Mozgókép Blog

 

 

A főként romantikus vígjátékokban (Michael, A Szerelem Hullámhosszán) utazó Nora Ephron 2000-es alkotása üdítő kivételt jelent a sorban. A Telitalálat ugyanis egy igen fanyar fekete humorral átitatott vígjáték, amely remekül ötvözi a Coen- és a Tarantino-filmek hangulatát és sztorivezetését. A kamu betörésből kiburjánzó vérgőzős lottócsalás történetét olyan kiváló színészek elevenítik meg, mint John Travolta, Tim Roth, Ed O’Neill, Bill Pullman, Michael Rapaport, vagy épp a különc dokufilmes, Michael Moore. Bátran ajánlom mindenkinek, aki vevő a műfaj fősodrától eltérő darabokra is.

 

 

 

Richard Linklater számomra a 90-es évek egyik legkiválóbb független filmese, akinek korai alkotásai többek között Kevin Smith pályáját is segítettek beindítani. A karrierjét meglehetősen zavaros darabokkal indító Linklater első komoly nagyjátékfilmjével rögtön utat talált a rockzenéért rajongó generációk szívébe, hiszen az eredetileg egy Led Zeppelin klasszikustól címet kölcsönző mozi talán a legjobban sikerült korrajz a ’70-es évek lázadó fiatalságáról. Az egyetlen nap eseményeit különösebb történetszál nélkül követő cselekményt olyan fantasztikus rockbandák jobbnál-jobb dalai színezik, mint a Black Sabbath, az Aerosmith, a Deep Purple vagy épp Alice Cooper. A Gunner által tavaly bemutatott Majdnem Híres mellett számomra Linklater filmje képes a leginkább megidézni egy mára sajnos letűnt korszak hangulatvilágát.

 

 

 

A tavaly elhunyt Paul Newman munkásságát alighanem senkinek sem kell bemutatnom, szinte biztos vagyok abban, hogy népes filmográfiájából mindenki képzeletbeli toplistáján helyet foglal egy-egy alkotása. Ami engem illet,számomra  a Bilincs és Mosoly mellett (amelynek sajnos már nem jutott itt hely) talán a veterán író-rendező, Robert Benton alkotása emelkedik ki leginkább Newman életművéből. A Senki Bolondja keserédes mese az elszalasztott boldogságról, családról, szeretetről, barátságról; cseppet sem szájbarágós, sokkal inkább könnyed formában tálalva. A mindig kiváló Newman mellett pedig külön érdemes kiemelni Bruce Willis alakítását, aki ebben a tőle kissé műfajidegen szerepben is képes bebizonyítani, hogy cseppet sem beskatulyázható színész.

 

 

 

A görög származású író-rendező, Costa-Gavras vitán felül 1982-es Eltűntnek Nyilvánítva c. thrillerével aratta a legnagyobb nemzetközi sikert, hozzám mégis egy másik hollywoodi közönségfilmje, az 1997-es Őrült Város áll közelebb. A történet látszólag egy balul sikerült túszdráma körül forog, valójában azonban kíméletlen kritika napjaink embertelen, szenzációhajhász médiagépezetéről. John Travolta jó szokása szerint brillírozik szerepében, de Dustin Hoffman és Alan Alda teljesítménye is megsüvegelendő. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a mélyértelmű, feszültségben tobzódó alkotásokat.

 

 

 

Kár lenne évet ugornunk, maradjunk csak 1997-ben, ekkor került ugyanis a mozikba ez a két, akkortájt még alig-alig ismert (és elismert) suhanc, Matt Damon és Ben Affleck forgatókönyvéből és főszereplésével készült filmdráma. Az általában erősen hullámzó teljesítményt nyújtó különc rendező, Gus Van Sant dirigálásával vászonra álmodott történet tulajdonképpen egy tanmese arról, mik is az igazán fontos dolgok az életben. Damon és Affleck szkriptje méltán nyerte el a legjobbnak járó aranyszobrocskát, de a film igazi erénye szerintem a komikusi énjét levetkőző Robin Williams parádés tejesítménye, aki szintén rászolgált az elismerésre. Van Sant rendezőnek pedig alighanem igencsak megtetszett a téma, hisz néhány évvel később gyakorlatilag új környezetben újraforgatta azt a Fedezd Fel Forrestert képében, de ez már egy másik történet...

 

 

 

Kevés olyan vígjátékot ismerek, amelyből álmomból felriasztva is képes lennél felidézni a kedvenc jeleneteimet, Jonathan Lynn filmje azonban vitathatatlanul ebbe a körbe tartozik. Fárasztó magyar keresztsége ellenére a Vinny igazi klasszikus komédia remek történettel, zseniális karakterekkel és parádés jelenetekkel (külön köszönet a kiváló magyar szinkronért). Íme egy újabb ragyogó példa arra, hogy nem csak böfögéssel, fingással és pucér seggek villantásával, hanem valódi humorral is nevetésre lehet ingerelni a közönséget...

 

 

 

A fiatal író-rendező hölgy, Shaniee Gabel második nagyjátékfilmje nagyon személyes darabbá nőtte ki magát a szememben. John Travolta hatalmas átéléssel alakítja az élet zökkenői elől az alkoholba menekülő egykori professzort, akiről barátja és volt kollégája, Lawson igyekszik könyvet írni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kettejük szürke hétköznapjait töri meg a fiatal lány, Pursy érkezése, amikor beköltözik az egyetlen örökségét jelentő házba. A hármójuk különös kapcsolata körül forgó cselekmény lassan, némi könnyed humorral átitatva csordogál előre, teret engedve a kiváló színészgárdának a bizonyításra.

 

 

 

Peter Weir nagy jóindulattal sem nevezhető termékeny rendezőnek, de ha időről időre mégis rászánja magát egy forgatásra, abból általában remek filmek sülnek ki. Legjobb mozifilmje a Truman Show mellett kétségkívül 1989-es alkotása, a Tom Schullman forgatókönyvéből készített Holt Költők Társasága, amely éppencsak lemaradt tavalyi top20-amról. A világ sodrától elzárt fiúiskola tanítványai elméjét megnyitó irodalomtanár szerepében ismét csak Robin Williams brillírozik (úgy látszik, ez az ő listája lesz), de a fiatal Robert Sean Leonard és Ethan Hawke is itt csillantja meg először tehetségét. Megrázó film egy örökérvényű üzenettel: élj a mának!

 

 

 

Milos Forman érdemeit aligha kell bemutatnom, a tengerentúlon forgatott mozijai kivétel nélkül fajsúlyos, remekül sikeredett darabok, amelyek közül talán a Hustler magazin alapítójáról, Larry Flintről forgatott életrajzi alapú alkotás a legkevésbé elismert, szerintem érdemtelenül. A mindig kiváló Woody Harrelson élete alakítását nyújtja (felülmúlva még a Született Gyilkosok Mickey-jét is), amire szükség is van Flint botrányoktól terhes életútjának hiteles ábrázolásához. A további szerepekben a szárnyait bontogató Edward Norton és az akkortájt még egészen emberi külsővel rendelkező Courtney Love látható – egy hozzá igen testhezálló szerepben...

 

 

 

Napjaink talán legjövedelmezőbb színésze, Will Smith ezzel a szereppel bizonyította be végleg a szememben, hogy valóban jócskán szorult belé tehetség. A korábban főként akcióvígjátékokban felbukkanó Smith az olasz származású rendező, Gabriele Muccino álomgyári bemutatkozásában Chris Gardner bőrébe bújva bizonyítja be az élet egyik nagy igazságát: ha elég keményen küzdesz, idővel bármit elérhetsz. Külön dícséretet érdemel Smith kisfia, Jaden, aki amellett, hogy nagyon aranyos srác, szemmel láthatóan örökölte apja tehetségét. A színész-rendező páros egyébként azóta egy második közös filmmel is megörvendeztetett már minket (Hét Élet), azt is bátran tudom ajánlani minden érdeklődőnek.

 

 

 

Iain Softley angol rendező csak az utóbbi években lett igazán ismert, hála 2001-es mozijának, a fantasztikus és egyedi hangulatú K-Pax-nek. A cselekmény nagy részében egyetlen szobában zajló történet főhőse Prot, az utcáról begyűjtött különös férfi, aki azt állítja magáról, nem a Földről származik. Eleinte érthetően szkeptikus pszichiátere az idő múltával egyre különösebb dolgokat tapasztal, míg végül a nézővel közösen kikristályosodik benne a megdöbbentő kérdés: talán Prot mégis igazat mond? Kevin Spacey és Jeff Bridges alakítása karrierjük legjobbjai közé való, azonban sem ők, sem a film nem kapott egyetlen valamirevaló díjat sem, aminek miértje számomra a mozitörténet legnagyobb rejtélyei közé tartozik.

 

 

 

A Tom Hanks első Oscar-díját szállító 1993-as mozifilm témája miatt erősen megosztó darab. Jonathan Demme alkotása a meleg közösséget sújtó társadalmi megvetés problémakörét járja körül egy kiválóan megírt és felépített bírósági dráma keretében. A film legnagyobb erénye a remek forgatókönyv és színészgárda mellett alighanem a tapintatossága, hisz egy percbe sem próbálja az arcunkba tolni a nyilvánvaló mondanivalót. Demme érzelmes, visszafogott és megrázó filmjének ott a helye minden valamirevaló filmrajongó kedvencei között, a témáról alkotott véleményétől függetlenül. No meg persze külön köszönet Bruce Springsteen-nek a fantasztikus főcímdalért.

 

 

 

Jim Morrison és a Doors történetét szinte lehetetlen feladat egyetlen kétórás mozifilmbe belesűríteni, valószínüleg erre juthatott egyik kedvenc rendezőm, Oliver Stone is, amikor belegondolt abba, mekkora fába vágta a fejszéjét. Véleményem a film sokadszori megtekintése után sem változott, hisz a Doors c. film sokkal inkább egy Jim Morrison-ihlette zenés film, semmint életrajzi mozi, annak viszont egészen kiváló darab. Stone itt kísérletezik először a végül a Született Gyilkosokban tökélyre vitt egyedi kameramozgásokkal és effektekkel, amik nagyban segítenek megteremteni a film erősen pszichedelikus hangulatát. Val Kilmer-nél jobb Morrisont keresve sem találhattak volna, ráadásul énekesként is képes megidézni a sztárt. Egyetlen problémám a filmmel a sok idézet miatt kissé színpadias nyelvezete, de ennek ellenére bérelt helye van ezen a listán.

 

 

 

A blogon közzétett kritikámban nem győztem méltatni Darren Aronofsky tavalyi alkotását, és azóta sem változtattam álláspontomon. Az utóbbi évek egyik legkiválóbb mozijában szerencsésen találkozik a tehetséges rendező, a mesteri forgatókönyv és a szerepre termett színész hármasa, amely sajnos csak nagyon ritka esetben fordul elő. Adjunk hálát az égnek, hogy A Pankrátor ezt elmondhatja magáról, az Akadémiának pedig ezúton is küldenék egy jókora fenékberúgást Sean Penn sablonos győzelméért.

 

 

 

Mostmár végképp nem férhet hozzá semmi kétség: 2009-es listám abszolút favoritja Robin Williams. A főként íróként és színészként munkálkodó Penny Marshall ritkán merészkedik a kamera túlsó oldalára, ám ha mégis megteszi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egy szerethető, emberi történettel leszünk gazdagabbak. Ennek legékesebb bizonyítéka vitán felül az 1990-ben készült Ébredések, amely egy megtörtént orvosi esettel példázva bizonyítja be nekünk, hogy az emberi élet hatalmas ajándék, amelynek minden percét élni és élvezni kell, nem pedig elpazarolni. Williams ismét kiváló alakítást nyújt; mégsem ő, hanem Robert De Niro érdemli meg a legnagyobb dícséretet már-már ijesztően hiteles és megrázó teljesítményéért.

 

 

 

David Fincher kiváló alkotásokban bővelkedő filmográfiájából számomra 1999-es mesterműve emelkedik ki leginkább. A nehezen meghatározható műfajú alkotás tobzódik a fekete humorban, miközben a benne megbújó feszültség időről időre szinte szétrobbantja a vásznat. A mindig remeklő Edward Norton mellett Brad Pitt-et illeti a legnagyobb dícséret, aki minden téren uralja a filmet, de Helena Bonham Carter ijesztően depresszív figurája előtt is le a kalappal. Fincher zsenije pedig nem ismer határokat, vizuális utalások egész seregével fokozza a fokozhatatlant, és valóban az utolsó cseppet is kipréseli a Chuck Palahniuk regényéből adoptált forgatókönyvből. Kötelező darab.

 

 

 

Kedvenc rendezőm, Martin Scorsese életművében vitathatatlanul a Robert De Niro-val forgatott nyolc filmje jelenti a csúcspontot. Ezek közül talán A Komédia Királya a legkevésbé elismert, pedig szerintem egészen kiváló darabról van szó. A történet hőse Rupert Pupkin, az önjelölt tévésztár, aki bármit (és ezt tessék szó szerint érteni: bármit) elkövetne azért, hogy példaképe, Jerry Langford, a népszerű showman nyomdokaiba léphessen, ezért az emberrablástól sem riad vissza. De Niro ismét parádézik a hasadt személyiségű Pupkin szerepében, de a boszorkányos külsővel rendelkező Sandra Bernhart jelenetein is jókat derülhetünk. Kétségkívül a nagy páros legkönnyedebb mozijával van dolgunk, amely azonban Rupert-hez hasonlóan csak első pillantásra az, aminek mutatja magát...

 

 

 

Martin Brest a sokoldalú rendező mintapéldája, hisz akciófilmben (Beverly Hills-i Zsaru) és drámában (Egy Asszony Illata) alkotott már maradandót. Számomra legkedvesebb mozija műfajában az utóbbihoz áll közelebb, de mégis sokkal több annál. A Ha Eljön Joe Black a valaha készített egyik legkiválóbb mese szerelemről, elmúlásról és az élet valódi értékeiről. Brad Pitt visszafogott, mégis érzelmes alakításával ezúttal sem okoz csalódást, a hangsúly mégis Anthony Hopkins tőle szokatlan kitárulkozást megkövetelő karakterén van, aki mellett még a szokás szerint kissé halovány Claire Forlani sem képes hibázni. A remek forgatókönyv nagyszerűen építi fel a cselekményt egészen a film végi érzelmi tetőpontig, ami minden alkalommal képes könnyet csalni a szemembe. Hibátlan mozi.

 

 

 

Ron Howard érdemeit méltattam már tavaszi rendező toplistámon, most itt az idő, hogy nekem legkedvesebb filmjéről is lerántsam a leplet. Az Egy Csodálatos Elme minden téren képes rászolgálni a címében szereplő jelzőre, hisz sem rendezői, sem színészi téren nem találok fogást rajta. Russel Crowe az egyik legzseniálisabb átalakulást viszi véghez a vásznon, alakítását pedig olyan színészlegendák segítenek tovább árnyalni, mint Ed Harris és Christopher Plummer. A legcsodálatosabb jelzőt azonban talán mégsem ők, hanem James Horner filmzenéje érdemli ki, amelynek főtémáját azóta is sorra veszik kölcsök a legkülönfélébb reklámfilmek.

 

 

 

Nehéz bármit is írnom erről a filmről, annyi keserédes emlékem fűződik ugyanis hozzá. Legyen elég annyi, hogy a különc és egyedi látásmódú forgatókönyvjeiről ismert Charlie Kaufman keresve sem találhatott volna alkalmasabb társat furcsa love story-jának vászonra viteléhez a videóklipesből rendezővé avanzsált Michel Gondry-nál. Kettejük közös munkájából egy egészen szürreális és nyakatekert, mégis hihetelen érzelmekkel átitatott alkotás kerekedett ki, amely óriási erővel szippent magába, ahányszor csak megtekintem. Jim Carrey és Kate Winslet csodálatos párost alkotnak, Carrey figurájával ráadásul személy szerint nagyon könnyen tudok azonosulni. Kaufman írói és Gondry vizuális zsenialitását pedig méltó módon koronázza meg Jon Brion minimalista, mégis fenségesen gyönyörű filmzenéje, amely szintén a kedvenceim között van. Az Egy Makulátlan Elme... valóban minden ízében tökéletes mozi.

 

Boldog Karácsonyt minden Mozgókép Blog olvasónak!