Mozgókép Blog

Farkas (1994)

Jack Nicholson a legtöbb filmkedvelő számára igazi legenda, emlékezetes filmszerepeit hosszasan sorolhatnánk, a Szelíd Motorosoktól kezdve egészen a tavalyi Bakancslistáig. A nagy nőcsábász hírében álló színészóriásnak gyakorlatilag bármilyen szerep fekszik, romatikus hőst és félőrült pszichopatát is ijesztő hitelességgel képes a vászonra vinni. Az 1994-es Farkas c. mozi esetében nehéz meghatározni, e két véglet közül melyik felé is billen végül a mérleg nyelve; egy azonban bizonyos: a jó öreg Jack-ben ezúttal sem kell csalódnunk. A filmben már annál inkább...

Történet, forgatókönyv

A Farkas első percei alapján hagyománytisztelő, a szokásos sémákra épülő farkasember mozira számítottam. Hősünk, Will Randall, egy könyvkiadó vállalat főmunkatársa, késő éjszaka épp hazafelé tart egy kihalt vidéki úton, amikor a szakadó hóesésben elüt autójával egy... farkast. Ahogy megpróbálja elvonszolni a halottnak hitt állatot, az hirtelen talpra ugrik és megmarja őt. A férfi ettől kezdve napról napra egyre furcsább jeleket kezd tapasztalni magán: látása, hallása kifinomul, érzékennyé válik a szagokra, jelenléte ingerlően hat az állatokra, majd eljön az első telihold, amikor is... nos, azt hiszem, ezt már kórusban vágja rá mindenki, igen-igen-igen, micsoda meglepetés, teliholdkor Will barátunk természetesen farkasemberré alakul át. A történet ennél hangyányit azért bonyolultabb, az írópáros, Jim Harrison és Wesley Strick ugyanis megspékelte a sztorit egy romantikus szállal is, sőt, a cselekmény végé felé két nem várt fordulattal is igyekeznek elkápráztatni bennünket. Engem sajnos nem sikerült.

Ha hinni lehet a neten fellelhető információknak, 12 évnek kellett eltelnie, mire Nicholson és az író Jim Harrison ötletéből végül a mozikba kerülhetett a produkció. Nos, arról nincsenek információim, hogy ezen tucatnyi év alatt mennyire sikerült megerőszakolni az eredeti történetet, de valahogy az a fura érzés motoszkált a fejemben a kétórás játékidő nagy részében, hogy itt valaki valamit csúnyán elbaltázott a forgatókönyvvel kapcsolatban. Mindjárt a műfaj meghatározása komoly dilemmát okoz, hisz a Farkas egyszerre próbál régivágású horrorfilm és keserédes romantikus dráma lenni, ami nem feltétlenül gond, amíg nem tekintjük meg a végeredményt. A két műfaj elemeit ugyanis pocsékul sikerült elegyíteni, gyakorlatilag folyamatosan az az érzésünk, mintha két különböző filmet néznénk, aminek összekeverték a jeleneteit. Will farkasember énjének egészen az utolsó percekig nincs igazi kihatása az eseményekre, hangsúlytalannak éreztem az éjszakai kiruccanásokat, amik pedig a film lényegét kellett volna, hogy adják. A romantikus szálat jó ötletnek tartom, láttunk már ügyes próbálkozást a két műfaj elegyítésére (pl. Interjú a Vámpírral), a Farkas azonban képtelen felnőni ehhez a feladathoz. Egyrészt túl összecsapott az egész, teljesen feleslegesen beékelődnek ugyanis Will munkahelyi és magánéleti problémái; másrészt komolytalan is. Annak ellenére, hogy farkasember filmről beszélünk, a fő karaktereknek egy pillanatig sem gyanús Will viselkedése, még akkor sem, amikor már félőrült módjára téblábol és néz ki. Laura, hősünk szívszerelme annak ellenére nem vesz tudomást az egészről, hogy ő az egyetlen, akinek a férfi be is számol róla, mi történt vele. És akkor még nem is említettem a bamba nyomozópárost, akik csak téblábolnak a jelenetekben, abszolút semmi szerepük nincs a történet folyásában.

Szintén a netről származó információ, hogy a tesztvetítések hatására a film utolsó harmadát teljes egészében újraforgatták, sokkal sötétebbre cserélve az eredetihez képest. Itt megint csak a fent kifejtetteket tudom megismételni: az elképzelés jó, a megvalósítás csapnivaló. A második farkasember felbukkanása legalább ügyes húzás volt, de ezt is sikerült a gagyi repkedős – földön fetrengős bunyóval elrontani. Nagyon sajnálom a filmet, mert alapvetően egy igazi klasszikus műfajba próbál új lendületet vinni nagyszerű színészgárdával, de ezzel a lapos szkripttel gyakorlatilag eleve két kör hátrányból startol az egész.

Szereplők

Jack Nicholson – A jó öreg Jack a megszokott rutinnal és átéléssel veti be magát Will szerepében, de hiába minden igyekezete, a sablonos, néhol különösen pocsék dialógusokat még ő sem képes étvágygerjesztően tálalni. Mint ahogy az sem az ő hibája, hogy a 12 év vajúdás során bizony beleöregedett ebbe a karakterbe. Valljuk meg azért, hogy ez a szerep - különösen a farkasember akrobatikus mozdulatai - a testesebb, középkorú Jack-hez sokkal kevésbé passzol, mint bő tíz évvel korábbi önmagához. Ennek ellenére az alakításával legalább nézhetővé teszi a végeredményt.

Michelle Pfeiffer – A 80-as évek bombázója Az Eastwick-i Boszorkányok után újra feltűnik Nicholson oldalán, ezúttal egy jóval felejthetőbb filmben. A fent említett okokból Laura szerepében legfeljebb testi adottságait csodálhatjuk, karaktere ugyanis a fantázia tejes hiányának legékesebb példája a filmben. A sztori végi csattanója azért tetszett.

James Spader – A Csillagkapu Daniel-je ezúttal szemüvege nélkül tűnik fel a sármos, megnyerő modorú Stewart szerepében, aki a látszat ellenére igazi kétszínű, törtető figura. Spader meglepően jól alakít, ráadásul farkasemberré alakulása a forgatókönyv talán egyetlen jól sikerült húzása. Sajnálom, hogy nem kapott nagyobb hangsúlyt, a románc helyett érdekesebb lett volna az ő és Jack kettősére építeni a teljes történetet.

Christopher Plummer – A veterán színészlegenda ezúttal nyúlfarknyi bizalmat kap csupán Will főnökének (egyszersmind Laura apjának) szerepében. Alakítása ebben a néhány percben rutinos és hiba nélküli, de ő is áldozatául esik a forgatókönyv bénázásának.

Richard Jenkins – Jenkins személyében egy újabb visszatérőt üdvözölhetünk Az Eastwick-i Boszorkányokból. Ő alakítja a már említett nyomozót a filmben, aki társával együtt Will nejének váratlan halála ügyében nyomoz. Jenkins rutinos színész, öröm a vásznon látni, csakhogy a tisztelt íróknak hála, semmi, de semmi értelme nincs a jelenlétének. Az egész nyomozósdi újfent csak értékes perceket foglal el a játékidőből, mialatt a történet jottányit sem jut előrébb.

Rendezés, egyebek

Mike Nichols-ot igazán nem lehet zöldfülűnek nevezni rendezőként, hisz lassan a nyolcvanhoz közeledve, bő négy évtizednyi pályafutással a háta mögött, igazán elismert névnek számít a szakmájában. (Legutóbb a kiváló Charlie Wilson Háborújával bizonyította, hogy továbbra is számolnunk kell vele.) A Farkas esetében is korrekt munkát végez, a hiba nem az ő, hanem sokkal inkább az írók készülékében van. Mindemellett lehetett volna kissé kreatívabb, a végkifejletet leszámítva ugyanis meglehetősen ritmustalanul csordogál a film, a farkasember jelenlétében felpörögnek az események, majd újra leül a hangulat. Persze mint mondtam, ez jórészt az írók sara, de Nichols sem vállal túlzott kockázatot.

A mozi jellegéből adódóan szólnom kell még a speciális effektusok megvalósításáról. Nos, az eredmény ez esetben is felemás, ugyanis míg a maszkok szerintem kifejezetten szépre (kissé paradox kifejezéssel élve, valósághűre) sikeredtek, addig a farkasemberek gumilabdára emlékeztető szökkenései és vetődései kifejezetten gagyin hatnak. Alig hiszem legalábbis, hogy bármiféle mutáció képessé tud tenni egy középkorú, mázsás férfiembert arra, hogy helyből métereket szökkenjen a levegőbe; sőt, suhanjon a másik után, mint valami Csernobilból szalajtott repülő mókus. A különféle hörgések, morgások és vonyítások viszont jól hangzanak.

Nem mehetek el szó nélkül a zene mellett sem, szerzője ugyanis tovább gyarapítja a legendák sorát a filmben. Ennio Morricone az illető, aki nevéhez méltóan gazdag, emlékezetes motívumokat alkotott a filmhez, viszont ismét elköveti azt a hibát, amit szerintem sokszor megtesz; jelesül rosszul helyezi el azokat a kész filmben. Sokszor a jelenethez abszolút nem passzol hangulatában a zenei aláfestés, máskor pedig rossz érzékkel vegyít kétféle tételt. Ez leginkább a végjátékban zavaró, ahol két, egymástól teljesen eltérő hangulatú és hangszerelésű téma szól egyszerre a harcjelenet alatt. Egyébként sem egy emlékezetes jelenetsor, ezzel a csörömpöléssel csak tovább romlik a helyzet.

Összkép

Sokszor zártam már azzal filmkritikát itt a blogon, hogy gondban vagyok a végső konklúzióval, de ezúttal igazán nehéz megítélnem a látottakat. Adott egy alapvetően örökzöldnek számító téma, rengeteg zseniális színész, rutinos rendező és stáb. Minden feltétel adott volt egy kiváló, újkori, modernizált farkasember történet filmre viteléhez, de a megvalósítás egy (vagy több) pontján valahol, valami félresiklott. A végeredmény így csendesen alámerült a középszer mocsarába, és hiába Jack iránti rajongásom, sajnos meg kell erősítenem ennek jogosságát. Rossznak azért nem nevezném, de jónak még úgysem, jobb híján egy esti filmezésnek megteszi, egyébként nyugodt szívvel válasszatok mást, ha úgy tartja kedvetek. Egy színészlegenda többet érdemelt volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.