Mozgókép Blog

Night of the Lepus (1972)

Amerika olcsó B-filmes termésének mindig is tekintélyes hányadát szolgáltatták a sikítós-karmos-fogas szörnyfilmek. Az évtizedek során gyakorlatilag a Föld minden egyes tollas, szőrös, pikkelyes két- és négylábúja megpróbálta már leigázni szegény emberiséget, heves hörgés és mutálódás közepette. Az efféle szörnymozik eszköztára sosem merészkedett David Lynch-i mélységekbe, általában 4-5 mondatban összefoglalható az a kliséhalmaz, amiből a forgatókönyvírók valószínűleg hasraütés-szerűen összelapátolják a kenyérre valót. Őrült tudós, mutálódó állatkák, tökös magányos hős, félénk bombanő, álmos kisváros, tamáskodó seriff, epikus harcjelenetek; hogy csak néhányat felsoroljak ezekből a roppant eredeti összetevőkből, persze valószínűleg bárki képes lenne folytatni a sort még 1-2 elemmel.

A Night of the Lepus semmiben sem különbözik az imént felvázolt műfaj átlagos képviselőitől, viszont szörnyeit tekintve igencsak az önparódia határán mozog, annak ellenére, hogy William F. Claxton rendező és stábja jól láthatóan teljesen komolyan vette a feladatot. Megvallom őszintén, én előzetesen teljesen meg voltam győződve arról, hogy az Élőhalottak Éjszakájának egyfajta paródiáját fogom látni, a lehető legmókásabb kivitelezésben; hát ehhez képest jókora meglepetést okozott a film. Az ugyanis – az állatkáktól eltekintve – az első perctől az utolsóig ragaszkodik a véresen komoly hangulathoz. Kérdés, hogy ebben mennyire bizonyul partnernek a néző – ha a saját példámból indulok ki, minimum kétesélyes a dolog.

Hogy a két bekezdésnyi mellébeszélés után valami konkrétummal is folytassam végre, itt és most lerántanám a leplet azok előtt, akik esetleg még nem jöttek volna rá a nyilvánvalóra: a Night of the Lepus mutáns lényei nem mások, mint közönséges nyuszik. Egészen pontosan mutálódott, óriásira nőtt, vérszomjas vadnyulak. Az alapötlet már önmagában is kellően debil ahhoz, hogy egy pillanatra se vegye komolyan az ember, ám az alkotókat ez szemmel láthatóan nem zavarta, és leforgattak egy sablon szörnyfilmet szerencsétlen tapsifülesekkel. A végeredmény pedig abszolút vállalható... lenne, csak könyörgöm, nem nyulakkal!

Történet, forgatókönyv

Lássuk akkor, mit is tákolt össze nekünk Don Holliday és Gene R. Kearney, ők követték el ugyanis ezt a kegyetlen merényletet ártatlan répafalóinkkal szemben. A film, bármilyen meglepő, feldolgozás; nevezetesen egy bizonyos Russel Brandon nevezetű ausztrál író The Year of the Angry Rabbit című regényén alapul. Úgy tűnik, lehet valami az ausztrál levegőben, emlékezzünk csak John Brosnan-re és arra a bizonyos Karnoszauruszra. Akárhogy is, Brandon könyvét sajnos nem ismerem, így nem tudom megítélni, milyen mértékben támaszkodik rá a forgatókönyv. Pechemre a Wikipedia leírása sem túl részletes a témában, de annyi azért kiderül belőle, hogy minimum a helyszínt és a végkifejletet „amerikanizálták” a készítők.

A történet főhőse Cole Hillman, egy vidéki ranch tulajdonos, akinek egyre inkább meggyűlik a baja a földjén elszaporodó vadnyúl-populációval. Megrögzött állatbarát lévén Hillman úgy dönt, a mérgek helyett kevésbé kártékony módszert keres a probléma megoldására, így a közelben tevékenykedő Bennett házaspárhoz fordul, akik tudományos kísérleteket folytatnak a különféle állatfajok visszaszorítása érdekében. Bennett-ék csakhamar találnak is egy alkalmasnak látszó szérumot a nyulak szaporodásának megakadályozására, és be is oltanak vele egy kísérleti állatot. A kislányuk azonban titokban szabadon ereszti a tapsifülest, amely így csatlakozik vadon élő társaihoz, és csakhamar egy közeli bánya mélyén megjelennek az első rettenetes óriásnyulak...

Jó szörnyfilmes szokásokhoz hűen kezdetben csak elszórt, rejtélyes halálesetek borzolják a helyiek idegeit, a közeli kisváros seriffje pedig természetesen sorozatgyilkosokra gyanakszik. Hillman és barátai azonban kétkednek ebben, és csakhamar rábukkannak a bányában rejtőző mutánsokra. Néhány jól irányzott robbantással ugyan látszólag sikerül megfékezniük a lényeket, de azok csakhamar ismét felbukkannak, és megállíthatatlanul, iszonyú sebességgel megindulnak a kisváros felé.

A végkifejlet természetesen egy epikus csatajelenet képében valósul meg, addig azonban számtalan emlékezetes momentum követi egymást a pergő cselekményben, elég csak a lovakra, sőt, bölényekre vérszomjas bődüléssel támadó mutáns nyulakra, vagy a kamerába vicsorgó, vértől csöpögő pofájukra gondolnunk, a röhögés garantáltan nem marad el. És még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem paródiával van dolgunk, az alkotók teljesen komolyan gondolták az egészet. Sablonok ide vagy oda, én egycsapásra Night of the Lepus rajongó lettem.

Szereplők

Ezúttal nem szeretnék részletes bemutatót eszközölni a színészgárdáról, csak zanzásítva osztanám meg élményeimet a film ezen részével kapcsolatban. A legnagyobb név kétségkívül a Psycho sztárja, a nemrégiben elhunyt Janet Leigh, Tony Curtis egykori kedvese, Jamie Lee Curtis édesanyja. Korabeli szerepeihez képest meglepő a felbukkanása, egy imdb idézet szerint csak a lakhelyéhez közeli forgatás maitt vállalta el a szerepet, és rendesen meg is bánta azóta. Én azért örülök, hogy így döntött, már csak csinos megjelenése miatt is. Na meg ott az az epikus jelenet, amelyben néhány jelzőfáklya lobogtatásával vív epikus küzdelmet a vérfagyasztóan morgó nyúlsereggel, ott aztán színészi kvalitásainak minden cseppjét kifacsarja magából.

Leigh mellett még egy ismerős név kiszúrható a stáblistában, jelesül DeForest Kelley, a Star Trek McCoy dokija. Ezúttal egy egyetemi dékánt alakít, aki felhívja Hillman figyelmét Bennett munkásságára, és a későbbi eseményekből is kiveszi a részét. Jómagam nem vagyok egy kimondott Star Trek rajongó, de nekik biztosan különleges élmény egy efféle filmben viszontlátni kedvencüket.

Kettejükön kívül a főbb szerepekben felbukkan még a jónevű western színész, Rory Calhoun (Hillman szerepében), a szintén ismert névnek számító Stuart Whitman, és személyes kedvencem, a Bennett házaspár kislányát alakító Melanie Fullerton, akinél aranyosabb kislányt én még nem láttam a filmvásznon. Meglepő módon a Night of the Lepus az egyetlen valamirevaló filmszerepe, pedig tényleg ügyesen játszik. A film abszolút sztárjai persze nem az emberek, hanem a mutáns óriásnyulak, amiket tényleg „parádés” módon sikerült megvalósítani. A legtöbb jelenetben alulról filemezik őket, hogy nagyobbnak tűnjenek, plusz miniatűr díszletek közt rohangálnak, a minél tökéletesebb illúzió érdekében. A térdcsapkodós röhögés már ezen képsorok láttán garantált, de az egész zamatát az alákevert hang adja meg, ami olyan, mintha egy bölénycsorda vonulását keverték volna nyúlvisítással meg valami nagyobbfajta vadállat morgásával és bömbölésével. Félelmetes, mondhatom. A harcjelenetek pedig még erre is rátesznek egy lapáttal, hisz amikor rávetik magukat az emberekre, jól láthatóan egy kitömött bábút rángatnak a kamera előtt, a sérülések pedig abból állnak, hogy embert-állatot összemaszatolnak halványpiros művérrel. Persze a filmvégi epikus harcról sem szabad megfeledkeznünk, ahol hőseink gépfegyverrel, árammal és lángszóróval veszik fel a harcot a megállíthatatlan nyúlcsordával. Az eredmény feledhetetlen.

Rendezés

William F. Claxton munkája meglepően emészthető annak ellenére, hogy filmográfiáját jórészt tévésorozatok alkotják. Rendezett Dallas és Alkonyzóna epizódokat, és az idehaza is jól ismert A Farm, Ahol Élünk jónéhány része is az ő nevéhez fűződik. Rutinos, tisztességesen kivitelezett mozi a Night of the Lepus, egyedül a nyúleffektek kivitelezése hagy kívánnivalót maga után, de ez vélhetően inkább a kor és a költségvetés sara. A film végi csatajelenet vágása már kevésbé, az ugyanis olyan pörgősre sikerült, hogy sokszor követhetetlenek a felvillanó képsorok, itt a kevesebb bizony több lett volna. Egyébként teljesen korrektül vezényelte le a feladat rá eső részét, noha szinte biztos vagyok benne, hogy nem erre a címre a legbüszkébb életművében.

Összkép

A Night of the Lepus fő poénfaktorát nem csak a mutáns nyulak jelenléte, hanem a véresen komoly hangvétel is adja, számomra nem is egészen világos, ki volt az a stábban, aki egy pillanatig is bízott a kasszasikerben. Olvasgatva a film imdb-s adatlapját, érdekes infókat találni, például hogy a készítők nem mertek nyulakat tenni a moziplakátokra, mert féltek, hogy nem nézik majd meg az emberek. Ebben igazuk is van, de kérdem én, mi szükség volt akkor egyáltalán szerencsétlen nyuszkókra? Vélhetően a címben is ezért szerepel Lepus, ami a nyúl latin megfelelője, a Night of the Rabbit vagy hasonló tényleg közröhej tárgya lehetett volna. Mindenesetre a végeredmény egy borzasztóan szórakoztató, jól kivitelezett film, aminek poénfaktorát nem a színészek, a rendezés vagy a forgatókönyv, hanem az emberevő mutáns vadnyulak adják, minden egyéb csak statisztál ehhez. Az évek során egyébként kisebbfajta kultstátuszba emelkedett a mozi, elég csak a Született Gyilkosokra gondolni, ahol többször is bevágásra kerülnek a nyúlpajtások a filmből, de ha hinni lehet az imdb leírásának, a Mátrixban is felbukkannak néhány másodpercre.

Összességében egy egészen jól megvalósított, sablon B-szörnyfilm a Night of the Lepus, amit az ominózus szörnyetegek mégis magasan kiemelnek a nagyátlagból, így másfél óra önfeledt röhögésre, pláne így Húsvét tájékán, csakis ajánlani tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.