Mozgókép Blog

Oppenheimer (Oppenheimer)

Bevezetés
Ma már sajnos egyre kevesebb igazán nagyformátumú filmkészítő tevékenykedik Hollywoodban, ezért mindig érdemes odafigyelni, ha a kevesek egyike új alkotással jelentkezik. Ezen kevesek közé tartozik Christopher Nolan, aki 1998-as bemutatkozása (Követés) óta szinte fénysebességgel tört egyre magasabbra és magasabbra. Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy mára ő az amerikai filmipar egyik, ha nem a legjobb rendezője, aki munkáival egyszerre képes szórakoztatni a nézőt és közben valódi, minőségi tartalmat is nyújtani a számukra.

Igazi hírnevet már rögtön a második filmjével, a 2000-ben bemutatott Mementóval sikerült kivívnia magának, hogy aztán egy kommerszebb típusú krimivel (Álmatlanság) szilárdítsa meg a pozícióját. Ami pedig ezután jött, az mára már filmtörténelem. Feltámasztotta poraiból a világ leghíresebb képregényhősét (Batman: Kezdődik), majd elkészítette laza ujjgyakorlatként a valaha volt egyik legcsavarosabb történettel rendelkező filmet (A Tökéletes Trükk), hogy a két következő alkotásával aztán végleg felüljön a trónra.

Második Batman-mozija, A Sötét Lovag egy, a műfaji keretein messze túlmutató korszakos mestermű lett, míg az Eredet egy végtelenül komplex alkotás, ahol az álmok és azok struktúrája keveredik a legnagyszerűbb James Bond-filmek hagyományaival. Nolan pedig filmjei grandiózusságát csak még tovább növelte a Batman-trilógiájának záródarabjával (A Sötét Lovag: Felemelkedés), valamint a haldokló Földet elhagyni kívánó emberiség új otthon utáni keresésének galaxisokon átívelő lenyűgöző utazásával (Csillagok Között).

Ezen filmek mindegyike olyan szintű kolosszális sikert aratott, hogy Nolan innentől kezdve már tényleg azt csinált, amit csak akart (na, nem mintha ezt előtte már ne tehette volna meg). Így rendezőnk úgy döntött, hogy kissé kísérletezőbb irányt szab karrierjének. Ennek szellemében készült el a Dunkirk című II. világháborús filmje, mely egyrészt meglepetést okozott a rendező korábbi alkotásaival szemben a meglepően rövid játékidő, valamint az, hogy eredetileg ennek a filmnek még csak forgatókönyvet sem akart írni.

Hagyományos cselekményvezetés helyett itt ugyanazt az eseményt (a szövetséges erők Dunkerque városáig szorulnak vissza és a végső pusztulással néznek szembe) három különböző szemszögből mutatja be, mindezt rendkívül távolságtartó módon, hiszen van karakter, aki még csak nevet sem kap a filmben. De mindez csak bemelegítés volt a Tenet című alkotásához képest, ami a rendező messze legmegosztóbb filmje, hiszen sokak szerint itt a Nolan már túlzásba viszi az általa képviselt filmes eszközök használatát.

Itt olyan kifejezések röpködnek, mint, hogy „temporális hidegháború”, az „idő inverziója”, vagy mikor kiderül, hogy a főgonosz célja nem más, mint „invertálni a világ entrópiáját”. Időben előre és visszafelé haladó karakterek, egy rendkívül csavaros kémtörténetben, ahol a világ pusztulását kell a névtelen főhősnek megakadályoznia. Nem csoda, ha sokaknak beletört a bicskája. Mindezek után sokakkal együtt én is kíváncsian vártam, hogy Nolan mivel rukkol elő legközelebb és bizony a legújabb alkotásával is új vizekre kívánt evezni.

Idei alkotása pedig nem más, mint egy életrajzi film az „atombomba atyjáról”, J. Robert Oppenheimerről és az ő ellentmondásokkal teli pályafutásáról és életéről. Nolan a valaha élet legfontosabb embernek nevezte a fizikust és ehhez mérten óriási sztárparádéval felvértezve készítette el filmjét, ami nem csak lenyűgözte a közönséget és a kritikusokat, de volt, aki az elmúlt évtizedek legfontosabb filmjének nevezte. Mindezek után rettenetesen kíváncsi voltam, hogy a film tudja-e teljesíteni a hihetetlenül magas elvárásaimat. Lássuk hát!

Szereplők
J. Robert Oppenheimer – Cillian Murphy, a meglehetősen alulértékelt ír színész lényegében a rendező állandó alkotótársává vált az elmúlt 18 évben, ám most először alakított nála abszolút főszerepet. Oppenheimer rendkívül összetett és ellentmondásos személyiség volt. Briliáns fizikus, igazi lángelme, ám közben rettenetesen naiv. Sokszor nem fogta fel tettei, vagy szavai súlyát és következményeit és emberileg is nagyon távol állt a tökéletestől. Ezt a rettentően komplex személyiséget kellett Murphynek megformálnia úgy, hogy a háromórás játékidő nagy része végig őrá koncentrál. Bár maga a szerep Oppenheimer introvertált személyisége miatt nem igényelt túl sok mimikai megnyilvánulást, Murphy mégis hihetetlenül szuggesztív és erőteljes módon formálja meg a karaktert, megkockáztatom, hogy ez pályafutása legjobb alakítása.

Leslie Groves – Matt Damon, a kiváló színész a Csillagok Között után dolgozott ismét együtt Nolannel és ezúttal is emlékezetesre sikerült az alakítása. Leslie Groves volt az az ezredes, aki az atombomba kifejlesztését magába foglaló Manhattan-terv katonai vezetéséért volt felelős. Bár mérnöki diplomával bírt, elsősorban katonaként tekintett magára és mindennél előbbre való küldetésének tartotta, hogy megelőzzék a nácikat az atombomba kifejlesztésében. Damon már többször bizonyította tehetségét és ezúttal is tökéletesen alakítja Grovest, aki bárkit és bármit alárendel a projektnek. Eleinte Oppenheimerért sem rajong, ám idővel elkezdi tisztelni a tudóst. Nem igazán tudnék pozitív jelzőkön kívül mást mondani, színészünk tökéletesen hozza a szerepét.

Kitty Oppenheimer – Emily Blunt, a gyönyörű és rendkívül tehetséges angol színésznő alakítja Oppenheimer feleségét és két gyermeke anyját. Bár Cillian Murphy mellett mindenki mellékszereplő, ez még inkább emeli az értékét a többi színész alakításának. Így van ez Blunttal is, aki hibátlanul hozza Kitty Oppenheimer karakterét. A nő valahogy el van veszve a világban, soha nem találta a helyét és a fizikus mellett sem csak csupa derű az élete. Nem igazán képes helytállni anyaként sem és folyamatos harcot vív az alkohollal is. Tovább mélyíti problémáit a férje hűtlenkedése, majd az ellene folytatott boszorkányvadászt is. Blunt tökéletesen kapja el a karakter drámáját és minden rezdülésével képes visszaadni ezt gyötrődő személyiséget.

Lewis Strauss – Robert Downey Jr., a kiváló színész sajnos karrierje jelentős részét Vasemberként haknizta végig, amivel ugyan felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresett, ám szakmailag nem nagyon erőltette meg magát. Ez különösen szomorú annak tükrében, hogy emberünk ezúttal is bizonyítja kivételes tehetségét. Downey alakítja Lewis Strausst, aki a XX. századi amerikai történelem egyik legellentmondásosabb figurája lett. Cipőárusként kezdte az apja üzletében, majd üzletember lett, jótékonykodott, később szolgált a haditengerészet hírszerzésénél, majd később az Amerikai Atomenergia Bizottság egyik vezetője lett. Támogatta a hidrogénbomba fejlesztését és a nukleáris fegyverkezést, ám az Oppenheimer elleni „hadjárata” miatt a közvélemény szemében negatív színben tűnt fel és nem került be a kongresszusba. Nagyon összetett emberről beszélünk, Downey pedig hihetetlen átéléssel hozza Strauss karakterét.

Jean Tatlock – Florence Pugh, az egyre népszerűbb fiatal angol színésznő kapta annak a nőnek a szerepét, aki Kitty mellett a legmeghatározóbb volt J. Robert Oppenheimer életében. Jean Tatlock pszichiáter és újságíró volt, valamint az Amerikai Kommunista Párt tagja. Ez utóbb pedig önmagában is elég volt ahhoz, hogy az Oppenheimerhez fűződő viszonya sötét árnyékot vessen a tudósra és kihasson annak egész további életére. Pugh remekül hozza Tatlock figuráját, aki szintén kissé elveszett és önellentmondásos személyiség. Később nagyon súlyos depresszióval is küzdött és végül önkezével vetett véget az életének. Mint mondtam, Pugh remekül hozza a karakterét, ám valahogy mégis kicsit ő a gyengébb pontja a színészgárdának, ennek okaira pedig később még visszatérek.

Látvány
Christopher Nolan filmjei alapvetően egyet jelentenek a lehengerlő látvánnyal. Mindezt úgy, hogy emberünk elutasítja a digitális effektusok használatát és minden erejével a hagyományos eszközök használatára törekszik. Irdatlan pénzből készíti alkotásait, de ez meg is szokott látszani rajtuk. Ezúttal érdekes helyzet állt elő, hiszen az Oppenheimer életrajzi film, ahol a látvány alapvetően kimerül a korhű jelmezekben és díszletekben. Igen ám, de ott vannak még Oppenheimer látomásai, valamint ugye maga a Trinity-teszt és ezek nem kis kihívást jelenthettek a stáb számára, hiszen amit csak lehetett CGI nélkül oldottak meg. Akárhogy is, a film látványos jelenetei lélegzetelállítóak, de az egész film képi világa csodálatos, amiben oroszlánrésze volt a kiváló holland operatőrnek, Hoyte van Hoytemának is. Az Oppenheimer 100 millió dollárból készült, ami manapság már egyáltalán nem számít nagy összegnek, de láthatóan minden cent a megfelelő helyre ment

Zene
Nolan korábban a kiváló német zeneszerzővel, Hans Zimmerrel dolgozott együtt, ám váltani kényszerült a Tenetnél, mert a mester inkább Denis Villeneuve Dűnéjét választotta. Az új zenei alkotótárs a svéd Ludwig Göransson lett, akinek bevallom, hogy korábban nem hallottam egyetlen szerzeményét sem. A Tenet esetében elég felemásan álltam a soundtrackhez, mert a film alatt tökéletesen működött aláfestő zeneként, önmagában hallgatva, azonban már nem egy könnyen fogyasztható darab. Az Oppenheimernél azonban más a helyzet. Göransson kidolgozott egy egyszerre klasszikus és mégis modern hangzásvilágot. Őszintén szólva nem tudom, hogy a zeneszerző miként kreálta meg a szerzeményeit, mert manapság már egy számítógép is képes szimulálni hangszereket. Azonban maga a hangzásvilág nagyon sokszínű. Megszólalnak fúvós, vonós, ütős hangszerek, de szintetizátorok is, illetve Göransson nagyon sokat használ mindenféle nyugtalanító zörejt is a hatás fokozása érdekében.

A zene abból a szempontból rendkívül egységes, hogy itt nincsenek érzelmileg eltérő hangzású tételek. A film hangulatából adódóan az egész zene rendkívül szomorú, baljós és nyomott, sőt, sokszor igen fenyegető. Van egy-két nyugodtabb, felszabadultabb pillanat, de alapvetően nagyon komor az egész. Van a filmnek egy afféle főtémája is, ami többször felcsendül (pl. Can You Hear The Music, American Prometheus, Destroyer of Worlds), ez az egyik kedvencem. A legtöbb, számomra kimagasló darab viszont egyértelműen a bomba megalkotásához és felrobbantásához kapcsolódik. Ezek mind nagyon baljós hangulatú tételek. Ilyen az Atmospheric Ignition, a Trinitiy, vagy éppen a What We Have Done. Nem szeretném túlelemezni a soundtracket, a lényeg, hogy a zene nagyon erős, önmagában hallgatva is megállja a helyét, ám nem egy habkönnyű darab, és ha nem is lesz örök klasszikus, de mindenképpen az év egyik legjobbja.

Történet
A film cselekményét nehéz lenne összefoglalni, hiszen egy valós személy életének több, igencsak tartalmas évtizedeit foglalja magába. Az alapot egy könyv adta, a Kai Bird és Martin J. Sherwin által jegyzett „Amerikai Prométheusz”. A könyv magyarul nem jelent meg, de lényegében magába foglalja a fizikus felemelkedését és bukását egyaránt. Érthető, hogy Nolant miért ragadta magával ennek a nem mindennapi embernek az élettörténete. Egyrészt mindaz, ami az ő irányítása alatt végbement nemcsak, hogy nyomot hagyott a világon, de mindörökre meg is változtatta azt, másrészt pedig nagyon érdekes az ő személye a történelem tükrében is. Hogy miként emelte fel a hazája a szükség pillanatában és miként állította félre, amikor már nem kívánatos személynek ítélték.

Mindezt úgy kellett forgatókönyvvé átdolgozni, hogy mint mondtam, évtizedeket ölel fel a történet és megszámlálhatatlan mennyiségű személyt vonultat fel, akiknek így vagy úgy, de közük volt Oppenheimer életéhez és/vagy az első atombomba megalkotásához. Voltak, akik kritikaként éppen azt hozták fel a filmmel kapcsolatban, hogy túlságosan sűrű és szinte követhetetlen, hogy éppen ki, mikor, kivel és miért. Én nem gondolom így. Szerintem Nolan zseniálisan oldotta meg, hogy a rengeteg szereplő és történés dacára a cselekmény végig érthető és követhető legyen. Persze sokat hozzáad, ha valaki amúgy tisztában van az adott történelmi tényekkel, de a film anélkül is befogadható, ha valaki tudná, hogy ki volt Vannevar Bush, Hans Bethe, vagy éppen Ernest Lawrence.

Ugyan Oppenheimer mellett mindenki mellékszereplő, de mindenkinek megvan az adott szerepe és lényegében annyi játékidőt kap, amennyit a történet megkövetel. Vannak, akik csak pillanatokra bukkannak fel (Werner Heisenberg, vagy éppen Szilárd Leó) és van, aki nagyobb teret kap (I.I. Rabi, Teller Ede, vagy a fentebb taglalt szereplők). A tengernyi karakter közül azonban van öt, aki nagyon fontos, őket is emeltem ki. Oppenheimer ugye adott, mellette pedig ott van a Manhattan-terv sikeréért felelős katonai vezető, aztán ott van a befolyásos politikus és üzletember, aki komoly szerepet vállalt a tudós bukásában és persze a két legfontosabb nő, a feleség és a szerető. Oppenheimer életét a hozzájuk fűződő viszonya határozta meg a leginkább. Persze fontos szerepet kap maga a tudomány is, de nem telepszik rá a sztorira jobban, mint kellene, így az átlagember számára is befogadható marad.

Itt fontos kiemelni egy másik dolgot is, amit néhány ember kritikaként fogalmazott meg a filmmel kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy túl hosszú és több dolog érdektelen. Mindezt azért gondolták így, mert az atombomba mellett még számos dolgot taglal a film. Csak hát a filmnek nem az a címe, hogy Manhattan-terv, és nem is az, hogy Hirosima és Nagaszaki. A film címe az, hogy Oppenheimer, így ahhoz hűen a tudós életét taglalja, nem csak annak bizonyos szeleteit. Így az atombomba mellett nagyon fontos szerepet kap maga az ember és az ő személyisége, a nőkhöz fűződő viszonya és természetesen a II. világháborút követő meghurcolása is a politikai nézetei miatt. Nolan végig ügyelt rá, hogy kellő távolságtartással szemlélje a címszereplőt és elfogulatlanul jelenítse meg. Így nem marad kimondatlanul, hogy nehéz természetű ember volt, meglehetősen arrogáns, aki hűtlen volt a feleségéhez és elhanyagolta apai teendőit is.

Bár Nolan érezhetően csodálja Oppenheimert, mint briliáns elméjű tudóst, aki megváltoztatta a világot, de emberileg a legkevésbé sem fest róla idealizált képet. Ugyanez igaz a film többi szereplőjére is. A feleség borzalmas anya és alkoholista, a szerető egy ide-oda csapongó személyiség, aki még azt sem tudja, hogy Oppenheimertől mit akar. Groves bulldog természetű katona, akinek a cél szentesíti az eszközt, Strauss pedig mérhetetlenül ellentmondásos figura, akiben egyszerre dolgozik a hazaszeretet és a személyes jellegű törtetés is. Lenyűgözően összetett karakterek és igazából egyikük sem az a kedvelhető figura. A hangsúly persze Oppenheimeren van, aki nem csak a bomba megalkotása és annak következményei miatt őrlődik, de önsorsrontó naivitása sem segít rajta.

A háború utáni bizottsági meghallgatások, ahol felelnie kell a kommunista nézetekhez való korábbi kötődései miatt mind úgy vannak ábrázolva, hogy bár tény, hogy valahol boszorkányüldözés az egész, de akkor sem mutatja Oppenheimert áldozatnak, mert igenis hibás volt nem egy dologban (a hírhedt Haakon Chevalier féle eset) és nem ismerte fel, hogy kiktől, illetve milyen nézetektől kellett volna még időben elhatárolódnia. Mindezek mellett pedig természetesen ott van a bomba megalkotásának minden következménye, ami élete végéig felfoghatatlan teherként nehezedett rá. Akárhogy is nézem, itt Nolannek irdatlan mennyiségű dolgot kellett belesűrítenie egy mozifilm történetébe és az igazán nagy dolog, hogy ezt lényegében tökéletesen sikerült véghezvinnie. Nem akármilyen írói bravúr ez a javából.

Rendezés
Ha pedig van, ami még a forgatókönyv megszerkesztésénél is embert próbálóbb feladat volt, akkor az mindennek az audiovizuális megjelenítése a vásznon. Christopher Nolan korunk egyik legkiválóbb rendezője, aki nem csak, hogy technikailag tud mindent a filmkészítésről, de a nagyformátumú alkotókhoz hasonlóan van saját, jól felismerhető stílusa is. Alapvetően kedveli a nemlineáris cselekményvezetést, jellemző rá, hogy kerüli a giccses, túltolt érzelmeket, folyamatosan törekszik a realizmusra és a szereplőit minden esetben valamiféle megszállottság hajtja előre.

Az Oppenheimer esetében ezek a stílusjegyek egytől-egyig tetten érhetőek. A film folyamatosan ugrál az időben hol előre, hol hátra. Egymást váltják azok a jelenetek, ahol Oppenheimer a Berkeley egyetemen tanít, aztán ott van az a szál, amikor Los Alamosban a Manhattan-terven dolgozik és persze a két meghallgatás. Az egyik a zárt ajtók mögötti, ahol Oppenheimer biztonsági jogosítványát megvonják és végül a Lewis Straussra koncentráló, mikor a címszereplő elleni „hadjárata” miatt vonják kérdőre.

A film valóban elég tömény és Nolan még nehezít is ezzel a filmes formanyelvvel rajta, de én csak örülök ennek, mert mindig is tiszteltem benne azt, hogy nem tekinti hülyének a saját nézőit. Intelligens embereknek tartja őket, akik képesek a bonyolult cselekményvezetést is értelmezni. Ehhez jön még, hogy egyszerre használ színes, illetve fekete-fehér képsorokat. A színes a szubjektív nézőpont, azaz Openheimer szemszöge, míg a fekete- fehér az objektív, amit kívülről láttat a rendező, vagy maga címszereplő nincs is jelen.

A film stílusa így olyan, mintha nagyban hatott volna rá Oliver Stone és az ő olyan alkotásai, mint a JFK, illetve a Nixon. Ezek is életrajzi filmek, melyek nagyon összetett cselekménnyel bírnak, és rengeteg karaktert mozgatnak. Stone is használt a színes mellett fekete-fehér képsorokat, bár ő más megközelítésből ugye, hiszen a JFK-ben bizonyos jeleneteknél dokumentarista hatást kívánt elérni, míg a Nixon esetében a flashbackeknél alkalmazta ezt a fajta technikát. Az összehasonlítás azonban szerencsére itt véget is ér.

Stone-nal ellentétben Nolan ugyanis sokkal jobban törekszik a történelmi hűségre és változtat meg dolgokat, vagy formál aszerint, hogy mi a politikai nézete. A film így meglepően pontosan követi a valós eseményeket és csak nagyon ritkán nyúl a fikcióhoz, akkor is természetesen a drámai hatás kedvéért. Ilyen például, mikor a film végén Kitty Oppenheimer nem hajlandó kezet fogni Teller Edével, mert az a férje ellen tanúskodott annak idején. Nos, a valóságban is volt egy ilyen, csak nem a feleség, hanem a fizikus Robert Christy utasította vissza Teller kinyújtott kezét.

Az efféle drámai változtatások persze megbocsáthatóak, hiszen csupán a film hangulatát fokozzák. A film karaktereit, illetve a viszonyrendszerüket azonban a lehető legpontosabban adja vissza. Aztán ott van a rendező másik jellemző stílusjegye, a karaktereit jellemző megszállottság. Itt is látjuk, hogy Oppenheimer lényegében mindent alárendel a tudománynak és már egészen fiatalon az atomok szintjén ragadt az elméje, amit Nolan remek „víziókkal” mutat meg nekünk. De a megszállottság jelen van Groves és Strauss karaktereiben is.

Előbbi ugye mindent a bomba elkészítésének rendel alá, míg utóbbi nem lát a végén már mást, csak Oppenheimer ellehetetlenítését. És akkor ott van az érzelmi töltet. Nolant sok kritika érte, hogy a filmjei emocionálisan ridegek, hogy túl távolságtartóak. Szerintem ez egyrészt nem igaz, mert minden alkotásában a hőseit és a gonoszait is rendkívül mély érzelmek hatják át, csak a megjelenítésüknél nem alkalmaz túltolt, vagy manipulatív elemeket. Másrészt pedig ott a Csillagok Között, ami tobzódik az érzelmekben, hiszen az egész filmet egy apa-lánya kapcsolat határoz meg.

Itt ez a része a dolognak felemásnak működik. Szerintem Oppenheimer és a felesége között dinamika és dráma remekül lett ábrázolva, ahol mind Murphy, mind pedig Blunt, már bocsánat a kifejezésért, de a szart is kijátssza a karakteréből. Viszont ott van a tudós és Jean Tatlock viszonya, ami szerintem nem működik. Egyrészt nincs semmi kémia a két színész között, másrészt kapunk több meztelen jelenetet is Florence Pugh-val és bár a rajongói ennek biztos örülnek, szerintem ezek egyáltalán nem váltak a film javára, sőt.

Az Oppenheimer és a nő közti aktusok totálisan ridegnek hatnak és közben teljesen feleslegesek is. A filmhez semmit sem adnak hozzá, sőt, mikor a zárt meghallgatáson szóba kerül a viszonyuk, Kitty pedig fantáziál a kettőjük együttlétéről, az nem csak, hogy felesleges, de eléggé kínos jelenet is. Emiatt az érzelmi üresség és a felesleges szexjelenetek miatt érzem úgy, hogy Pugh a film gyenge pontja, de nem is annyira ő a hibás, hanem egyszerűen nem működik a filmnek ez a része. Ami viszont zseniális vele kapcsolatban, az a tragikus sorsának az ábrázolása.

Mint mondtam, Jean Tatlock depressziós volt és végül öngyilkos lett. Legalábbis ez a hivatalos verzió, de van egy olyan elmélet is, hogy a titkosszolgálat ölte meg, hogy Oppenheimer a munkájára koncentráljon és ne egy kommunista nővel folytasson viszonyt. A filmben van egy nagyon rövid jelenet, amikor a nő kádba fulladásánál egy kesztyűs kéz jelenik meg és a víz alá nyomja. A rendező ezzel zseniálisan érzékelteti, hogy akár ez a verzió is igaz lehet, az igazságot alighanem sosem tudjuk már meg.

És ha már színészek, meg kell említenem az elképesztő színészgárdát. Én kiemeltem öt szereplőt, de rajtuk kívül tengernyi tehetség teszi tiszteletét, akiket felsorolni is nehéz lenne. Olyan színészekről beszélek, mint Kenneth Branagh, Casey Affleck, Gary Oldman, Josh Hartnett, Jason Clarke, Matthew Modine, Alden Ehrenreich, James Remar, Tony Goldwyn, Dane DeHaan, Olivia Thirlby, Matthias Schweighöfer, de örömmel említhetem meg, hogy Szilárd Leót, egy magyar színész, Haumann Máté alakítja. Itt nagyon nagy nevek jelennek meg, akár csak pillanatokra.

Ezzel pedig a rendező olyan neveket és filmeket idéz, mint a már említett Oliver Stone és a JFK, valamint Terrence Malick és Az Őrület Határán. Ez is híven mutatja, hogy Nolan micsoda hírnevet harcolt ki magának az évek során. Külön kiemelném még a hihetetlenül erős és egyben nyomasztó hangulatot, ami az egész filmet áthatja. Nyilvánvalóan csúcspont a Trinity teszt, ahol bár mind tisztában vagyunk a ténnyel, hogy sikeres volt a robbantás, mégis olyan szintű a feszültség, hogy késsel lehet vágni azt. Elképesztő ereje van az egész jelenetsornak.

De mindezek mellett is sokszor már-már apokaliptikus a film hangulata. Ott van az a rész, mikor Teller Ede felveti, hogy mi van akkor, ha a láncreakció nem áll le és begyullad az atmoszféra, felperzselve ezzel a világ, vagy, ahogy Oppenheimer elképzeli, hogy hová vezet majd mindaz, amit véghezvittek. Itt a rendező igencsak világvége hangulatú látomásokat mutat nekünk, ami mindennél jobban érzékelteti az események súlyát. És bár nem mutatja a Japánra ledobott két bomba pusztítását, az eredményét mégis érzékelteti.

Leginkább a szereplők reakcióiban jeleníti meg. A kedvencem, hogy a film során többször hallani egy egyre erősödő ritmikus zajt, amit először nem tudtam hova tenni, olyan volt, mint egy induló vonat hangja. Csak Hirosima után mutatja meg, hogy az a Los Alamosban dolgozók ütemes lábdobogása. Elképesztő, ahogy olyan hatást kelt vele, mintha a végítélet órája közeledne felénk. És bár kimondatja a szereplőivel a rendező, hogy elsősorban a politikusokat terheli a felelősség a fegyver bevetéséért, azért a tudósokat sem menti fel.

Mert hiába Harry S. Truman elnök az, aki parancsot adott az atombomba bevetésére, ezt a szentségtelen fegyvert mégis csak a tudósok alkották meg, így nem bújhatnak ki a felelősség alól. Kiváló jelenet, mikor a zárt meghallgatáson felhozza Oppenheimer azt, hogy tiltakozik a hidrogénbomba kifejlesztése ellen erkölcsi alapon, míg az egyik bizottsági tag (Roger Robb) a fejéhez vágja, hogy Hirosima és Nagaszaki esetében többszázezer ember halt meg és hol voltak akkor Oppenheimer erkölcsi aggályai, amire a tudós nem tud mit felelni.

Az i-re a pontot pedig az utolsó jelenet teszi fel, a beszélgetés Oppenheimer és Einstein között, ahol előbbi rádöbben arra, hogy mit is indított el. Mert az igazi láncreakció nem az, ami a bombában zajlik le, hanem a nukleáris fegyverkezés, ami a legrosszabb esetben a világ elpusztításához vezethet. Akárhogy is nézem, a minimális hibáitól eltekintve ez lényegében egy kimagasló film, közel mestermű. Egy mérhetetlenül komplex ember élete egy rendkívül komplikált történelmi kor tükrében. Ezt ilyen zsenialitással vászonra vinni maga volt a filmkészítői bravúr.

Végezetül pedig még egy rövid, filozofikus gondolat. A film a Prométheusz mítosszal indít, hogy a titán ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek adta. Büntetésül pedig ezért egy sziklához láncolták, ahol arra ítéltetett, hogy örökkön-örökké az Ethon nevű sas lakmározzon a májából. Nolan ezt afféle allegóriaként használja Oppenheimerrel kapcsolatban, de úgy gondolom, itt a párhuzam nem állja meg a helyét. Mert Prométheusz a tűzzel az életet adta az embereknek, míg Oppenheimer pusztán halált adott. Ő nem Prométheusz, hanem sokkal inkább Prométheusz antitézise.

Összegzés
Mindent összegezve azt kell mondanom, hogy az Oppenheimer az idei év és az elmúlt évek egyik legjobb és legerősebb filmje. Véghezvisz egy közel lehetetlen filmes bravúrt és három órán át képes székhez szögezni a nézőt egy karakterközpontú történelmi drámával, ahol a jelenetek javát dialógusok teszik ki. Zseniálisan megírt és megrendezett film, ahol lenyűgöző a látvány, a zene, hihetetlenül erőteljes a színészi játék és mindent elsöprő a drámai, sötét hangulat. Nem csak, hogy dráma, de valahol tényleg pszichológiai horror is. A lebutított, CGI-jal nyakon öntött, futószalagon legyártott ipari tömegtermékek korában az Oppenheimer sikere bizonyítja, hogy ha van egy tehetséges filmkészítő, akkor a közönség még mindig vevő a minőségi alkotásokra. Christopher Nolan ismételten bizonyította, hogy ő az elmúlt évtizedek legkiválóbb rendezője és nagyon remélem, hogy még sokszor fog elkápráztatni minket zsenialitásával.

"Én lettem a halál, a világok pusztítója."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.