Guns N' Roses - Chinese Democracy (2008)

Ezúttal nem mozgóképről készült kritikát olvashattok, nézzétek ezt el nekünk, de Gunner kollégámmal mindeketten nagy GN'R rajongók volnánk vagy mi a fene...

Kettős kritka alant.

joeperry: Napra pontosan 15 év. Ennyi idő elteltével érkezik meg vasárnap a világ nagy részén a boltok polcaira az új Guns N' Roses lemez, méghozzá rekordméretű vajúdás (értsd: kiszivárgott demók, szekérderéknyi kamu megjelenési dátum, többször cserélődött zenészek, kudarcba fulladt és sikerrel lezavart turnék, temérdek állítólagos tracklist) eredményeképp. Nehéz, sőt lehetetlen feladat e végletekig fokozott várakozás után objektíven megítélni a korongot, még úgy is, hogy jómagam messze nem kényszerültem végigmalmozni a teljes másfél évtizedet, hisz Guns rajongóként még jócskán a kölyökkorban járok.
De akkor is. Baromi hosszú volt ez az egész. Miközben a régi tagok Izzy kivételével egytől-egyig a saját problémáikkal vannak elfoglalva, és valószínűleg a hátuk közepére kívánják már, hogy az interjúkban minden második kérdés a Guns-os időkről faggatja őket; miközben a 2006-os reményt keltő világturné utáni mizéria kapcsán én megvallom őszintén, örökre letettem arról, hogy még valaha a kezemben foghatom ezt a bizonyos lemezt, Axl és csapata idén ősszel végre késznek nyilvánította az anyagot. Nehéz volt megemészteni, még nehezebb volt komolyan venni, de a lassan meginduló, és egyre duzzadó információ áradat sodrában végül megadtam magam a ténynek: ez bizony nem kamu. Guns-guru cimborámmal, Gunnerrel közös kritika révén feleslegesnek tartom körbetáncolni az összes eseményt, melyet rajongóként meg kellett élnem az elmúlt években, hisz őt ismerve minden részletre kiterjedő leírást olvashattok majd a bevezetőjében. Tőlem legyen elég annyi, hogy baromi boldog vagyok, mi több, baromi büszke, hisz ezt a megjelenést rajongóként kicsit a mi sikerünknek is érzem. A miénknek, Guns-fanoknak. Hogy egy klasszikust idézzek: Chinese Democracy starts now!

Most pedig kettős kritika révén átadnám a szót:)

Axl Rose

Gunner: A '80-as évek derekán alakult Guns N' Roses 1987-ben dobta piacra Appetite For Destruction című bemutatkozó lemezét, mely rövid idő alatt óriási sikert ért el és mára több, mint 25 millió példány talált gazdára belőle. Az album 12 dala maga volt az őserő, a megfáradt rockzenei színtérre teljesen friss, új irányt hozott. Jelen volt a klasszikus hard rock, de felfedezhetőek benne a heavy metal, a blues és a punk rock stílusjegyei is. A bandát alkotó öt tag, W. Axl Rose énekes, Slash szólógitáros, Izzy Stradlin ritmusgitáros, Duff McKagan basszusgitáros és Steven Adler dobos tökéletes összhangban dolgozva alkotta meg minden idők alighanem legnagyobb rocklemezét. A folytatás mindössze egy évet váratott magára. 1988-ban jött a GN'R Lies című lemez, mely mindössze 8 számot tartalmazott, de elmondhatjuk, hogy más zenekar élete főművének tartaná ezt a nyolc dalt, így nem is csoda ha ez a korong is többmillió példányban kelt el. A lemezen a banda új arcát mutatta, így mindenki kíváncsi volt, milyen irányba mennek el a fiúk. Nos, az új album(ok)ra három évet kellett várni, hiszen 1991-ben jelent meg egyszerre a Use Your Illusion I és a Use Your Illusion II című lemez. Azonban ezzel együtt változás is történt a zenekarban: 1990-ben ugyanis Steven Adler helyét az egykori The Cult dobos, Matt Sorum vette át, akivel a banda csak nyert, ráadásul csatlakozott egy hatodik tag, Dizzy Reed billentyűs is, akivel tovább színesedett a banda hangzása. '91 őszén aztán minden megváltozott, hiszen a Use Your Illusion albumokkal a GN'R végleg felkerült a rockzene olümposzának csúcsára, a végletekig kitolva a hard rock határait, olyan összetett és sokszínű mesterművel, mely minden rockzene szerető ember számára kötelező kell, hogy legyen. A banda mindent elsöprő népszerűségét kiadójuk, a Geffen is igyekezett még inkább kihasználni, így megszervezték minden idők egyik legnagyobb koncertkörútját, a "Use Your Illusion Word Tour" névre hallgató turnét, mely során a banda megjárt öt kontinenst, vagy hetven országot és látta őket kb. 4 millió ember. Üröm az örömben, hogy '91 végén a ritmusgitáros és Axl mellett fő dalszerző Izzy Stradlin is kiszállt, mert úgy érezte a banda kezd túlnőni azon, amit ő még egészségesnek tart. Helyét a kiváló Gilby Clarke foglalta el, vele nyomták végig a több, mint két és fél évig tartó világturnét. A banda aztán stúdióba vonult és rögzítette ötödik stúdióalbumát, a The Spaghetti Incident? névre keresztelt korongot, mely 1993 őszén jelent meg. A lemez sokaknak csalódás volt, hiszen saját dalok helyett többnyire régi punknóták feldolgozásait tartalmazta. Ennek ellenére a korong rendkívül jól sikerült és nyugodtan helyet követelhet magának a legjobb feldolgozáslemezek között. A rajongók kiéhezve várták a folytatást, ám a zenekar körül a dolgok kezdtek kaotikussá válni: Gilby Clarke 1994 elején távozott a zenekarból, utódjának személyében pedig a két vezető tag, Axl és Slash nem tudott megegyezni. Axl először Zakk Wylde-ot akarta, ám Slash nem szerette volna, ha még egy szólós van a bandában. Közben a Geffen felkérte őket, hogy az Interjú a Vámpírral című filmhez rögzítsék a Rolling Stones híres dalának, a Sympathy For The Devil-nek feldolgozását. A felvételek kellős közepén pedig Axl beállított az új ritmusgitárossal, aki nem más volt, mint gyermekkori barátja, Paul Huge, aki már a kezdetektől fogva a banda körül lófrált. A többiek, különösen Slash ki nem álhatták Huge-ot, mindenesetre a Stones-feldolgozást vele rögzítették. Belső ellentétek ellenére azonban mindenki várta, hogy a Guns mikor hozza ki következő lemezét. Ezt először 1995 őszére, majd 1996 nyarára ígérték, ám nem úgy tűnt, hogy haladnának a dalokkal. Legendák keringenek róla, hogy kb. 10 dalt rögzítettek anno Zakk Wylde-dal és ezek a nyers demók jelenleg Duff birtokában vannak, de az igazságot senki nem tudja. Az bizonyos, hogy Slash a következő GN'R albumhoz írt témáit Axl nem találta megfelelőnek, így azt a gitárhős Snakepit nevű szólóprojektje keretében jelentette meg '95-ben. Talán a Snakepit sikere is hozzájárult ahhoz, hogy 1996 végén a cilinderes gitárvirtuóz elhagyta a zenekart, sokkolva ezzel a rajongókat. Később Slash azt nyilatkozta, hogy azért szállt ki, mert a banda nem haladt semerre, ő pedig nem bírta a tétlenséget. Axl mindenesetre gyorsan megtalálta az utódját, hiszen 1997 elején csatlakozott a csapathoz a korábbi Nine Inch Nails gitáros, Robin Finck. Úgy tűnt vele kezdődnek meg a munkálatok, ám '97 nyarán Duff McKagan basszer otthagyta a bandát, őt pedig még az év őszén a dobos Matt Sorum is követte. Axl nem esett kétségbe, sorban pótolta a tagokat: 1998-ban csatlakozott a basszer Tommy Stinson, a dobos Josh Freese, a gitáros Robin Finck és Paul Huge ugye már adottak voltak és persze ott volt még az énekes Axl és a billentyűs Dizzy Reed is. Ekkoriban kezdett szárnyra kapni a hír, hogy Axl új, modernebb irányvonalat képzel el a bandának és erős NIN hatások fognak majd érződni az új lemezen. Ezt támasztotta alá, hogy csatlakozott egy második billentyűs/perkás, Chris Pitman is a csapathoz. Ez a felállás kezdett érdemben dolgozni új dalokon '98 végén/'99 elején. 1999-ben adott hírt magáról Axl, mikor elmondta, hogy a készülő lemez a Chinese Democracy címre fog hallgatni, valamint ebben az évben adta ki a banda hat év után az első dalát, mely az Oh My God címet viselte és az Ítéletnap című Schwarzenegger-film betétdala volt. A nótában harmadik gitárosként közreműködött Dave Navarro is, aki annak idején szóba került, mint Izzy lehetséges utódja is. Ráadásul a rajongók éhségét enyhítendő, ebben az évben megjelent a Live Era '87-'93 című dupla koncertlemez, mely a zenekar legnagyobb slágereinek koncertverzióit tartalmazta. 2000-ben aztán megint egy helyben toporgás jött: távozott Freese, helyére Bryan Mantia került, valamint kiszállt Navarro, helyét az avantgárd gitárvirtuóz, Buckethead foglalta el, Robin pedig az évet a NIN-nel turnézta végig. 2001 elején azonban visszatért a banda! Az év első napján a Las Vegas-i House of Blues-ban léptek színpadra. Ez volt a GN'R első koncerjte 1993 óta. A koncert mérsékelt sikert aratott, mindenesetre több volt a pozitív visszajelzés. A legenda szerint amúgy Slash meg akarta nézni a bulit, ám állítólag Axl utasítására nem engedték be. A banda ugyanebben az évben fellépett a híres Rock In Rio fesztiválon brazíliában és egy roppant jól sikerült koncertet adtak. Ez volt az új banda igazi bemutatkozása. 2002-ben aztán turnéra indultak a srácok, ám több bulit végül töröltek. A megtartott előadások azonban szinte kivétel nélkül zajos sikert arattak, így a rajongók a tagcserék ellenére is várták az új lemezt. 2002-ben ráadásul a gyűlölt Paul Huge (ekkor már Paul Tobias) helyét a fiatal Izzy-re hasonlító Richard Fortus foglalta el. Sorban jöttek a megjelenési dátumok, de a Chinese Democracy csak nem akart napvilágot látni. Ráadásul 2004-ben a banda lemondta a Rock In Rio fellépését melynek oka Buckethead kilépése volt. A következő két évben elvétve jöttek hírek, ám 2006 elején újra éledezni kezdett a zenekar: négy elsöprő erejű koncertet adtak New York-ban, ahol bemutatkozott az új harmadik gitáros, Ron "Bumblefoot" Thal is. A banda ezután bejelentette, hogy a Chinese Democracy World Tour keretében világkörüli turnéra indulnak. A következő több, mint egy év során bejárták egész Európát, az Egyesült Államokat, kocerteztek Japánban és Ausztráliában is. A banda nagyon egységes képet mutatott és kiváló formában voltak. Az album azonban csak nem akart jönni, persze időpontokat ezúttal is sűrűn dobáltak. Aztán 2008 januárjában az a hír került napvilágra, hogy a Chinese Democracy kész volt már 2007 decemberére. 2008 őszén pedig hivatalosan is bejelentették, hogy a Guns N' Roses csaknem egy évtizede készülő új lemeze november 23-án végre a boltok polcaira kerül. Ezzel be is fejezném a bevezetőt, ám mielőtt belevágnánk az album dalainak elemzésébe, tekintsük át, kik dolgoztak a korongon: 1998 végétől egészen 2008 elejéig különböző időszakokban folyt a munka, melynek során producerként közreműködött először Mike Clink, majd Sean Beavan, Moby, Youth, Roy Thomas Baker, valamint Caram Costanzo és maga Axl Rose. A dalok felvételében a következő zenészek működtek közre: W. Axl Rose - ének, Robin Finck - gitár, Buckethead - gitár, Ron "Bumblefoot" Thal - gitár, Paul Tobias - gitár, Richard Fortus - gitár, Tommy Stinson - basszusgitár, Bryan Mantia - dob, Frank Ferrer - dob, Dizzy Reed - billentyű és Chris Pitman - billentyű. Nagyzenekari komponistaként pedig közreműködött Marco Beltrami és Paul Buckmaster. Az album 14 dalt tartalmaz, a hossza kb. 72 perc és nagyjából 13 millió dollárt emésztett fel az elkészítése. Jöjjenek hát a dalok!

Buckethead

Chinese Democracy: A címadó nóta egyben nyitódal is, mi több, a lemez promóját is jórészt köré építették. Hősünk egyike a legkorábbról ismert újkori Guns-nótáknak, hisz már a 2001-es visszatérő koncerten előadták a srácok, és többféle demóverzióban is felkerült a világhálóra az évek során. A hosszú intró telitalálat, nagyon jól felvezeti a lemezt, az Axl sikolyával megtámogatott egyszerű, de gyilkos gitárriff pedig azonnal magával rántja az embert. Nem tudom, kinek a fejéből pattant az ötlet, hogy több éneksávból keverjék ki Axl refrénjét, de kijárna neki egy jókora cuppanós érte, mint ahogy a dupla gitárszólóért is. Nekem kezdettől fogva nagy kedvencem a dal, és nem is igazán értem, miért húzza le a legtöbb kritikus, mert az újkori Guns egyik legjobban eltalált és kidolgozott számáról beszélünk. 10/10

Az album címadó dala nyitja a sort. Imádom az egy perc hosszúságú intrót, majd ahogy berobban Robin és lassan, majd egyre gyorsulva riffelget. Aztán jön Axl a mindent elsöprő sikolyával és már tudjuk, hogy a Világ Legveszedelmesebb Bandája visszatért! Már demóverzióban is kemény volt, de kipofozva még gyilkosabb. Gyors, agresszív riffek, remekül eltalált szöveg, Axl többféle hangon énekel és a Robin/Buckethead duplaszóló is keményen hengerel. Ez a dal bizony az új évezred Welcome To The Jungle-ja és méltó is erre az elnevezésre. A korong egyik legerősebb darabja, egyértelmű zászlóvivő. Értékelés: 10/10

Shackler's Revenge: A tempó nem lanyhul, sokkal inkább keményedik. A második dal a lemez legkeményebb nótája, igazi pusztító orkán. Rengeteg metál-érzés található benne és bár többek szerint sok az effekt, nekem ez nem feltünő. Annál inkább Axl halálos vokálja és a Robin-Ron-Buckethead trió gyilkos erejű gitárjátéka. Különösen Ron szólójánál, ahol az őrült tempójú tekerés alatt a másik két Les Paul is irgalmat nem ismerő erővel zúz le mindent. Ugyan kétségtelenül szokatlan hangzás egy Guns N' Roses album esetében, mégis rendkívül eltalált és kiválóan előadott dal. Értékelés: 8/10

A második nóta áll hangzásában legközelebb a majd 10 éve, az Oh My God által lefektetett alapokhoz. Gunner szerint nem zavaró az effektezés, nekem megvallom őszintén, minden digitális prüttyentés idegen egy rockdalban, még akkor is, ha egyébként dob az összképen. A Shackler's stílusához passzolnak az effektek, főleg a nyitóriffben, a verse diszkós menetelése meg olyan szinten pofátlan húzás egy Guns daltól, hogy az már egyenesen jópofa. Tetszik, bár megbékélni sosem fogok ezzel a stílussal. 8/10

Better: Újabb "ősdal", már ami a kiszivárgás időpontját illeti. A nyitó tétellel ellentétben a Better-t nem pofozgatták túlságosan, megmaradt annak az egyszerű, menetelős, régivágású rockdalnak, ami a kezdetekben is volt. Az intró fura (egyesek szerint hip-hopot idéző) hangzását a mai napig nem szeretem, szerintem egy egyszerű akusztikus kezdés jobban állna a nótának, mint ahogy a szóló is lehetne tradícionálisabb, kevésbé vödörfej-stílusú. Összességében bírom a dalt, van egyfajta hangulata, ami mindig megfog benne. 8/10

A harmadik dal az album egyik legpompásabb nótája. Axl és Robin közös szerzeménye, a zene pedig szinte teljes egészében Robiné. A dal intrója effektezett gitárral és Axl magas, vékony énekével indít, majd hirtelen az arcunkba robban és a valaha hallott egyik legjobban ritmizált szám lesz belőle. A gitárjáték végig iszonyat erőteljes, Axl elképesztő erővel énekel és szerintem a szólók is nagyon ott vannak. Az első Buckethead tipikus technikázós tekerése, a második pedig Robin nagyon dögös alakítása. A dal az egyik személyes kedvencem, a szöveget pedig nagyon közel érzem magamhoz. Értékelés: 10/10

Richard Fortus

Street Of Dreams: Most lassul először a tempó, hiszen a korong első balladájával van dolgunk. Az ilyen dalok mindig is Axl nagy erősségei voltak és ez most sincs másként. Az eredetileg The Blues címre hallgató szám ugyanis teljes mértékben méltó a Don't Cry-November Rain-Estranged vonalhoz. Zeneileg tökéletesen felépítve, csodálatos vokállal, elsöprő gitárokkal, nagyzenekari részekkel és egy csodálatos Robin szólóval, aki újfent bizonyítja, hogy Slash nélkül is van élet. A dal szövege pedig szerintem mindenkihez közel áll, aki érzett már hasonlót. Ez a Rose-Reed-Stinson triót dícséri, csodálatos nóta. Értékelés: 10/10

Egyik nagy kedvencem az új lemezről, hihetetlen, mit hoztak ki belőle az évek során. Dizzy zongoranyitánya fülbemászó, Axl régi önmagát megidézően énekel, a szóló tökéletes, mint ahogy az egész dal is maga. A szimfónikus betétek pedig még egy szinttel feljebb emelik az összképet, már ha ez még egyáltalán lehetséges. 10/10

If The World: A nem is olyan régen napvilágra került demóverzió hallatán csúnyán leírtam a nótát, de most örömmel követem meg magam, mert a végleges keverés fényévekkel jobban sikerült. Az akusztikus gitár tökéletesen passzol, és ez esetben még a nyilvánvaló dobgép használatot is meg tudom bocsátani, annyira összeáll az egész. Keresem a szót, amivel leírhatnám, milyen stílust is hallhatunk, de őszintén szólva fogalmam sincs, akkora a katyvasz, mindenesetre ez a lemez egyik csúcspontja, az biztos. Axl karcos hanglemezt idéző átkötése pedig piszok nagy ötlet volt. 9/10

Az album legkülönlegesebb dalával van dolgunk, ez nem vitás. A nóta felturbózott változatban ugyan, de a '70-es évek világát idézi meg számomra. Valahol olvastam, hogy tökéletes betétdal lenne egy James Bond-film számára és csak egyetérteni tudok. Axl félelmetesen énekel, az akusztikus gitár nagyon sokat hozzátesz, ahogy a finom zongorajáték is. Zeneileg roppant összetett szám, megspékelve egy csodálatos Buckethead szólóval és a hangmérnök is beírhat magának egy dícséretet, mert elképesztő munkát végzett a hangzással. Értékelés: 9/10

Robin Finck

There Was A Time: Íme egy újabb csúcspont a lemezen, egy olyan dal, mely kétségkívül a legnagyobb GN'R dalok sorába tartozik. Már az intró is nagyon jó, aztán ahogy finoman beszáll a zenekar. Axl kiváló formában van, a szöveg nagyon eltalált, ahogy a háttérvokál is remek. Robin Finck és Buckethead jóvoltából pedig két nem akármilyen gitárszólót kapunk. A Use Your Illusion albumok legepikusabb dalaihoz fogható mestermű. Értékelés: 10/10

Azóta a kedvenc nótám az új bandától, hogy először meghallottam. Csak egyetlen szó passzol hozzá igazán: epikus. A felvezetés, Axl vokálja, a szöveg, a földbedöngölő, nagyzenekarral megtámogatott szólók, a kórusbetétek, mindezek együtt egy fantasztikus dalt eredményeznek. Egyetértek a Rolling Stone cikkírójával, ha valamiért megérte várni ennyi évet, hát az maga a There Was A Time. 10/10

Catcher In The Rye: Nagyon hangulatos, könnyed dal, kicsit olyan, mint a Sedona Sunrise az Aerosmith-től. Sajnálom, hogy Brian May gitársávjait végül nem használták fel, igazi kuriózum lett volna őt is hallani a lemezen. Egyetlen apró kritikai megjegyzésem azért lenne, ugyanis nekem a gitárok kissé dobozhangzásúak, ezért le is vonok egy pontot a kezdeti kilencesből. 8/10

Számomra az egyik legcsodálatosabb dal a lemezen úgy zeneileg, mind szövegileg. A demó alapján nekem egy régies hangzású dalnak tűnt, ám végső változatában egy ragyogóan felturbózott nóta. Nagyon sok érzés és dallam van benne, csodálatosan építkezik végig a dal. Eredetileg Brian May szólózott volna benne, ám az ő játékát végül lecserélte Axl, amit utólag nem bánok, mert Robin ismét nagyszerűt produkál. Nekem személy szerint nagyon tetszik a gitárhangzás, kellően egyedi és hangulatában is passzol a nótához. Értékelés: 10/10

Scraped: Ismét gyorsul a tempó, ezúttal egy pörgős, tökös nóta van soron. A dalt Axl több sávban felvett sikolyszerű éneke kezdi, ami számomra először furcsa volt, aztán egyre inkább megszerettem. Utána viszont kérlelhetetlenül arcunkba robban a banda. Axl óriásit énekel, a kemény riffek pedig kellően megtámogatják. Ezúttal Ron mutat be nekünk egy fasza szólót, majd a dal végén Buckethead is megvillantja tudását, ismét bizonyítva, hogy nem kevés tudás és tehetség van ezekben a srácokban. Érdekesség, hogy eredetileg nem Scraped, hanem Lies They Tell volt a dal címe. "Don't you try to stop us now!" Értékelés: 8/10

Valóban fura az intró, talán el is maradhatott volna, a dal viszont húzós, agresszív, király a szövege, koncertfavorit lehet belőle. A szólók is ütősek, mint ahogy Axl vokálja is nagyon ott van, de a dob talán lehetne kicsit erőteljesebb. 8/10

Ron "Bumblefoot" Thal

Riad N' The Bedouins: Újabb ősnóta, az évek során százféleképp lebetűzött címmel. Összetett, karcos darab, nagyon bírom Axl-t benne; aki ezentúl azzal hozakodik elő, hogy megkopott az énekhangja, annak ezt a dalt kell az arcába tolni. Tetszik, ahogy a különféle részeket összekapcsolták és Ron szólója is világbajnok. 9/10

Az egyik első nóta, amit már 2001/2002 környékén megismerhetett a közönség néhány koncert alkalmával. Szerintem élőben nem szólt jól, talán épp azért, mert akkor még kiforratlan volt. Aztán kikerült egy demóverzió ami már eléggé elnyerte a tetszésemet. Kiváncsi voltam a végső albumverzióra mit csinálnak vele. Nos, kapott egy baromi hangulatos intrót, valamint egy tökönrúgós Ron-szólót, a végén pedig még Buckethead is villant. Axl elemi erővel énekel, a dal szövege is frankón sikerült. Értékelés: 8/10

Sorry: Számomra ez az a dal, amiért már megérte várni több, mint egy évtizedet! Ez a nóta egész egyszerűen a legnagyobb GN'R szerzemények közt van zeneileg és szövegileg egyaránt. Pink Floyd-hatásokat mutató, sajátos hangulatú dal, melyet tempója ellenére tévedés lenne balladának nevezni. Ez minden, csak nem az. Ez kérem, egy sötéten és komoran építkező igazi rockdal, tökönrúgós szöveggel, elképesztően laza riffekkel, valamint egy kiemelkedő Buckethead szólóval, Sebastian Bach háttérvokáljával és egy abszolút csúcsformában lévő Axl Rose-zal. Felesleges bármi mást mondani, hallani kell. Értékelés: 10/10

Egyetértek a fentiekkel, nekem is a Pink Floyd lemezek hangulata ugrott be elsőre a dalról. Sötét hangulat, komor szöveg és hangzás, nagyon jók a váltások. Baz vokálját jól eldugták benne, pedig ő maga nagyon büszke rá:) 9/10

I.R.S.: Szintén nem egy mai csirke, de neki is egyértelműen jót tettek az eltelt évek. Baromi jó az akusztikus kezdés (és folytatás), valami ilyesmire céloztam a Better esetében is, a dobgép viszont megint felesleges bele. Ami magát a dalt illeti, szövegében az egyik kedvencem a lemezről, a szóló pedig ismét fergeteges, ellentétben a dobbal, amit megint erőtlennek érzek. 8/10

Ez az a dal, mely demóverzióban és kocertváltozatban is mindig gyilkos volt. Az évek során sokat pofozták, egyre jobb és jobb lett. A dalt indító akusztikus gitár valóban telitalálat és bár egyetértek abban, hogy a dobgép felesleg, szerintem nem zavaró, őszintén szólva nekem fel sem tűnik nagyon. Annál inkább a masszív ritmusgitárok, valamint a dalban hallható három király szóló. Az első kettőt Robinnak köszönhetjük, míg a végén Buckethead mászik az arcunkba. És akkor még nem beszéltem a jól eltalált szövegekről és Axl fantasztikus teljesítményéről, a dal végi sikolya mindent visz. Értékelés: 9/10

Tommy Stinson

Madagascar: Szintén az elsők egyike ez a sajátos hangulatú szerzemény, mely már a 2002-es MTV VMA-n megfogott. Imádom a dalt indító billentyűs hangszereket, ahogy Axl belép a dalba és nem utolsó sorban a fantasztikus gitárokat. Buckethead szólója itt is remek, bár kissé háttérbe szorul, hiszen közben mindenféle idézet hallható olyan filmekből, mint a Hetedik, A Rettenthetetlen, a Bilincs és Mosoly, vagy éppen A Háború Áldozatai. Ráadásul még Martin Luther King híres beszédéből is csendülnek fel szövegrészek. Számomra ez az egyik legrejtélyesebb szám a lemezen a címe és az idézetek miatt főleg. Értékelés: 9/10

Sokak szerint a legtradicionálisabb Guns dal a lemezen, hát nem tudom, szerintem messze nem az. Mindenesetre Axl nagy kedvence lehet, mert szinte mindig előveszik. Ahogy felépül, az valami zseniális és nagyon szépek a gitár- és billentyűs témák is. A rengeteg idézetet én se tudom hová tenni, mint ahogy magát a dalcímet sem, de legalább megidéződik néhány másodpercre a UYI-korszak. 9/10

This I Love: Sok Guns rajongó örökös Szent Grálja most végre megkerült, és nem is okoz csalódást. Tulajdonképpen egy teljesen egyszerű zongorás Axl ballada... lenne, ha Robin nem pakolta volna meg egy olyan hátborzongatóan gyilkos gitárszólóval, amitől égnek áll az ember haja. Csak Slash legfantasztikusabb teljesítményeihez tudom hasonlítani, le a kalappal előtte. 10/10

Erre a dalra vártam a legrégebb óta! A legenda szerint ez volt még a régi banda idején a "trilógia negyedik része". Nem, nem elírás, valóban így emlegették akkor, mint a Don't Cry-November Rain-Estranged szentháromság folytatását. És azt kell mondanom, hogy minden tekintetben méltó hozzájuk! Axl legszemélyesebb dala a lemezen, ez kétségtelen. Minden másodpercéről csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Gyönyörű a zongora, a nagyzenekari rész, majd a dal közepén belépő többi hangszer. Axl mellett Robint kell kiemelni, aki egy olyan kétperces szólót tol az arcunkba, ami valóban Slash legnagyobb pillanataihoz fogható. Telis-tele érzéssel, a szöveg pedig gyönyörű. Értékelés: 10/10

Prostitute: Elérkeztünk az album záródarabjához. Ez dicsőséges és szomorú pillanat is egyben, hiszen nagyszerű dal zárja a lemezt, mégis sajnálatos, hogy máris vége van. Ez a nóta is egy tipikus Use Your Illusion pillanatokat megidéző szerzemény. Nagy és epikus, két karakteres Buckethead szólóval. Nagyon jó a szöveg, az egész dal felépítése és Axl megint fantasztikus formában. A dal elején és végén hallható dobgépért egy pont levonás jár, mert szerintem egyedül itt zavaró, valahogy nem tudtam megszeretni. Értékelés: 8/10

Elsőre nem tetszett a záródal, de aztán lassan megkedveltem, főleg a szövege miatt, amiben elég sok az áthallás. Egyébként zeneileg nem tartogat semmi különlegeset, zárásnak épp megfelelő, a szólók is királyak. A dobgép valóban felesleges, ami viszont jó ötlet volt, az a hosszú szimfónikus kivezetés, ami a Chinese Democracy nyitányával együtt szép keretet ad a lemeznek. 8/10

Dizzy Reed

Összegzésképp elmondható, hogy a hosszú várakozás hálistennek nem volt hiábavaló, Axl és a srácok remek munkát végeztek, ugyanis azon túl, hogy a dalok remekül sikerültek, a hangzás is abszolút naprakész és kifinomult. A tracklist elsőrangú, nincs tölteléknóta a lemezen, minden tételnek megvan a saját hangulata és varázsa, szerintem a sorrend is így jó, ahogy van. Nem szóltam még a borítóról, ami kicsit puritán, de azért szép, a CD szitálása a kedvencem a bazi nagy vörös csillaggal.

15 év nagyon-nagyon hosszú idő, így aki a klasszikus Guns N' Roses stílust és hangzást keresi ebben a korongban, az meglehet, egy csöppet csalódni fog. Slash blues-os gitárjátéka és szólói, Duff jellegzetes basszfutamai vagy épp az Izzy-re jellemző háromakkordos egyszerű rock & roll nóták bizony már hiányoznak ebből a bandából, megmaradt viszont Axl Rose, aki egyedülálló hangjával, nagyívű dalaival és szövegeivel még ma is képes olyan színvonalon űzni az ipart, mint fénykorában. Az új gitárosok egytől egyig méltóak a Guns örökségéhez, mint ahogy a többi zenész is bandában. Aki képes felülemelkedni ezeken a változásokon, biztos vagyok benne, hogy élvezi fogja az újkori GN'R első nagylemezét, mert minden újdonsága ellenére egy dolog azért nem változott: a minőségi rockzene. Jó szórakozást kívánok tehát minden régi és új rajongónak, és zárszóként csak annyit kérnék még, hogy lehetőleg ne 15 év múlva írhassak majd ismét egy új Guns N' Roses lemezről!:)

Átlag: 8,6

Bryan Mantia

Mit is írhatnék ide a végére? Leszögezném, hogy nekem 1990 óta ez a zenekar jelenti magát a zenét. Velük kezdődött a rock iránti rajongásom és életem végéig velük is fog kitartani. Gyerekként tanúja voltam a korai nagy klasszikusok tévés és rádiós sikereinek, televízión keresztül tanúja voltam a grandiózus Use Your Illusion világturnénak és éveken át fájdalommal telve gondoltam rá, hogy 1992-ben még túl kicsi voltam, hogy én is ott lehessek a Népstadionban, a többi fanatikussal. Ahogy kiszálltak a régi tagok eleinte óriási csalódással éltem meg, úgy éreztem kedvenc zenekaromnak mindörökre vége és sosem láthatom már őket élőben, sosem hallhatom új dalaikat. Az évek folyamán aztán megismertem és nagyon megszerettem az új srácokat. Ma már annyira rajongok értük, mint a régiekért. Örökre Slash marad a kedvenc gitárosom, Duff a kedvenc basszerosom és Matt a kedvenc dobosom, ahogyan Izzy-ért is rajongani fogok mindig. De megtanultam elfogadni, hogy ők már nincsenek a bandában és bármilyen furcsán hangzik is, valahol jól van ez így. Slash, Duff és Matt létrehozták a Velvet Revolver zenekart, mely bár nem kívánja megváltani a világot, mégis kompromisszumoktól mentes igazi rockzenét játszik. Számukra ez a kiteljesedés és jól van ez így. Izzy vagy éppen Gilby a szólóalbumaikat készítik és jól van ez így. Egyedül Steven-t sajnálom, de ő magának köszönheti a sorsát. Axl pedig megmaradt az alapítók közül egyedül és ő továbbviszi a Guns N' Roses örökségét, új távlatokat és dimenziókat nyitva a banda előtt és jól van ez így! Sajnálom azokat, akik képtelenek túllépni a "hol van Slash" kezdetű sirámokon. Sajnálom, mert képtelenek megérteni, hogy ez már nem 1987 és nem az Appetite For Destruction korszaka. Az idő változik és Axl meghallotta az idő szavát. Tudta, hogy kell új irányba kormányoznia a GN'R-t úgy, hogy továbbra is méltó legyen a nevéhez. Mert ez a Fegyver még mindig hangosat durran és ez a Rózsa bizony még mindig gyönyörű. A Chinese Democracy pedig minden elemében méltó folytatása és továbbgondolása a zenekar korábbi albumainak. A lemezeken szokás, hogy a zenekari tagok köszönetet mondanak a munkatársaknak és a családtagoknak. Nos, úgy érzem úgy lenne stílusos, ha ezt az ő irányukban én is megtenném. W. Axl Rose - köszönet a feledhetetlen énektémákért, a lehengerlő szövegekért, az ambíciózus hozzáállásért, hogy a Világ Legveszedelmesebb Bandája büszkén tovább él a 21. században is. Robin Finck - köszönet a gyilkos riffekért és az emlékezetes szólókért, köszönet, hogy több, mint egy évtizeden át kiálltál és győzelemre segítetted ezt az alkotást. Igazi Les Paul harcos vagy! Ron "Bumblefoot" Thal - köszönet az energikus szólókért és kreatív hozzájárulásokért, igazi nagy zenész vagy. Buckethead - köszönet a fantasztikus gitártémákért, a koncerteken hallhatott Star Wars témákért és a KFC vödörért. Egy élmény volt. Richard Fortus - köszönet, hogy végig nagy lelkesedéssel támogattad a bandát és mindig energikus játékoddal segítetted a lemez létrejöttét. Tommy Stinson - köszönet, hogy Robinhoz hasonlóan a kezdetektől kitartottál és mindent beleadtál, hogy a lemez kimagaslóan sikerülhessen. Bryan Mantia - köszönöm a csodálatos dobjátékot és a pesti koncertet is, a You Could Be Mine intrója felejthetetlen. Frank Ferrer - köszönöm, hogy Bryan távollétében számíthattunk rád és megtetted, amit a banda és a Chinese Democracy megkövetelt. Dizzy Reed - köszönöm, hogy 18 éve kitartasz és segíted Axl-t, valamint a bandát. Chris Pitman - köszönet a részvételért és a kreatív részvételért az album elkészítésében. Végül pedig köszönöm a Guns N' Roses zenekarnak, hogy egy csodálatos, az elődökhöz méltó albummal tértek vissza és köszönöm a 2006-os pesti bulit, ami örök életre hatalmas élmény marad. Bebizonyítottátok, hogy ez a zenekar még mindig él és az igazi rockzene egyik legfőbb bástyája. Azoknak, akik az új bandát nem tudják elfogadni, kívánom, hogy a Velvet Revolver-ben és más hasonló produkciókban találják meg a zenei beteljesülést. Azoknak pedig, akik hisznek benne, hogy a Rock örök és elpusztíthatlan, azoknak, akik hiszik, hogy a Rock N' Roll megváltoztathatja a világot, bátran ajánlom a Guns N' Roses Chinese Democracy lemezét!

Összértékelés: 9,3

Rock N' Roll Will Never Die!

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.