őt a nézőknek, mint valami hihetetlenül szexi nőt, akiért amúgy minden férfi megőrül. És akkor ott van a hősünk, Indiana Jones, akit lényegében sikerült kiherélni. A negyedik film úgy ért véget, hogy feleségül vette élete szerelmét, Mariont és megtudta, hogy van egy fia. Mangold és társai meg fogták és mindezt elvették a karaktertől. Megölték a fiát, Marion pedig elhagyta, ezek nyomán Indy pedig egy megtört és kissé szánalmas öregember lett, aki nem találja a helyét. Mondanám, hogy kivégezték mint Luke karakterét Az Utolsó Jedikben, de Ford annyira rosszul azért mégsem járt.

Ezzel együtt is élcelődnek a korán, tiszteletlenül beszélnek vele és több alkalommal is természetesen az Erős Nő menti őt meg. És akkor el is érkeztünk ahhoz, hogy mi a legvérlázítóbb számomra ebben a filmben. Az, hogy még a címe sem stimmel, mert a korrekt az lenne, ha úgy hívnák, hogy „Helena Shaw és a Sors Tárcsája”. Ez ugyanis az ő filmje, Indiana Jones pedig lényegében másodrendű karakterré, afféle sidekickké vált a saját franchise-ában. Itt Helena ezt csinálja, meg azt csinálja, ide és oda akar menni, Indy meg követi és segít neki. Azért persze teljesen nem merték megszégyeníteni, így megvannak a maga pillanatai, de döbbenetes, hogy mennyire háttérbe van szorítva.

A sztori meg ezek mellett is zavaros, mert például nem tiszta, hogy a film elején, mikor Voller még Schmidt néven az amerikaiaknak dolgozik és egy Mason nevű női ügynök felügyel rá, aki amúgy persze fekete, mert hát 1969-ben ez teljesen természetes volt. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy teljesen értelmetlen, hogy Voller hogy rohangálhat ott a két náci gorillájával, és Mason miért van mellettük, egyáltalán ő tudja-e, hogy kikkel van és, hogy azok igazából mit akarnak, vagy tényleg annyira hülye, hogy azt hiszi, egy oldalon állnak-e.

Az sem tiszta, hogy Voller azt honnan veszi, hogy az Antiküthéra réseket képes megtalálni az időben, azt meg pláne nem, hogy az hova is fogja őt vinni. Azt mégis miből akarja kiszámolni? A film végén is Helenának van egy olyan feleszmélés a tárgy kapcsán, amire nem tudom, hogy mégis mi a fenéből következtetett. Az olyan végtelenül lusta írói húzásokat meg nem is említem, hogy az alkotók visszahozták Sallah karakterét csak azért, hogy elmondja Indynek, hogy van Tangerben egy hotel, ahol az illegálisan szerezett műkincseknek tartanak aukciót. Milyen mázli, hogy Sallah ilyeneket is tud.

Vagy ott van az, hogy Indy és brigádja hajóval megszöknek Vollerék elől, az meg távcsővel utánuk les, és ebből pöccre kitalálja, hogy hőseink hova fognak menni. És nem csak várost találja meg, hanem ott Helena kis zsebtolvaj segédje elcsavarog és mit ad Isten, pont oda sétál, ahol Voller meg a gorillái vannak. Megint csak mázli. Vagy megint csak a kis zsebtolvaj a fináléban úgy száll fel egy légcsavaros repülővel, hogy életében nem vezetett semmilyen repülőt. Hiába, az Erő biztos vele volt. És akkor ott van még a film befejezése, amivel nem is tudom, hogy mit akartak.

A szereplők az Antiküthéra segítségével visszautaznak az időben, de nem 1939-be, ahogy Voller tervezte, hanem Krisztus előtt 212-be, a rómaiak által megostromolt Szürakuszai városába, ahol Arkhimédész is élt és amúgy az ő találmányainak a segítségével tartották nagyon sokáig magukat a védők. Itt ballistákkal lövik a II. világháborús repülőt, mert a rómaiak azt hiszik, hogy sárkány és amúgy le is szedik. Voller meg Klaber így halnak meg, teljesen jelentéktelen módon, míg a sebesült Indy találkozik Arkhimédészel és mivel nem maradt semmilye, ott akar maradni a múltban.

Szánalmas, hogy az írók ennyire egy magába fordult karaktert csináltak Indyből, ráadásul jópofa az is, hogy Helena nem engedi neki, hogy maradjon, mert azzal megváltoztatná a történelmet. Ja, mert amúgy egy modern lőfegyverekkel lezuhant repülő önmagában biztos nem kavar be. Így végül meg nem magyarázott módon visszajutnak 1969-be, ahol Indy és Marion ismét egymásra talál. Mangoldék tehát lenullázták a negyedik film végét csak azért, hogy részben megint eljátszhassák ennek a filmnek a végén. Nem akarom a végtelenségig nyújtani, de ez egy igen sok sebből vérző sztori, aminek rengeteg elemébe bele lehet kötni és a legtöbb eleme bizony egyáltalán nem működik.

Rendezés
Miután Spielberg távozott, a kétségeim a sokszorosára nőttek. Majd jött James Mangold, akinek a személye egyfelől bizakodásra adott okot, hiszen csak levezényelt olyan filmeket, mint az Azonosság, a Copland, a Börtönvonat Yumába, A Nyughatatlan, a Logan, vagy a Ford v Ferrari, de azért néha becsúszott neki némi gagyiság is, mint a Kate és Leopold, vagy éppen olyan középszerű filmek, mint a Kéjjel-Nappal és a második Wolverine-film, a Farkas. Ezzel együtt papíron nem tűnt ő rossz választásnak, mert azért tőle lehetett várni, hogy képes lesz megidézni a spielbergi varázslatot.

Hát, nem sikerült neki. Mindjárt ott van az, hogy az Indy-filmeknek van egyfajta tempójuk. Ezek alapvetően gyors sodrású kalandfilmek, ahol magával ragadja a nézőt az akció és a humor. Mangold filmje ezzel szemben túlságosan hosszú. Míg a korábbi részek nagyjából két óra körül mozogtak, addig a Sors Tárcsája játékideje meghaladja a két és fél órát. A cselekmény nagyon sokszor leül és nem egy alkalommal unalomba fullad. Több olyan pont is volt, mikor érezhetően lehetett volna vágni, mert az adott jelenet nélkül is működött volna a sztori.

Az akciók esetében többnyire működik a film, de ott sem fedezhető fel az a fajta kreativitás és játékosság, mint a korábbi részek esetében, sokkal inkább csak nagyon hangos és nagyon drága jeleneteket kapunk. A humor meg aztán szinte semennyire sem talál be. Az írók és Mangold bizonyára azt hitték, hogy Helena irritáló beszólogatásai, meg gúnyolódása majd mennyire bejön a nézőknek, de nagyon elszámították magukat. A film így hangulatra képtelen megidézni a korábbiakat, sokkal inkább érződik úgy, hogy Indiana Jones egy alternatív univerzumban lévő verzióját látom.

Mangold, aki amúgy tényleg remek drámai rendező, remekül tud bánni a színészeivel és igen kiválóan is vezeti őket. Itt azonban szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a rosszul megírt karakterekkel. Mikkelsen látványosan unatkozik, Holbrook és Banderas pedig döbbenetes módon el vannak pazarolva. Mindenkit és mindent alárendel a film Waller-Bridge karakterének, amiért persze elsősorban nem a rendezőt, hanem Kathleen Kennedyt hibáztatom. Biztos vagyok benne, hogy alapvetően ez az ő agyszüleménye volt és diktatórikus módon ragaszkodott is hozzá.

És akkor itt térnék vissza a film költségvetésére is, hogy vajh mi kerülhetett 300 millióba ezen a filmen. Érdemes tudni, hogy a Sors Tárcsája bemutatója már ki volt tűzve 2022 nyarára, amikor is bejelentették, hogy egy teljes évvel eltolják azt, pedig látható indokuk nem volt rá. Nem sokkal ezután jöttek olyan pletykák, hogy óriási vita alakult ki Kennedy és a Walt Disney első embere, Bob Iger között a film kapcsán. Kennedy ugyanis olyan befejezést szánt a filmnek, ami semmilyen módon nem volt vállalható és még a Disney elnökének is sok volt.

Az igazságot talán sosem tudjuk meg, de a hírek szerint eredetileg Indyék visszautaztak volna a ’30-as évekbe, ahol találkoztak volna a hős fiatalabbik verziójával és együtt állították meg volna meg Vollert. Eközben a fiatal Indy feláldozza magát, aminek nyomán a karakter kitörlődött volna az időből, a film végén pedig montázsszerűen azt láthattuk volna, hogy az összes korábbi kalandját Helena viszi végbe. Mint mondtam, az igazságot talán soha nem tudjuk meg, de azért elég beszédes a költségvetés és az egy évvel eltolt premier, ráadásul ott van még a Kennedy/Iger csörte is.

Ezek fényében bármikor el tudom hinni, hogy eredetileg ezt szánták volna befejezésnek, csak félve a kolosszális méretű bukástól és felháborodástól úgy döntöttek, hogy újraírják és újraforgatják az egészet. Remélem, egyszer kiderül majd az igazság. Ezzel együtt azért persze Mangoldot sem akarom felmenteni teljesen, mert egyrészt fejet hajtott Kennedy azon akarata előtt, hogy itt Helena karaktere legyen előtérbe tolva, másrészt neki személyesen volt több olyan döntése, ami baromira nem működik a filmben, ezeket korábban ki is fejtettem.

És akkor még az olyan apró, de fontos vizuális gegekről nem is beszéltem, hogy ezúttal a Paramount logó hiába tűnik fel a film elején, az nem alakul át semmilyen tereptárggyá vagy az, hogy nincs is rendes főcím a film elején a korábbiakkal ellentétben, csak a címet írják ki és az ezt megelőző négy filmmel ellentétben a vége főcím sem úgy indul, hogy még fut a film utolsó jelenete. Ezek olyan apró dolgok, amik hangulatilag hozzátartoznak a franchise-hoz, Mangold viszont hanyagolta őket, így hiába jó rendező, stílusra egyszerűen nem passzolt ide. Próbálkozott, de csak mímelésre telt tőle.

Összegzés
Mindent összegezve tehát nem mondhatok mást, mint azt, hogy az Indiana Jones ötödik, egyben befejező része masszív csalódás és ezt egy olyan ember mondja, aki óriási rajongója mind a karakternek, mind az ezt megelőző négy mozifilmnek, de még az Ifjú Indiana Jones tévésorozatnak is. Ez a film folytatja a Disney korszak azon produkcióinak a sorát, ahol nagyon sok pénzből megidézik a múltat, de az egész nem több szükségtelen és felesleges erőlködésnél. Ez a mozi sokkal inkább Kathleen Kennedy feminista ügyének a terméke, semmint valódi Indiana Jones mozi. Annyira nem csapja arcon a szériát, mint mondjuk a Star Warst a folytatástrilógia (annak is leginkább a középső darabja), de semmiképpen sem nevezhető méltó folytatásnak, méltó lezárásnak pedig még annyira sem. George Lucas és Steven Spielberg hiányában a legjobb pillanataiban is pusztán középszerű kalandfilm, Indiana Jones karaktere pedig ennél sokkal méltóbb búcsút érdemelt volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.