Mozgókép Blog

Titánok Harca (Clash of the Titans)

Bevezetés
Hollywood mindig is szerette a hatalmas eposzokat, a gigászi történelmi alkotásokat és azokat, melyek ősi legendás történeteken alapulnak. Az egyik, ha nem a leggazdagabb forrás, kétségtelenül a görög történelem és még inkább a görög mitológia. Különösen utóbbi bír kimeríthetetlen tárházzal. Ehhez képest viszont meglepő, hogy csak nagyon kevés film készült az álomgyárban, mely ezeket vette volna alapul. Történelmit még csak-csak találunk, de mitológiai témájú alig akad. Van két, Homérosz "Íliász" című alkotását alapul vevő film, a Trójai Helené (1956) és a Trója (2004), aztán ott van az 1997-es, Armand Assante főszereplésével készült televíziós produkció, az Odüsszeia (szintén Homérosz műve alapján), valamint két azonos című produkció (Iaszón és az Argonauták), előbbi 1963-as mozifilm, utóbbi pedig egy 2000-es tévés minisorozat.

És a végére hagytam azt, mely mind közül a leghíresebb: Desmond Davis 1981-ben készített, később kultikussá váló alkotása, a Titánok Harca, amellett, hogy bár eltért több helyen a mitológiától, mégis történetileg is kiválóan ki volt dolgozva (a forgatókönyvíró Beverley Cross érdeme), a képi világát tekintve is igen emlékezetessé sikerült válnia. Ez pedig a legendás trükkmágusnak, Ray Harryhausen-nek volt köszönhető, aki a stop-motion trükkök legnagyobb mestere volt. Az általa életre keltett mitológiai figurák még mai szemmel is lenyűgözően hatnak (noha kétségtelenül már eljárt felettük az idő). A film a maga korában mégsem tudott kiugró sikerré válni, mert hiába a mesteri stop-motion, ha a világ már a Csillagok Háborúja korát megelőző trükkparádéjától harsogott.

Ennek ellenére a film legendás lett, így nem is csoda, hogy most, a feldolgozásak korszakában a Warner Bros. stúdió úgy döntött, hogy leporolja a klasszikust és felturbózott látványvilággal újra elkészíti. Már 2002-ben elkezdődtek az előkészületek, ám ezúttal is a forgatókönyv megfelelő formába öntése okozta a legnagyobb problémát. Az évek során négy író is dolgozott a szkripten, valamint az eredetileg kinézett rendező, Stephen Norrington is bedobta a törölközőt, hogy helyét a feltörekvő francia filmes, Louis Leterrier foglalja el. Vele, néhány kiváló színésszel, napjaink egyik legfelkapottabb sztárjával és 125 millió dolláros költségvetéssel aztán végül sínre került a produkció, így 2010 áprilisától végre újra összecsaphatnak a titánok a világ mozitermeiben!

Szereplők
Perszeusz - Sam Worthington, az üstökösként berobbant legújabb ausztrál színész alakítja Zeusz halandó fiát, akinek előbb el kell fogadnia származását, majd szembe szállni azzal és bosszút állni szeretteiért. Ahogy anno a Terminátor, majd az Avatár kritikákban is írtam, szerintem Worthington igen középszerű színész, bár nem tehetségtelen, de híján van az igazi karizmának. Fizikailag abszolút helytáll, mint akcióhős, de nincs meg belső kisugárzása. A '81-es filmben Harry Hamlin alakította a karaktert, ő sem volt jobb színész, de nála Worthington maszkulinabb, alkatra jobban elhiszem, hogy félisten. Felemás teljesítményt nyújt így, mint görög hős, de az biztos, ha még egyszer egy filmben szóba hozzák a szívét, én gutaütést kapok,
Zeusz - Liam Neeson, a kiváló ír színész sokadszor bizonyítja kivételes képességeit, ezúttal a villámok istene, Zeusz szerepében, aki egyre kevésbé nézi jó szemmel, hogy az általa teremtett emberek lázadnak ellene. Bár nem kap sok játékidőt, mégis érzi a néző, hogy jelen van a karaktere. Az eredeti filmben a nem kevésbé legendás Laurence Olivier alakította a főistent, s bár Neeson mindenképpen fizikailag erőteljesebb, mindkettőjük kellően pökhendien és önhitten jeleníti meg a karaktert, ami igazi telitalálat.
Hádész - Ralph Fiennes, a nem kevésbé lenyűgöző angol színész alakítja az alvilág istenét, Zeusz bátyját, Hádészt, akiről messziről látszik, hogy már a legelejétől cselszövésre készül a többi isten ellen. Az ő karaktere nem szerepelt az eredeti filmben, így mindenképpen újdonságként hat. Fiennes láthatólag lubickol a szerepében, stílusa, testbeszéde és hanghordozása is elképesztően egyedivé teszi. Erre még külön rájátszik a roppantul eltalált kinézete is, így mindenképpen övé a film legemlékezetesebb figurája.
Ió - Gemma Arterton, a mindössze 24 éves gyönyörű angol színésznő alakítja az istenek által "kortalansággal" megátkozott Iót, aki születésétől fogva figyelemmel kíséri Perszeusz életútját. Ió karaktere sem szerepelt az eredeti filmben, így Artertont sem lehet összehasonlítani egy előddel. Az általa megformált Ió a film egyik legszerethetőbb figurája, nemcsak csodaszép, de bölcs és jószándékú is, a karakter jellemének kidolgozása viszont eléggé hasonlít az Alec Guinness-féle Obi-Wan Kenobira.
Drakón - Mads Mikkelsen, a kiváló dán aktor ezúttal egy tőle szokatlan stílusú szerepben látható. Ő alakítja Drakónt az Argoszi királyi testőrség parancsnokát, aki győlöli az isteneket és Perszeusszal tart veszélyes útján. Mikkelsent eddig vagy drámában, vagy a két legutóbbi Bond-filmben negatív figuraként láttam, így üde élmény volt ezúttal, egy igazi harcedzett katona szerepében. Ió mellett Drakón a film legszimpatikusabb karaktere és ez főként Mikkelsennek köszönhető, van karizmája, van kisugárzása, igazi vezéregyéniség.
Androméda - Alexa Davalos, a tehetséges fiatal színésznő alakítja Képheusz király és a hiú Kassziopeia királynő leányát, akinek anyja ostobasága miatt áldozatként lesz felajánlva a kolosszális tengeri szörnynek, a Krakennek. Androméda karaktere az eredeti filmben nagyon fontos volt, ott Judi Bowker alakította. Bár Davalos a tehetségesebb, de Bowker volt a szebb kettőjük közül. Ez fontos szerepet játszik amúgy alapvetően, ám Davalos meglepően keveset van jelen, szinte semmilyen hangsúllyal nem bír a figurája.
Akrisziosz/Kalibosz - Jason Flemying, a kiváló angol karakterszínész kapta a film legtragikusabb figurájának szerepét. Ő alakítja Akrisziosz királyt, akit Zeusz előbb megbüntet, majd rút szörnnyé változtat, így lesz belőle Kalibosz. Összetett figura lehetne az övé, de nagyon kevés teret kap, főként csak Hádész "végrehajtójaként" láthatjuk, bár akkor kétségtelenül roppant hatásos, igazi vadállat, Flemying remek alakítást nyújt.
Poszeidón - Danny Huston, a mostanában igen sokat foglalkoztatott kiváló színész Zeusz és Hádész testvérét, a tengerek istenét, Poszeidónt alakítja. Az eredeti filmben a Jack Gwillim által életre keltett karakter jóval nagyobb hangsúlyt kap, megdöbbenésemre, itt Hustonnak csak percei vannak. Van egy olyan érzésem, hogy nem kevés jelenete végezhette a vágószoba padlóján.

Mitológiai teremtmények
Mivel a film a görög mítoszok világából táplálkozik, így mindenképpen külön szót kell ejtenünk a különféle teremtményekről is, melyek a cselekmény során felbukkannak. Itt van mindjárt a legfontosabb, a legendás szárnyas ló, a Pégaszosz (ismertebb nevén Pegazus). Bár mindig is fehér paripaként ábrázolták, ezúttal feketeként ábrázolják, ami elsőre elég furcsa, de meg lehet szokni. Aztán itt van Perszeusz mítoszának legfontosabb szörnye a Gorgó Medúsza, a kígyóhajú, kígyótestű nő, akire ha bárki rátekint, az azonnal kővé dermed. Roppant hatásosra sikeredett, bár őszintén szólva én csúnyábbra számítottam. A kedvencem viszont az alvilág révésze, Kharón lett, aki szerintem tökéletesen sikerült, pont ilyennek képzeltem a figurát.

Az eredeti film után ismét felbukkannak a Sztügiai Boszorkányok is, akik birtokában vannak a válasznak, miként győzhető le a tengeri bestia. A '81-es filmben eléggé komikusra sikeredtek, ezúttal jóval ijesztőbb, veszélyesebb formában kerültek vászonra. A korábbi filmben látott óriási Skorpiók is újra felbukkannak. Ott a Medúsza véréből, itt pedig Kaliboszéból kelnek életre és ezúttal sokkal hatalmasabbak. Roppant hangulatosan néznek ki, ám meg kell hagyni, hogy nem sok közük van a görög mitológiához. Még a régi moziban sem voltak láthatóak a Dzsinnek, akik itt új szereplők. Az ősi keleti vallásokból eredő figuráknak nincs közük a görög mitológiához, itt afféle sivatagi varázslókként/faemberekként jelennek meg. Nagyhatalmúak, még a Skorpióknak is képesek parancsolni. Egyikük, Seik Szuliemán fontosabb szerephez is jut.

Felbukkannak még a Hárpüiák (Hárpiák) is, mint Hádész akaratának végrehajtói. Igazi sötét és gonosz kinézetet kaptak, roppant fenyegetően hatnak, bár meg kell jegyezni, hogy fekete színük és denevérszárnyuk inkább az Erinnüszöket (Fúriákat) juttatja az ember eszébe. És végül itt van a film fő attrakciója a Kraken, mely gigászi méretűre sikeredett és valóban lélegzetelállító csúcspontja a filmnek, akárcsak az eredeti alkotásban. Itt is fontos azonban megjegyezni, hogy a Kraken valójában az északi mítoszokban szereplő polipszerű lény, míg a görög mítoszban Perszeusz a Ketosz nevű vízi szörnyet győzi le. Az eredeti filmben állítólag azért nevezték Krakennek, mert az alkotók szerint az sokkal ismertebb név.

Látvány
A 125 millió dolláros költségvetés ma már nem is számít olyan magasnak, de pont elég, hogy valami igazán látványosat alkossanak. A Titánok Harca pedig nem is szűkölködik lehengerlő vizuális effektekkel (a fent említett teremtmények mindegyike lenyűgözően sikerült), valamint csodaszép díszletekkel és jelmezekkel. Martin Laing látványtervező és csapata nagyon kitettek magukért, a képi világból árad az antik hangulat, legyen szó Argosz városáról, vagy az Olimposzról. Csodaszép lett minden. A jelmeztervező Lindy Hemmingről is csak dícsérő szavakkal tudok szólni. Különösen az istenek megjelenítése miatt, hiszen a jól megszokott tógák helyett, ezúttal fénylő arany és ezüst páncélokban feszítenek, leszámítva Hádészt, aki szakadt fekete csuhát visel, a haja és arca is ápolatlan és sápadt, rendkívül jól elkapva ezáltal a kontrasztot az olimposzi istenek és az alvilág istene között. Az operatőrt Peter Menzies Jr.-t és a vágókat Martin Walsh-t és Vincent Taballiont is dícsérnem kell, hiszen nem lett divatosan kapkodósan felvéve és követhetetlenre vágva a film, minden jól kivehető és követhető.

Zene
A filmzene megkomponálása a számomra eddig kevésbé ismert Ramin Djawadi feladata volt. Az úriember eddig főleg tévésorozatokhoz és kis kivétellel (Vasember, Mr. Brooks) kevésbé ismert filmekhez szerzett zenét. A mozi megtekintése közben igazából nem is nagyon figyeltem külön a zenére, nem nagyon tűnt fel. Ez egyben jó, mert jelzi, hogy megfelelően festi alá az adott szcénákat, ám rossz is, hiszen azt mutatja, hogy nem igazán karakteres, nem igazán áll meg a saját lábán. Az album önálló meghallgatása pedig megerősítette ezt az álláspontomat. Nem tudom, hogy Djawadi is a Hanz Zimmer-iskolából került-e ki, de az biztos, hogy a zenéje nagyon a német mesterre hajaz, főként a hangszerelés. Őszintén szólva engem már egyre inkább idegesítenek ezek a Zimmer-klónok, semmi eredetiség nincs bennük, többnyire van egy témájuk és azt ismételgetik különféle formában a score pedig végül nem lesz több mint egy összefolyt massza. A Titánok Harca zenéje sem sokkal jobb ennél, noha vannak kiemelkedő pillanatai, de összességében nem több mint közepes.

Történet
A görög mitológia hihetetlenül összetett és sokrétű, így kellő alapanyag nagy, monumentális filmekhez. Persze egy az egyben nem átültethető, muszáj alakítani rajta a befogadhatóság kedvéért. Az eredeti film írója, Beverley Cross kiváló munkát végzett. Nagyon sokat megtartott az eredetiből, persze rengeteget hozzá is tett, olyan dolgokat, amik nem voltak a görög mitológiában, vagy nem Perszeusznál és az egészet remek egésszé gyúrta össze. Minden karakter a helyén volt, mindegyiknek volt szerepe, motivációja, a cselekménynek volt íve, még ha nem is volt minden jellem tökéletesen kidolgozva.

Őszintén szólva nem bántam volna, ha változtatás nélkül meghagyják a történetet, mert annyira jó volt, de sajnos elkerülhetetlen, hogy ilyenkor meg ne változtassák. 2002-ben először John Glenn és Travis Right akartak egy olyan szkriptet írni, amiben kihagyták volna a karakterek, szerintük "vacak" sakktábla-szerű manipulációját. Majd 2006-ban jött Travis Beacham, az eredeti film egyik rajongója, aki "sötétebb" és "realisztikusabb" verzíót kívánt összehozni. 2007-ben aztán ismét új megközelítés: ekkor jött Stephen Norrington rendező és a kiváló forgatókönyvíró, Lawrence Kasdan, hogy elkészítsék saját verziójukat. Kasdan a Beacham szkriptet dolgozta át, Norrington, aki nem volt rajongója az eredeti filmnek, viszont kiszállt a projektből, így nem lett az egészből semmi. Végül 2008-ban jött a francia Louis Leterrier és két újabb író, Phil Hay és Matt Manfredi, aki kevesebb, mint egy év alatt átdolgozták a Beacham-féle forgatókönyvet. Ez a projekt végül zöld utat kapott.

A film megtekintése után vegyes érzelmeim vannak a történettel kapcsolatban. Először is szögezzük le, hogy alig van köze a mitológiai cselekményhez, de még az eredeti filmhez is. Át van emelve jópár karakter, illetve régebbiek új verziója (ilyen Drakón, akinek a '81-es filmben Thallo volt az elődje), megspékelve néhány újabb szereplővel, de a karakterek egyáltalán nincsenek kidolgozva, a legtöbbjük csak lóg a levegőben. Fontos még, hogy teljesen más a két film alapkoncepciója. Az eredetiben az istenek ugyan játszanak az emberekkel, de ők ezt elfogadják és Perszeusz a szerelméért, Andromédáért teszi azt amit tesz, míg itt az emberek egyöntetűen lázadnak Zeusz és az istenek ellen, Hádész a háttérben ármánykodik, Perszeusz pedig nem Andromédáért, hanem bosszúból akarja megölni a Krakent. Érdekesség még, hogy az új film összemossa Akrisziosz és Kalibosz figuráit egy karakterré, míg az eredeti filmben két különböző szereplőről van szó.

A sztori persze alapvetően itt sem rossz, csak nincs kellően kidolgozva, túl kapkodó és a figurák nem kapnak kellő teret. A dialógusok sem éppen művésziek, de közel sem olyan rosszak, mint azt előzetesen olvastam. Persze biztos vagyok benne, hogy nagyon meg lett vágva a film és nem lepődnék meg, ha később lenne egy bővített változat, ami jobban kibontja a cselekményt. Ami még bajom, hogy beemel egy csomó lényegtelen elemet, ami nem is kapcsolódik a görög mitológiához. Jó, rendben van, a Skorpiók az eredeti filmben is szerepeltek, de semmi szükség a két "arab" vadászra vagy éppen a Dzsinnekre, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a történetben, még ha előbbiek jópofák, utóbbiak pedig roppant hatásosak is. Ami viszont nagyon tetszik, hogy egy-két jelenet vagy mondat egy az egyben az eredeti filmből van, így igazi főhajtás is a '81-es klasszikus előtt.

Rendezés
Louis Leterrier a Luc Besson-suliból került ki, első három filmjét(A Szállító, A Szállító 2, Nyakörv) az ő bábáskodása alatt készítette el. Bár nem bizonyult ezek alapján kiugró tehetségnek, vizuálisan elég jónak bizonyult, hogy rábízzák A Hihetetlen Hulk rendezését, mely, ha nem is érhetett az Ang Lee-féle verzió nyomába, azért becsülettel helytállt, mint szórakoztató alkotás. Ennek sikere nyomán kaphatta meg Leterrier, a Titánok Harca rendezői székét, saját elmondása szerint pedig az eredeti film az ő nagy kedvence, élete álma volt, hogy elkészíthesse a saját verzióját.

A végeredmény pedig ezúttal sem tökéletes. Leterrier jól bánik a vizuális effektusokkal és lendületes direktor, ez már az eddigi filmjeiből is kiderült. Az akciók az ő asztala, roppant látványosak a küzdelmek és még egy-két jó poén is akad (Bubo, a robotbagoly cameo-ja pl. telitalálat). De a karaktervezetés és a drámai jelenetek dirigálása nem tartoznak a fő erősségei közé. Persze semmi esetre sem végzett rossz munkát, de az az igazság, hogy nem igazán van neki sajátos stílusa. Egy ilyen történet egyediséget követel, sajátos látásmódot, határozott elképzelést, míg a francia rendező inkább csak egy átlagos blockbustert hozott össze.

Persze ez alighanem nem csak az ő sara. Anno a Hulk-filmnél szóltak arról hírek, hogy ő és a főszereplő Edward Norton egy közel háromórás, karakterközpontú filmet akartak, ám a stúdió egy kevesebb, mint kétórás, pörgős akciófilmet vágatott. A Titánok Harca megtekintése után nekem bizony hasonló érzéseim vannak. A film tempója túl gyors, valósággal átszáguldunk a történeten. Nincs kellően kidolgozva a felvezetés, a konfliktus sincs kibontva, ahogy még a finálé is kissé kapkodó.

Rengeteg karaktert is mozgat a film, akik alig kapnak szerepet (Képheusz, Kassziopeia, Ikszosz, Euszébiosz), de főleg bántóan érződik ez az isteneknél, ahol rengetegen láthatóak a háttérben, de Zeuszon és Hádészon kívül csak Apolló, Hermész és Poszeidón szólal meg, ők is csak egy-két mondatot. Biztos vagyok benne, hogy nem ennyit vettek fel a színészekkel és legalább félórányi játékidő, ha nem több, került ki a filmből. Nagyon remélem, hogy később valóban lesz egy bővített, rendezői változat majd.

Összegzés
Összességében a Titánok Harca nem több és nem kevesebb, mint egy igen hangulatos, rendkívül pörgős és vizuálisan igen tetszetős blockbuster, ami nem akar többet, mint szórakoztatni. Ezt pedig maradéktalanul meg is teszi, sőt, igazából tipikusan az a film, amit ha húszszor lead a tévé, akkor mindannyiszor le lehet ülni elé és önfeledten kikapcsolódni. Egy picit mégis csalódás nekem, mert Perszeusz történetében megvolt a lehetőség, hogy egy hihetetlenül epikus, hatalmas hőseposz szülessen, ami klasszikusként vonulhat be a filmtörténelembe. Persze ahhoz minimum kellett volna még legalább félóra játékidő, kidolgozottabb történet és egy tehetségesebb rendező. A film egy 7/10-et nálam mindenképp megér, sőt, ha előveszem optimista énemet, akkor megelőlegezve egy esetleges bővített verziót, akár 8/10 is lehetne, mert mint mondtam, minden gyengesége és kapkodása ellenére, a Titánok Harca rendkívül szórakoztató utazás a mítoszok és Hellász birodalmába!

Titán a Titán ellen!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.